Dél-amerikai esőerdők

Fájdalom hatol át a testemen ahogy magamba lököm a magot. Minden sikerült, ahogy elterveztem, ám ekkor eltalál egy sugár és...

Körbenézek a mezőn, és minden világos. Körülöttem az új ellenségeim... és talán szövetségeseim? A gyengéknek pusztulniuk kell, ez nem kétséges, de vannak akik megérdemlik, hogy éljenek. Tekintetem végig siklik a "jók" és "rosszak" seregén, és közben elgondolkozok. Mily ostoba kifejezések is ezek. Jók, és Rosszak? Ezek a szavak üresek, nem hordoznak jelentéseket, az itt jelenlévő mutánsok besorolhatóak több csoportba, talán a hatalmuk, a világról alkotott nézeteik alapján. A "jók" nak nevezett csoportot ostobák alkotják, nem értik, hogy amit Apokalipszis tesz, és amit már én is tehetek, az nem gonoszság, vagy önös érdek. Értük, a jövőért kell megtenni, a túlélésért, hogy a hatalmasok megmaradjanak. Korcs társadalmunk megszüntette a természetes szelekciót, azok akik ezt belátják, a legnemesebb célért küzdenek. A "rosszak" ha így tetszik pedig még ostobábbak ennél is. Én is ostoba voltam, és ahogy lenézek a többiekre, korábbi társaimra, és ellenfeleimre, nem látok hasonlóságot. Egyedül Apokalipszis, és Holocaust érthetne meg, de ők nem maradhatnak életben. Egyikünknek hármunk közül győzedelmeskedni kell, mert így csak rontjuk a túlélés esélyeit. Egymással kibékélve nem derülne ki melyikünk az erősebb, harcolnunk kell, hogy a leghatalmasabb maradjon életben, és vezesse a világot egy olyan jövő felé, mely hatalmasabbá teszi. Realizálom, hogy amíg élek egyedül leszek, és az egyedüli lények akik megérthetnének halálos ellenségeim, pont az elveink miatt. Furcsa mód nem érzek szomorúságot, vagy keserűséget, sőt. Semmit sem érzek a hatalmon, és az energián kívül, mely a testemet alkotja. Ismét végigpillantok a mutánsokon, immár más szemmel. A bőrömön egy gyenge meleg fuvallatot érzek, és ahogy oldalra pillantok látom, hogy a Hood nevű mutáns lézerszeme fut rajtam végig. Ajkán vér cseppen, mellette az ájult Küklopsz akit mintha egy évezreddel ezelőtt magam ütöttem ki, rajta harapás nyom. Nem kell sok, hogy rájöjjek, mi Hood képessége, ám érzem, hogy a lézer gyengül. Csak időlegesen képes átvenni mások erejét. Ez egy használhatatlan képesség ebben a formájában, jelenleg nincs időm vele foglalkozni. Annál inkább a szintén mellettem heverő férfival, akinek köszönhetem az átalakulásomat. Az ájult férfi kezében az élet magja, amivel el lehet pusztítani engem. Nem nehéz a férfit eltaposni, és felvenni a földről a magot.
Egy nő foglalkozik egy gyerekkel, a gyermek talán fontos lehet, de most sokkal sürgetőbb dolgom van, úgysem fognak elszökni. A következő pillantásom Sakurára esik. Észreveszem, hogy megsebesült, miközben engem próbált védeni. Korábban talán meghatódtam volna, ám gyenge voltam. Ha értené azt amit én, nem segített volna, a gyengének pusztulnia kell, de ettől eltekintve, egy erős mutáns. Ránézek, és megszólalok:
-Sakura. Láthatod hatalmam megnőtt, és én fogom tovább vinni Apokalipszis örökségét, tarts velem, vagy pusztulj el, ahogy az ellenségeim fognak.
Ezután tekintetem végre rávetül Apokalipszisre, és fiára. Fia lovasai nem tudnak érdekelni, ostobák, most a hatalmasok játszanak. Elemezni kezdem a két óriást, és látom magam előtt, hogy Holocaust az ostobább, ezáltal gyengébb. Türelmetlen, és fafejű, hatalma és büszkesége azonban egyaránt hatalmas. Túl veszélyes ahhoz, hogy egyszerű bábu legyen a sakktáblán, ám túl ostoba ahhoz, hogy fontos szerepet bízzon rá akárki. Hármunk közül ő az aki nem látja be a helyzet kilátástalanságát, ő fog először támadni... Hacsak...
Érzem magamban a hatalmas energiákat, majd Holocaustra nézek, meg a kezére ami ágyút formáz. Energiából áll, és így pusztító sugarakat képes lőni. Testem fémes, és bennem energia kavarog. Felemelem a kezem, majd Apokalipszis fiára szegezem, és próbálom kivetíteni a bennem sugárzó erőket.
Ha sikerül amit akarok, utána Apokalipszishez rohanok, és az Élet Magját belevágom a hatalmas mutáns testébe. Állítólag belőle nyeri a hatalmát, és erről majdnem bizonyos vagyok, jelen események után. Ha nem, akkor hatalmas fizikai erőmet kihasználva ugrok neki Holocaustnak, majd fém testét hozzá vágom Apokalipszishez

A harc máris elkezdődött, próbáltam a kisfiút a saját testemmel óvni, hogy ne legyen baja, miközben Adia teljesen megkeményedett rajtam, hogy a lehető leginkább páncélként funkcionálhasson. A káosz elszabadult, az ember azt várná, hogy pisztolyok lövései és mutáns képességek fognak hadakozni egymással, de nagyjából inkább tűnt az egész egy űrháborúhoz azáltal, hogy mindenki lézerekkel és egyéb energiákkal tette mindezt. Többen kötöttek ki a lábunknál, de még mozdulni is alig mertem, vagy a kisfiút elengedni, nehogy valami baja legyen. Felsikoltottam, amikor lézer csapódott el mellettünk, de nem engem, vagy a kisfiút találta el, hanem a szárnyast és a szőröst. Rettegve néztem az alakra, akiben eltűnt a halál magva. Egy… egy… újabb Apokalipszis?! Nem volt elég, hogy már így is kettő rohangált ebben a világban, és egy másik realitásbeli fia? Most még egy harmadik is. próbálom felkapni a fiút, hogy úgy védhessem tovább, majd ha ez sikerült, akkor elkezdek vele hátrálni és valamilyen fedezéket keresni, hogy távolabb kerüljünk ettől a szörnyűségtől és borzalomtól. Ő nem volt képes megvédeni magát és ezt látnia sem kellett volna, már így is túl sok szörnyűséget látott ennyire fiatal kora ellenére. Így próbálok vele fedezékbe húzódni, akár távolabb a fák között, vagy ha voltak sziklák a közelben, akkor azok mögé és azok rejtekébe.

Az entitás a szavaira sem figyelt s nem felelt, mintha ott sem lett volna. Tudtam, hogy ott van s azt is, hogy a helycserékkel s a kihozatalunkkal is ő játszott, míg a belsejében voltunk. Felkiáltottam, mikor hátulról villám csapott belém s a földre kerültem. Felnyögtem, miközben próbáltam felkelni a földről s ekkor pillantottam meg a közeledő Bárdot. De ez nem a saját világom Bárdja hol, hanem ezé. Egy másik Apokalipszis. Majdnem visszavágtam a kérdéssel, ha ily ajánlatot tesz s ily kérdéseket tesz fel, akkor miért egy villámmal hozott le s nem szép szóval? Elkerekedett szemekkel néztem rá, mikor arra kért, hogy a királynője legyek. Szóval, ha egyáltalán igaz, mit mond, akkor az itteni énem olyan, mint odahaza Stephanie. Az ajánlata pedig csábító volt, túlságosan is, de nem tehettem. Megráztam a fejemet.
- Még, ha igazak is szavaid Bárd, nem tehetem – feleltem. – Ez nem az én világom, e hely idegen számomra. Arra tettem fel az életem, hogy a sajátomat mentsem, s ott mentsem meg Asgardot, állítsam újra helyre régi dicsfényébe. S evilági énemet sem ölhetem, az oly lenne számomra, mintha magammal végeznék s a törvényeink ellen való mindez. Kik itt élnek, nem ismerem őket s soha sem lennék boldog annak tudatában, hogy a saját világom veszni hagytam.
Keserűen néztem fel a férfira. Ha még atyám átkát hordtam volna minden gond nélkül elfogadtam volna ezen ajánlatot, de így nem tehettem.
- S abban nem tudsz segíteni, hogy azt a világot mentsük meg mielőtt az az Apokalipszis s az őrült fia mindenkit kiirt rajta? – kérdeztem, bár tudtam szívem mélyén, hogy válasza nemleges lesz.

Fegyver: Fagymarok
Mágia: 40 egység

A levegőben egy erős ütközés következik be és mindketten a földön kötünk ki. Rosszabbul jöttem ki az egészből mint gondoltam volna ahogy a reccsenések és roppanások hangját hallom és tompa jelét érzem is. Háború felé pillantok, hogy sikerült-e elérnie és megszereznie Istenünknek a magot ám teljesen máshogy alakulnak a dolgok. Magába olvasztva azt, elárulva Urunk ő maga is a már így is túl hosszú listára írja a nevét a címért. Az előtte fekvő férfinél van az élet magja még de átalakulása közepette feltápászkodom a földről és bordáimra rakom bal kezem, egyrészt tapintva a sérülés fokát és hogy rásegítsek önnön regenerálásomra, kezem zöldes fény veszi körbe.
Szavai közben odasétálok mellé és talán egyszerre vele de én is lehajolok az élet magjáért és nem erőszakosan, sőt rideg nyugodtsággal próbálom én magamhoz venni azt. Szavait morzsolgatom egy kicsit mielőtt még megszólalnék de végül a vasba burkolódzott Háborúra pillantok. Tekintetem rideg és semmitmondó. Nem lehet eldönteni, hogy mit érzek jelenleg és mit akarok elérni.
- Nem gondoltam volna, hogy képes leszel erre. Magadba olvasztva a halál magját... Kinövöd ezt az ostoba magatartásod és végre jelét is mutatod a gondolkodásnak.
Halovány gonosz vigyor jelenik meg unott hangvételű beszédem közben. Ha ő vette volna fel a magot végül akkor előre tartom szabad kezem egy néma kérést intézve felé ezzel.
- Ehhez te már túl hatalmas vagy, hogy ilyes dolgokkal foglalkozz. Majd én.
A mosoly már nincs az arcomon de hangom még mindig ugyan abban a lejtésében hangzik. A mondandómmal talán az jön majd neki le, hogy vele vagyok és nem ellene így rám bízza majd a magot míg ő ha akar megindulhat, talán egyenrangú ellenségei felé. Bár egyenrangú lenne. Eddig ostoba volt és csoda a létezése s most meg már... Csak külseje sugallja életre méltóságát. Hiába ez az egész hisz még avatatlan ezen az úton így sose lehet egyenrangú azokkal kik évszázadokat töltöttek már eme hatalmas formájukban.

Jégangyal

Túl gyorsan történik minden ahhoz, hogy időben reagáljon, akár ő vagy a testvére a lézer telibe kapja, füstölögve zuhan a földre a testvére mellé. Kapkodva szedi a levegőt és próbál talpra állni vagy úgy fordulni hogy lássa a történéseket. Borzadva nézi ahogy újabb Apokalipszis jön létre a mag miatt.
~Miért létezik ilyen dolog?Miért engedi ezt bárki is.....véget kell vetni ennek....~
Minden akarat erejét összeszedve megpróbál felállni.
-Dobj a maghoz....-
Szól Mich-hez, s reméli az képes lesz még erre. Ha igen megpróbálja felmarkolni az élet magját, és magába olvasztani.
~Csak sikerüljön....nem kell ekkora hatalom, csak ideiglenesen, míg megálltjuk ezt a borzalmat....-

Farkas

Nyűszítve csapódik a földre, a találat után. Megpróbál szinte azonnal talpra állni, morogva . A karmait a földbe vájva próbál talpra állni. Most nem fogja feladni, nem teheti meg. Különben ezek a szörnyek elárasztják a világokat. Talán az övének már vége, de a többi nem juthat arra a sorsra és szenvedésre, ami nekik jutott. Troy szavaira felkapja, és az utolsó megmaradt erejével a mag felé dobja őt, összekaparja minden megmaradt erejét és dühét, mégha ez lesz az utolsó mozdulata is megteszi amire a testvére kéri.

Szehmet nagyot nyekken, ahogy megakasztják a támadását, s konok pillantását a hozzá szóló Apokalipszisre veti. Csupán annak szavai állítják meg az azonnali, vad ellentámadást, és ahogy arra nyilván számít ellenfele, fejét társai felé fordítja, felmérve siralmas helyzetüket, majd tekintete visszavándorol az önjelölt istenre. Tagadhatatlan, hogy fején átfut a csatlakozás lehetősége, bár nem tekinti apjának, ahogyan az is, mi történhet, ha ellent mond. Mi történhet a többiekkel. Rengeteg, egymásnak ellentmondó gondolat.
Egy pillanatra lehunyja szemét, hogy erőt merítsen, hogy döntést hozzon. Döntést társai és elvei közt. Életek és élet közt. Barátok és ismeretlen, vétlen tömegek közt. Dorten tudta, hogyan kell keménynek lenni. Utolsó nagy leckéje erről szólt. De ha feladja önmagát elszabadul a pokol és neki adja a világot, de biztonságban lesznek, akik fontosak neki. Ha ellent mond, a vert sereg akkor sem lesz képes itt és most megállítani őt, és úgy is a világra szabadul.
- Csak a hűségem... -Elmosolyodik, s utolsó keserű gondolatként még átfut a fején, Zack mennyire csalódott lenne...
Hirtelen, amennyire a fogás engedi, felhúzza a térdét, hogy arrébb taszítsa Apokalipszist, és könnyebben előhúzza és aktiválja késeit, amit ha sikerül, Apokalipszis testébe igyekszik döfni, akár többször is, megforgatva benne. Társakkal már elpusztított egy ilyet. Egy másik, áloméletben. Egyedül is mennie kell, mert nem hagy más választást elveinek, a világokban lévő élet, akár egy-egy élet rovására is történő megóvásának szava. Ahogy döntései nyomán elpusztultak, úgy meg is menekültek világok, és most mindent meg akart tenni, hogy megkímélje a világát Apokalipszis fenyegetésétől.

A tervem mindaddig tökéletesen haladt, hogy elindultam a magok felé, de az azt követő eseményekre egyáltalán nem voltam felkészülve. Mielőtt még elérhettem volna a célomat az eltűnt előlem a felém közeledő ellenféllel együtt. Ehelyett egy, az ellenfél felől érkező lézernyaláb talált telibe. Hiába a testem védő erős fém, még ennek ellenére is tisztán érzem a hőt, s fájdalom nyilall egész testembe. A találat következtében méterekkel előző helyzetemtől landolok. Habár sérüléseket nem szereztem egy kissé megviselt. Ahogy fejemet felemelem látom, hogy a helyzet nem éppen a legjobb. Előttem nem sokkal egy eddig ismeretlen feltehetőleg ellenséges egyed, s mellettem pár méterrel egy sérült, vagy kimerült társam hever, ezt innen nem tudom megállapítani. A többiek sincsenek túl jó színben, így belegondolva, talán a lézer volt a legkisebb gond, és örülhetek, hogy az én kemény testem fogta fel, és nem a társaim közé csapódott be. Kissé megrázom fejem, ahogy feltérdelek a földről. Nem érzem teljesen biztosnak az egyensúlyom ahhoz, hogy az álló helyzet felvételére is próbát tegyek. Így egy kicsit még várok, s közben figyelem az eseményeket, a harc egy kis időre megszakadt, s most inkább a beszédes része folyik a dolognak. Amint elég biztosnak érzem magam felegyenesedek. Mivel senki sem támad én sem teszem, próbálok kis időt nyerni, hogy a repülés utáni becsapódás okozta szédülés elmúljon.

Apokalipszis gonosz mosollyal fogadja a rúgást.
- Annyival több lehetnél. Micsoda pocsékolás.
Mondja majd hagyja, hogy a mutáns a két tőrt belé döfje így elég közel kerül, hogy a jobb kezével megragadja a nyakát és a levegőbe emelje. A nő érzi, ahogy nem csak a levegője fogy, de lassan törik el a nyaka.
Constantine túl lassú és Genocide egyetlen ütésével a földre viszi. A magot felkapja Sakura ekkor érkezik meg mellé.
- Vidd el innen a kicsit, bármi áron!
Mondja Hood Serenának majd látva a helyzetet Küklopsz vállába harap és A szeméből pokoli erejű sugár csap Genocideba, aki ezt meg se érzi, de Sakurát is eltalálja. A lány métereket repül hátra és a ruhája durván megég. Holocaustot Doria támadja meg egy szigonnyal, az a férfi vállába áll, amitől aranyszínű gázállapotú kozmikus energia kezd el szivárogni. Az új Apokalipszis a magot Holocausthoz vágja. Annak lovasa mr. Smiley védelmére indul. Farkas felkapja szárnyas fivérét és a mag után dobja, Jégangyalt. April lángjai eltalálják a robotot és így Jégangyal megragadja magot magába nyomva azt. A férfi hófehér fénybe burkolózik, amire mindenki felfigyel. A mennyei fényből egy világító férfi emelkedik ki.

Az angyal fél méterre a földtől lebeg. Aurája világít és a ruhái semmivé váltak. A lába alatt a harctól égett és feltörölt földben újra növények kezdenek el növekedni. A föld és a virágok lassan kört formálnak az angyal lábainál. Holocaust nézve őt kacagni kezd majd ágyúját emeli és mielőtt bárki tehetne bármit lőni kezdi a szerencsétlen mutánst. Az a földre kerül a hátát érő sugártól, de Holocaust nem, áll meg. A sugár lassan leszakítja a szárnyakat, feltépi a bőrt, perzseli a húst és összemorzsolja a csontokat.
- Elpusztítottál két világot egyetlen ostoba mozdulattal! Több kárt okoztál ezzel, mint az apám és én együtt! Hehehehehe! Megérdemelnéd, hogy tiszteletbeli Lovas legyél! Szobrot emelünk majd az emlékednek. Hős leszel a mutánsok szemében! Apokalipszis Korának megmentője! Hehehehehehe....
A lövésnek lassan vége és a gyönyörű virágokkal teli körben már csak egy kupac szenes tetem füstölög. A két csoport mögött két-két ajtó nyílik meg. A Kúriához, az Akkaba Klánhoz, az AoA X-men bázisához és Holocaust erődjéhez. Holocaust kacag, de hangja már kezd elhalni. Behemótot bedobja a kapun majd várja Smileyt, ha jön ha nem visszanéz az X-menekre.
- Odaát folytatjuk ameddig fel nem fogjátok, hogy a harcotok értelmetlen, vagy fel nem adjátok.
A szigonyt kitépi magából és Doria lába elé dobja. Apokalipszis Sakurát emeli fel a földről és az X-menekre néz.
- Túl sokat vesztettünk ma. A harcnak vége. Egy időre...
Genocide-nak egy másik ajtó nyílik meg pár méterre. Hood még mindig támadásra készen rohan Szehmethez és nézi meg, hogy a lány jól van-e. Hellstorm csalódottan néz az X-menekre.
- Ez így nem helyes - mondja halkan. - Menjünk.

Bárd figyel a nőre majd meglátja a fényeket és a zajt is hallja. Kicsit odanéz, de nem tesz semmit.
- Az asgardod elveszett, ha visszahozod... holtakat támasztasz fel. Elveszed tőlük a becsületet. Elveszed tőlük Valhallát. De itt... asgard létezik: A szeretteid léteznek és egy olyan Thorhallával élnek, aki szórakozik az életekkel. nem jobb, mint Apokalipszis. Szereted Einart? Akkor most mentsd meg! Isten vagy! Láthatod az utam nem őrültség. Apokalipszis elve nem rossz csak hibás. Nem a gyengét kell lemészárolni, hanem az erőset tökéletesíteni! te képes lehetsz rá! Mennyországot teremthetsz, mert a poklot már megjártad! A világodban már nincs menthető, kérlek ne pazarold el az életed erre. Ha tökéletessé tettük a világot, vissza megyünk a tiédre és újra benépesítjük asgardot, de egy csapatnyi mutáns nem fogja megváltoztatni a világot! Mi ketten viszont sokkal többre lehetnénk képesek. Először ez a világ majd a tiéd és utána Multiverzum!
A szavai végén megkérkezik az egyik lovas gép hátasa és Bárd felszáll rá.
- A két magot elhasználták, de új emberekbe rakták őket. Innen érzem, hogy Holocaust és Apokalipszis is él és már van egy másik Apokalipszis is. A celestial kaput nyitott a világaitokhoz. Hazamehetsz.
Ezzel kezét nyújtja, hogy felsegíthesse a lóra.
- Vagy velem tarthatsz.
Ha Thorhalla nem fogadja el Bárd engedi elmenni szó nélkül.

Az Apokalipszis Kora karaktereinek és akik az AoA világba mennek folytatás itt:
https://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t1298-apokalipszis-kora-reneszansz

A karomban a fiúval futottam elfelé, hogy biztonságba kerüljünk, még Charles szavait is hallottam, hogy ő is ezt mondta, hogy tegyem. A fák biztos takarásába menekültem, reméltem, hogy kellően távola a harcoktól. A dorombolás korábban bevált, így amíg én öleltem a fiút és „sshh” és csitt szavakkal próbáltam nyugtatni, miközben a fejét simogattam meg többször az oroszlánom is dorombolva bújt oda hozzánk, hogy védjen minket és takarhasson, ha szükséges lenne. Annyira nem tudtam távol jutni, hogy a harcokat, így nekem is feltűnt a világító fehér fény. Arra kaptam a fejemet és próbáltam úgy mozdulni, hogy valamennyire kilássak a fák és bokrok közül. Így láttam meg én is az angyalt. Holocaust szavaira összerezzentem, valaki… ennyit az esélyünkről, hogy Bárdot visszaváltoztassuk? Két világot áldozott fel… miért? A szemeibe könnyek gyűltek, nem elég, hogy csak gyilkolni akartak mindent, de még tönkre is tették a saját és a mi világunkat. Miért? És akkor ott volt még az is, hogy Égbolt halott, akárcsak Elizabeth… miért? Megmenthettük volna őket, ha… Mikor meghallom, hogy mindenki távozik és a harcnak is vége még mindig a karjaimban tartva a fiút jövök elő. Nem is próbáltam a könnyeimet elrejteni. A legtöbben távozni készültek, hazafelé, amint kiértem vissza a többiekhez, letettem a földre a fiút, de még mindig öleltem, nehogy baja legeyen. Én pedig, amikor a Szehmethez rohanó Charles-t megláttam úgy éreztem, mintha egy tőrt forgattak volna meg a szívemben és lelkemben. Az élet nem volt fair, nem volt az. Nekem pedig el kéne fogadnom, hogy az egy másik élet volt és neki nem jelent ez semmit, mert nem emlékszik, de ez olyan nehéz volt. Szipogva töröltem le a könnyeimet, majd a sajátjainkra néztem.
- Keressük meg Égbolt és Elizabeth testét – mondtam a sírástól remegő hangon. – Nem hagyhatjuk itt őket, megérdemelnek egy temetést. Utána megyünk haza. Mr. Constantine velünk tart a kúriába? Ott rendesen el tudom a sebeit is látni.
Még egyszer visszanéztem bánatosan Charles és Szehmet felé. Miért kellett mindennek így történnie, ahogyan?

//Folytatás: Kúria: A hall//

Bárd szavaira megremegtem s ökölbe szorítottam a kezeimet. Nem tudta, hogy miként érzek s mit vesztettem. Ez nem az a világ volt, mint az enyém, ez egy másik, mért kínzott ezzel? Ők nem a szeretteim, nem ismernek s én sem őket. S a fiamat sem hagyhattam ott, odahaza voltak, kik számítottak rám s ez egy idegen világ. De Asgard… nem kényszeríthettem rá magam egy oly helyre, hol nem ismernek.
- A legtöbben dicstelen halált haltak – feleltem. – Nem Valhalla-tól fosztom meg a holtakat, hanem a dicstelen lelkeket hozom el a nővéremtől, hogy esélyük legyen a dicső életre s halálra. Ne merd Einar-t a szádra venni! – mondtam dühösen. – Ő nem az én Einar-om ki itt van, ők nem ismernek s a saját világomban ott vannak, kik számítanak rám. A barátaim, Midgard! Máshogy látjuk ezt, a saját világomban is van menthető. Míg valaki is hisz ebben, addig van remény s van miért érdemes ott maradni. Ha atyám átka még rajtam lenne elfogadnám az ajánlatod. De nekem van kiért élnem s nem dobom el az életem, a sorsom odaköt. Bármily csábító is az ajánlatod Bárd, nem élhetek vele. A kötelességem fontosabb s igenis képesek arra, hogy megváltoztassák.
Néhány pillanatig a kezét néztem, hogy vele menjek-e, az ajánlat túl csábító volt, de odahaza két gyermek, két fiú is volt, kik rám számítottak. A sajátom s Stephanie gyermeke. Ha másért nem, de értük tényleg felelősséggel tartoztam s Stephanie-t is meg kellett váltanom.
- Az ősi istenek vigyázzák utad Bárd – feleltem. – S remélem egyszer újra az leszel, ki voltál.
Einar kardjára néztem, mit nagyon régóta magamnál hordoztam. Nem mehettem vele, a kardot eltettem s elindultam gyalog visszafelé a többiekhez. A kezemben még mindig ott volt a pöröly, az élet magvának vége volt, mikor visszaértem Jégangyal hiányzott. Hogy tehette?! A többiekre nézte.
- Menjünk haza! – mondtam, majd az e világiakra néztem. – Bárd távozott, a céljai az erősek tökéletesítése s nem a gyengék kiirtása. Feleljetek egy kérdésemre, igaz, mit mondott, hogy az e világi énem olyan mint Apokalipszis? – kérdeztem.
Amint megkapom a választ elindulok a térkapu felé, mi visszavisz Utopia-ra.

//Folytatás: Valadir hegyei//

Egyértelmű volt, hogy majd mindenki az élet magjáért fog elindulni de a hogyanra egyáltalán nem számítottam. Hood megint küklopsz képességével támadott bár nem én voltam a fő cél én is kaptam belőle és repített hátra métereket. Égett szagot érzek és a földön fekve épp megemelem a fejemet, hogy ránézzek a mellkasomra ahol eltalált a sugár. A ruhának annyi, de nem tudom, hogy most mennyire is égtem én is meg alatta.
A fehér fényesség vonja magára a figyelmemet és oda fordulok az irányába. Nem hiszem el amit látok. Nem akarom elhinni. Az élet magját magába olvasztotta. Holokaust azonnal kivégzi a férfit és egy kupac hamuként tündököl már csak. Ennyire ostobán felhasználni. Értelmetlen volt ez az egész és most már mindkettő oda van. Visszateszem a fejem a földre és füstölgök még egy kicsit mikor kapuk nyílnak meg a csoportok mögött. Megpróbálnék felkelni de megviselt ez a csetepaté. Bár inkább az az ütközés a levegőben és a lézer volt ami megviselt. Én ostoba, kellett nekem segíteni annak a szerencsétlennek, naívnak érzem magam, hogy elhittem Urunknak fogja átnyújtani a megszerzett magot. De ezért még fizetni fog. Árulása nem marad megtorlatlan.
Istenem emel fel a földről majd pár szót intéz az X-ek felé. Szánalmasnak érzem, hogy még a saját lábamon se tudok távozni innen de az áruló szavai mégis jobban tud bosszantani.
-Usted le paga vendiendo aún.
Válaszolok mondhatni de már rá se nézve.

Tenni, amit kell. Néhány pillanatnyi elszántságot akaszt meg Apokalipszis keze. Szehmet elvicsorodik. Hallotta már ezeket a szavakat. Annyian mondták már lemondóan, hogy több lehetne, s annyiszor maradt keményfejű, s mondott ellent nekik. Szinte nevetséges, és egyben furcsán üres lett ettől a gondolattól a pillanat. Tudta, mi következik. Már akkor tudta, mikor döntést hozott. Mégis csupán halovány szomorúságot érzett, és csipetnyi meglepetést, amiért Apokalipszis így elhúzza a dolgot. Társai.. talán jobban szerették őt, min ő, aki oly könnyedén képes volt elveit választani helyettük, őket. De választásával megkímélte a világot egy új zsarnoktól... és egy jelenbeli hőstől.
Fájdalom. Idegesítően élesen érezte fejében a ropogást, ahogy csigolyái lassan megadják magukat. Az utolsó pillanatok különösen élesnek és lassúnak tűntek, noha a feje lassan zúgni kezdett a levegő hiányától. Próbálhatna küzdeni.. valami utolsó kísérletet tenni, hogy magával vigyen valamennyit Apokalipszistől. De a hiábavalóság megbéklyózta tagjait, s csupán erőtlenül csüngött, ahogy ellenfele egyre szorosabban markolta, és végül megadta magát. Történt hát, ahogy kellett. Visszatért, hogy eltűnjön. Szehmet, megpróbált elmosolyodni, de arcára már kiült a kín, s levegő híján sötétbe vész a világ. Ezzel együtt pedig, bár tudattalanul, forró, csiklandozó és fájdalmas izzás kezd a nyakába kúszni, ahogy képessége küzdeni kezd a roncsolódással.

Ismerős arc. Még nem formálódik név elméjében, de tudja, hogy ismerős, mikor tekintete újra képessé válik a látásra, és maga felett meglátja őt. Hirtelen, mély levegő után kap, s a fájdalomtól újra eltorzul sápadt arca. A nemrég eseményeinek emlékét még tükrözi a teste, s elméjének konok játéka miatt újra éli, de már a gyógyulás kínja is kíséri.
-Te... te voltál.. az első, akkor is... Hood.-megpróbál kacagni, de köhögésbe fúl. Új életben, mikor NewYorkba érkezett, és most is, mikor csak képessége mentette meg. Egy angyal élet s halál mezsgyéjén. Néhány kósza könnycsepp indul útjára a mohó föld felé.
Úgy tűnik, a szavak kissé koraiak voltak, fájdalom fut át rajta. Még várni kell. De hálás volt, hogy láthatta őt. Hálás, amiért itt volt vele, mikor gyengén, kiszolgáltatottan hevert. Keze tétován tapogatózott Hood kezéért, míg teste tette a dolgát, a gyógyulásért.

Mikor Szehmet már megáll a saját lábán Hood bólint Serenának és megindul a holtakért. A testekkel felpakolva átmennek a kapun.
Holocaust kacagva néz Doriára.
- Gyönyörű.
Mondja majd elmegy.

Epilógus

Slade dühösen nézi az erdőben Sinistert.
- Mindent tönkre tettél! Felfogtad mi történt ma?
- Új irányokba indultak el az események. Nyugalom barátom. Még nem végeztünk.
- És most merre?
- Újra pap akarsz lenni? Keressünk neked egy népet. Mondjuk a morlock-ok csatornáiban...
Ezzel a páros távozik egy teleportálással.

A raft titkos alsó szintjein egy vértes alak sétál végig egy speciális ajtónál a kezét emeli r és az elektromosságtól a zár sípolva vált zöldre. Az ajtó kitárul és ében fekete gomolygó füst jön ki.
- Mit keresel itt?
- A fiamért jöttem.
- Rossz helyen jársz. Ő a mutkó gimiben tanít.
- Nem. Nekem az erős fiam kell.
- Óóóóó.... mindjárt meghatódok. Hogy hívjalak ostantól? Papa? Főnök? Bárd?
- Új nevem van. Genesis.

Az esőerdőben a Celestial lábainál lassan vér befedi a húst. Az lüktetni kezd ahogy visszahúzódik a csontokra. A bőr apró pólusokban jelenik meg majd mindenhol összeér. A testszőrzet és haj növekedni kezd és a mellkas izom aprókat rezzen, ahogy a szív újra dobog. A valamikor Jégangyal kinyitja a szemeit amikor valaki a vállait fogva felemeli a földről. A látása tisztul és meglátja maga körül a virágokat és növényeket, minden vad burjánzásba kezdett pusztán a jelenlététől. Majd a kékes fényben felismeri a csapata vezérét, Bárdot dühös tekintettel. A férfin még ott vannak a sebei, de már csak apró karcolások, amik gyógyulnak be.
- Megmagyaráznád mit tettél?


/Véleményeket a kaland topicjába, az Apokalipszis Korás karaktereknek kaland már mg van hirdetve. Az X-mennek nem sokkára lesz./