Folyók, tavak, parkok, s felettük a puszta ég

Kisebb-nagyobb ösvényekkel szabdalt terület.
A tavak környéke jó időben kedvelt kiránduló és horgászhely, a rosszidő beköszöntével azonban kísértetiessé, elhagyatottá válik a városi forgalomhoz szokott emberek számára.

Az eredeti topic.

Nem tudom miért, de egy különös megbízást kaptam a mai nap folyamán. Egy különös vörös színű levelet kaptam, amibe egy megbízás volt. Jól tudtam, hogy fekete szokott lenni a levél, ám most más színű, ráadásul az írás is nagyon összekapott volt. Először nem nagyon akartam elvállalni, ám miután ránéztem az összegre kicsit elgondolkoztam. Az eddigi munkáim értéke alig érte el a 2 nullás összeget, ám most valahogy több nulla is odament mellé. Nem tudom, hogy megbízzak-e a munkaadóban, de végül csak elolvastam a leírást. Abban megtudtam, hogy egy bizonyos folyópartra kell eljutnom, ahol további információkat kaphatok. A tájékozódási "tehetségemnek" hála egy jó három órás gyaloglás után megtaláltam a célterületet. Ekkor megpillantok egy vörös színű ruhákba öltözött férfit. A ruhák színe teljesen megegyezett a boríték színével, szóval nem sokat gondolkoztam, így odamentem hozzá, és átnyújtottam a levelet egy kérdéssel:
- Ezt ön küldte? - ha igen, akkor: - Mi lenne a feladat pontosan?

Nos ami történt az nagyon meglepett. Először is a városban hirtelen eltűnt az áram, és még az a férfi is köddé vált, aki megbízott volna. Sajnos úgy tűnt a különös dolgok sorának még nincs itt a vége, mivel morajlás hallatszódik, és hirtelen megremeg a föld. Hallom, hogy a távolban fémek csattantak, és furcsa zajok sisegnek. Ekkor tűnt csak fel, hogy mintha egyre lejjebb lett volna a város. Ezek szerint süllyed a város. nos nem sok időm maradt gondolkozni, mivel a sokk megmozdította végtagjaimat, és maguktól mozogtak. Egy közeli csatornához siettem, aminek nincsen meg a fedele. Nem sokat gondolkoztam. ha van létra akkor lemászok, ha nincs akkor keresek egy hosszú, erős valamit és azon keresztül mászok le, vagy egyszerűen ezek nélkül leugrok. Nem tudtam miért, de meg akartam tudni a következőt: Mi a fene történt a föld alatt, hogy hirtelen minden süllyedni kezdett?

Marcus

Az idő egész kellemes, meleg van, de a szellő egyensúlyozza a hőséget. Én pedig úgy határoztam, hogy engedélyezek magamnak egy kis pihenést. A vizsgaidőszaknak vége, nem kell már olyan sokat tanulnom, s a munkahelyemről is kimenőt kaptam. Igaz szívesen osztanám meg valakivel ezt a kellemes délutáni kiruccanást, de nem volt időm barátkozni és itt teljesen máshogy viselkednek az emberek, mint otthon. Mármint Barcelonában otthon, nem a bronxi garzonomban. Ott nagy családként viselkedtünk, itt viszont mindenki annyival ridegebb. Nem hibáztatom őket, biztos van rá indokuk. Vagy csak ilyen a vérmérsékletük.
A karkötőim zörögnek a kezemen, ahogy plédet terítek magamnak egy félreeső tó partjára, s kipakolok a hátizsákomból. Lényegében kávét hoztam magamnak. Igaz mehettem volna valamilyen kávézóba, de mivel jómagam is pincérnő vagyok, valahogy visszaélésnek érzem, ha kivételesen én ülök az asztalnál és rendelek. Szokatlan és kellemetlen érzés és én nem akarok az ottaniak terhére lenni. Mondjuk ez a munkájuk... Teljesen bolond vagyok.
A kávém már kihűlt, így jobb ötlet híján bevetettem a képességem, hiszen a kávé nem jó hidegen. Egy bögrébe töltöttem, majd alulról fogtam meg a poharat és halvány lángokat hívtam életre. Mikor a lötty gőzölögni kezdett, abbahagytam a melegítését, és már csak tétlenül ültem, a tájat szemléltem és kiélveztem a békességet.

Babette

Annyira jó lenne akkorának lenni, mint az öcséim. Azért nem a bátyáim, mert ők nagyapára ütöttek, szóval ők is százkilencven felettiek és majd másfél mázsásak. Odaát Olaszországban a családom amíg a családi emlékezet tart, mindig kikötői rakodómunkásként dolgozott. Apám volt az első aki miután kivándorolt szakmát tanult. Néha olyan viccesen néz ki a cipészműhelyben az a nagy ember a kis cipőkkel... Viszont az öcséim édesanyára hajaznak. Átlagos százhetvenesek, fele akkora vállakkal, mint az enyémek. Szeretnek divatosan öltözködni, hamar bevágódnak a lányoknál. Én viszont közfeltűnést keltek amikor a félig biomechanikus titánium félig emberi testemmel végigvonulok az utcán. Sosem bírtam megszokni, hogy összesúgnak a hátam mögött. De legalább elfogadják, hogy a jófiúk csapatában játszom. A S.H.I.E.L.D. egyenruhám mindig rajtam van, elrejti, hogy a gerincem is implant. Székre mindig félve ülök. Amekkora önsúlyom van, a fém csak rontott a dolgon. Alig érek az ülőfelülethez, nehogy összetörjön alattam, én meg magyarázkodhatok megint, hogy az nem is úgy volt, nem szándékos volt, persze kifizetem, igen, a panaszlevelet a vezérkarhoz küldjék, nem, nem járok dühkezelésre.
A szomszéd asztalnál egy helyes lány épp trükközik a kávéjával. Igen, ez sokkal hasznosabb képesség, mint az enyém. Ha ökölbe szorítom a kezem akkor halkan felzümmögnek az ARC 2.0 reaktorok és lepattan a fedőlemez a géppuskákról. De miért is akarnám szétlőni a vodka-kólám? Vagy ezt a kócerájt? Évek óta ide járok kikapcsolódni. Otthon az olasz negyedben én vagyok a helyi celeb, a digók saját házi szuperhőse. Akartam az lenni, kérdezett erről engem valaki egyáltalán? Békeév volt amikor bevonultam, azt hittem gátat építünk meg óvjuk a békét. Tehetek én arról, hogy az elmúlt tíz év összes frontját bejártam és mindig engem dobtak le az elsők közt? Nem akarok az a srác lenni akit az alapján ítélnek meg, hogy a teste fele titánium, és az alkarjába automata golyószórók vannak építve. Ezért is vagyok szégyenlős amikor rámosolygok a lányra.
- Szia, először jársz erre? Marcus vagyok.

Nagyon kellemesen érzem magam ebben a szabad környezetben. Az is tetszik, hogy a tópartok körül parkok vannak, fák, ösvények és kőasztalok, hogy ne feltétlenül kelljen a fűbe telepedni. Kicsit kemény és rideg a kőpad, akárcsak az emberek, de nekem megteszi. Miután a kávém immár kellemes hőmérséklettel gőzölög, felhúzom magam elé vékonyka térdeim. Gluténérzékenységem miatt nem ehetek mindent össze-vissza, s amúgy sem vagyok nagy étvágyú, így tiszta csont és bőr vagyok, mint akit éheztettek. Annyira nem vészes, nem zavar már, de néha így is tudok irigységgel nézni azokra, akik teljesen rendes szendvicset ehetnek, rendes kenyérrel, vagy tésztát! De ha Isten elvesz valamit, akkor jó eséllyel ad is helyette valami mást. Jelen esetben ezt a valamit azt hiszem a mutáns énem jelképezi. Hát igen, nem mindenki tud tüzet csiholni a gondolataival a tenyerébe.
A szél vadul cibálja hatalmas hajam, s erről eszembe is jut, hogy lassan talán nem ártana birkanyírást tartanom. De most csak egy elnyűtt hajgumival tudok szolgálni magamnak, amit meg is próbálok beleerőszakolni a szedett-vedett frizurámba, míg a tekintetem meg akad egy alakon. Egy hatalmas alakon. Először azt hittem valami groteszk szobor, hogy felkeltse az eberek figyelmét és valamilyen nemes cél ügyében harcoljon a művészet képében. De amikor megmozdult és elindult felém, kis híján múlott, hogy ne sikkantsak fel ijedten, sodorjam be az összes cuccom a hátizsákomba és fussak el, mintha ott se lettem volna. Még azt is kibírtam, hogy mikor odaért hozzám, ne kiáltsam el magam, hogy én ugyan semmi rosszat nem tettem. Mert ez az igazság, én tényleg semmi bűntényt nem követtem el! Vagy gyakorolni szabadtéren a mutáns adottságainkat, büntetendő lenne? Lehet hibáztam! Úristen, akkor lehet le fognak csukni, és meg fogok halni és az életemnek vége és még csak be sem futottam divattervezőként, de még csak festőként se és...
Micsoda megkönnyebbülés! Egyenlőre nem úgy néz ki mintha ez a férfi bántani akarna. Próbálom palástolni rémültségem.
- Szia! Igen, először - hirtelen azt se tudtam mit mondjak. Saját magamat védő beszédekkel készültem, nem egy kellemes csevejre átlagos témákkal. - Én Babette - nyújtom felé jobbomat gyorsan, hiszen majdnem elfelejtettem bemutatkozni ebben a nagy kavarodásban, ami benne játszódott le.

- Ne haragudj, nem akartalak megrémiszteni. - Nyílnak kerekre a szemeim. Fura látvány lehetek, egy nagy melák félig robot rohamos amint kisfiúként zavarba jön. De hát ha egyszer nem tudok mit kezdeni az ilyen helyzetekkel? A nővéreim még az után is tökön rúgtak néha, hogy tele lettem implantálva. Babette meg majdnem hanyatt dobja magát és már azt lesem mikor nyeli le a bögréjét.
- Igazán örülök Babette. - Fogadom el a kinyújtott kezét és ügyelek arra, hogy a titánium ne a húsz tonnás nyomóerőt fejtse ki rajta, hanem valami emberközeli kis gyengédséget. Vajon száz évvel ezelőtt egy játógépes és vastüdős ember is ennyire bénán érezte magát, még akkor is amikor épp megnyerte a paralimpiát? A SHIELD-nél mi az emberiséget védjük, sőt tulajdonképp a többi "jó" vagy "szövetséges" fajt összeszedve, mi a "Rend" civilizációját a "Káosszal" szemben, erre pont egy ember kezd el tőlünk rettegni. Ez az egész létem megkérdőjelezi. Mellettem nem biztonságban kellene érezniük magukat?
- Nyugi nem igazoltatni akarlak. - Feszengek egy kicsit tovább. - Hanem egy kicsit beszélgetni. - A mosolyom egész emberire sikeredett. A szőke hajamba érzem ahogy belekap a szél, de olyan rövidre van nyírva és annyi zselét elnyelt, hogy egy teljes erejű tornádó sem lenne képes összekócolni. Egy magamfajta született olasz kényes a hajára. - Tudod nem mindenki születik olyan hasznos képességgel, mint te. Van akinek csak az jut, hogy olyan magasra nő, hogy átlát az emberek felett a Nyolcadik Sugárúton és látja, ha jön a busz.
Bár nem is emlékszem mikor ültem utoljára buszon. Egy csöppet megnőne ott a tengelyterhelés és nem is tudom hirtelen mennyi pótdíjat kellene fizetnem. Egy taxi meg tuti, hogy azonnal durrdefektet kapna. Pedig a titánium vértem még nem is valami több tonnás dolog. Nem olyan, mintha elefántot sétáltatnék, mégis mindenki úgy néz rám, mintha a teljes Central Park Állatkert díszfelvonulást tartana, csak hogy a hasonlatnál maradjak. Pár éve még azt hittem, hű de menő leszek egyenruhában több mázsa fémmel és reaktoros fegyverzettel.
- A tüdőm nem cserélném le semmi pénzért. Érezni a friss levegőt több kilométernyire az autópályától. Odabent a belvárosban szinte el is feledjük milyen a benzinmentesség. Ha tudnék rajzolni, akkor háttal ülnék a városnak és lerajzolnám a Természetet emlékeztetőnek. A kép jól mutatna az ágyam mellett a körletben. - Mélázom félhangosan. Hátha a természet említése egy kicsit oldja a légkört.

A nagy ember olyan hirtelen és határozottan indult meg felém, hogy nekem az életem lepergett a szemeim előtt. És úgy tűnik ezt nem is sikerült palástolnom, hiszen a hatalmas alak rögtön szabadkozni kezd, talán még zavarba is jön, én pedig zavaromban és a hirtelen elpárolgott rémültség miatt idiótán nevetni kezdek. De végül nyökögve, de sikerül a kezem nyújtanom neki, és bemutatkozni.
- Inkább te ne haragudj! Nem szabadna ilyen előítéletesnek lennem, de még nem igazán szoktam hozzá ennek az országnak a légköréhez! - kezdem keresni a kifogásokat, a hangomon érződik is az enyhe akcentus. Igaz az itt eltöltött idő alatt már kezdtem egészen megszokni a nyelvet, amit már otthon megtanultam, de a kiejtésem szorult némi igazításra és még most sem tökéletes.
- Én is örülök - mondom mosolyogva. De ez a kedves arckifejezés rögtön torzul egy kicsit, ahogy a férfi rámarkol a kezemre. Biztos nem szánta ilyen erősnek, így nem is hibáztatom. Viszont azt se bírom ki, hogy ne mosolyogjam meg az én apró, barnás kezem az ő hatalmas mancsában. Eléggé groteszkül fest, én ezen pedig csak mosolyogni vagyok. Lényegében művész vagyok, így az ilyen apróságok rettentően meg tudnak fogni. Majd azt is figyelem, ahogy a kettő kézfej eltávolodik egymástól. Hallom Marcus 'testének' mechanikus zümmögését és az én apró, tengernyi karkötőm csörgését.
Mintha még nem esett volna le, közli, hogy barátságos szándékkal érkezett, én ennek pedig csak örülni tudok. Ha tényleg igazoltatni akart volna, zavaromban biztos még a nyelvet is elfelejtettem volna és spanyolul kezdtem volna neki hebegni valamit. Nincsen gond a papírjaimmal, minden rendben van, de ahogy egy rendőr látványa is automatikusan minden tiszta előéletű emberből is stresszt vált ki, nincs ez máshogy egy ilyen fél-emberrel sem. Majd Marcus tovább beszél, én pedig elnevetem magam és kicsit odébb húzódok a kőpadon.
- Ülj le nyugodtan - mondom vidáman és az összes cuccom odébb húzom az asztalon is, egy biztató gesztusként, hogy helyet engedek neki. De csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy látta mit műveltem és ez kicsit megrémített - Szóval láttad a...? - kérdeztem bizonytalanul, miközben a tenyereim szemléltem. Úgy tűnt, hogy nem ítél el, kedvesen viszonyul hozzám, a tudat mégis elborzasztott. Nem akartam ezzel felhívni magamra a figyelmet. Egy idegen országban vagyok, még engem se fogadtak be teljesen, s ha még azzal is magamra hívnám a figyelmet, hogy tüzet eregetek a kezeim közül, az nem hiszem, hogy megkönnyítené a dolgom.
Marcus a természetről kezd beszélni, ahogy a szellő összeborzolja a hajam és sajnos nem az elegáns módon. A göndör tincseket az arcomba fújja én pedig idiótán rázni kezdem a fejem, meg próbálom kikotorni a szálakat a számból is.
- Ne haragudj! Figyeltem - biztosítottam a férfit. - Ha szeretnéd én lerajzolhatom neked - mosolyogtam rá kedvesen, és kicsit tétováztam, mielőtt tovább beszéltem volna. Féltem, hogy nem érdekli és a kezdetleges ismertség ellenére túl sok személyes dologgal untatom. - Én nagyon szeretek rajzolni, ez az egyik lételemem, és állítólag van is hozzá tehetségem. Gyors skicceket is tudok készíteni. Igaz az nem egy Da Vinci, de az ilyen gyors rajzoknak is meg van a maga hangulata - mondtam neki tétován, ahogy lesütöttem a szemeim és az egyik bordó gyöngyös karkötőm babráltam. Féltem tartani a szemkontaktust, meg a reakciójától is tartottam, noha semmi kedélyborzolót nem mondtam.

- Elhiheted, az itteniek sem szoktam hozzá a látványunkhoz. Nem minden amcsi rohangál puskával a zsebében. Sőt a többségnek elege van a fegyverekből egy életre. Három évig itt húzódott a frontvonal. - Elhúzom a számat. Háború. Még a katonák is utálják. Viszont ha mi nem lennénk, akkor az ellenfél rákényszerítené az akaratát a mieinkre. Inkább bele se gondoljunk mi történne, ha egy államnak nincs hadra fogható védereje. - Nem akartam megszorongatni a kezed. Csak még nem estem át az e havi finomhangoláson. Még nagyon kamionemelgetőek a receptoraim.
- Láttam, hogy vagy varázshasználó vagy, vagy pedig Homoizé Superior. - Direkt nem használom a mutáns szót. Egyszer valaki azt mondta, hogy az ősember hajszíne fekete volt, a többi szín csak mutáció. Akkor minden szőke ember mutáns. A fajunk latin neve meg nem jut eszembe. Katona vagyok, nem pedig genetikus. - Nem csak képesség nélküli emberek élnek a Földön. Hidd el, nem a tűzidézők okozzák a legnagyobb fejfájásom. Ez még olyan képesség ami tetszik is. Az én kezemből lövedékek jönnek, azzal nem tudnám megmelegíteni a kávémat. - Egy pillanatra felnyílik a fedél a jobb kezem fegyverimplantátumáról. Majd miután vállat vontam vissza is csukódik. - Néha jobban örülnék, ha toll és papír lenne a tokban. Hasznosabb lenne. Kicsit szétszórt vagyok néha. - Próbálom oldani a feszültséget. Babette szerintem nem hatódott meg attól, hogy ilyen közel ül egy ekkora mordályhoz. Még ha jelenleg inaktív is.
- Da Vinci olasz volt! - Jelentem ki és mutatóujjammal az égbe bökök mintegy néma felkiáltójelként, pedig ez a gesztus már szinte kiáltással ért fel. - Méghozzá toszkán. A családom pedig mióta a családi történetet csak vissza tudjuk vezetni toszkán földművesekből állt. Ne haragudj, de feltűnt az akcentusod az előbb. Nem dél-amerikai, hanem óhazai spanyol, ha nem tévedek? A New York-i olasz negyedben születtem és ott is nőttem fel, a mellettünk lévő negyedben pedig spanyol bevándorlók élnek. - Elmosolyodom kisfiúsan, mint amikor egy rossz tanulónak hirtelen eszébe jut, hogy végre emlékszik egy leckére és büszkeségtől sugárzó arccal önként jelentkezik felelni. Majd spanyolul folytatom. - Szeretnél gyakorolni angolul vagy így könnyebb? Ne félj, aki szóvá is tenné, hogy nem angolul beszélünk, az nem mer közel jönni hozzám. - Én pedig legalább olyan tudásom is gyakorolhatom ami nem kapcsolódik tűzharchoz, verekedéshez és egyéb nagyon fiús dolgokhoz.
- Nagyon örülnék neki. Te akkor művész vagy? - Kérdezem továbbra is spanyolul. Bár most meg az én akcentusom érződik erősen. Ráadásul a művész szóra az olasz megfelelőt használom. Hiába, ezek az újlatin nyelvek annyira hasonlóak! Ez a művészesdi megmagyarázná miért ilyen félénk és miért szorong mellettem. Remélem elmúlik. Elvégre, ha meg akartam volna enni, akkor most kés és villa lenne a kezemben és kértem volna a pincértől egy kis ketchupot is.
- És nagyon hálás lennék, ha lerajzolnád. Majdnem minden nap négy acélfal között élek, amikor pedig kimozdulok akkor is le akarnak lőni. Nem sűrűn jutok ki békésen a friss levegőre, pedig Isten látja lelkem vágyom rá. Nem is kicsit. Szóval igazán nagy jót tennél velem. - Nézek rá hálás szemekkel. És egy csöpp irigységgel is. A rajzoláshoz finom ujjak és tehetség kell. Nekem meg egyik sincs. Egy rajzceruza hamar feladná az ujjaim közt.

Marcus szavaira kicsit lesütöm a szemem, beleharapok ajkamba. Lehet, hogy az itteniek se szokták meg őket, de én úgy gondolom, hogy legalább bennem lehetne ennyi tolerancia vagy együttérzés. Hiszen én se szeretem, ha megbámulnak az utcán a hajam miatt, ami miatt ráadásul magasabbnak is tűnik, mint amilyen vagyok. Amúgy sem vagyok olyasvalaki, aki mindenével csak arra játszik, hogy észrevegyék. Sokkal jobban szeretek kicsit a háttérben maradni, egészséges keretek között.
- Ó jaja, persze gondoltam én! Mármint, hogy nem arra játszol, hogy sunyiban összetörd a csontjaim - mosolygok rá kedvesen. De hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a kifogásai valódiak, tényleg létezik ilyesmi, vagy csak viccelődik. Nem vagyok valami járatos az ilyen szerkezetek esetében, így megmaradok a barátságos mosolygásnál, ami ugyanennyire visszafogott és szégyenlős is. A szemkontaktust se tudom sok ideig tartani, néhány másodperc után újra és újra lesütöm a tekintetem és a kezeimet kezdem nézni, amik állandóan járnak, általában a karkötőimet forgatnak egy gyöngyöt, vagy csak simán babrálják a másikat.
- Homosapiens superior - mondom gyorsan, hátha így megjegyzi és legközelebb már tudni fogja. Semmi gonoszság vagy lenézés nincs ebben, csak a puszta segíteni vágyás. Viszont a következő pillanatban már a saját 'testéről' beszél és ezt gyorsan szemlélteti is, ami nem kis rémületet vált ki belőlem. És mindezt olyan természetességgel mondja és mutatja, hogy az rémítő. A kezem már megindulna, hogy visszacsukjam a fedelet Marcus kezén, de rájöttem, hogy ez akár veszélyes is lehet, meg nem éppen illedelmes(?) mások fegyverimplantátumait piszkálni. Így inkább visszahúzom az említett testrészemet, és újra az ölembe ejtem.
- Hát nyilvánvalóan téged nem erre találtak ki - motyogom, remélve, hogy ezzel nem bántom meg. - Mármint nem arra gondolok, hogy téged feltalálni kellett, csak az alkatod se olyan, meg ez a sok kütyü sem apró és érzékletes dolgok elvégzésére lett kitalálva - hanem pusztításra. Teszem hozzá magamban. Nem akarok bunkó lenni, ezen nagyon igyekezem, nem ilyen az alaptermészetem. Utálok másokat megbántani, mivel bele tudom magam képzelni mások helyzetébe.
A férfi hirtelen felkiáltására ugrok egyet a kőpadon. Eléggé meglepett és hirtelen nem is tudtam hová tenni ezt a reakciót. De nagyon aranyos volt így lelkesen. A mosolyom szélesebbre húzódott, úgy hallgattam a beszédét.
- Olaszország nagyon szép lehet. Szívesen elmennék oda, meg nagyon sok más helyre is, csak hát a pénz ugye hiányzik hozzá. Te jártál már ott? Mármint Olaszországban - mondom. - Milyen az a negyed? - kérdezem érdeklődve. Itt élek már egy ideje, nem olyan régóta, tehát nem nagyon jártam még körbe ezt a hatalmas várost. Az időm nagy részét a munka és a tanulás teszi ki, nem is beszélve arról, hogy néha a hobbimnak is élnem kell, hiszen anélkül szinte meg is halok. - Igen, Barcelonában születtem, és ott éltem, míg ide nem költöztem - mesélem, hiszen Marcus helyesen tippelt.
Nem kis meglepetést vált ki belőlem, mikor anyanyelvemen kezd beszélni, így a meglepettségből és az enyhe meghatódottságtól egy darabig megszólalni sem tudok. Igaz érződik szavain az enyhe akcentus, de ettől függetlenül nagyon jól esik.
- Jaj, ez nagyon rendes tőled! Gyakorolhatom az angolt minden nap, hiszen egy étteremben dolgozom, ott pedig csak amerikai beszédet hallani! Itt inkább az a kérdés, hogy neked nem esik-e nehezedre - mosolygok. Úgy tűnik eléggé érzékennyé váltam az utóbbi időben, mert mintha örömkönnyek gyűlnének a szememben, de igyekszem elküldeni onnan őket. Felnőtt nő vagyok, már régóta nem kéne sírnom. De csak reménykedhetek, hogy Marcus nem veszi ezeket észre.
- Igen, valami olyasmi - hála az égnek a spanyolban és az olaszban nagyon sok szó hasonlít, és a mondatszerkezetek se térnek el nagyon, így egy ilyen kevert nyelvet még megértek. - Igazából divattervezőnek készülök, imádok varrni, de rajzolni is nagyon szeretek - mesélem. Egyre több ideig bírok a szemébe nézni. Még ez se túl hosszú idő, de fejlődőképes vagyok.
- Acélfalak? - kérdezem. - Nektek nincsen saját lakásotok? Vagy ez hogyan is működik? - kicsit félve teszem fel a kérdéseket, félő, hogy megbántom, márpedig ez egyáltalán nem áll szándékomban. Csak érdeklődöm. Mivel ő teljesen másmilyen lény, mint amilyeneket én ismerek. Fogalmam sincs hogy náluk ez hogy járja.

Annyira aranyos lány így lesütött szemekkel és ajkaiba harapva. Meg annyira érzékeny. Ránézésre és kívülről szemlélve tökéletes kontrasztot alkotunk. Mégis békésen ülünk egymás mellett és jót beszélgetünk. Az ellentétek igenis vonzhatják egymást, legalábbis születő barátságok tekintetében. Én pedig nyílt és barátkozós típus vagyok. Nem szeretem, ha a közelemben magányosak az emberek. Az ember társas lény és mindenkinek jól eshet, ha mások törődnek vele és rászánnak annyi időt, hogy beszélgessenek. Nekem is nagyon jól esik, ami azt illeti. Úgyhogy nem tud ma megbántani. Inkább örülök, hogy van alkalmam szocializálódni a körleten kívül is.
- Ha egyszer sok fölös pénzem lesz akkor lecseréltetem az implantátumaim valami sokkal könnyebbre. Ha jól tudom ötféle anyagból lehet készíteni őket, a legdrágábbakon meg nem is lehet látni, hogy nem az igazi emberi testrészek. Bár amilyen nagy ujjaim vannak, még azzal se lennék valami jó elektroműszerész. - Tárgyilagosan jelentem ki ezeket. Már megszoktam, hogy ekkora vagyok, hogy a testvéreim java is ekkora, az apám is ekkora és még a nagyapám is ekkora. Ez családi örökség. Valószínűleg némi germán vagy viking vér csörgedezhet az ereinkben, elvégre Itáliát többször is meghódították különféle északi népek, akik aztán párszor ott is ragadtak és elkeveredtek. A görögök szívesen büszkélkednek ősi múltjukkal, de nem csak ők voltak civilizált európaiak Jézus születése előtt. Ráadásul a szőke hajam is eltér a sötét mediterrántól, inkább egy norvégra hasonlítok néha, úgyhogy nekem is lehet néha jó ötletem, mint például most ez a viking eredet. Kérdés az, hogy igaz-e vagy csak fantáziáltam egy sort.
- Még nem jártam Olaszországban. - Kicsit elszomorodom. Más ember annyi részét látja a világnak, én azonban csak olyan helyeken jártam, ahol lőttek rám. És az ember hajlamos arra emlékezni, hogy a csata milyen volt, de hogy két csata közt a szállítógép ablakán kinézve milyen tájat látott, arra már nem. Az erősebb benyomás felülírja a gyengébbet. - Ó, az olasz negyed központja a Mulberry Street Manhattenben. Már vagy kétszáz éve ott él az itteni olaszok többsége. Végig négyemeletes sorházak, a földszintekben klasszikus óhazai boltok, minden ami egy klasszikus piacon vagy vásárlóutcában megtalálható. Cipésztől a virágáruson át a hentesig. A világháború és a különféle megszállási kísérlet kissé megviselte, de igyekeztünk nem rommá bombázni. Igazság szerint sokkal jobb állapotban maradt meg, mint a város többi része. Szerencsére semmilyen hadianyagraktár vagy más stratégiai pont nincs a közelben. - Majd lelkesen csillogó szemekkel kezdem egy kicsit kérlelni. - Mesélj Barcelonáról. Olyan forgalmas világváros, mint Buenos Aires? - A spanyol városokról nekem valamiért mindig a dél-amerikai nagyvárosok jutnak eszembe. Talán mert azok közelebb vannak.
- Sokkal könnyebb olaszról spanyolra váltani, mint angolra. Csak nem gyakoroltam eleget, meg nem tudom minden egyes szó spanyol megfelelőjét. Ezért is örülök, hogy találkoztunk. Önzőség lenne, ha azt mondanám, hogy így legalább rendesen megtanulom a nyelved? - Olasz vagyok, márpedig mi olaszok vagyunk az egyik legtemperamentumosabb nép a világon, vállvetve a spanyolokkal. Amikor mi kiabálunk egymással akkor nem minden esetben veszekszünk vagy vitatkozunk, lehet hogy épp csak belelovaltuk magunkat a beszélgetésbe és lelkesek vagyunk meg élvezzük. Egy mérsékelt angol szemében úgy tűnhet, hogy összevissza hadonászunk, pedig minden egyes mozdulat tartalmaz valami apró mellékjelentést, hisz fejlett a gesztikulációnk. Ezért sem gondolok semmi rosszra amikor meglátom az örömkönnyeket Babette szemeiben, inkább ellágyulok és még szélesebben kezdek mosolyogni. Mi mediterrán népek mindig is könnyen megértettük egymást, még akkor is, hogyha én első generációs amerikai vagyok is, a gyökereim még erősen kapaszkodnak a dél-európai talajba.
- A divattervezéshez és a varráshoz is kell tudni rajzolni. Édesanyám füzeteket vesz amikben tervrajzok vagy mik vannak. Azokat nagyítja fel méretarányosan, aztán vesz egy nagy ruhaanyagot és krétával rárajzolja. És akkor azokat a darabokat varrja össze. Nagyon ügyes keze van, de valakinek attól még elő kellett rajzolnia neki abba az újságba. - Bólogatok lelkesen. Örülök, hogy hozzá tudok szólni a kérdéshez. Hiába van New Yorkban hatalmas kínai piac, még mindig sokkal olcsóbb megvenni az anyagot és házilag megvarrni. Bár amióta apám felhagyott a régi szokásokkal és anyut elengedte dolgozni, azóta a titkárnősködés mellett egyre kevesebb ideje jut varrni, viszont egyre több pénz jut kínai ruhákra. - A S.H.I.E.L.D. negyedben van egy jól felszerelt legénylakásom, de annyira magányosnak érzem magam benne, hogy inkább a többiekkel lakom a körletben. Ha az ember annyi ideje katona, mint én akkor megszokja, hogy egy szobában nyolcan alszanak és hiányzik neki, ha éjszaka nem hallja a többiek lélegzését, vagy akár csak egyetlen más ember légzését is.

Kellemes péntek esti iszogatásról kaptam a fülest, aztán mégis céges meló lett belőle. A zöld-sárgák jól fizetnek ügynökönként és rám férne néhány új gönc a legújabb divat mellett. Utoljára sietősen ellapátoltam egy egész kis hadseregüket meg a mi oldalunkat is kimentettem, nem gondoltam, hogy néhány taknyos hydrás gondot okozhat. Részegen talán mégsem volt a legjobb ötlet, ha jobban lennék legyintenék rá de arra sem emlékszem, hogy részeg voltam vagy csak valami nagyot ütött, más is kerülhetett abba az italba. Kiélvezem a repülés szabadságot és hagyom, hogy eltöltsön a lebegés érzése. Gyorsan visszaránt a lebegésből valami a földre, a kegyetlen valóságba. Az eget kémlelem hullócsillag után, hátha segít most valamit egy kívánság, Halvány foszlányok vannak még arról a fejemben, hogy gyorsan lett sötét, de már ebben sem vagyok biztos. Magam elé lebegtetem a kezem a sok érdekes és elmosódott körvonal tengerén, lefelé nyitott tenyérrel, arcom előtt el is játszok az ujjaimmal.
- Hú, ez a cucc jó.
Lassulni kellene még tőle, úgy lenne igazán ütős és igazi. Talán leszerelnének, vagy csak felelősségre vonnának érte, az X-eknél akkor is lenne helyem. És még nőügyekben sem hajtottam mostanában. Furcsa ez az élet.
- Jé, ott egy hullócsillag.
Régen voltam ennyire kész, ha jobban érzem magam megpróbálok felállni és hányás nélkül tűrni a szédülést, de addig nem erőltetem, amíg nem kényelmes.

Hirtelen felkapom a fejem, mert a headsetem életre kel. Pár pillanatig feszülten figyelek, majd bólintok a láthatatlan beszélgetőtárs irányába.
- Harcot jelentettek a közelben. Nincs konkretizálva. Viszont ha S.H.I.E.L.D-est vernek, akkor nyugodtabb lennék, ha a közelemben maradnál, akkor meg tudnálak védeni.
Hát itt már senki sincs biztonságban? Ennyit a szabadnapomról. Ezt azonban már csak gondolatban teszem hozzá. Mindkét védőlemez felpattan és miközben a gépfegyverek kinyílnak, gondosan ellenőrzöm a reaktorokat, a mechanikát és a lőszert. Miután megállapítom, hogy tűz és akció kész vagyok elszántan morranok egyet. Mint amikor egy rottweiler koncot érez és acsarogva morog. Felállok, megropogtatom a csontjaim és párszor egymáshoz verem az ökleim. És csak ez után jelentkezem be.
- Itt Dellamorte ügynök, a helyszíntől pár utcányira. Egy civil van velem, ismétlem egy civil van velem. Helyszín körül védőzóna felállítása javasolt, nehézfegyverzet úton.
Eltöprengve nézek Babettere. Vajon mennyi lapul a göndör fürtök alatt?
- Tüzet tudsz gyújtani az akaratoddal. Talán mégsem vagy annyira gyámoltalan, mint hiszed vagy el szeretnéd hitetni. Két dologra figyelj: maradj szorosan mögöttem és véletlenül se hajolj egy lövés útjába. Most mozogjunk, az egész negyed potenciális operációs körzet én pedig vakon mozgok.
Legalább létszám, haladási irány és fegyverzet jelentést kaphattam volna. Így csak megyek a lövések hangja után, hátha nem gázol le egy tank. Remek... Hátra se nézek. A csajszi, ha esze van akkor vagy nagyon messze szalad nagyon gyorsan, vagy jön utánam. A napszemüvegem még ellenőrzöm, futólag belövöm a hajam és teljes díszben kezdek el futni.
- Félre az útból, S.H.I.E.L.D. ügynök vagyok! Mindenki távolodjon el a zónából!
Vagy le lesztek kaszálva véletlenül... Teszem hozzá gondolatban. Az ARC 2.0 pedig helyeslően zümmög.

Egy váratlan e-mailt kaptam egyik nap, egy gyerekkori ismerősöm talált meg, nem sok barátom volt de ő volt az egyik mert olyan különc volt mint én szerinte. Én is kíváncsi vagyok hogy mire jutott az életben úgyhogy megbeszéltünk egy találkozót, beülünk egy bárba vagy valami. El is mentem a megbeszélt helyre de van egy kis probléma, az hogy késik, tudhatná hogy azóta sem nőttem ki a pontossághoz való ragaszkodásom és mástól is elvárnám, vagy legalább azt hogy ne késsen ennyit!!  Járkálok, topogok türelmetlenül végül a falnak dőlök és úgy döntök adok még neki 10 percet aztán lelépek, ha valami közbe jött akkor legalább egy telefont dobhatna. Unalmamban nézelődök, ekkor látom meg hogy egy férfi is várakozik a másik oldalon, ő se tűnik valami higgadtnak, talán ott is késik a randi, mi van ma? valami közlekedési dugó vagy mi a fene? Aztán az égboltra emelem a szemem, amikor  valami zajt hallok a sikátorból, oda fordítom a fejem és fülelek, ütések csattanások, valakit elkaptak a haragosai, négyen vannak, gondolom 3an darálnak egyet, milyen igazságos, de nem akarok bele keveredni úgyhogy maradok a helyemen. Azután kitántorgott egy összevert srác aki el is terül a földön, azért oda megyek megnézni hogy él e még, de ahogy közeledek látom hogy valami nem stimmel vele, tuti nem tiszta és egy halk megjegyzése is megerősítette. Oda érek és leguggolok mellé, megérintem a vállát hogy kicsit kizökkenjen, valami hulló csillagról beszél, totál kész van.
-Hé srác, jól vagy?
Nagyjából tudom már kezelni az ilyen alakokat, a boltom melletti sikátorba is állandóan betéved egy, most nem igazán van hangulatom ehhez de ez van, remélem azért normálisan próbál viselkedni, nem vagyok olyan türelmes mint szoktam.

Kissé céltudatlan sétál lévén jelenleg nem New Jersey koszos utcáin tengeti az életét. A város minden szegletében érezhető annak jellegzetes szaga. A jellegzetes bűz, kosz, patkányok és minden ami egy nagyvárost jellemezhet. A szag már stimmel, mintha csak otthon lenne. Ügynöktársa bajban van, segítségre szorul, Bryan segítene is, azonban egy szemközti sikátorban lezajló csetepaté. A férfi összeverve lép elő és a tömeg lassan körégyűlik. Márha ezt a pár embert tömegnek lehet nevezni. Nyugodt léptekkel közelíti meg a terepet, lehajol a halotthoz (Ugyanis Bryan már elkönyvelte annak és felszólal).
-A patkányoknak még jó lesz repetának. Javaslom, hogy dobjuk egy közeli kukába és temessük be szeméttel. El sem hinné az ember, hogy mennyire elnyomja pár zacskó szemét a hullaszagot.
Majd amekkora erővel csak tudja félrelöki a lányt az útból és a pólójánál fogva felemeli a fetrengő férfi felsőtestét.
-Tehát kölyök, ki akart kicsinálni?
Másik kezében még ott van a pisztoly, amelyet magasra emel. Nem biztos, hogy jó döntés volt de ezen már nem lehet változtatni.
-Ha bárki a közelembe jön kinyírom ezt a szerencsétlent. Nem viccelek! Képes vagyok rá és akkor már felesleges mentőt hívni.
Reméli, hogy "áldozata" fog tudni pár szót szólni az érdekében, lévén a puskacső már ott van a homlokánál és Bryan képes meghúzni a ravaszt.

- Papírhuszárok... - Morgom orrom alá, csak úgy magamnak, miközben már csutkára járatott és teljesen aktív fegyverrendszerrel dübörgök végig a terepen. Mondjuk valamilyen szinten igazuk van odabent. Egyszerű bunyóhoz nem kellenek tankok és drone-ok, elég ha ő megérkezik. Babette valahol útközben lemaradt, pedig tömeg sincs. Ezt is meg tudja érteni, elvégre épp egy lehetséges kiadós lövöldözés felé tartottak. Egy civilnek nem mindig van gyomra ilyesmihez.
Mikor odaérek azt látom, hogy egy pszichopata rángatja Maxet, fegyverrel hadonászik, handabandázik és ártatlan civil lányokat bántalmaz, akik ráadásul veszett jól néznek ki ezzel a séróval. Nem vagyok valami hősszerelmes trubadúr lovag, de ilyen jó bőrrel így elbánni... Városi bunkók.
- Tedd le a fegyvert szép lassan, hogy lássam és akkor nem pumpálom tele a fejed robbanó lövedékkel. Sőt jobbat mondok, ha bármi bántódása esik a srácnak, akkor szép lassan centinként tépem ki a beled és annál fogva húzlak fel egy villanyoszlopra, ott fogsz himbálózni és vinnyogni, mint egy csatornapatkány akit sósavba lógattak!
Rajtam is látszik, hogy rohadtul nem viccelek. Két M-60-as van nálam reaktormeghajtással, golyóálló az implantom, egyenkevlar van rajtam és simán földbe döngölöm a fél belvárost, ha felhúznak agyilag. Egy ilyen kis pszicho csak ne ugráljon az én területemen, mert rá találok ülni. És a titánium az fáj, mert nehéz. Bár az előbbi kis kirohanásom után én nagyobb szadista pszichopata vadállatnak tűnök, mint az ismeretlen elszállt fejű. De az ilyenekkel csak ilyen hangnemben lehet beszélni, mert csak ez jut el a tudatuk roncsának maradékáig.
- Na akkor számoljunk kicsit. Egy - célra tart - kettő - a reaktorok hangosabban kezdenek el zümmögni - há... - remélem nem kell befejeznem, mert akkor itt olyan ólomeső fog esni, hogy nincs az az esernyő, amelyik kibírja.

Felemeli a fegyvert a levegőbe.
-De hát így is látod, nem? Szép darab nem? Shield gyártmány.
Amikor meghallja a fenyegetést, nem bírja megállni, hogy ne szóljon vissza.
-Igen? Ha azt akarod, hogy lassan tegyem le tovább kell számolnod, sokkal tovább.
Majd elengedi Max-et, úgysem akarja, hogy az lehányja őt, feláll és szépen lassan leteszi a fegyvert.
-Persze, technológia. Azzal manapság mindent elér az ember. Lennél csak fegyvertelen, addig ütnélek amíg naptejet nem pisálnál.
Amint a fegyver eléri a talajt, Bryan belerúg és az odébb sodródig ezzel is bizonyítva, hogy nem akar balhét.
-Tudom, hogy mikor kell feladni. Csak vigyázz magadra, te ócskavas. Még a végén valaki megkeres...
Persze nem tudja, hogy ki és mikor fogja őt megkeresni, de valahogy ez ideillik. Szép lassan sétál hátra, majd a földön fekvő nőnek nyújtja a kezét.
-Nem állt szándékom leteperni magát. Na jó, egy kicsit az volt. És ezt most jóvá szeretném tenni.
Ha a lány elfogadja jobbját akkor Bryan tényleg felsegíti őt, ha nem hát nem.
-Bádogember most, hogy már normális vagyok visszakaphatnám a fegyverem?

//Azt szeretném kérdezni, hogy van-e valami reagsorrend, vagy aktivitás szerint írunk?//

//Bocsánat, sok az új játékos, természetesen nincs sorrend, úgy írtok, ahogyan tudtok.//

Nem tudom mire vélni ezt a váratlan lökést, amikor a földre érkeztem, nem sok kellett hozzá hogy vissza ugorjak és le marjam a fickó arcát, ehelyett veszek egy nagy levegőt és lehunyom a szemem számolva 10-ig, a dühkezelés fontos, ember akarok lenni, nem egy állat. Közben meghallok még egy hangot, azt az alakot se mondanám kevésbé idegbajosnak és a kinézete sem valami szerény. Gondolom mind SHIELD-esek, nem csak ez a barom, ott gyűjtik az ilyen bizarr figurákat, az igazat megvallva a bátyámon kívül szinte minden ügynök irritált eddig, ők se lettek valami pozitív hősök a szememben, egy szétcsúszott drogos, egy pszichopata öngyilkosjelölt és egy felbőszült vasbika. Ülök tovább a földön és nyugodtan hallgatom a barátságos párbeszédet, közben azon gondolkodva ha a dulakodóm nem teszi le a fegyvert, közben alig észrevehetően nyúltam a dzsekim alá, a kis glock-omal küldök egy golyót a kézfejébe, de nem kellett, szót fogadott a hegyomlásnak amit amúgy nem igazán csodálok. Kicsit azért reménykedtem hogy makacskodik és legalább egy golyót kap, kíváncsi lettem volna hogy az említett robbanó töltet hogyan szaggatja a húst, de a bemutató sajnos elmaradt. Nem gond, nekem még jár egy revans, már épp azon agyaltam melyik kirakatba repítsem be de váratlan nyújtja a kezét hogy felsegítsen, pislogok egyet a hirtelen "udvariasságon", el is szállt a dühöm amit váltott a meglepettség, elfogadom a segédkezet és miután talpra kerültem, elmosolyodok.
-Azt hittem már meguntad az életed...azért kösz.
Valami fura szag csapta meg az orrom, nem éreztem még hasonlót, elég kelletetlen ahogy itt terjeng, a forrás pedig nem más mint a srác akit összevertek, ez nem pia vagy valami szintetikus cucc lesz, konkrétan a bőréből szivárog. Végig mérem a tagot a földön, majd óvatosan a hátára fordítom igyekszek olyan helyre állni ahol nem kap el egy váratlan taccsal, kíváncsi vagyok hogy a szemén látszik e esetleges "mellékhatás", valami újfajta kábszert kaphatott, ha közismert dolog lenne megtudnám mondani mi ez, de ez valami új.

Ahogy nézem a srácot, közben mások is jár az eszem, ha a bátyámat kirúgták akkor úgy lenne fair ha ezek ketten is kapnának valami büntit sőt...elvégre az egyik tömegpusztító fegyverekkel rontott ide és konkrétan megfogalmazott egy kemény fenyegetést amit még meg is tudna tenni, a másik meg fellökött, fegyverrel hadonászott, zászlózott az eszméletlen kollégájával és szintén fenyegetőzött, de ez nem az én dolgom, tojok rá mi megy SHIELD-nél, nem lenne az a pénz hogy belépjek, főleg ilyenek után, Jesszus.  Kicsit megrázom a fejem és visszatérek a gondolataimból a valóságba, így nem igazán látok harci sérüléseken kívül semmit de jobban meggondolva intenzívebb volt ez a fura szag amikor hason feküdt, óvatosan meg is fordítom és kezdetben az orromra hagyatkozom, azért nem megyek hozzá közel, még felébred és ijedtében kivégez, nem ismerem a fickót és a két haverjából ítélve nem árt óvatosnak lenni. Végül kiszúrok a nyakán valami szúrást, még mindig folyik belőle az az undorító anyag ezzel a szaggal, nem tűnik bogár csípésnek és szerintem magának se szúrhatta be, kivéve ha megtudja hosszabbítani  a végtagjait vagy nem tudom, a lényeg hogy tényleg valaki bedrogozta, gondolom szándékosan, azért a vizit után felállok és még nem sétálok csak úgy el ahogy eredetileg terveztem.
-Bekábították, ott van a nyakán a szúrás ahol beadták neki, tuti nem magának csinálta. Valami zöld cuccot kapott, történt már hasonló?
Elmondtam mit találtam,  hátha tudnak valamit, bár nem tudom hogy a pitbullokat mennyire tájékoztatják a tudományosabb részről, ha találkoztak már ilyennel remélem tudnak mondani valamit, kíváncsi lettem mi ez a zöld trutyi.