Kék Ibolya Bölcsöde és Óvoda

Az öreg elmosolyodik.
- A körözések előtt némán a háttérben intéztek el minket. Levadásztak és eltüntettek. Nem tűnt fel, hogy az X-men eltűnése és Thorhalláék előkerülése között mekkora idő telt el, hogy egy mutáns se jelent volna meg?
Mondja kicsit cinikusan.
- Félnek az őröktől. Tilos segíteni. Tilos barátkozni. A cél, hogy megtörjék az akaratodat. Ne légy több, mint egy szám egy lényegtelen selejt. A gyermek... ellenáll. De te segíthetsz!
Lelkesedik fel.
- Meg kell értened ez mind átverés! Gondold végig! A családod! Senkinek sem volt soha fehér haja! A képességed! Torzan specifikus. Téged átvertek, mert te vagy...
Ekkor az őrök leütik a férfit, aki vérző homlokkal leborul. Rugdosni kezdik.
- Ezt mondtam kussoltok!
Üvöltik neki.

Döbbenten és már-már szörnyülködve néztem a férfira, amikor mondta, hogy már évekkel ezelőtt is vadásztak a mutánsokra, csak akkoriban nem ennyire nyíltan. De-de… megráztam a fejemet. Nem akartam elhinni, hogy mit mondott, nem lehetett igaz, az emberek szerették azt a csapatot, azokat a hősöket, ők értünk voltak, értünk dolgoztak. Az emberek már-már elfogadtak minket, amíg nem jött ez a törvény, hogy mindannyian veszélyes bűnözők vagyunk.
- Nem – mondtam. – Ezt nem hiszem el. nem vagyunk sokan, még biztosan nem, azért nem tűnt elő senki… én sem ismertem más mutánst korábban csak hármat…
A szörnyülködés tovább megmaradt, de most már erős hányinger is párosult hozzá, a szemeimbe könnyek szöktek, de mi is emberek voltunk, miért viselkedtek velünk így, nem voltunk állatok. A törvények is tiltották, hogy az emberi lényekkel így viselkedjenek, ez nem a második világháború és nem egy náci haláltábor. Hanem a huszonegyedik század, ahol már vége kellene, hogy legyen a rasszizmusnak. A kislányra néztem, nem fogom hagyni, hogy megtörjenek, már csak miatta sem, kell valami, valaki, hogy erős maradhassak. A férfi szavaira megráztam a fejemet.
- Természetes őszülés – szóltam közbe a beszédébe.
A trauma, az autóbaleset után, átvertek, mert én vagyok? Nem értettem, hogy mit szeretne ezzel, valaki olyannak lát, ami nem vagyok. Ám ekkor az őrök is odaértek, felsikoltottam, ahogyan az őrök bántani kezdték. Nem tudom, hogy honnan sikerült bátorságot szereznem, hogy meg merjek szólalni.
- Kérem ne bántsák, ő nem tehet semmiről – mondtam sírva. – Én voltam a hibás… én kérdeztem a szabályokról, mert még nem tudom őket… ne bántsák kérem, csak egy ártalmatlan öregember.

Az őrök egyike megfogta a többit majd vigyorogva nézett a lányra.
- Óóóó... kapsz te is!
Ezzel megindult felé és a hajánál fogva lerántotta a székről.
- A hülye képességed miatt gátlót se kellett rád rakni. Ez jó. Szeretek fojtogatni közben.
Így kezdi el ráncigálni amikor Zaldane megragadja a lábát és ütögetni kezdi az őrt.
- Hagyd őt!
- Kuss legyen fattyú!
Ezzel belerúg egyet a lányba.

Félve néztem fel, amikor elindult felém az őr, a kezeimet kaptam magam elé, de nem volt elég, felsikoltottam, amikor a hajamba kapott és a kezeimmel próbáltam a kezét lefejteni, hogy ne ráncigálja azt. Ha eddig nem sírtam volna, akkor a fájdalom miatt lett volna most tele a szemem könnyekkel. Tudtam mindig, hogy vannak efféle emberek, de midig reméltem, hogy el tudom kerülni őket és soha sem találkozom a hozzájuk hasonlókkal. Zokogva próbáltam küzdeni, de a férfi minden bizonnyal erősebb volt. A sikolyaim és zokogásom közben egy hangot hallottam és a kislányt láttam meg, ahogyan odajött, hogy próbáljon megvédeni. Mennyire bátor volt és én pedig szégyelltem magam amiatt, hogy ennyire félek.
- NE! – sikoltottam fel. – Ne bántsa, ő csak egy gyermek!
Igaz én is az voltam, de én voltam az idősebb és ő próbált megvédeni engem, hogyan máshogyan tehettem volna, ha ő is ezt teszi?

Az őr kesztyűjéből kicsúszik és az leesik a földre, ahogy Serena is felszabadul.
- Mi a?
Az öreget elengedik a többiek, mert már nem érdekes. Eszméletlen. Körbe állják a két lányt. A őr a nőre néz majd a kislányra.
- Igen? Félted a kis korcs tesódat?
Kérdezi és ezzel a földön fekvő lányhoz lép majd ráemeli a lábát.
- Tegyél ellene.
Parancsolja és elkezdi taposnia lányt.

Sírva kuporodtam össze, amikor elengedett, az idős férfi felé néztem, eszméletlen volt, vagy halott, valószínűleg itt egyik sem érdekelne senkit. Miért hagyják ezt a feletteseik, a SHIELD emberei, vagy bárkik, ahol vagyunk? Jeges félelem hasított belém, ahogyan körbevettek minket. Egyébként sem voltam képes megvédeni magam, de így főleg nem, hogy a félelemtől szinte mozdulni sem merek. Bólintottam sírva a kérdésre, mindig gyerekekkel foglalkoztam, az is rosszul esett, ha sírni láttam őket, mert elestek és megütötték magukat, de amit itt műveltek az szinte nekem fájt.
- Maguk szörnyetegek, állatok – sírtam. – Egy ember… egy érző lény ilyet nem tesz…
Képtelen voltam embernek nevezni őket, miért léteztek ilyen személyek ezen a világon? Miért lelték egyesek örömüket benne, ha a gyengébbet és másikat bánthatták? Ez fajtól független volt, a Testvériség is bántotta a tehetetlen embereket, és ezek pedig a védtelen mutánsokat. Egyik oldal sem volt jobb a másiknál… ismét felsikoltottam, amikor taposni kezdte. Nem tudtam mozdulni, mit tettem volna, nem voltam képes még így sem bántani.
- HAGYJA ŐT! – sikoltottam teli torokból. – Tegyen… tegyen velem bármit, amit akar, de őt… őt hagyja békén…

A férfi vicsorítva jobban megnyomta a lányt.
- Tégy ellene!
Parancsolta a fogait összeszorítva. A lány a kesztyűn ekkor lát a a shield lógóját. Háttérben a többi őr:
- Nézd a mutkóját! Igazi szajha mind. Csak erre jók. Le se szarja a kölyköt csak dugni akar egy jót.

Ne! Remegő kézzel nyúltam a kislány után, de még mindig nem tudtam mozdulni. És ekkor láttam meg a kesztyűn a jelet. Nem, nem lehetett igaz, ez nem… megremegtem, amikor nem engedte el, reméltem, hogy engem fog megverni helyette és nem bántja őt tovább, de nem. A hátam mögül hangokat hallottam, hányinger fogott el a szavakra, ez fel sem merült bennem, hogy ezt is megteheti, az túl feltűnő lenne és ennyi emberség csak van ezekben. Tégy ellene, mások már körömmel és fogakkal estek volna neki, ütötték, karmolták és harapdálták volna, csakhogy elengedje a kislányt, de ha még engem kínozna sem lennék képes arra, hogy megüssem, vagy ártsak neki. Még pofont sem kevertem le senkinek. Nem azt akartam, amit mondtak, még a gondolattól is rosszul voltam, nehezen álltam fel a földről, megtántorodtam egy pillanatra, a hányingertől és a szédüléstől. Ha tudok akkor futva indulok meg az őr felé és próbálom lelökni a kislányról lehetőleg olyan irányba, hogyha elesik se üthesse meg magát, bár kétlem, hogy lenne erőm ahhoz, hogy sikeresen ellökjem őt.

A lány neki ront az őrnek majd olyan hihetetlen erővel löki el, hogy az a falba passzírozódva veszti eszméletét. Az őrök erre előveszik a botjaikat és azon kék elektromosság szalad végig.
- Mi az isten?
Több mutáns elkezd ujjongani. A kislány szipogva mosolyog rá.
- Gondolj... bele... az erőd... amit teszel, nem mutáció. Nem logikus... az erőd lehetetlen.

Én lepődtem meg a leginkább, amikor a férfi szó szerint elrepült és a falnak csapódott. Szipogva néztem körbe, majd sírva rogytam térde. Ki, ki segített nekem innen így? Valakinek nem blokkolták a képességét mégsem? Nem láttam senkit, aki így tett volna, félve néztem az őrökre, de még ott is olyan dolog történt, mit nem vártam volna. A feltett kérdésük az én döbbenetemet és összezavarodtam. Nem tudtam, hogy mi történik, én hat éves korom óta tisztában voltam a képességemmel, de ez… sírva öleltem meg a kislányt.
- Nem engedem, hogy bántsanak – suttogtam és magamhoz szorítottam. – Nem engedem…
Ha az őrök bántani akarják, akkor a saját hátamat mutatom nekik, hogy engem bántsanak és őt ne érhessék el, nem hagyom, hogy megtegyék, csak egy gyerek, csak egy gyerek. A szavaira megremegtem, nem értettem, hogy mire gondol. Nem mutáció, lehetetlen? Az öreg is kezdett valamit mondani, a hajamról, a képességemről, átverés? Nem lennék mutáns?
- Mi, vagy ki vagyok én? – kérdeztem felnézve.

A lány szavaira a botok elektromossága kikapcsolt. Az öreg tápászkodott fel.
- Egy született vezér. Egy tanár. Egy anya mindenki számára.
- Földre!
Üvöltött vele az egyik őr.
- A lányom.
Mondja a férfi erre az őr ráront és gyomron vágja a bottal.
- A földön maradsz öreg!
- Te... kiszabadíthatsz.. minket... mindenkit... csak akarnod kell...
- Kuss legyen!
Ezzel emelte a fegyvert az őr, hogy agyon verje.

A sokkolókból kikapcsolt az áram, még mindig nem értettem, hogy mi történt, a hang felé fordultam, a férfi ébren volt, az ősz haj, nem volt olyan idős, mint elsőre hittem, a lányom szó után néztem úgy rá, hogy nem tudom, hogy álmodom-e, vagy sem. Én csak vigyáztam mindig másokra, mivel rám senki, egyedül voltam, így szerettem gyerekekkel és idősekkel foglalkozni, mert úgy éreztem, hogy van családom. A férfi… nem lehet, azok a vonások, ez… ez Magneto volt, a mutáns terrorista. De… de ő halott volt. Néhány pillanatra a kezeimbe temettem az arcomat, csak képzelődőm. Kivinni mindenkit? Megmenteni minden mutánst attól, hogy szenvedniük kelljen? Felnéztem, ahogyan le akartak sújtani rá. Nem teheti, nem teheti, meg kell, hogy álljon az a kar, nem ölheti meg.
- ELÉG – sikoltottam.
Kivinni mindenkit, megmenteni, csak akarni kell? Bárcsak az őrök végre úgy viselkednének, ahogyan azt egy embertől elvárható lenne, hogy együttérzést tanúsítanának és nem lennének vadállatok. Próbáltam erre gondolni, ezt akartam, hogy legyenek olyanok, mint mások, ne bántsanak minket és értsék meg, hogy mi is olyanok vagyunk, mint ők. Nem vagyunk mások, ugyanúgy érzünk, ugyanúgy meg vagyunk ijedve és félünk, mint ők.
- Elég! Legyen elég ebből! – mondtam sírva. – Csak fogadjuk el egymást annak, amik vagyunk… fogadjuk el egymást… kérem értsék meg nem vagyunk mások…

Az őrök remegni kezdtek majd mind mutációt kaptak. Mind olyanok lettek, mint a rabok. A katonák remegve estek a földre. Magneto felállt.
- Te képes vagy megmenteni minket. Megmenteni a mutánsokat. Új jövőbe vinni őket. Minket. Most már...
A kép homályosodni kezd és egy sötét szobában látja Magneto helyett Skarlátot.
- Tudod.

Folyt:
https://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t1746-otthon-a-testveriseg-bazisa

Nem, valami nem volt rendben, ő halott volt, az őrök meg összeestek mindannyian, ezt… ezt én tettem? Nem, nem lehetek rá képes. Megmenteni őket? Minden olyan lehetne, mint régen, amikor nem kellett félni és nem vadásztak ránk. Újra nyugodtan és békében élhetnénk, mennyire szerettem volna és ezt akartam. A régi életemet, azt, aki voltam, az egyetemistát, hogy segítek a szomszéd időseknek, a gyerekekkel játszom együtt és velük nevetek. Új jövő? Ahhoz vége kellett volna, hogy legyen a háborúnak, mindennek, béke. Remegve öleltem meg újra a kislányt, ha még ott volt mellettem és Magneto-ra néztem, nem lehet, ez… ez nem lehet. Csak álom, és úgy tűnt, hogy igaz, mert minden kezdett elmosódni, semmi sem volt igaz ebből, csak aludtam és ő végül ő eltűnt és másvalaki jelent meg előttem.

//Folytatás: Otthon, a testvériség bázisa//