Élőhalottak

Mindenki útjára indult. A doki kint nem látott semmi gyanúsat, úgyhogy belépett a patikába. Pont olyan volt, mint amilyenre számított. Feldúlt és összerombolt. Dulakodás lehetett itt, mert vér volt a padlón és a falakon is. Lehet, hogy azóta jártak itt túlélők és még nagyobb pusztítást végeztek.
A pult mögött volt egy ajtó is, de mellette a szekrények és a polcok gyógyszerei össze voltak döntve. Lehet, hogy a földön vannak gyógyszerek, de az is lehet, hogy már mindent elvittek. Innen nem látszott.
A bűz a szokásos volt. Akiket itt megöltek, azok vagy átváltoztak vagy már megették őket és csak darabjaik vannak. A morgás árulta el, hogy itt bizony van egy zombi. Kitántorgott az ajtó mögül és Zield felé indult.
A doki megnézte, hogy van-e itt olyan tárgy, amit közelharci fegyverként tud használni. Ha a pénztárgép a helyén volt, akkor azzal jól fejbekólintotta a mászkálót. A pisztolya jó, de egy lövésre idecsődül a többi helybéli élőhalott is, ráadásul a golyókkal spórolni kell. Ha nem talált semmi fegyvernek valót, akkor kisietett az utcára, amennyiben tudott. Ott már csak lesz valami bot, cső, akármi. Ha erre nem volt ideje, akkor máshoz folyamodott. A rendszeres torna miatt ruganyos és erős volt, így megpróbált felugrani a pult azon részére, ami a zombitól a legtávolabb volt és igyekezett egy leborult polccal odasózni neki.

David kicsit bosszankodott, amiért rögtön az első házat szúrta ki magának, hiszen ki tudja mi minden hasznos dolgot találhatott volna a kicsit távolabb álló gyógyszertárban. A kocsiból négyen szálltak ki, kicsit sok ha mindenképpen kenyértörésre kerül sor, elvégre ez nem a vadnyugat, ahol felállnak egymással szemben az ellenfelek, és a jó fiú győz...
A kaparászó hanggal némileg tévedt a férfi, ugyanis nem egy macska, hanem egy mosómedve volt, ami riadtan bámulta a fegyvert markoló férfira. Miután az állatkáról nem lógott foszlányokban a rothadó hús, a szemei nem forogtak éhesen az üregeikben, és nem próbálta David lábszáráról lehántani a bőrt, így csak egy hosszú pillantást kaphatott a férfitól, aki visszafordult az újonnan érkezettek felé. Nem néztek ki tipikus banditának, bár hogyan is néz ki egy tipikus bandita? Nem hurcoltak nagy készleteket magukkal, bár az autó csomagtere tele lehetett értékes ellátmánnyal, viszonylag jól tápláltnak és ápoltnak tűntek.
- Mellettük én néznék ki tipikus banditának – morogta a férfi az orra alatt.
Sajnos a látszat megtévesztő is lehetett, így a jövevények pusztán kinézetükkel nem oszlatták el a vándorló gyanúját, aki nem akart botorul a végzett kezei közé sétálni. Próbálta szemmel tartani őket, hogy hova is térnek be, vajon valaki választja az ő házát?

David túlságosan bízott a gyors felderítésben, és figyelmét annyira lekötötték a kinti emberek, hogy figyelmetlenné vált a házból érkező zajokra. Figyelmetlenségéért majdnem drágán megfizetett, amikor egy zombi botladozott elő, de szerencsére a kétballábas mászkáló megbotlott a földre helyezett hátizsákban.Amint meghallotta a botlást, David rögtön tudta, hogy hibázott, sarkon pördült, de látta, hogy egyelőre csak egy ellenfele akadt. A vadászkés egy pillanat altt a férfi markában termett, miközben saját magát szidta figyelmetlenségéért. Igyekezett gyorsan végezni a járkálóval, ha lehetséges csak félre lökni az előre nyújtott kezeket, majd a kés hegyével a szem sakátcélozva enyhén fölfelé vezetve egy szúrással szétroncsolni annak agyát.
Ha mindez sikerült, akkor elkapná a holttestet, hogy az ne zuhanjon nagyot, majd óvatosan lefektetné.Miközben a szívének ritmusát próbálja visszaállítani a normális ritmusra, fülelve igyekezett kideríteni, hogy valaki felfigyelt –e a csetepatéra...

A doki nem tudott mivel támadni, ha lövöldözni nem akart. Menekülőre fogta a dolgot és kirohant. Ott se látott semmit, amit fel tudott volna kapni. Az élőhalott viszont kijött utána. A küszöbön átesett és ahogy megpróbált felállni, Zield becélozta a fejét, hogy szétrúgja azt. Ezek nem túl gyorsak, ha minden igaz és ha a koponyát be tudja törni és megsérül az agy, akkor talán leáll a zombi.
Nem akart elfutni, mert sietni kellett. Sue ott küzd a tüdőgyulladással és meg kell menteni. Ebben a világban sem szabad elfelejteni, hogy ember. Sőt talán most ér igazán valamit az, hogy ha valaki ember tud maradni.
Benézett a kocsi ablakain, hogy van-e ott valami használható. Ha látott valamit, akkor igyekezett a lehető leggyorsabban kivenni és finoman visszacsukni az ajtót. A nagy csapkodás megint csak figyelemfelkeltő lehetne.
Ha semmit nem látott vagy nem lett volna ideje kivenni a tárgyat, akkor igyekezett megkerülni a kocsit. Ha a zombi követte, ő a saját gyorsaságát és a zombi lassúságát kihasználva visszarohant a gyógyszertárba. Ott pedig a pénztárgépet vagy más hasonlót a kezébe vette és így várta az élőhalottat, hogy agyonüsse.
Ez már nem ember. Azokat eszi valami átkozott vírus miatt, akik emberek maradtak. Szomorú dolog belenézni ezekbe a szemekbe, amik mögött valahogy egy olyan valaki lehetett, mint ő. Talán pont a patikus maradványa ez. De az már a múlté. Ez már csak egy állat, sőt rosszabb annál. Az emberiség találékony ostobaságának a terméke. Egy vírusé, amivel az emberiség megfosztotta saját magát a méltóságtól.

Bár a zombit sikerült ártalmatlanná tenni, a vére beterítette a férfi "új" kabátját. Tekintve, hogy akár meg is haraphatták volna, ez még a kisebbik rossz volt. Úgy tűnt, hogy a dulakodásra senki sem figyelmes odakint, hiába fülelt David hosszú perceknek tűnő másodpercekig. Végül szép csendben elfektette a valóban hulla hullát, és automatikus mozdulatokkal próbálta letörölni magáról a ráfröccsent vért, aminek köszönhetően a keze is olyan lett. Ekkor egy konyharuháért vagy szalvétáért nyúlt.
Ha ezen idő alatt sem zavarják meg, akkor fegyverrel a kezében indul a fürdőszoba megkeresésére, elsősorban, mivel a legtöbb család ott tartotta a gyógyszereit, másrészt pedig hátha talál fogkrémet. A legrosszabb az lenne, ha még egy életben lévő fogorvost is kéne találnia. Erősen fülel, így hacsak nem nindzsa volt a zombi életében nem fogják meglepni, bár sokan hittek már ebben...

/Bocs, valahogy elsiklottam a körváltás fölött.../

A doktor végül a taposással oldott meg a problémát. A fej recsegett-ropogott a lábai alatt. A vér és a koponya tartalma fröcsögött mindenfelé. A doki nadrágja és cipője is kapott belőle. A bokáját pedig sikerült kificamítania. Így nem fog gyorsan haladni.
Csend lett. Nem jött több mászkáló és Zield visszament a patikába. Illetve visszasántikált. Bent szétnézett az eldobált gyógyszerek között és a szobában is. Ha talált penicillinmentes anyagot, akkor azt a zsákba tette. Keresett még egyéb hasznos gyógyszereket is, amik kellhetnek. Ha a hátsó helyiségben még ezen felül is talált valamit, pl. ruhát vagy egyéb használati tárgyakat, akkor azokat is igyekezett magához venni. Ha volt valami, amivel a bokáját be tudta fáslizni, akkor kötést készített. Utána pedig indult vissza a kocsihoz, hogy bepakoljon.

A dokinak szerencséje volt, hogy több mászkáló nem volt a patikában és a környékén. Egy kosárba szedett mindent, amit csak talált és amit ki tudott vinni. Ez egy jól felszerelt gyógyszertár volt. Ha jártak is erre fosztogatók, talán alig vittek el valamit. A készletben sok hasznos dolgot talált és egymás után vette magához a dolgokat. Tisztálkodószerek, sebellátáshoz való anyagok, vitaminok, volt itt minden, ami egy beteg szem-szájnak ingere.
A legfontosabb persze az volt, hogy van-e penicillinmentes antibiotikum a szakácsnőnek? Ha nincs, akkor tovább kell keresgélniük.

Talált olyan kötést, amivel a bokáját be tudta borogatni. Keresett még valamit, amivel a vért letörölhette a cipőjéről. Ekkor hallott egy férfiüvöltést, Matt hangját. Ekkor már igyekezett kifelé és elhatározta, hogy ha kell, lőni fog. Az ordítás úgyis megtörte a csendet és ha közelről akar támadni, talán már késő lesz. A kosárral megpróbált kibicegni és egyelőre letette a motorháztetőre úgy, hogy ne boruljon ki. A hang irányába indult és ha látta a Mattet megtámadó élőhalottat, akkor célba vette. Ha a zombi túl közel volt a társához, akkor arrébb lőtt, hogy megzavarja és magára terelje a figyelmet.

A doktor fellélegzett, mikor megtalálta a keresett gyógyszert. Nem sok volt belőle, hiszen ritka fajta, de talán elég lesz. Csak nehogy késő legyen.
Talált egy rongyot, amivel a nadrágját és a cipőjét meg tudta tisztítani, hogy a fertőzött vér ne okozzon bajt. Ha visszaérnek a táborba, majd kimossa rendesen mindkettőt. Most csak ideiglenese megoldást tudott találni.

Kint hallotta, hogy a hang pont a másik irányból jött, nem arról, amerről ők jöttek. Az egyik nő is odaért, nyilván ő is felfigyelt a zajra. Együtt haladtak és Zield mindenre figyelt közben. Végül egy kertes ház udvarán látta meg Mattet. A veterán egy kerítéshez szorult és három mászkáló vette körbe. Az egyiket a doki le tudta teríteni. Már rég tudatosult benne, hogy ezek nem emberek. Csak árnyékai egykori önmaguknak. Öntudatlan ösztönlények, akiken segítene, ha lenne rá lehetősége. Állítólag készül az ellenszer és ő szíves örömest segítene, de eddig csak a túlélésért dolgozott. Nem csak a sajátjáért, hanem a kolóniáért. Lehet, hogy ideje lenne lépni és felvenni a kapcsolatot az állam vezetésével segítséget ajánlva. Ha még maradt belőlük valaki...
A két zombi közül az egyik a páros felé indult. Zield ennek örült, mert Mattnek nagyobb esélye van, ők pedig elbánhatnak ezzel az eggyel.
- Intézze el ezt! - mondta a nőnek a közeledő mászkálóra intve a fejével. Ő pedig becélozta a másikat, aki a nyugalmazott katonát a kerítéshez szorította.
- Matt, földre! - kiáltotta, hogy a férfinek ne essen baja. Remélte, hogy a lövés célt ér és közben a mászkáló nem tudja megfertőzni vagy megölni Mattet.
Közben meghallott egy kétségbeesett női hangot, ami egy idegené lehetett. Ha az ikerpár másik tagja lett volna, az néven szólítaná és nem ilyen ismeretlen módjára. Ha a társa végzett a közeledő zombival és Matt is megmenekült, akkor a hang forrása felé kiabált:
- Jövünk, tartson ki!
Ha még nem sikerült végezni ezekkel, akkor viszont a társai számítottak fontosabbnak, így újra megpróbált tüzet nyitni. Gondosan ügyelt arra, hogy véletlenül se találja el egyik társát sem. Nagyon sajnálatos dolog volt ez, de a kolóniát előrebbre kellett vennie, mint egy idegen megmentését. Több élet múlhatott azon, ha ők elbuknak, de egy idegen csak egy ember. A túlélés kemény szabályai, amivel a dokinak nehezen, de meg kellett barátkoznia...

Valaki úgy látszik nem volt szerencsés, és belefutott néhány élőholtba. David tapasztalta már, hogy a zombik kevésbé veszélyesek, hacsak nem tudják meglepni az embert. Könnyű őket legyőzni, vagy legalábbis elfutni előlük. Az üvöltés tehát azt jelentette, hogy több járkáló csapott le valami szerencsétlenre. A ház előtt elfutott egy fiatal nő, de jobban lekötötte a kiabálás, mint hogy körbenézzen.
Nem messze egy férfi tusakodott három zombival, aztán az egyiknek a fejét elvitte egy jólirányzott lövés, a másik pedig elfordult tőle, és a patika lépcsőin kezdett el felfelé haladni.
Az előtte szaldó nő fegyverrel a kezében igyekezett a társa felé, időnként aprókat csúszva a havon. Ezzel sikeresen megakadályozva, hogy David célozzon, mivel nem akarta a bizonytalanul haladó alakot hátba lőni. Az illető nyílván a társán akart segíteni, így valószínűsíthető volt, hogy együtt érkeztek a kocsival, amitől nem messze a csetepaté kitört. Bár az idegenek mindig is veszélyt jelentethettek, mindig nagyobb volt az esély a túlélésre, ha csapatban játszott az ember, ráadásul David sem tudta volna nézni, ha valakit csak úgy szétcincálnak a zombik. A férfi elmormogott egy káromkodást, és a nő után eredt, megpróbálva beérni őt..

Ahogy a növényzetet tapostam, egyre elkeserítőbbnek éreztem a helyzetem. Igaz, rég volt az utolsó találkozásom a Rothadókkal, ezért valamelyest nyugodtnak írhatnám le a helyzetem, és békésnek, mégis bántott egy gondolat. Méghozzá az, hogy semmivel nem találkoztam ebben a k-rva erdőben. Néha láttam egy-egy állatot, amit vagy sikerült levadászni… vagy nem. Sajnos egy k-rva őzet szinte lehetetlen elkapni lőfegyver nélkül, én pedig nem mertem a lövést kockáztatni a fák között, hiszen kilométerekről mindent idevonzott volna – élőt, és halottat egyaránt. Egyelőre nem tudtam, hogy melyik a veszélyesebb. Viszont ennem kellett, ezért egyre elkeseredettebb módon jutottam ételhez – ami szerencsére még nem jelentette a giliszták, és egyéb csúszómászó bogarak evését, de úgy éreztem, hogy nem sok – maximum egy hét – választ el ettől, ha maradnak a körülmények.
Tehát ilyen elkeseredett gondolatokkal baktattam, amikor egy hangos üvöltést hallottam. Határozottan ember volt, méghozzá élő – és közvetlen utána a semmivel össze nem téveszthető hang, ahogy egy szűk térben bekövetkezett robbanás következtében lövedék hagyja el a fegyver csövét. Azaz lövés volt. Először nem tudtam, hogy mit tegyek – szívem szerint a másik irányba indultam volna el egyből, minél távolabb a hangtól – de féltem, hogy egy hordával találkozom. Egyedül kevés voltam, ahol pedig ordítanak és lőnek, ott valaki ordítson kell, sőt, lőjön is. Ezért inkább az embereket választottam – talán nem annyira veszélyesek és barátságtalanok, mint a zombik. Bár korábbi szokásommal ellentétben egy út mellett bolyongtam, most úgy döntöttem továbbra is azt követem, és a hang irányába kezdtem kocogni. Hamarosan meg is láttam egy nőt, és ahogy felé siettem továbbra is – bár közben a tájat is kémleltem, és próbáltam kiszúrni ha valami feltűnően lassú, feltűnően rothadó, és feltűnően halott test mozog – észrevettem, hogy én ezt a nőt ismerem.
- egy politikus? Késő a Rothadókat választani helyette?… – morogtam az orrom alá, majd sietősebbre vettem a tempómat – úgy tűnt, hogy a nő haldoklik. Ahogy a csúszós úton siettem – még mindig nem voltam elég közel hozzá – még több embert láttam meg. Gondolkodás nélkül próbáltam lefékezni, ami egy elegáns csúszást eredményezett, de talán nem vettek észre. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Ha a csapat megtámad, akkor végem. Ha jönnek a Rothadók, és egyedül vagyok, akkor végem. Mi a jobb? Az ember, vészhelyzetben, a társadalmi normákból kivetkőzve, erkölcstelenül, egy kegyetlen világban ahol mindenki túl akar élni, vagy a halott ember, aki csak fel akar zabálni?
Egyértelműen az utóbbit választaná minden normális ember. De én katona voltam, nem mindig gondolkodom logikusan.
- Várjon! – kiabáltam, és folytattam az utam a nő felé, miközben elővettem a gyógyszereimet – nagyon úgy tűnt, hogy szüksége van rájuk. Persze a gumibot is a kezembe került, ha netalán megharapták volna.

Az emberek szemmel láthatóan megszapodotak a kis település utcáján, és sikerrel valamint néhány csapással biztosították, hogy a holtak ezúttal tényleg holtan maradjanak. David nem mert lőni, mivel a “hangtompító” rontotta a fegyver pontosságát, másrészt már nem is nagyon volt mire. Pár pillanatig nem vették észre, amíg az autóval érkezettek összeszedték a társukat. A figyelem azonban hamar feléje és egy másik férfi felé fordult, aki egy jókora szekercét forgatott.
- Hát maguk kicsodák?
David a föld felé irányította a pisztolyt, hiszen nem akart a járkálók mellé kerülni.
- David – kezdte a bemutatkozást. – Átutazóban – tette hozzá egy vállvonással. – Maguk?
Közben figyelt, ha valaki ráemel egy fegyvert, akkor azonnal hasonlóképpen tett, de nem kezdeményezett. Ilyen közelről a műanyag üveg nem számít már, bárkit eltalálhat…

A doktor szavaira Matt tudta a dolgát. Jó katonaként veszélyhelyzetben hasra vágódott. Zieldnek viszont nem kellett lőnie, mert megjelent egy ember, aki agyonütötte a zombit a kerítésnél. Az ikerlány közben levágta a másikat. Még két fő jelent meg, a másik nő és egy idegen.
~Tehát mégsem lakatlan ez a falu. Egész jól rejtőzködtek. Talán bizalmatlanok az idegenekkel szemben és ezt jól is teszik. Nekünk ivszont el kell oszlatnunk a gyanút. Egymással nem harcolhatunk, elég volt a zombikkal. Sue pedig várja az ellenszert.
Matt jól volt és itt volt az ideje, hogy a túlélők bemutatkozzanak és hogy megkeressék a nőt, akik olyan kétségbeesetten sikított.

- Dr. Zield Jones, örvendek. Sietnünk kell, egy betegnek viszünk gyógyszert.

A doki tudta, hogy most nehéz döntést kell hozni. Sue-nak kell az orvosság, itt viszont egy nőnek kell a segítség és lehet, hogy idegyűlnek a mászkálók a zajra. Mindenkit nem tudnak egyszerre elvinni.
- Amy, amit találtam, összegyűjtöttem és ott van a motorháztetőn. Én visszamennék beadni Sue-nak a szert. Kiment a bokám és ott többet tudok segíteni, mint itt. Négyen férünk be és a többiekért visszajön a csapat. Addig is segítsenek a hölgynek, aki kiabált és keressenek búvóhelyet. Vagy egy másik gépkocsi még jobb lenne.
Ha nem volt ellenkezés, akkor kezdett is visszabicegni a járgány felé.

Amennyire meg tudtam mondani, a nőnek nem volt különösebb baja, mint a kimerültség, és az, hogy politikával foglalkozott az elmúlt időszakban. Szívem szerint otthagytam volna, mert utáltam a fajtáját, de erkölcsi morálom nem engedte – viszont a gyógyszereket csak végszükség esetén vagyok hajlandó egy ilyenre pazarolni. És ezt nagyban befolyásolhatja a modora is.
Valamit ismét kiáltott, de nem értettem tisztán – vagy csak nem akartam. Földönkívüliekről, és arab terroristákról beszélt, mintha látomása lenne – ami nem jó jel, nem akarok egy hallucináló félhullával közlekedni. Bár még mindig felé tartottam, erősen gondolkodtam azon, hogy mégis inkább itt kéne hagynom. Lassú, tehát jó préda a zombiknak – én pedig simán leléphetek.
- Raten százados, európai alakulat, valószínűleg nem ismeri. – szűrtem a fogam között, mivel nagy önfegyelemre volt szükségem ahhoz, hogy ne üssem le a gumibottal. Nem látott minket senki, jó alkalom lett volna kicsit kiegyenlíteni a számlát, és levezetni a felgyülemlett feszültséget – de megint az a fránya erkölcs akadályozott meg benne.
Mielőtt azonban tovább vezethettem volna a gondolatmenetem, meglátott valamit mögöttem. Rothadók voltak, méghozzá négyen – de féltem, hogy ennél csak több fog érkezni. Be is igazolódott a sejtelmem, még hat tűnt fel az út mentén – én pedig nyeltem egyet.
Osztottam, szoroztam – az utat kémleltem a város felé – majd megvontam a vállam. Néha egy politikussal is ki lehet baszni, nem?
- Nézze, ott még hat érkezik. – mutattam az irányukba, és eltettem a gyógyszereket.
- Biztos jót tenne a hírének, ha segítene rajtuk, nem? – kérdeztem, és rámarkoltam a gumibotra.
- Én addig megnézem mi a helyzet a városban. – hadartam, majd futni kezdtem. Civil voltam, nem katona, és túl akartam élni. Ez a nő nem a bajtársam, és az emberiség se veszít a halálával. Sőt, ez lesz talán az első nemes cselekedete, ha feláldozza magát értem.