Élőhalottak

A játékosok egy túlélőcsapat tagjai Michingan államban, közel a Huron tó partjához, Bay City-től északra úgy 50km-re. Itt sikerült egy fatelepen biztonságos tábort kialakítani, azonban, ahogyan lenni szokott az élelem és a vízkészlet is kifogyóban. Késő nyári időszak van, augusztus vége, szeptember eleje, hamarosan következik a tél, és ez a terület igencsak északon van, közel Kanadához, így a telek igencsak hidegek és hamar beköszöntenek. Az éjszakák már így is hidegek, a nappal pedig hőség van. Hamarosan valamilyen fedezéket kell találni, mert az egész telet nem lehet a szabadban tölteni sátorozva sem.

A fatepel:

Reggel tíz körül lehet, tulajdonképpen ugyan olyan ez a nap is, mint az összes többi, semmit sem tudunk a külvilágról, révén senki sem jár ki, meleg van, vagy legalább is kezd melegedni az időjárás, de még nincs dél, így tűrhetőnek vélem, nem mintha délben nem lennék képes elviselni a tűző napot. Ugyan azt csinálom, mint minden nap, gyakorlás és edzés előtt meditálok, "tipikus" japán ülésben, a lábaim magam alatt vannak, mintha csak térdelnék, mégis ülök, számomra ez pedig meglehetősen kényelmes, hiszen egész életemben így ültem, egy szék sokkal kellemetlenebb ennél, számomra, mint mondtam. Az örökségem és hű társam az oldalamon pihen a tokjában, ha valami okból használni kéne, bár eléggé biztonságosnak tűnik eddig ez a hely, az ember sosem tudhatja, és jobb mindenre felkészülni, főleg azért, mert nem feltétlenül a holtak hordái jelenthetik a veszélyt, hiszen ki tudja, hogy miféle emberekkel vagyok összezárva, sosem lehet tudni, hogy mikor támad hátba az egyik, pont ezért pedig semmiféle bizalmat nem adok a körülöttem lévő személyeknek. Szemhéjaim eltakarják a szemeim, természetesen, én pedig mélyen elmerülök a gondolataimban, egy olyan világban, amihez senki másnak nincs hozzáférése. Tipikusan ez-az a rész a napjaimban, ahol összegzem az eddig történteket, átgondolom a dolgokat, azokat amiket fontosnak vélek és mérlegelek, és bár ilyenkor nehéz kizökkenteni, mégis valamilyen szinten tisztában vagyok azzal, ami körülöttem történik, hiszen süket mégsem vagyok. Hallom természetesen az orvost is, ám még csak rá sem tekintek, mondhatni nem is foglalkozok vele, nem látom az okát annak, hogy miért kéne ennek érdekelnie, hiszen csak még egy éhes szájjal gyarapodnánk csak, a készleteink pedig így is fogyóban, s nem látom értelmét annak, hogy én-e miatt az életemet kockáztassam azzal, hogy elhagyom az egyenlőre biztonságot jelentő telep óvó falait. Na nem mintha félnék, tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek megvan írva az ideje ezen a földön, azonban ostoba nem vagyok, így hát tulajdonképpen elengedem a fülem mellett a szavait és folytatom azt, amit tulajdonképpen be sem fejeztem, a meditációt, már nem tart sokáig és lassan nekikezdhetek a következő fázisnak, a mozdulatok gyakorlásának, természetesen a katanát a tokjában tartva, hiszen kivonni és vérrel nem beborítani azt szégyen, bár ez egy eléggé régi tanítás és azokban a napokban amikben élünk, nos nem igazán van ez betartva, de én tartom hozzá magam, ez az egyik törvény, amit magamnak felállítottam, kötelességemnek éreztem, hiszen régen nagy harcosok is így vélték, s tartották is magukat hozzá, legalább is a legtöbben egészen biztosan, én pedig követendőnek vélem ezt, hiszen nagyobb emberré tesz.

Scott Singer F.B.I. ügynök kilépett a faház ajtaján, miután megnézte mi van a bent alvókkal. Ő a lakókocsiban hajtotta álomra a fejét minden éjjel. Azonban sosem aludt úgy mint régen. Mindig résen volt. Igaz mindig kialudta magát, sose volt fáradt, de figyelt éjszaka is. Az ügynök lesétált a faház teraszáról, majd íjpuskájával a vállán elindult a füvön keresztül. Körülnézett, hogy minden úgy van e ahogy tegnap hagyták. Tíz óra volt, de már érezhetően melegedett az idő. Sajnos nem nyár volt. Egyre közeledett a tél és ők túlságosan északon voltak. A telek itt elég hidegek és sátorokban, kevés élelemmel és felszereléssel nehéz lenne átvészelni. Ráadásul egy újabb élet születése várható. Scott már most sajnálta a kicsit.
~ Egy olyan világba születik meg, amelyben még a felnőtteknek is nehéz a túlélés. Bár minden életre szükség van a túléléshez, de kínszenvedés lesz neki a gyerekkora ~ töprengett az ügynök, majd a kiszaladó dokira nézett, aki felszerelésért akarta küldeni őket a kismamának.
~ Remek. Már csak ez hiányzott. Napok óta nyugalom van és most mehetnek cuccokért ~ morogta az ügynök, majd odalépett a doktorhoz.
- Írja össze a listát. Bemegyek a városba - mondta, majd a többiekhez fordult.
- Jön még valaki? - kérdezte hangosan, hogy a távolabb lévők is hallják.

A hangok alapján valaki közelebb jött, bár ebben egy jó darabig nem vagyok biztos, egészen addig, amíg meg nem szólal. Goldman az, mindig tartja a távolságot, megjegyzem helyesen, de amíg nem akar nekem ártani, addig én sem neki, ezért is nem cseszegetem az itt élő embereket, megvannak nélkülem, én meg nélkülük. A szavai egy darabig forognak az elmémben, s úgy tűnik, hogy talán valamiféle értelmet is találok bennük... A rászorulók segítése? Nem, ez annyira nem érdekel, legalább is addig nem, amíg az erkölcs fogalmát alaposabban végig nem gondolom, amiből pedig arra jövök rá, hogy többé tesz... Be kell valljam, a srác nem mondott hülyeséget, s ez már magában elég lett volna ahhoz, hogy felkeljek innen, és a gyakorlást elhalasztva elmenjek a városba, ha van még egyáltalán hely, ám mielőtt elmehetnék... Valaki más szól hozzám, nem oly átlagos módon. Mire befejezi a mondanivalóját már talpon vagyok, nem miatta, a szemeibe nézek, mondhatni mélyen, amit gondolom, hogy tart, mármint a szemezést.
- Megyek, de nem magának köszönhetően, a fenyegetése nem érint. - Ezzel pedig elfordulok, és nyugodt léptekkel megindulok a jármű felé, de pár lépés után megtorpanok és hátra nézek a jobb vállam felett.
- Ha még egyszer megzavar meditáció közben efféle ostobasággal. - Utalván ismételten a fenyegetésre. - Nos... Nem akarja megtudni. - Itt pedig folytatom az utam, nem igazán tartok attól, hogy hátba támad, ha pedig szól valamit sem foglalkozom vele, egyszerűen fel sem veszem. Beülök abba a járműnek nevezett csotrogányba, és továbbá rá sem tekintek Millerre, sem pedig a többiekre, egyszerűen hátra hajtom a fejemet, lehunyom a szemeimet, aztán pedig várom, hogy elinduljunk.

Mint említettem, beszálltam a járműbe, hátra hajtottam a fejemet majd pedig csak hallgattam, pihentem, az sem igazán zavart, hogy a mellettem ülő ember megütögette az oldalát a csotrogánynak, viszont reménykedtem benne, hogy most is tartani fogja inkább az önmaga által megszabott távolságot és inkább egyedül hagy itt hátul. Most jön az a rész amikor el kell dönteni, hogy melyik úton menjünk, amire megmondom őszintén... Nekem teljességgel mindegy, de tényleg az, így is meg úgy is ugyan oda megyünk, csak az egyik kockázatosabb mint a másik, szóval én nem szólok bele, időm mint a tenger, most még legalább is úgy néz ki, de ha van egy kis eszük akkor a hosszabbat választják, hiszen az autópályáról nem garantált, hogy le tudunk jutni, az utakon viszont valószínűleg könnyebb haladni, bár ki tudja, így tűnik logikusabbnak, de ugyebár ezt nem említem meg. Próbálok ismét elmerülni a gondolataimban, úgy gyorsabban telik az idő is, nem mintha ez sokat számítana, viszont el kell gondolkodnom még pár dolgon, komolyabbnak mondható dolgokon, például, hogy mi lehet a családommal. Nem mintha bármiféle sajnálatot éreznék az irányukba, feltételezhetően pedig életben vannak, apám legalább is biztosan, van esze az öregnek, ha kitör egy ilyesfajta járvány, mely életre kelti a holtakat, akkor több mint biztos, hogy be spájzol valahova és ott kezd el élni, kisebb őrséggel, ha pedig ehhez mégsem volt elég esze, akkor is meg tudja magának oldani a dolgokat, vagy pedig már ő sem más, csak egy agyatlan, állandóan emberi húsra vágyó rothadó hulla, ez esetben pedig így járt. Anyán megint más tészta, belőle nem nézem ki, hogy eléggé intelligens ahhoz, hogy egy ilyen helyzetben bármi értelmeset is képes legyen végrehajtani, legalább is nem egyedül. Neki mindig is kellett valaki, aki irányíthatja, egyedül túlzottan elesett és életképtelen, ezért volt ő tökéletes az apámnak, lényegében olyan, mint egy bábú, persze nem mintha sok dolgot kellett volna csinálnia az alapokon kívül, sütött, főzött és takarított, meg persze nagyon néha részt vett valamiféle kisebb üzletben a családok között, de más lényege nem volt. Emlékszem, engem is próbáltak volna annak idején ilyesmire nevelni, de nálam nem tudták ezt elérni, pedig még igencsak kicsi voltam akkor, ezért is lettem az, ami, mert amikhez most értek és amiket régebben csináltam, azok valóban érdekeltek is, bár különösebb örömet, vagy bármi ilyesmit nem okoztak, csupán érdekeltek, később viszont már ez az érdeklődés nem volt jelen, a harcművészeteket leszámítva, viszont mivel hasznom volt belőle, mindenképpen megérte folytatni.

Zavartalanul haladunk végül a hosszabb úton, ami szerintem is a helyesebb döntés és pozitívan tudom véleményezni, hogy tulajdonképpen rajtam kívül mindenki így van vele, már aki jött. Út közben nem figyeltem a tájat, végig a gondolataimba merültem, bár a vége felé már céltalanul, habár ha nagyon törtem volna magam, akkor lett volna min gondolkodnom, még eléggé sok dolog van, amin megérné eltöprengenem, csupán nem olyan dolgok, melyek végiggondolása sürgős, lévén nem igen fogok egy hamar hazajutni, addig pedig nincs értelme ezen törni a fejem. Végül megállunk, bár nem egy jó ok miatt, úttorlasz, ami ha jól értem korábban nem volt itt, ez pedig csak egy dolgot jelenthet, élő emberekkel van dolgunk, ami pedig két lehetőséget vet fel, az első, hogy egy másik tábor van valahol a városban és az ott lakók valahogy megoldották ezt az úttorlaszt, a másik eshetőség, a banditák, akik ezt csapda gyanánt állították ide. Az első valahogy sokkal jobban hangzik. Most jön a " mit is kéne éppen tennünk? " helyzet, én figyelni kezdem a környezetet és igyekszem alacsonyan maradni, nem igazán örülnék mondjuk egy nyílnak a vállamba, bár így belegondolva másnak sem különösebben.
- Nem vagyok nindzsa. - Fűzöm hozzá még ehhez az egész helyzethez, mert valóban nem, bár nem is vártam mást ettől az embertől. Az egyik kezemet állandóan a kardom markolatán tartom, ha esetleg úgy adódna, hogy használni kell, akkor nem akkor kelljen majd érte kapni, jobb felkészülni.

Az öreg visszatolat, majd pedig mindenki kiszáll és inkább úgy közelítünk az úttorlaszhoz, közben végig figyelem a környezetemet, habár így jobban átgondolva, nem biztos, hogy ennyire kint várna ránk valaki, mert idekint külön elrejtőzve mégsem kockázat mentes várni rosszabb esetben a semmire. Viszont sosem lehet tudni, csak azért mégiscsak nagyobb lehetőség van rá, hogy valaki az egyik épületből figyel minket, mert még mindig megvan az-az érzés. Ahogyan végre közelebb érünk... Még mindig meglepő módon csendes marad minden, nincsenek halottak, láthatólag élők sem, nincs szag, a járműveken pedig eléggé nyilvánvalóan látszik az, amit eddig is tudtunk, hogy valószínűleg nem úgy tolták ide az út közepére, hanem ide álltak vele. A házakat kezdem el figyelni, mozgást keresek, alakot, vagy alakokat az ablakokban, közben pedig lassan elindulok befelé, mert tetszik vagy sem, ezzel, amit most csinálunk nem igazán fogunk haladni, igaz, lehetséges, hogy jobb is lenne, de nem szokásom visszafordulni, ha egyszer már belekezdtem, akkor a lehető legtöbbet teljesítve fogok visszamenni, nem mintha sokat számítana ez, legalább is másnak, de az pedig nem is érdekel, nekem szokásom ez, ha nem így tennék, nem lennék önmagam... A padlót is figyelem, avagy olykor-olykor letekintek, kinézem a helyből, hogy valahol medvecsapda van letéve, vagy akár elrejtve, vagy rosszabb, valami ilyen kis kellemetlenségbe pedig nem kéne belelépni.