Valadir hegyei

Itt áll Apokalipszis képző iskolája. Jeff vezetésével. A tábortornyában ülve nézi, ahogy az este miatt a gyerekeket behajtják a bungalóikat. Will eközben megtalálja a falona gyenge pontot és elkezd bekúszni a résen.

A hegyek mélyén egy barlangban Thorhalla valami egészen mást lát meg. Ősi Asgardi szövegeket. Rúnák sora van a falba vésve és egy lépcső ami lefelé vezet. A lépcső végén egy kijárat van és a hegyben egy kihalt város: Halla felismeri: ez asgard. Az otthonának egy része. Nem ősi emberi építmény, hanem asgardi város.

//Előzmény: Dél-amerikai esőerdők//

Már magam sem tudtam, hogy mikor jöttem el az X-mentől. Bárd halála, a hercegnő távozása s az ikerpár tettei után nem éreztem magam sem méltónak, hogy ott maradjam sem pedig értelmét. Ha tudtam volna korábban, hogy mit tettek azok ketten talán elfogadtam volna a másik világ Bárdjának ajánlatát, hogy helyrehozhassuk a világokat. De akkor még nem is tudhattam, hogy a mag elpusztult. S most pedig egyedül maradtam, remény nélkül. Meg kellett találnom Stephanie-t s észhez téríteni, hogy segítsen, hogy segítsen feltámasztani Asgardot s én újra láthassam a világomat s a szerelmemet Einar-t. Sosem éreztem magam még oly tehetetlennek, mint most. Nehéz szívvel hagytam hátra Stephanie s Jonathan fiát is Utopián, hogy mikor elvégzem mostani feladatom visszatérek a kis Donaldért. De ide mégsem hozhattam el. Már-már a reményt feladva léptem be egy barlangba, hol oly dolog várt, mit remélni sem mertem volna. Rúnák. Itt, hogyan? Kezembe véve fegyvereimet haladtam a lépcsőn, bárhova vezettek s végül kiérve a barlangból egy részre, hol egy kihalt várost láttam meg.
< - Az ősi istenekre! – suttogtam megilletődve. >
Nem emberi építmények voltak, hanem az otthonom, egy Asgardi város, s ezt már ily távolból is meg tudtam állapítani. Nem tudtam, hogy miként s hogyan, de itt volt. A fegyvereket továbbra sem tettem el, csak a ruházatomat húztam magamon kissé összébb, hogy ne fázzak s végül elindultam óvatosan a város felé, hogy feltérképezhessem azt s rájöhessek miként került ez ide, hol a legjobb tudomásom szerint lennie sem szabadna.



Ah és kérdés: a pöröly még megvan, ugye? Mármint, amit az előző kalandban szereztem.

Fegyver: Fagymarok
Mágia: 50 egység

Kemény kiképzéssel teli nap áll mögöttem, és a fiúk mögött, ma nem kíméltem őket. Ezen a titkos dzsungel mélyén elhelyezkedő táborban nem volt irgalom, meg kell tanítani őket, hogy tiszteljenek engem, mint Istenünk papját, és Apokalipszist minden áron.
És ez még csak a kezdet, hiszen csak a legkeményebb ellenségeink mását teremtettem meg elméjükben, és velük harcoltak, méghozzá igen jól teljesítve, de a holnapi napon megtudják milyen az igazi kiképzés. Maga Apokalipszis, és Holocaust lesz ellenük, ők lesznek az ellenség akivel szemben állnak. Azok a tanoncok akik szembeszegülnek Istenünkkel komoly büntetésre számíthatnak tőlem... És akkor lesznek szerencsések. Tisztelniük kell az Istent, és a célért az életüket is fel kell áldozniuk. Az agyam máris a holnapi jeleneten jár. Egyesével fogom kihívni az ifjúkat, és mindegyiknek szembesülnie kell Istenével. Egy rövid beszélgetés után azonban Apokalipszis úgy fog dönteni, hogy a fiatal nem élhet tovább, és rátámad a jelöltre. Az igazán hűségesek mozdulatlanul fognak állni, és várják a csapást. Az igazán bátrak védekezni fognak, és azthiszik, csak próbára teszi őket az isten. A bolondok pedig rátámadnak az illúzióra. Őket kell kiszűrni a csapatból, míg a többiek jutalomban részesülnek...
Ahogy ezen morfondírozom, lassan elkezdem járni a tábort, keresve azokat akik még nem feküdtek le. Holnap kemény napjuk lesz, szükség van az alvásra.

Alig tettem néhány lépést, mikor a föld megremegett. Idegesen kaptam fel a fejemet, hogy nem-e szakad rám valami, de nem történt meg. A következő léptek után, mikor már minden teljesen nyugodt volt fényt láttam meg. Rossz érzésem volt vele kapcsolatban s próbáltam félreugrani, de nem sikerült. Mikoron a fény eltalált megtorpantam s a fejemhez kaptam. Képek, emlékek s érzések, mintha a sajátjaim lettek volna, de sosem láttam őket. Furcsa kékbőrű lényt láttam Odin s szerelmem mellett, nem Atlantiszi volt, őket megismertem már, hegyes a fülök, de ennek nem volt, teljesen átlagos. Békés mosollyal néztem Einar felé, kit mint mindig most is a hadi tervezés kötött le, mint mindig. Élvezte s szerette ezt csinálni, az ősi istenekre, kegyetlenül kínzó volt a hiánya még mindig. Kree-k, nem tudtam, de mégis, tudnom kellett volna, hogy mik ők s mégsem tudtam. Annyira zavaros volt, ahogyan figyeltem a férfit, mikor odalép, Einar még mindig nem ránk figyel. Csókok, ölelések, szerelem. Mit tettem?! Odin fél szemére, mit tettem? Egy másik faj, chitari, róluk sem hallottam korábban s nem tudom, hogy kicsodák, micsoda szerzetek ők, nagyatyám lábai előtt a vezér. Főnix. Egy sír, azé a férfié s egy gyermek. Rosszullét kerülgetett, miként láttam nagyatyámat is. miért? Miért vette el tőlem mindezt? Ő s atyám is csak játéknak s bábnak tekintettek. Kinyitottam a szemem az arcomon forró könnyeimet éreztem s a földön feküdtem. Feltérdeltem.
< - ODIIIIIIIIN! – sikoltottam az égbe. >
Einar, szerelmem… sajnálom, én soha… hisz megígértem neked, esküt tettem. S miért? Miért kellett felednem azt a gyermeket s azt a férfit? Sírva, némileg remegve keltem fel a hóból s a palota felé néztem. Fények, arra botorkáltam a fegyvereimmel a kezemben, mikor megérkeztem egy átjáró. Egy másik világ. Asgardra lett volna, vagy pedig ez lett volna Valhalla kapuja? Nem futamodhattam meg, ebben a percben már nem. Vettem egy mély levegőt s próbáltam átnézni a kapun, hogy látszik-e valami. Végtére is nem számított, ez volt az egyetlen hely s nyom. Néhány szívdobbanásnyi ideig még hezitáltam, míg végül beléptem a kapun, várjon odaát bármi is.

Fegyver: Fagymarok
Mágia: 50 egység

Rutinsétám közepette különös érzés fog el. Hirtelen melegem lesz, először támadásra gyanakszom, de ahogy felemelkedek, és a forróság hihetetlen gyorsasággal elönt, már tudom hogy ez nem támadás... Nem tudom mi az, de valami nagy. Egy pillanat az egész, vagy órák kérdése? Nem tudom, de őrjítő hatalom, és erő az amit érzek, meg forróság, pusztító forróság. Tudatom soha nem látott mértékben kitágul, Egy pillanatig mindent érzek a táborban, a fiatal fiúkat, ahogy alváshoz készülődnek, a világon gondolkoznak, az egyik barakkban a társuk fejét nyomják a vécébe. Hihetetlen mennyiségű adat és információ áramlik be az agyamba, és kontrolállhatatlan energiák.
Aztán elkezdem érezni a halált. A belőlem áradó forróság egy pillanat alatt végigseper a táboron, mindenkit és mindent elégetve, de ezt a pillanatot ezerszer is átélem. A tudatom minden lényt érzékel, és minden egyes halál amit érzek átcsap rajtam. Eleinte csak a hangyák és férgek akik a lábam alatt voltak, gyenge kis életük hamar kimúlt, de a pusztulat lángjai egyre többen gyulladtak ki elmémben ahogy a pokoli hőség felemésztette a közeli barakkokat, és a fiatalok utolsó pillanait átélve én is meghaltam. Tízszer, hússzor, százszor, ezerszer. A halálsikoly és a tűz halál minden pillanata egy évtizednek hat, majd ahogy jött úgy vége is szakad.
Kinyitom a szemem, és pusztulást látok. Elszenesedett hullák, füstölgő romok és a forróságtól remegő levegőt látok mindenhol. A táboromból, Apokalipszis leendő seregéből nem maradt semmi. Körbetekintek azokon akiknek halálát az imént átéltem, de nem tudom sajnálni őket. A gyengének pusztulnia kell, és ez az Erő ami végigsöpört itt, akármi is volt elpusztította őket. Nem voltak méltók az életre.
Szemem egy magányos alakon akad meg, méterekkel arrébb. Agyamnak pár másodpercbe beletelik mire rájövök kicsoda ő. Egy beépülő kém, aki romlást akart hozni erre a táborra. Nem ő volt aki ezt okozta, de ő is túlélte. Az imént a hatalmas pusztulás előtt az ő tudatát és érzékeltem.Azonban ez semmit sem változtat azon, hogy ellenségem. És az ellenségnek pusztulnia kell!
Agyam támadásba lendül, képességem használom a fiún, és mivel egyedül van, teljesen ki szolgáltatva van nekem. Kihasználom a félelem érzetét, amit az ismeretlen erőtől megszállásomkor a pusztításom okozott, és egy illúziót keltek benne. Az illúzióban miután felkeltem a lángolás újra kicsap a testemből, és vöröslő szemeim ráemelem. Mind két karom a magasba tartom, és erre az elszenesedett hullák százai mind felkelnek és elindulnak felé, lassan körbegyűrűzve őt. Eközben a tábor falai helyén négy méteres lángfal csap fel, az égbolt pedig vörösen kezd izzani.
Valójában nem csinálok mást, csak ránézek és felemelem a karjaim, de számára ez nem világos. Érezheti a meleget amit a lángok keltenek, hallhatja a felkelt holtak lépteit ahogy közelítenek felé. Ha megtámadja a hullákat karjai úgy érzik ellenállásba ütköznek ha megüt valamit, izmai fáradnak, és úgy gondolja helyet is változtat, pedig bármit tesz, vagyis hiszi hogy tesz, egy helyben fog állni, és képességem elhiteti vele azt amit akarok.

Will látja a holtakat feltámadni és a falakat lángokká válni. De közben kitárja az ládát és talál benne... az Élet Magját. Az egyetlen dolgot, amivel Apokalipszist meglehet ölni. A doboz nem nyílik ki teljesen így Jeff nem látja pontosan mit is talált a fiú.

A kapun belépve egy másik bolygóra érkezik. Kree-lar romjai. A bolygó épületei teljesen romokban. Életnek nincsenek nyomai. De az égen egy csillag erősebben kezd el világítani. A fény egyre erősebb és a csillag egyre közelebb jön. A fényben megjelenik valaki.

- Ki vagy te?

Átlépve egy ismeretlen helyen találtam magam, felnéztem az égre s semmilyen ismerős csillagalakzatot nem láttam arra. Lassan tettem néhány lépést, miközben körbenéztem, nem voltak ismerősek a romok, nem tudtam, hogy hol lehetek s miért. Tán ők lettek volna azok, kikkel szövetségben álltunk? Ők éltek itt korábban, emlékeztem, hogy egy nép elbukott, de hogy az az lett volna, kiket legyőztünk már nem tudtam. S miért volt Midgardról átjáró ide egyáltalán? Midgardról… még ha a romok Asgardiak is voltak, akkor sem értettem. A tekintetem végül az égen állapodott meg, hol egy fényes csillagot láttam. Mért van az, hogy merre utam vezet, csak pusztulás vár? Lehet, hogy maradom kellett volna s elfogadni Bárd ajánlatát s visszatérve ide idővel mindent újra rendbe tenni. Újra a fényes csillagra néztem, mi közeledett, hogyan lehetséges ez? Mikor ideért egy fiatal férfit pillantottam meg. Néhány szívdobbanásnyi időre a kezeimet emeltem a szemem elé, hogy a fény ne vakítson el. A kérdés után felsóhajtottam.
- Thorhalla Lokidottir vagyok, Asgard hercegnője – feleltem. – A világom romjait kutattam, mikor egy kaput leltem s az hozott ide. Hol vagyok, mi történt itt? S te ki vagy?

Fegyver: Fagymarok
Mágia: 50 egység

Nem látom mit emel fel a fiú, és képességeim korlátai miatt nem is olvashatom ki az elméjéből sajnos. De ez nem is szükséges. Arcom gonosz mosolyra húzódik, ahogy egy újabb játékot találok ki elmém foglyának.
Will számára a hullák serege úgy tűnik mintha egyre közelebb és közelebb hatolna hozzá, karjukat felemelve, torkukból előjön a szokásos "zombi hang". Lassan de biztosan haladnak felé, a lángfalak melyek bekerítik nem mozdulnak, sőt, maradnak olyan félelmetesek és forróak ahogy eddig. Will bármit tesz, csak az elméjében teszi, teste változatlanul, sőt mozdulatlanul marad, így ha elindul zombijaim felé azt tapasztalja, hogy hiába üti meg őket, vagy sebzi, maximum elesnek, de egyből fel is kelnek. Azok egyre inkább körül veszik majd, és egytől egyig a csomagot akarják elvenni tőle. Nem sokára az illúzió hullák teljesen körülveszik a képzelgésben, pedig egy helyben áll, és szorítja magához a ládát.
Miközben az illúziót bocsátom ki rá, azon gondolkozok mit csináljak vele. Érdekel mi van abban a dobozban, talán valami fontos, de előbb ki kell fárasszam a fiút, mert esélyem sincs ellene puszta kezes küzdelemben... szerencsére nincs erre szükségem, és remélhetőleg nem is lesz.

A kree megremegve nézi a nőt.
- Thorhalla... Hala-ra.
Súgja hitetlenül a szavakat. Hallának ekkor tűnhet fel, hogy a bolygóról hajók távoznak. Az égen pedig valami világosan világít, mintha egy napfelkellte közeledne. De ez nem a nap... Főnix. A kree oda pillant és látja a lángoló madarat.
- Nincs több időnk.
A városok remegni kezdenek. A kree az űrbe pillant. Látja, hogy már nem érnének ki így megragadja a nőt és átszáguld vele a kapun, amin jött, ahogy Thorhalla visszanéz látja, hogy a bolygó lángba borul és minden elpusztul rajta.

Will higgadt próbál maradni ahogy a holtak közelednek felé, de mielőtt a kettő bármit is tehetne a föld megremeg és a kettejük között felrobban a szikla. A romokból lebegve emelkedik ki a kree és kezében Thorhalla. A férfi lehajtja a fejét.
- Az otthonom...

A férfi reakciója furcsa volt, mintha ismerős lett volna számára a nevem. Már épp kérdeztem volna rá, hogy ismerjük-e egymást, mikor a hely, hol voltam megremegett. Repülő szerkezetek, fémből, mik az ég felé szálltak. Miféle hely volt ez? A tekintetemet egy fénylő valami vonta magára, mi közeledett. Nem tudtam, hogy mi folyik itt s hol lehetek, de a Főnixet felismertem. Az ősi istenekre! Hiszen erről láttam képeket nem is oly régen Midgardon. A világ megremegett, valamit tenni kellett volna, tudtam, hogy mire képes az a madár, csak azt nem, hogy miért volt ide a mienkről átjáró. Mire reagálhattam volna a férfi felkapott s repülni kezdett, hátranéztem, minden lángokban, ha a régi hatalmam még meglett volna tudtam volna valamit tenni, segíthettem volna, a tüzeket meggátolhattam s elolthattam volna. De így nem maradt bennem más, mintsem a keserűség, hogy tehetetlen vagyok s nem vagyok képes semmire. Könnyek szöktek a szemembe, miként a pusztulást láttam, nem ismertem a világot, de bármily is volt nem érdemelte ezt a véget. Lecsuktam a szemem s mikor kinyitottam két midgardit pillantottam meg, egyelőre nem törődtem velük; s ott volt a férfi is, a hangja mélységes bánattal teli, próbáltam kiszállni a karjaiból s utána gyengéden érintettem meg az arcát, ha nem húzódott el.
- Sajnálom a világodat – feleltem bánatosan. – S azt is, hogy miattam nem tudtál a tieiddel tartani. Tudok valamiben segíteni, mi enyhítheti gyászod?

Fegyver: Fagymarok
Mágia: 50 egység

Marvel az égre néz.
- A főnix ide tart. Elkerülhetetlen. Valahogy le kell győznünk. Meg kell állítani őt, végleg.
Mondja a férfi komoran. Ekkor a fény beborítja Hallát, Willt és Jeffet.

A csapat elteleportál:
https://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t1465-hold-kek-korzet#17068

Meglepetten pillantottam a férfira, főnix? Hiszen a víziómban is erről beszéltek a chitari-k. Hát az volt az, mit láttam? Bólintottam, ha az a lény pusztította el az ő világát s tényleg ide jön, akkor valamit tenni kell, vagy a mienk is elenyészik, de innen nem volt hova menekülni. Csak egy nagyon rövid pillanatig még az is felmerült bennem, hogy érdemes-e ezen világot megmenteni, hol a „jók” halomra ölik az ártatlanokat, mert azok nem mernek fellázadni uruk ellen. De nem volt jogom ítélkezni, révén nem is ezen világ szülötte voltam, de itt volt Stepanie fia, kire vigyáznom kellett s kit sajátomként szerettem s az esélye annak, hogy Asgard egy napon újra élhet.
- Nem lesz könnyű az itt élőket összefogni egy közös ellenség ellen – mondtam. – Mi?
Kérdeztem még a fényre, de már láttam is a villanást.

//Folytatás: Hold, Kék Körzet//

Fegyver: Fagymarok
Mágia: 50 egység

Az egész helyzet kezd egyre jobban egy kicseszett horrorfilmre hasonlítani, a helyzet minden másodperccel egyre kilátástalanabbá válik. Nem sokat tehetek, az élőhalott csorda egyre közeledik és közeledik, ez pedig nem éppen a legviccesebb helyzetet eredményezi. De ennek ellenére túl kellene vészelnem a dolgot, hisz, hogy nézne ki, ha a világ megmentésének talán egyetlen eszközével a kezemben patkolnák el néhány élőhalott keze által? Hát lássuk be… nem lenne épp a legfelemelőbb esemény apró kis életemben. A szökésre még mindig nem látok esélyt, túl sok az ellenfél és teljesen körbe is vettek. Az egyetlen lehetőség valószínűleg az lenne, ha azt a rohadékot ütném ki, aki az egészet irányítja, ha a képessége ilyen jellegű nehezen hiszem, hogy fizikai erővel is meglenne áldva. De épp a képessége jellege miatt lenne nehéz a közelkerülés hozzá. Emellett ezek a dögök is egyre idegesítőbbek… Szerencsére agyi kapacitásuk körülbelül a hörgésig terjed, de valamiért ráizgultak a ládámra, amit természetesen nem fogok odaadni nekik, csúnya is lenne ha könnyedén átadnám. De hé, ha ez egy horrorfilm és ő a rosszfiú, márpedig ő az, akkor én vagyok a főhős, ráadásul az egyetlen főhős, azok pedig szinte mindent túlélnek. Szóval valami hihetetlen esemény folytán, tutira kijutok innen. Erre pedig előbb sor kerül, mint azt reméltem volna, a föld hirtelen megremeg, majd egy robbanás és újabb alakok jelennek meg. De a mondandóját értelmezni már nincs időm, mert hírtelen fény borít be, majd teleportálok.

//Folytatás: Hold, Kék Körzet//