Kék Ibolya Bölcsöde és Óvoda

Egy elismert és jó hírű hely, ami két emeletes földszinten a bölcsőde és az elsőn az óvoda van.

Serena egy átlagos napot tart az óvodában. Mivel ez egy hálaadásnap előtti délután így sok szülő is eljött kamerával, hogy felvegye a gyerekeknek a műsort. A gyerekek unszolására Serena vállalta, hogy a közönség előtt egy zsákból vaktában húz ki egy plüsst és megtáncoltatja úgy, ahogy titokban szokta csak nekik. Mivel a lány tudta, hogy a báb csak pár mozdított tenne így vállalta, mert ezzel nem tud lebukni.
Miután meghallgatta verseket az énekeket és bemutatkozott pár szülőnek a gyerekek lassan elkezdték a zsákba rakosgatni a kedvenc plüsseiket és a szülők boldog mosollyal várták a mutatványt.

//Előzmény: Bloomingdale park//

Talán az első előadásom alkalmával voltam ennyire izgatott, mint most. Nem szerettem volna elvállalni eredetileg, hogy ennyi szülő előtt lépjek fel, mert mi van, ha valaki észreveszi, hogy nem csak trükk, amit teszek, hanem több annál. De a gyerekek, ahogyan rám néztek, és ahogyan kértek, egyszerűen nem tudtam nemet mondani nekik. Sokak szüleit már ismertem, de jó néhányat csak most ismertem meg ezen a napon. Eddig csak ők látták és az óvó nénik, de a szülők mások. Kicsit ideges voltam, de igyekeztem, hogy nekik ne tűnjön fel, és próbáltam mint mindig kedvesen mosolyogni rájuk. Tartottam a zsákot, hogy bepakolják a játékokat, amiket szeretnének. Mikor megvolt visszaléptem a helyemre és rájuk néztem.
- Ismeritek a szabályokat – kezdtem mosolyogva. – A bábok gyáva népség, akik félnek előbújni és megmutatni azt, amit tudnak és amire képesek. Titeket ismernek, de anyukáitokat és apukáitokat nem, így erősen kell koncentrálnotok, hogy megtalálják a bátorságukat és megtegyék, amit szeretnétek. Bólintsatok, ha készen vagytok és kezdhetjük.
A kicsikre néztem és ha megvolt a bólintás tőlük, akkor nyúltam bele a zsákba, hogy az első kezem ügyébe kerülő bábot kivegyem és a fajtájától függően tegyen meg néhány mozdulatot és hajoljon meg a gyerekek felé mielőtt újra egyszerű bábként esik az asztalra.

Serena a zsákba nyúl és elkezd feléleszteni egy plüsst miközben a szülök kacarásznak és gyerek szinte orra buknak annyira előre hajolnak. Mikor a lány kirakja a plüsst az egy Monster High vámpírbaba.

A plüss tesz pár lépést majd kiszabadul Serena karjai közül és a csodálkozó és tapsoló tömegbe veti magát. Sziszegve belemar az egyik kislány arcába. Majd mire a körül a tömeg szétszéled és páran rohannának segíteni a véres arcú lány lelöki magáról az addigra újra élettelené vált játékot. A gyerekek sírnak. A szülök sokkban állnak. Majd egyszer a zavart suttogásból egy valaki megszólal. A csendes szó valamiért jobban hallható, mint bármelyik. A szó, amitől Serena vére megfagy és a hideg végig fut a hátán: Mutáns.

Mosolyogva figyeltem a gyerekeket, ahogyan előrehajolva figyelték, hogy mi is fog előmászni a zsákból. A szülők nevetgélése miatt is kezdtem kicsivel jobban feloldódni és nem félni, aggódni annyira. Egy plüssvámpír lett, amit kivettem, nem emlékeztem, hogy ilyet is tettek be. A kezemben tett egy-két lépést, majd ekkor össze kellett volna esnie, de nem tette. Ahogyan előreugrott a kezemből felkiáltottam.
- NE!
Minden lelassult körülöttem, de én is leblokkoltam, mert nem voltam képes azonnal visszaváltoztatni plüssé. Az egyik kislányra vetette magát, a sírás, szülők és óvónénik ott, döbbent csend. Döbbenten, lefagyva álltam a kezemben a zsákkal, a kislány vérzett. Megremegtem, nem akartam soha sem fájdalmat, sem sérülést okozni senkinek. Képtelen voltam mozdulni, csak lefagyva álltam. És meghallottam a szót, úgy rezzentem össze, mintha megütöttek volna. Halálra vártan néztem a hang irányába, a kezemből kiesett a zsák és védekezően léptem hátrébb néhányat.
- Nem akartam bántani senkit, soha… - a hangom rekedt volt és remegett, ahogyan sírás környékezett engem is. – Nem akartam bántani… nem akartam.

A levegő feszülten áll és csak síró hangok törik meg a csendet.
- ROHADT MUTÁNS SZUKA!
Üvölti el magát egy apuka és állatként ront a lány felé. Azonnal követik többen. A csőcselékből páran már meg is ragadják Serenát a berendezéssel nem törődve mindent összetörnek. Még a lány asztala is oda lett.
Az energia takarékos lámpakörtéknek nem szabadna még áramszünet vagy áramzavar alatt sem kiégniük. A legvalószínűtlenebb az, hogy felrobbannak. Az pedig egyenesen lehetetlen, hogy az azokat takaró kristályüveg a robbanástól milliónyi darabra törve esőként hulljon alá. Most mégis megtörténik.
Az üveg zápporban a csőcselék megsérül és egy vörös ruhás férfi dühösen beront. Félre löki a csak álldogálókat.
- Elkéstem.
Mondja csalódottan és a csőcselék felé tart. Páran még mindig Serenát akarják van, aki a törött tárgyakat emeli fel fegyvernek. A férfi int és bár nem szabadna, de a támadók rosszul mozdulnak vagy elesnek és egymást ütik meg. Mikor az utolsó is a földre kerül a nyögve szenvedők között lépked a férfi a lányig.
- Gyere velem, ha élni akarsz.
Ezzel a kezét nyújtja. Arcán nincs kedvesség, de hangja nem is fenyegető. Segíteni akar. A maga nyers módján.

Rettegve néztem a szülőkre, fájdalmasan hasított a lelkembe a szó, amit kiáltott az egyik. Mikor elindultak sikoltva fogyott el az erő a lábamból és csuklottam össze. Csak a kezeimet voltam képes magam elé emelni, hogy ne tudjanak megragadni, de mindhiába. Már éreztem, hogy megragadnak, a ruhámat, a karomat, a hajamat. Ismét felsikoltottam, erőtlenül próbáltam a kezeimmel félrelökni őket, de túl sokan voltak és erősebbek is nálam. Csak a robbanás zaját hallottam, de nem tudtam felfogni, hogy mi az, sírva néztem fel, valaki már fegyverrel indult volna felém. De én… de én soha, soha sem tettem semmit, hogy másokat bántsak. Mikor végre szabad voltam, nem tudom, hogy miként és hogyan hátrakúsztam a falig és csak akkor mertem felnézni, hogy mi is történt. szilánkok a földön mindenhol, még néhány felnőtt egymásnak megy, egymást ütik meg. De… de nekem nem volt ilyen képességem, hogy ezt tegyem és ha lenne sem hagytam volna, inkább öltek volna meg engem, mintsem őket bántanám. És ekkor tűnt csak fel egy kéz előttem. Felnéztem, egy vörös hajú és ruhás alak, reszkettem, a sokktól még arra is képtelen voltam, hogy felismerjem, vagy megmondjam, hogy ki lehet. Valamit mondott, de az értelme nem jutott el a tudatomig, semmit sem voltam képes felfogni belőle ebben a pillanatban. Remegő kézzel, már-már ösztönösen nyúltam a karja felé és fogtam meg, mikor felkínálta azt.

A férfi óvatosan segítette fel a lányt és, ha az bírt járni az ablakhoz kísérte, de ha nem állt meg a lábán simán a karjaiba kapta.
- Nem esik semmi bántódásod.
Nyugtatta majd az ablakot egy lökéssel kitárta. Ha akarta a lány ha nem kiugrott vele az emeletről az utcára. A kezei vörösek lettek és bár a fizika törvényének ellentmondott mégis a szél hirtelen alájuk kapott és lassította az esésüket annyira, hogy szinte olyan érzést lenne, mintha letenné valaki finoman betonra a párost.
- Sietnünk kell.
Ezzel az egyik autóhoz sétált és beültette Serenát majd ő is beült a vezetőülésbe.

Mikor felsegített a férfi a földről a lábaim hirtelen szaladtak ki alólam, hogy nem tudtam megállni rajtuk. Valószínűleg vissza is kerültem volna a földre, de a férfi felkapott. Ha tiltakozni akartam volna sem sikerült volna, annyira nem volt erőm. Mozdulni sem mertem a félelemtől, láttam, hogy a kamaszokkal is mit próbáltak művelni a plázánál.
- Nem akartam bántani őt, nem akartam – motyogtam sírva és halkan.
Nem fogtam fel, hogy merre visz, csak a szelet éreztem meg, ekkor próbáltam körbenézni, még nem érhettünk a bejárati ajtóhoz, az túl messze volt és egy szinttel lejjebb. Ekkor láttam meg, hogy az ablakban voltunk. Felsikoltottam és mindkét kezemmel belekapaszkodtam erősen a ruhájába. Mindig is tériszonyom volt, így becsuktam a szemem, amikor elrugaszkodott és magamban imádkozni kezdtem, hogy éljük túl az egészet. Reszketve akkor néztem fel újra, amikor valamire letett, hogy? Fogalmam sem volt, hogy miként kerültem egy kocsiba, hogy miként jutottunk le az elsőről úgy, hogy semmi bajunk sem lett. A férfi szavaira felnéztem, de még mindig nem tudtam és nem értetettem semmit.
- Haza… haza kell mennem, elfelejtettem a macskámnak enni adni – mondtam zavartan.

Skarlát nem is nézett a lányra, csak koncentrált a vezetésre.
- Mire odaérnénk késő lenne. A shield már el is indult a házadhoz. ha nem akarod egy ketrecben végezni kísérleti állatként el kell felejtened az eddigi életedet. A saját és az ő érdekükben.
Mondja a férfi.

Sírva ráztam meg a fejemet a férfi szavaira, de a cicám meg fog halni, meg fogják ölni őt is… miért? Mit tettem, hogy így bánjanak velem? Semmit, csak egy kis baleset történt, de kivel nem történt ilyesmi eddig? De én… én még a légynek sem voltam képes ártani, senkinek sem. Még egy állatnak, vagy azoknak sem, akik ott bántani próbáltak. Ártalmatlan vagyok, a képességeim sem veszélyesek.
- De én nem csináltam semmit – nyöszörögtem.
Én ártalmatlan voltam teljesen. Mit gondolna most rólam apa, anya, vagy a bátyáim, ha látnák, hogy mindenki rám vadászik. Elfelejteni? De nekem voltak barátaim, iskolába jártam, volt pénzszerzési lehetőségem, én normális fiatal egyetemista voltam, mint mindenki más. Nem szerettem volna mást, csak a saját életemet, az életemet, amit eddig éltem. Még mindig képtelen voltam megismerni a férfit, akivel voltam, igaz ebben a könnyek is közrejátszottak. Felhúztam a lábaimat az ülésre és átöleltem őket sírva.
- Hova megyünk? – kérdeztem.
Nem volt hova mennem, nem ismertem más helyet, mint Staten Island és az Egyetem, a belváros megrémisztett, haza akartam menni, bebújni a takaróm alá és ott biztonságban érezni magamat.

- Elkövetted a legnagyobb bűnt az emberiséges szemében, mutánsnak születtél.
Mondja a férfi és a lány látja, hogy az autó egyre inkább Island külterületei felé tart.
- Ne félj biztonságba viszlek.
A komor monoton koncentrációját megtörve a lányra néz és sóhajt.
- A nevem Skarlát Boszorkánymester, de... szólíts Wandalnak.
Mondja és újra az útra kezd figyelni.

Ismét megráztam a fejemet a szavaira. Nem, nem követtem el hibát, ez nem volt bűn. Az emberek csak féltek attól, amit nem ismertek, ennyi. Előbb utóbb megismernek minket és utána újra élhetjük az életünket úgy, mint korábban. Mindig ez volt, először a punkok, majd a drogosok, hippik, homoszexuálisok, majd most a mutánsok. Csak kell egy kis idő… csak kell egy kis idő azelőtt, hogy újra minden rendben legyen és újra úgy élhessünk, mint régen.
- El fognak fogadni minket… el fognak – suttogtam.
Csak jó példa kellett hozzá, nem olyanok, mint aki felkeresett a parkban, hanem olyanok, mint én, és a két isten, akik jót akarnak, még ha nem is mutánsok. Kinéztem az ablakon, a belvárosias hangulat kezdett alábbhagyni és kertes házak tűntek fel, dél felé mentünk a kertvárosias részre. Mikor kimondta a nevét a sokk ellenére is éreztem, hogy lefagyok. Most már tudtam, hogy miért volt olyan ismerős, annak ellenére, hogy nem ismertem meg eddig. Félve, rettegve fordítottam oldalra a fejemet, hogy megnézzem. Most, hogy tudtam kicsoda már megismertem.
- A maga hibája… a maga fajták miatt félnek tőlünk… az a másik küldte a kiborg? – kérdeztem remegő hanggal. – Álljon meg… nem vagyok olyan, mint maga… engedjen el! Álljon meg!
Inkább a SHIELD fogsága, mint ők, hogy olyan legyek, hogy olyannak ítéljenek meg mint ők. Ha nem áll meg és nem enged el, akkor haladás közben nyitom ki a kocsi ajtaját és a sebesség ellenére megpróbálok kiugrani belőle egy olyan részen, ahol árok, vagy fű van mellettünk.

A férfi cinikusan felköhög egy kis kacajt az elfogadás szavakra.
- Mintha elhinnéd, hogy a macskák nem félnék az oroszlán kölyköket.
Skarlát a mocorgásra húzz a száját.
- Féltem, hogy ez lesz.
A kocsi lassít és amikor alány a kilincsért nyl ő int egyet.
- Alu...
"Aludj" mondta volna, de erre az autó elejét golyózáppor szaggatja szét. A lányt beborítja mutáns vére és belsősége. A shieldesek odarohanva kirágatják. Kificamodik a válla és a beveri a térdét, ahogy kizuhan a kocsiba. Húzzák és ráncigálják, mint valami állatot. A fejére zsákot húznak kezeit hátul összebilincselik majd érzi, hogy felkapják és egy autó fémes padlójára dobják. A teste átkozottul fáj. A feje lüktet és púposodik az ütéstől. Szédeleg.

Még megfordult a fejében, ha a férfi tudta, hogy ez lesz a reakció, akkor miért mondta el, miért nem csak akkor, ha már biztonságban vannak? Örült, amikor a kocsi lassítani kezdett és már nyitotta volna ki az ajtót, amikor meghallotta a lövéseket. Felsikoltott félelmében és a kezeit az arca elé kapta. Abban a másodpercben, amikor a férfi vére és belsőségei a lányra kerültek a lövések után, egyetlen pillanatig volt képes felfogni mindezt. Egyszerre látta azt a férfiban a halott anyját és bátyjait, akik az autóbalesetben ugyanígy végezték, ami miatt mind a mai napig pszichiátriai kezelésre és gyógyszeres kezelésre szorult, mert soha sem volt képes azt a balesetet feldolgozni. Egyetlen pillanat, az utolsó a vér és a belsőségek, majd a szerettei látványa. Ezek voltak az utolsók, amiket Serena még felfogott a valóságból és a külvilágból, de ettől kezdve többé semmit. A SHIELD-esek már csak egy üres bábot húztak a földre, a lány nem ellenkezett, csak mereven bámult üres tekintettel a semmibe. A fájdalmat, ami a térdét és a vállát érte, nem érezte már, ahogyan abból sem fogott fel semmit, hogy húzták és ráncigálták. A zsák a fején csak egy plusz volt, már előtte is csak feketeséget látott maga előtt, az ügynökök pedig mintha csak egy zsákot fogtak volna meg és azt tették be a kocsiba. A lány tudata pedig eddigre teljesen semmivé lett valahol a múltban megsemmisült akkor, amikor eredetileg is kellett volna, a balesetben…

//Hát akkor szerintem mi végeztünk, sajnáltam, hogy ez lett a vége. Köszönöm a játékot!//

Serenát a katatóniából egy hang riasztja fel. Egy kicsi lány hangja.
- Hahó! fehér hajú néni! Ébresztő! Kérlek mozogj!

A rémült kislány a szembeni cellában ül a lábait öleli az ágyán.
- Szia.
Mondja zavartan. A lány karja gipszben van és a rajta van egy lila overall, ahogy Serenán is.

//Ezt még E/3-ban, úgy könnyebb//

A hangok voltak, amiket meghallott először, egészen eddig csak a semmibe bámult üres tekintettel, majd dermedt meg néhány pillanatra. Ezalatt az értelem némileg visszaköltözött a tekintetébe. Egy kislány hangját hallotta, arra nézett, de nem látta egyelőre, megint a kép ugrott be neki, ami a kocsiban volt. hányingerrel fordult oldalra és a hányt ki mindent, ami a gyomrában volt. Újra rátört a zokogás és a falig tántorgott, majd ott rogyott le. Belekapaszkodott a kevés hajába, hiszen kétoldalt simára volt borotválva a feje és a haját is megzúzta, ahogyan felhúzta a lábait. A fizikai fájdalmat akarta érezni a vállán felül, hogy tudja nem álmodik, hanem valóság. A lábait átkarolta a fél kezével, a másikkal még mindig a hajába kapaszkodott.
- Haza akarok menni… haza akarok menni… haza akarok menni – mondta monoton hangon sírva.
Felnézett a kislányra, de egyelőre képtelen volt arra, hogy visszaköszönjön, vagy bármit mondjon neki. Talán amiatt is, mert nem is akarta, tudta elhinni, hogy a lány valóság, valószínűleg csak képzeli és álmodja az egészet.

- Ne tessék őrült lenni. tessék segíteni. Félek. Kérem. Néni.
Könyörög a kislány mire a rácsra üt egy elektromos viperával az őr.
- Kussolj rohadt korcs!
Parancsolja és a lány annyira megrémül, hogy a falhoz ugrik sírva. Serena ismétlődését is megtöri ez az esemény. A lány félve nézi őt.
- Segítsen...
Súgja halkan, könnyeivel küszködve.

Serena sírva fogta továbbra is a fejét, a haját. A kislány szavait hallotta, de mi mást tudott volna a zokogás közben mondani, hogy ő is fél, talán jobban, mint az a gyermek? Ő legalább beszélni tudott rendesen, de a lány még arra is képtelen volt. Még mindig teljesen sokk hatás alatt volt és mozdulni sem mert onnan, ahova lekucorodott a földön. Egy másik hangot is meghallott, egy férfi hangot, aki láthatóan nem viselte jól, hogy bárki meg mert szólalni. A hirtelen jött erős hangra a kezeit a fülére szorította és úgy húzta magát még kisebbre, mielőtt őt találja meg az őr valami miatt. Végül nehezen felemelte a fejét és a kislány felé nézett, már a gyermek is sírt. Talán, ha nem lett volna ennyire megrémülve és nem félt volna ilyen nagyon, akkor talán, TALÁN mert volna szólni és tenni valamit. De így csak a fejét rázta meg, fájt neki, hogy nem tud tenni semmit, mert nem szerette volna, ha a gyermeknek baja esik. De még minden annyira új és sok volt neki, hogy csak megrázni volt képes a fejét sírva.
- Sajnálom – suttogta sírva. – Sajnálom...
A szíve szakadt meg, de az ottani őr miatt nem mozdult, félt, hogy esetleg felhívja saját magára is a figyelmet.

Az őrök kirángatták a mutánsokat a celláikból és lökdösni kezdték őket.
- Gyerünk! Irány a ebédlő!
A kislány rettegve kapaszkodott Serenába. A börtön koedukált volt. Kortól nemtől függetlenül voltak ott mutánsok. Mikor a lányok leült egy asztalhoz velük szemben egy ősz hajú úr ettek a zabkásáját.
- Hogy hívnak?
Kérdezi a lány és miután Serena válaszolt az egyik őr az asztalra ver közéjük a botjával.
- KUSS LEGYEN KORCSOK!
Ezzel megfogja és lesöpri a földre a kislány tálcáját.
- Nesze. Zabálja földről, mint egy kutya!
Majd röhögve ott hagyja őket.

Rettegve keltem fel a helyemről, mikor az őr bejött. Féltem, hogy megölni, vagy megkínozni, esetleg kísérletezni visznek minket, de mikor csak ebédlőt mondott megkönnyebbültem némileg. Még így is a sírás rázott és remegtem a félelemtől, ami miatt nehezemre esett a séta is. A kislányt igyekeztem átkarolni, legalább valaki ott volt és nem voltam egyedül. Az asztalhoz ülve az ebédem(?) felett ülve csak azt bámultam, nem volt étvágyam és az erőm sem vitt rá ahhoz, hogy beleegye. Sokan voltak itt, mind mutánsok lettek volna? Miért? Mit követtünk el, hogy ezt tegyék velünk? Akik tényleg bűnözők, azok szabadon vannak, mi pedig ártatlanul itt. A kérdésre zavartan néztem a kislányra.
- Serena – válaszoltam rekedten. – Te?
Összerezzentem és ugrottam egy nagyot az őr hangjára, csak félve figyeltem, hogy mit tesz a kislány ebédjével. Hogy lehet ilyen, ez csak egy gyermek, egy kislány. Végül elé toltam a saját tálcámat az én adagommal.
- Edd meg – suttogtam sírva. – Én nem vagyok éhes.

A kislány először bátortalanul nézte az ételt majd mikor tényleg meggyőződött, hogy az övé akkor úgy kezdte enni, mint aki hetek óta éhezik. maszatos arccal nézett a nőre.
- Zaldane.
Mondta teli szájjal. Az öreg békésen nyújtott át a tálcájáról egy tányért.
- Egyél. - tudta, hogy Serena ellenkezni fog így rámosolygott. - Szükséged lesz az erődre. Különben is. Allergiás vagyok rá.
Ha még ellenkezne kedvesen ránéz.
- Megsértenél egy öreg embert?

Próbáltam kedvesen rámosolyogni a kislányra, hogy nyugodtan vigye el, tényleg neki szántam és nem vagyok olyan gonosz, mint az őr, hogy elvegyem előle. Úgy vetette rá magát, mintha soha sem evett volna. Az anyukája mellett lett volna a helye, nem pedig itt a börtönben. Megcsóváltam a fejemet, amikor az idős felém tolt egy tányért.
- Nem köszönöm – mondtam.
A szavai után kissé elszégyelltem maga, tudta, hogy tiltakozni fogok, de neki jobban szüksége volt az erejére, mint nekem. Ő volt az idő, én még fiatal voltam, én valószínűleg tovább bírtam volna, mint ő. Vonakodtam elfogadni a felajánlást, inkább a kislánynak kellett volna azt is adni.
- Én szoktam az időseknek főzni – ismertem be elpirulva. – Nem vagyok hozzá szokva, hogy ők adjanak nekem valamit. Köszönöm.
Mondtam végül. Magam elé húztam a tányért, de hosszú pillanatokig csak néztem a benne levő ételre, nem volt lelki erőm, hogy megkóstoljam, rosszul voltam ettől a helytől és attól, hogy miként bántak a kislánnyal. Mikor odaadtam neki az ételt tényleg úgy gondoltam, ahogyan, hogy nincs étvágyam. De nem szerettem volna megbántani az idős férfit, így erőt vettem magamon és megkóstoltam az ételt.

Nem a legfinomabb, de ehető. A férfi nyugodtan ül tovább.
- Ne magyarázkodj. Sajnos mi itt vagyunk. Fogságban. Össze kell tartanunk. Furcsa.
Rágódik egy picit.
- Megtartod emberi nevedet? Idővel... majd te is elfelejted. A ruhádon az a neved.
A lány látja a számokat. 051. A férfié 049 és a lányé 036.
- Egy éve van itt. Még senkinek se mondta el a nevét. Félnek segíteni neki a többiek. Te vagy az első.

A gyomrom csak még inkább összeszűkült, ahogyan megéreztem az ételnek az ízét. Borzalmas volt és tényleg nem voltam annyira éhes, hogy jelenleg megtudjam mindezt enni. Szerencsére a férfi egy olyan szót mondott, amire felnéztem és felkaptam a fejemet. Furcsa? Kérdőn pillantottam rá és vártam a választ. Emberi név? Néhány pillanatig nem értettem, hogy mire gondol és már majdnem rákérdeztem, hogy olyan nevemnek kellene lenni, mint akik terroristaként a tévében vannak, de mielőtt megtehettem volna már meg is magyarázta, hogy mire gondolt. A ruhámra néztem, rajta egy szám. Megráztam a fejemet, nem fogom elfelejteni.
- Ha elfelejtem, akkor azt is elfogom, hogy ki vagyok, ki voltam – mondtam még mindig remegő hangon a sírástól. – Ez nem történhet meg… nem fog.
Egy éve van itt?! A kislányra néztem, egy év? De hiszen…
- Még alig három hónapja körözik a mutánsokat, hogyan lehet itt egy éve? – kérdeztem.
Előtte az ilyenek ünnepeltek voltak, mint Thorhalla, főleg ő, igaz ő nem pont mutáns, de akkor is szuperlény. Félnek segíteni? Az első? Akkor pedig itt a börtönbe ntörte el a kezét, vagy törték el neki…
- Miért félnek a többiek? – kérdeztem. – Kicsoda Zaldane?