Kertes ház

~ Jó! Jó! Nem jó.... ~
Elsőre úgy tűnik menni fog a dolog, nagyjából rájövök a nem túl bonyolult fortélyra, így sikerül átadnom az erőt Taonak, vagy valami ehhez hasonlót. Közben úgy néz ki sikerül a lézereket meg a szörnyeket is kerülgetni... már-már túl nagy a boldogság.
És ahogy szokott lenni a dolog a lehető legrosszabbra fordul. Hamarosan arra eszmélek, hogy valaki belekavart a terveimbe és kilőtt nyilvesszőként repülök... Egy nagyon dühös, és szerencsétlen nyilvesszőként....
Ha Taonak sikerül elkapnia, akkor próbálom kicsit tompítani az esésem, hogy ne teljes erővel csapódjak bele a földbe, mint valami megvadult rakéta, aztán ha sikerül és a lézer már elsuhogott követem a további utasításokat. Ebben mindig jobb voltam, ha mondanak valamit én megcsinálom. Habár valamilyen szinten a saját fejem után megyek, de ez most nem az a helyzet.
Tehát nem is nézek vissza, a problémás szörnyre támadok, minimum kerülgetem erről-arról, hogy velem kelljen foglalkoznia és ne tudjon Taora támadni és ha elég közel érek megpróbálok bevinni néhány ütést, illetve vetődéssel, gurulásokkal vagy ugrásokkal megpróbálok közel kerülni és kirúgni a lábát, akkor aztán majd eregetheti a szemét a plafonra...
Habár talán az épületnek már sehová nem lenne jó, ha bekapna egy találatot, de én jelenleg harcosi minősítésben vagyok itt, nem pedig mint műemlékvédő, így első sorban a lány kiiktatására koncentrálok.

Nem megy… nagyon nem megy… fenébe mááár…
Próbálom teljes erőből szétfeszíteni a lény mancsait, de ez nem akar sikerülni sehogy se és csak jobban szorít. Most először áldom, hogy az vagyok ami és így még nem vesztettem el az eszméletem és haltam meg a levegő hiány és a vérveszteségtől. Nem adom fel, de érzem, hogy egyedül esélyem sincs, azonban a segítség megérkezik és a lény elenged, mire talajt fogok. a nyakörv darabjai és a lánc csörögve hull le mellém, ahogy négy mancson vagyok a törmelékbe, s összekócolt vértől lucskos hosszú hajam most a földre omlik két oldalt és elől is…
Valami véget ért, most… itt… ebben a pillanatban végleg, azonban nincs nagyon időm ezen gondolkozni, ugyanis az események ezt nem engedik. Kezem ösztönösen mozdul a lánc felé és kapom el, s hátra pillantok föl a dögre, aki épp üt bár nem felém. gyorsan lököm el maga és fordulok felé, hogy míg az ütéssel foglalkozik addig kerüljek hozzá közel és kapjam el a lábát, s emeljem fel. De nem csak az emelés a lényeg, mert próbálok fordulni is, s hagyni, hogy a centrifugális erő megdöntse a dögöt, két erőteljes fordulat után a nekivágni az egyik társának nem finomkodva, minden erőmet bele adva, hogy rövid ideig ugyan, de megtanítsam repülni a dögöt, s ezzel elintézhessek kettőt is. Már ha sikerül.
Ha nem akkor csak arra törekszek, hogy feldöntsem, míg az ütés lendületében van és padlót fogjon.
Bármi is legyen a végkifejlett próbálok nem bekapni egy lövést vagy egy újabb „baráti” ölelést, mert azt már lehet nem sikerülne túlélnem.

Ahogy a lényt megtámad az elengedi Nykot és velem kezd el foglalkozni, ezzel esélyt adva Nykonak egy ellen támadásra, s nekem nincs más dolgom, csak, hogy ne kenjen fel a falra, vagy küldjön ki levegőzni az egyik falon át. Ahogy üt fordulatból én azon vagyok, hogy egy ugrással suhanjak el mélyen a csapása alatt, kihasználva a magasságokban lévő különbségeket. Igaz, hogy nagyon fürge, de akkor is kisebb vagyok, mozgékonyabb és a lendület rá is ugyan úgy vonatkozik, mint mindenki másra, így ha irányt is vált, akkor is az egyensúlyának teljes vagy részleges feladásával teheti meg ami még jobban segít Nykonak.
Ha sikerül kitérnem az ütés elől akkor szökkenek is tovább, s nem adok esélyt a többinek, hogy eltaláljon. A következő szökkenés után megpördülök, hogy lássam Nykot és felé induljak meg ha kell esetleg neki segítség, ha nem akkor megnézem hogy is állnak a többiek… pontosabban Tess és Tao, mert az Angyalt egy ideje nem látom, csak az rémlik, hogy az egyik dög felpostázta, de azóta nem jött még le. elgondolkozok, hogy ha nem bukkan fel akkor felugrok oda körbenézni, ha nincs itt lent rám szükség, bár egyenlőre úgy fest, hogy lesz.

Nem éppen kecses röptömnek ismét egy fal vet véget. Lassan már kezdek attól félni, hogy az épület ránk dől, hogyha még néhány ilyen becsapódást pródukálok. Mostmár szinte mindenem sajog, de nincs még vége a játéknak.
Szerencsére valamennyit sikerül csökkentenem a becsapódás erejét és a lendület visz is vissza a szörnyikémhez. Mivel a legjobb védekezés a támadás próbálkozom a gánccsal, ami sikerül is, de úgy, mintha egy kőfalba rúgnék bele... Habár ez a kőfal szerencsére legalább eldől.
Mostmár tanulva előző hibáimból nem becsülöm le a lény sebességét, így nem állok neki malmozni örülve a sikeremnek, hanem amint sikerült leteríteni, leküzdve a fájdalmaim azonnal egy villámgyors mozdulattal a lábaihoz szökellek és lendületem is beleadva a mozdulatba próbálom megforgatni a lányt, mintha diszkosz lenne, hogy a saját súlya és az én lendületem is segítsen a megemelésében. megtanultam már, hogy nem mindig a nyers erő a megoldás, habár azzal is rendelkezem, nem is kevéssel.
Ha a dolog valamiért mégsem sikerülne, akkor maradok az ütés-kiérés taktikánál, próbálom elkerülni a lézereket amennyire lehet, majd ha meghallom Tao hívását megpróbálok az ő segítségére is sietni, persze csak ha nem sikerült a monstrum levegőbe emelése a kis búgócsiga trükkömmel. Ha már mozgásban van és motollaként pörgünk megpróbálom úgy elengedni, hogy valamelyik másik társának csapódjon neki röptében, hátha az egyik szörny súlya elég ahhoz, hogy rendes sérüléseket okozzon egy másiknak esetleg mind a kettőnek.
Ha bármi balul sül el kitérve hátrálok Tao felé, és első sorban a lézerekre koncentrálok.

Siker… vagy nem… szinte lassított felvételben látom ahogy a lánc elpattan, de már képtelen vagyok bármit tenni a saját mozdulatom ellen, s az eredménye, hogy a falnak csapódok, ez nem lenne baj, ha a fal megtartana, de ehhez már túl gyenge és simán átviszem minek következtében még a következő falat is elérem, de az megtart… éppen hogy, de ahhoz nincs se időm, se lélekjelenlétem, hogy megragadjak a falon, így a következő „pofont” már a padló adja, amin elterülök egy kis időre.
~ Még mázli, hogy nem élek ~ nyöszörgöm gondolatban, miközben feltápászkodok. Szar állapotban vagy az nem kétséges és tuti van jó pár úgy mond „Élettel össze nem egyeztethető sérülésem is, de annyi baj legyen, majd iszok vért és jobb lesz… azthiszem… talán… hagyjuk…
Tekintetem a lyuk felé fordítom amit én okoztam, s a szörnyet nézem, ami most már az én kis Lupine-om szemelte ki magának.
~ Na abból nem eszel ~ igen csúnyán nézve a dögre veszek egy nagy lendületet és vissza ugrok a szobába ahol zajlik a harc, hogy utána egy újabb ugrással a fejére mérhessek egy jókora ütést, míg nem rám figyel.

Nyko elszáll, ami kicsit se jó hír főleg, mikor a lény is rám néz… szívás… figyelek a szemére, és arra, hogy kitudjak térni a lézere útjából, s amint lő és kitértem előle rögtön neki ugorjak teljes erőből és próbáljak a fejére mérni egy hatalmas ütést. Csak reménykedek, hogy olyan gyorsan nem tud lőni egymás után, és akkor sikerrel járok, ha nem akkor bajban vagyok. Annyi biztos, hogy az adrenalin szépen dogozik a szervezetemben megmozgatva a vésztartalékokat, a túlélési ösztönöm azon része azonban úgy fest, hogy nem működik ami azt kiabálná, hogy futás… bár nem hiszem, hogy lenne hova futni most, ha más nem akkor még nagyobb bajba. Azért arra ügyelek, hogy a lényem ne mozogjon túl sokat, hogy egy esetlegesen hátulról jövő támadás is sikeres lehessen és ha megoldhat akkor az én támadásom is úgy időzítem, hogy a hátulról jövővel egyszerre történjen meg.

Az események gyorsan változtak, így mire kiértem, a lénynek játszó társa akadt, hála, hát úgy fest Tessnek. Erős lány… jobb lesz szemmel tartani a későbbiekben. van benne erő, kitartás és nem fut el sikoltozva, ha a helyzet rosszra fordul. Ez még jól jöhet. Főleg most, de lehet később is. Úgy fest, hogy egy ideig az ő társasága lesz amit élvezhetek. Bár ez elég hamar megváltozik mikor közénk pottyan angyal, bár úgy fest eléggé szívtelen most ahogy nézem, de minden jel szerint ebből is talpra áll.
- Tess… - szólalok meg csendesen - … ne az angyallal állj neki foglalkozni… - majd felbökök ahonnét érkezett a lábunk elé, s a nőt figyelem hideg tekintettel, s vörös lélektükreimet le se veszem róla. - … ő az aki fontosabb most. – hangom nem a legjobb.. elég nehézkes, végig, hát sérült légcsővel nem egyszerű. s igen nagy megerőltetés is. Szerencse, hogy nem lélegezek, nagy szerencse… Elég horrorisztikus látvány lehetek.. sérült légcső, verőér, mégse vérzek, mégse fekszek… hanem mozgok.
- Ha eddig nem jöttél rá… akkor most mondom… nem vagyok élő… és ez a különbség köztünk… mire.. korábban… utaltam… - eresztek megy egy mosolyt, de nem nézek a lányra, csak fel a nőre. - …de ennek ellenére… veletek vagyok… - hangom csendes marad, talán nem is menne most kiáltás, de minek is az, ez is elég…

Kitérek a lényem útjából, mire az megkapja az egyik társát „légi postán”, s mindketten falat fognak, minek hála leszakad az épület újabb része… talán vége, vagy mégse, mert akkor hallom meg Tao hangját és látom meg a lényt, ami elől jön a hang.. jó eséllyel alatta van és nem is várok sokat… megindulok felé lehetőleg úgy, hogy ha lehet, hogy a látókörén kívülről ronthassak rá és ne kapjak lézert, vagy legalábbis minden erőmmel azon vagyok, hogy gyorsan oda érjek találat nélkül, s amint elérem, akkor elérjem, hogy a lény leszálljon Taoról, vagy ha a közeledésem erre nem lenne elég, akkor úgy helyezkedni, hogy elkaphassam a lábát, vagy rosszabb esetben a kezét, s annál fogva kalapács vetés serűen forgassam meg és tessékeljem odébb a megfelelő pillanatban elengedve, ha más nem akkor a falon át, már ha van rá helyem… ha nincs akkor beérem a lény falhoz és padlóhoz való csapkodásával, de lehetőleg úgy, hogy közben azért Mr Taot ne puhítsam meg a lénnyel együtt.
Ha a lény mozgás képtelenné válik, akkor gyorsan Taohoz lépek és megnézem, hogy milyen állapotban van.

Egy pillanatra szétárad az ereimben a megkönnyebbült győzelmi mámor, hogy talán jó nyomon vagyok, hogy rájöttem mit is kell tenni, amikor végre sikerül megmozdítanom a behemótot, sőt el is dobom... Nos igen, arra számítottam, hogy lesz egy kis romboló erejük, de mindig újra és újra meglepődök a saját erőmön... Egyszerűen brutális.
Azonban a sors nem sok időt hagy nekem örömködni, máris indulnék tovább, hogy segítsek a többieknek is, ha már együtt csöppentünk, illetve pontosabban másztunk bele ebbe az őrületbe, hát úgy igazságos, hogy vigyázunk egymásra.
Azonban egy váratlan esemény pontosabban az épület összezuhanása kissé elszigetelt attól, hogy segítsek Taoéknak. Egy pillanatig felmértem a helyet, és meg kellett jegyeznem, hogy olyan vagyok, mint elefánt a porcelánboltban...
~ Azt hiszem tartozom egy bocsánatkéréssel a tervezőnek... ~
Aztán az események felgyorsulnak, angyal jelenik meg, majd valami hibbant liba egy szívet szorongatva a kezében.... Aztán Kita is őrültségeket kezd el beszélni. Mármint nagyjából tudom mi a képessége Angyalnak, ráadásul nem vagyok irgalmas nővérke, hogy azonnal rohanjak kötözni a sebét, így meg sem fordult a fejemben, hogy sötét pillantásom elfordítsam a nőről. Figyelem minden mozdulatát és ha bármi támadó jellegűt tesz a legrövidebb úton menekülök fedezékbe. Ha hagy annyi időt, akkor nem nézek Kitára, de válaszolok neki.
- Ne aggódj, nem vagyok olyan buta, amilyennek tűnök. - mondom csendesen, majd lassan megemésztve a szavait még hozzá teszem.
- Én sokat szenvedtem azért, ami vagyok. Nem érdekel mi vagy, amíg az oldalamon harcolsz.
És csak ezek után szóltam a nőhöz, ha még mindig nem támadt. Hülyeségnek tartottam azonnal rátámadni, előbb nem ártott a "békésebb" út, aztán végső esetben a harc.
- Maga meg kicsoda? - kérdeztem nyugodtan, továbbra is feszülten figyelve.

Tessre pillantok, egy időre és elmosolyodok, de nem túl sok időt fordítok erre és visszanézek a nőre, látom, hogy csinál valamit, de nem tudom, hogy mit, és ez zavar. Valahogy nem is akarom megtudni mire készül, de úgy érzem, hogy hamar megfogjuk tudni, majd megfagy az ereimben a vér ahogy a nő rám néz.
- Fuss – nyögöm, egy rémült pillantással, azonban a következő pillanatban, már hideg vörös szemeimmel nézem Tesst. Nem látok benne se barátot, se szövetségest, csak egy áldozatot. Elmémben ott van mindent, ami ennek ellent mond, de valami teljesen elnyom mindent, s azonnal támadok, nem hagyok neki sok időt, hogy felfogja, mi is történt. Csak cselekszek. Hátulról próbálom térdhajlaton rúgni, hogy letérdeljen és ha ez sikerült, akkor rögtön támadok, s próbálok hátulról elég nagy ütést mérni rá, hogy eszméletét veszítse. Csak az volt a parancs, hogy megöljem, az nem, hogy gyorsan is kell csinálnom, s akkor már táplálékom is lehet, mielőtt kileheli a lelkét.
Természetesen készen állok arra is, hogy védekezik, de ebben az esetben az ütéseit, rúgásait használom fel ahhoz, hogy a padlóhoz vágjam a törmelék közé, vagy épp a falnak. De mivel jelenleg a megölése előtt a célom, hogy véréből ihassak, így a kiütésére törekszek, bár ha meghal, akkor ott a másik az angyal.
Természetesen ha feláll, akkor rá is figyelek, de elsődleges figyelmem az erősebb ellenfélé, azaz Tess-é

Az események gyorsan változnak, ahogy hirtelen eltűnik a talpam alól a padló és zuhanás következik pár hulla, vér és jóóó adag törmelék társaságában. Ráadásul Tao és a lénye és lefelé tart. Amint talajt érek és már nem akar semmi más a fejemre esni vagy épp ráfolyni, akkor szedem össze magam annyira, hogy a kádhoz botorkálok, felemelem, a nehezebb darabját és nemes egyszerűséggel vágom vele fejbe a szörnyet, egyszer vagy kétszer vagy többször, míg biztos nem vagyok benne, hogy nem kel fel, majd Taora nézek sóhajtok egy nagyot. Minden bizonnyal nem vagyok a legjobb állapotban én se, ahogy ő se.
- Szerintem ugorjunk ki azon a lyukon – bökök a plafonon tátongó lyukra. – vagy keressük meg a feljárót. A többieknek biztos kell segítség. – látványosan nem azzal törődök, hogy én milyen állapotban vagyok, pedig lehet nem ártana, ha végre azt is tenném, hiszen a robot tett róla, hogy csúnyán beverjem a fejem, s azóta megállás se volt… csak egy extra pocsék nap, semmi több… Taora nézek válaszra várva, s kiderülhet, számára is, hogy nem én vagyok a párosból az irányító alkat.
- Ön mire képes? – teszem fel a nagy logikusnak tűnő kérdést – én gyorsabb vagyok egy embernél, jobbak a reflexeim, jobbak az érzék szerveim, erősebb vagyok. E mellett harcra lettem képezve, bár közel se annyira, mint Kita. Legalábbis egyenlőre. – mondom, majd hozzá teszem csendesen. - Bár ő már más, mint Tess, vagy én… - közben tekintetem az ajtót keresi, ha esetleg Taonak nincs kedve ugrálni.

~ Rendben, első számú szabály, nem tárgyalunk őrült szociopatákkal.... ~
Nem voltam hülye, hogy ott csücsüljek, amíg szép lassan kinyírnak és azt kérdezgessem: most miért? Mivel Kita épp az előbb kötötte az orromra, hogy nem stimmel valami így kicsit kisebbet esett az állam, habár bevallom azért koppant így is rendesen... Ez a nő nagyon nem oké, maradjunk annyiban.
De amint meghallottam a szavait azonnal felkötöttem a nyúlcipőt. Szégyen a futás de hasznos alapon. Harcos vagyok, nem öngyilkos terrorista. Ha egy olyan nővel kéne megküzdenem, aki a társam arra kényszeríti, hogy ellenem törjön, akkor inkább a menekülést választom. Tehát még Kita szavai előtt azt tettem, amit ő is tanácsolt később, futottam.
A tervem alapvetően az volt, hogy kirohanok a két ellenség közül és megkeresem a többieket, hátha a társa tud kezdeni valamit Kitával, hátha nem hiába mászkálnak párban, hanem az egyik tudja kezelni a másikat... Vagy ha nem, végső esetben akkor is több esélyem van a többiekkel együtt.
Tehát ha volt ablak vagy ajtó, akkor azon iramodtam ki a többieket keresve, ha pedig nem, akkor a lehető leggyorsabb sebességemről nem is lassítva mini faltörőkost játszottam csak nem fejjel mentem a falnak, hanem kézzel teljes erőmmel belevágtam egyet lendületből és megpróbáltam utat törni magamnak végső útként a falon, ha más nyílás nem volt.
Persze ha Kita kartávolságon belülre, vagy veszélyes közelségbe ért, mert a kezdeti gyorsaságom nem lett volna elég, akkor elvezetve a támadásait a saját lendületét fordítom ellene, mialatt keresem a rést a védekezésén, hogy leterítsem egy teljes erejű ütéssel, hogy egérutat nyerjek. Közben amikor meglátom, hogy Angyal is megmoccan és próbál segíteni, két ütés között odakiáltok neki.
- Menekülj ki! Túlerőben vannak, meg kell találnunk a többieket, velem ne törődj! - mondom a férfinek, közben Kitára koncentrálok. Ha kifelé indul, és sikerül kiiktatni Kitát, vagy csak idő nyerni, akkor megyek én is minél előbb, feltéve ha a nő nem csinál még valami bűvésztrükköt. Mellesleg negyed szemmel őt is próbálom szemmel tartani, hogyha valamivel próbálkozna ne legyek teljesen tehetetlen.

Tess kirohan, de nem jut messzire, ahogy lecsapok rá, de őt se kell félteni, ahogy látom, közelharcban feltudja venni velem a versenyt, de úgy, fest, hogy nem jobb nálam, ráadásul nekem az előnyöm, hogy már nem élek, amivel meg nehezen fogja felvenni a versenyt. Játszok vele, hogy esetleg előnyben érezve magát el is bízza magát, azonban nem nagyon, azzal foglalkozok elsőre, hogy földre vigyem, teljesen, vagy ha erre nincs esély akkor fejére mérjek akkorát, hogy elveszítse az egyensúlyát, vagy ha a táv miatt ez nem lehetséges, akkor hasra, hogy összegörnyedjen reflexszerűen. Nem kímélem, azonban, beüt valami amire nem számolok. Egy üvöltés, egy mély üvöltés a ház felül, mire egy furcsa érzés vesz erőt rajtam, de nem tudom azonosítani, és ez egy pillanatra el is csalja a figyelmemet Tessről, de ez csak egy pillanat csupán, s mielőtt ráfigyelnék olyan dolog történik még, ami az én malmomra hajtja a vizet.
A támadásom jellege megváltozik és próbálom Tesst lefogni, úgy, hogy a vagy a földre nyomjam, vagy csak simán elkapjam szemből a torkát és szorítsam annyira, hogy problémás legyen számára a légzés, így a megszólalás is. Amint ez sikerül megszólalok.
- Shynomy! Tao! Valami megszállta Tesst és Angyalt! Segítsetek kiütni őket! A Démonok irányítása alatt vannak! Bent megtámadtak mindketten! – Hangomban nincs pánik, harcos vagyok, nem is lehet benne. Aljas húzás és ahogy Angyal is fut ki, s remélhetően Tess se túl beszéd képes még be is jöhet. Shynomy hinni fog nekem, Tao más kérdés. Ha sikerül akkor jöhet Tao, s az élvezet… Dormammu dicsőségére!

Akkor jöhet az ugra bugra fel, de nem nagyon tudunk innen oda jutni, s közben meg is tudom a képességét is. Eközben megindulunk óvatosan kifelé, a lehető legrövidebb úton, lehetőleg anélkül, hogy a házat a nyakunkba kapnánk közben. Remélem, hogy nem kapunk több ilyen szörnyet azért, s lesz egy kis idő, hogy a vértől is megszabaduljak. Nyko teljes bizalmam élvezi, de azért nem kéne sokáig feszegetni a határait, mert sajnos most nehezebb vérutánpótlást szereznünk, így ezzel lehet lesznek még gondok, s nem kéne, hogy eme problémák már most előjöjjenek.
Ahogy lassan kiérünk, úgy látom meg a harcoló párost, s ahogy Tao közelebb menne úgy kapom el és állítom meg. Gyanakodva mérem fel a verekedőket, hogy vajon miért is támadtak egymásra azok akik elvben egy csapatban vannak. És ez vajon miért nem szúr szemet Taonak, s ekkor hallom meg Nyko hangját és látom, hogy Angyal is fut ki. senki se üldözi. Vajon mi szállta meg őket.
- Oké – vágom rá gyanakvás nélkül és már rugaszkodok is elé teljes erőből, úgy, hogy a pályám keresztezze Angyalét és ha más nem is félre lökjem, s ezzel a futását megállítsam. Azonban becsapódásnál látok meg valamit Angyal arcán, ami aggasztani kezd, s próbálom elvéteni a csapást, ha lehetséges még, ha nem, akkor Azután állok le és kapom Kita felé a fejem és a döbbenettől nem tudok megszólalni egyenlőre.

Tesst sikerül lefogni és tervem úgy fest be is válik, ahogy Shynomy támad, azonban a tervembe baki csúszik mikor megjelenik a nő és a lénye, s jobban előjön a hullalét mellék hatásai rajtam, ami nem épp a legkellemesebb, de majd egy kis vér ivás megoldja és már itt is az áldozat. Míg tart a nagy szónoklat közel hajolok a fuldokló prédámhoz és fogaim a nyakához illesztem, de ekkor történik valami és elhúzom a pofim és rögtön le is ugrok Tessről, s megrázom a fejem a nő eltűnt és vele együtt más is.
- Hogy az a jó ménnyküves. Shynomy! Hagyd! Rohadt… - megrázom a fejem ismét, s elég hülye képet vágok a dolgokhoz, olyan értetlent és zavartat. - ..valaki elárulná, hogy ki a rák volt ez? És hogy a fenébe vont az irányítása alá ilyen könnyen?!?! – vicsorgom és bár szavaim elég általánosak a személyt illetően, azonban ahogy Taot nézem egyértelmű, hogy kitől is várok választ.
Ezután nézek csak körbe és látom meg a szobrot, majd a ház felé nézek majd Tessre.
- Bocsi Tess. Ilyen még nem fordult eddig elő… azt se hittem, hogy lehetséges, hogy van ilyen árnyoldala is annak ami vagyok… Francba! – hogy igen zaklatott állapotban vagyok jelenleg az nem is kérdéses. Kb mindent elvesztettem és még az is kiderült, hogy egyesek úgy rángatnak, mint egy bábfigurát, ráadásul olyan könnyedén. S bár a nyakamon nincs se nyakörv se lánc, most valahogy jobban rabszolgának érzem magam, mint eddig bármikor.

Angyal kikerül ez jó és az események nem várt fordulatainak sora úgy fest, hogy nem akarnak véget érni. Nykoval valami nem stimmel és nem csak ez az egy probléma van, hanem egy nő és a lénye is, aminek megjelenése még egy kegyetlen meglepetést okoz, azaz azt, hogy fuldokolni kezdek, és a földre rogyok, miközben a nő csak beszél, s eltűnik aztán. Újra friss levegőt kapok, amint elmennek, és úgy fest, hogy Nyko is visszatér közénk ezzel egy időben, de elég zavarnak néz ki. Feltápászkodok, s oda sétálok hozzá, s próbálom csitítgatni, bár csak tudnám, hogy mivel is kéne.
- Keressünk vért – mondom csendesen, oda súgva neki – hátha még van. valahol, hogy tudj gyorsabban regenerálódni – simogatom meg lassan a nyúzott pofiját, bár úgy fest, hogy nem igazán rám figyel most, így ez lehet várni fog a sorára.