Bloomingdale Park

Egy nagy park, benne nagyobb fás területtel a kertvárosi részen.

Egy újabb kellemes nap volt, szerettem ezt a környéket, a helyiek nem ítéltek el amiatt, hogy milyen külsőm van, már ismertek. Tudták, hogy mindig segítek, ha lehet és örömmel megyek el takarítani az idős szomszédokhoz, vagy vásárolni nekik, esetleg vigyázok a gyerekekre, akikre a szülők nem tudnak. A legjobb döntésem volt, hogy ideköltöztem. A nap már kezdett lemenni a bábjaimat pakoltam össze a táskámba, amiben a jegyzeteim és tankönyveim is ott voltak. A mai bábműsort is szerették a gyerekek és a legnagyobb örömöt ez okozta, hogy láthatom őket mosolyogni, hogy élvezik mindezt. Bár ott volt bennem, hogy mindez csak addig fog tartani, amíg ki nem derül, hogy mutáns vagyok. A képességem szerencsére nem túl látványos, így még nem derült fény erre, de féltem, hogy mi lesz, ha igen. Ott volt a Stark plázai eset is, ahol gyerekekre, kamaszokra, akik alig voltak idősebbek nálam tüzet nyitott a rendőrség, csak mert ott voltak. Szörnyű. És azóta sem kerültek elő, igaz ott volt mellettük több ismert személy is, mint az a cuki szöszi isten is, Einar. Ha minden igaz jó kezekbe kerültek és csak akik megérdemelték kerültek vissza a rács mögé. Ha már itt tartunk egy pillanatra sem hittem el, azt, amivel megvádolták a hősöket, ez hazugság kellett, hogy legyen félelmükben. Megcsóváltam a fejemet, belekortyoltam az ásványvizembe és az erdős részen a megszokott útvonalamon indultam el hazafelé a félhomályban.

Csak nem magassarkú van rajta, hanem bakancs

Mikor meghallottam a hangot ijedten perdültem arra, nem számítottam rá, hogy valaki meg fog szólítani, főleg nem ilyen helyen. Éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem a félelemtől. Nem tudom, hogy mi ijesztett meg jobban az, hogy megszólított, vagy pedig az a tény, hogy tudta, hogy mutáns vagyok. Pedig mindig nagyon igyekeztem rejtegetni, hogy mi is vagyok valójában. Féltem attól, hogy megbélyegeznek és engem is úgy fognak kezelni, mint egy állatot és azokat, akik ott voltak a tévében. Amikor megláttam a férfit felsikoltottam, egy pillanat alatt megismertem, ő is ott volt a Stark plázánál, az egyik volt azok közül, akit köröztek és nem is a jók közé tartozott, akik segíteni akartak. Hátráltam néhány lépést, mígnem egy gyökérben sikerült megbotlanom és háttal vágódtam el a földön a fűbe.
- Mi… mit akar tőlem? – kérdezte dadogva.
És pont ilyenkor nem hoztam el a bors sprayt, vagy a sokkolómat otthonról. Ha közelebb jött próbáltam hátrébb mászni, hogy ne érjen oda a közelembe. A hely kihalt volt és valószínűleg senki sem volt itt, ha meglátják, akkor segíteni sem akarnak majd, mert félnek tőle. Ami azt illeti én is féltem.
- Nem… nem tudom, hogy miről beszél – mondtam. – Kérem hagyjon elmenni… nem… nem jelentem magát a rendőrségen, vagy a SHIELD-nél, csak ne bántson.

Igen, ezt terveztem, örökké bujkálni és rejtőzködni, mert nem akartam eldobni az életemet, szerettek a szomszédjaim, a barátaim, voltak, akiknek fontos voltam. Ez többet jelentett, mint az, hogy más vagyok, mint ők, hogy nem csak egyszerű ember. Én nem ártottam senkinek, nem akartam senkitől semmit, csak elvégezni az egyetemet, élni az életemet és talán meglelni a saját békémet.
- Igen, pontosan azt – feleltem.
Ahogyan közelebb jött hátrébb másztam a fűben, hogy tartsam a távolságot tőle, nem akartam, hogy közelebb legyen hozzám, még ez is túl közel volt.
- Emberibb vagyok így is, mint maga valaha is volt, vagy lesz – mondtam.
Ez nem volt jó hozzáállás, még ha megaláznak, megtörtek volna sem lettem volna soha olyan. Soha sem gondolkodtam volna úgy, mint ő. Nem tudnék soha sem olyanná válni, mint azok, nem volt helyes és mindig volt más út.
- Mit vár? Kezdjem el riogatni a gyerekeket, hogy egész életükben rettegésben éljenek a maguk fajtától? És mi is, mert vadásznak ránk? – kérdeztem. – Maga és a társai miatt majdnem megöltem egy csoport gyereket… maga is meg akarta őket! A maga fajtája miatt kell rettegésben élnünk, mindenért csak magukat okolhatják és nem pedig az embereket. Nem vagyok jobb, nem vagyok különleges, mindenki az, minden személy.
Végül mint a villámcsapás hasított belém valami, hogy miért viselkedik így.
- Maga fél… jobban, mint én. – Ezért próbálja ellensúlyozni azzal, hogy árt azoknak, akik nem tudnak védekezni maga ellen.
Nem fogadtam el a kezet, amit felém nyújtott, csak még hátrébb másztam a földön, hogy ne legyek a közvetlen közelében.

Mikro felemelt a földről felsikoltottam, próbáltam csapkodni, hogy szabaduljak, de nem sikerült megtennem. Miért kellett ennek elmenekülnie, miért nem tudták elfogni és börtönbe zárni, mint a többi őrült barátját? Az egyszerű embereknél is elzárták az ilyet, de ő még veszélyesebb is volt azoknál.
- Ha másokkal is úgy viselkedett, mint a plázánál a civilekkel nem csodálom, hogy ezt tették magával – mondtam remegő hangon.
Az ember és mindenki más is félelemben, csapdában sokkal nagyobb pusztításra képes, mint egyébként. Lehet, hogy beléjük kötött és azért bántak el vele annyira, hogy manapság így néz ki. Hiába próbálta meggyőzni arról, hogy nem félt, még ha nem is mutatta ki, mint én, úgy éreztem, hogy nálam is jobban fél a világtól. Én legalább próbálok normálisan élni, de ő ezt sem. A lábaim megrogytak, de talpon tudtam maradni, amikor leengedett a földre.
- De… maga retteg, és ezzel próbálja leplezni mindazt, a tetteivel… fél és ezért azt akarja, hogy féljenek magától, és ettől még jobban fél, mert újra azt tehetik magával félelmükben, amit első ízben.
A szavaira a félelem mellett dacosan néztem rá.
- Meghalnék inkább, mintsem olyan szörnyeteg váljon belőlem, mint magából és a többi társából – mondtam. – Inkább élek úgy, mint most… hogy szeretnek, elfogadnak, jól érzem magam, mintsem úgy, mint akitől rettegnek és félik. Nem leszek szörnyeteg és maga is ha így folytatja bele fog halni és újra visszakerül a barátai mellé a börtönbe… lehet, hogy félek, igen… de én ettől nem leszek pszichopata. Maga nem büszke… csak megkeseredett lélek, semmi több… aki fut és menekül, saját maga elől.

Vettem egy igencsak reszketeg mély levegőt, amikor nem fordult vissza. A lábaim nem tudtak megtartani és visszaestem térdre a földre. Reszketve öleltem meg a táskámat, alig akartam elhinni, hogy életben maradtam és nem ölt meg engem. Annak ellenére, hogy mutáns voltam azt hiszem, hogy most jött el az ideje annak, hogy elmenjek a rendőrségre és feljelentést tegyek emiatt az őrült miatt. Csak azért nem bántott, mert mutáns vagyok, ha ember lennék, akkor már engem is megölt volna, mint másokkal is megpróbáltam. A SHIELD-hez nem mehettem, ők ki tudja, hogy miként tudják kiszűrni a mutánsokat, de a rendőrség, hogy láttam az illetőt az járható volt. mutáns volt, nem örültem, hogy így kell lennie, de azt sem szerettem volna, hogy másokat bántson, márpedig megfogja tenni, gyerekeket is bántott, meg akarta őket is ölni a parknál. Ki tudja, hogy kivel fogja megtenni legközelebb. Perceknek kellett eltelnie, hogy a szívem, ami a torkomban dobogott megnyugodjon és ne kapkodjam a levegőt félelmemben. Igaz ehhez az is kellett, hogy nem jött vissza és egyedül maradtam. Mikor összeszedtem magam és már feltudtam állni a lábremegésem ellenére a másik irányba indultam, mint ahogyan a férfi távozott, még úgyis, hogy ez volt a hosszabbik út haza. Bármit, csak ne kelljen vele újra összefutnom.

Még útba ejtettem a rendőrséget is, tettem feljelentést, hogy a parkban megjelent a férfi és közveszélyes. Lehet, hogy a gyerekekkel és emberekkel nem lenne ennyire kedves és szívélyes, mint velem most. A SHIELD-hez kellett volna fordulnom tudom, de nem tehettem meg, mert mi lenne, ha kiderülne, hogy én is mutáns vagyok, bezárnak valamelyik börtönbe? Valószínűleg. Ezért elég volt a rendőrség, valószínű, hogy ők majd értesítik a SHIELD-et és fellépnek ez ügyben. Ha meg megkeresnek még mindig mondhattam, hogy ilyen külsővel és egyetemistaként mégsem mehettem be hozzájuk, nem valószínű, hogy hittek voltak nekem, főleg nem ebben az időben, hogy mindenki retteg a mutánsoktól. Jobb volt ez így, hogy a rendőrség, igaz bennük sem bíztam különösebben, hiszen apa gyilkosait sem kapták el annak idején, amikor megölték munkavégzés közben. Mikor mindennel kész voltam, most már tényleg hazamentem, de az erdőt és a parkot most igyekeztem elkerülni és inkább a sűrűn lakott és sűrű forgalmú utcát használtam minderre, még ha jócskán tovább is tartott az, hogy így érjek haza. De legalább volt lehetőségem beugrani az egyik állateledeles boltba és venni Korminak valami finomságot és néhány játékot.

//Folytatás: Serena Davidson lakása//

//Előzmény: Serena Davidson lakása//

Az órák remekek voltak, végre találkoztam a többiekkel is, akik már aggódtak értem, nekik elmeséltem, hogy mi történt, hogy kivel találkoztam, így legalább megértették, hogy miért is nem akartam kimozdulni otthonról az elmúlt egy hétben. Itt, hogy bent lehettem az iskolában a múlt hét eseményei és minden arról az elmebetegről elmosódott és már-már elfelejtettem. Így örömtelien és vidáman mehettem a parkba az órák után, hogy a kicsiket szórakoztassam. A szülők ismertek, így a süteményből a gyerekek ehettek és hamarosan az összes mára sütött süti is elfogyott a legnagyobb megelégedésemre. Így mikor a figyelmüket végre megkaptam és megvolt a mai kívánságlista, hogy mit is szeretnének látni, hallani, akkor neki is állhattam annak, hogy azt a darabot lejátsszam nekik bábokkal. Legalább ezek a gyerkőcök szereznek némi kulturális tapasztalatot, hiszen a mai világban olyan kevesen láthattak báb előadást, nem is nagyon tudtam, hogy van-e még valaki, aki ilyesmivel foglalkozik, lehet, hogy kellett volna keresnem színházban, vagy színészképzősök között valakit, esetleg a múzeumban, ami ilyesmivel foglalkozik és feltámaszthattuk volna a színház ezen ágát.

//Folytatás: Kék ibolya bölcsöde és óvoda//

A hajó nehezen érkezik meg sokat kivesz belőle az álcázás és az öreg shi'ar sem bírja már sokáig az életének eme útját. A légkörbe érkezve az első dolog, ami feltűnik lénynek egy jelzés. Van még egy shi'ar a bolygón, bár ez nem meglepő. Az öreg fejében valamit lát a bolygóról, ami miatt érdekesnek kéne lennie, de már túl gyenge az emlék, hogy megmondja pontosan mi is az. Bárki is van itt A szigeteken túl él. Mikor Atum itt élt ez a világ még fejletlenebb volt, de most egy sűrű lakott szigetcsoportra érkezik egy kontinens mellé, amit nem is nagyon ismert, mikor először érkezett ide. A nagy lakott szigetek között ez a legkevésbé sűrű népességű és egy üres parkban érkezik meg a hajó. Az érzékelők szerint olyan két emberi lény lehet a zöldes földponton és pár száz különböző állat. Főleg rovar, madár és emlős, mind kis termetűek.

/A gazdatest még 5 körig bírja/

Bár nem a legjobbak egyike volt a landolás amit csináltam, de még mindig a jó kategóriába tartozott. Valami parkszerűségben landoltam. Feltehetőleg nem épp a legideálisabb hely egy álcázott űrhajónak, de rossznak sem mondható, meg aztán eléggé sokat kivett már a légtérbe való belépés is a gazdatestből, így mondhatni kényszeres is volt ez a landolás. Egy másik testre van szükségem. Az érzékelők szerint nagyjából két emberi lény lehetett a közelben és sok kisebb termetű élőlény. Arról a shi'ar-ról nem is beszélve akit korábban jelzett ki, de ő nem a közvetlen közelben van.
Szétnézek a hajón, hogy (amennyiben lehetséges) magamhoz vegyek egy érzékelőt amivel könnyebben meg tudom találni az embereket, majd bezárva magam mögött a járművet elindulok, hisz érzem, hogy nincs sok idő hátra. Már valami nosztalgikus vagy ahhoz hasonló emlékképek és érzések járnak a gazdatestem fejében, de nem kivehetőek, csak annyi, hogy valamiért érdekes a bolygó. Ezt magam is meg tudtam volna mondani korábbi tapasztalataim alapján.

Az egyik érzékelőt felkapja Atum és megindul kifelé. A park nagyrészt sötétségben van csak a séta utat kíséri lámpasor, amiből pár nem is nagyot világít már. Az érzékelők alapján két élőt lát majd még kettőt érkezni. Az utóbbi kettő délről egészen közel jönnek az út helyett a füvön. Alkatuk és magasságuk alapján fiatalok, de nagyon alaposan nézelődnek körbe így jobb lesz, ha a lény inkább elrejtőzik. Úgy fest a páros párzási célból érkezik ide a heves csókok alapján. Nyugatra olyan tizenkét méterre egy eszméletlen ember fekszik egy padon ő az egyik első életjel, amit érzékelt a gépe. A negyedik pedig a legmesszebb van észak-keletre a park sarkában.

Magamhoz kapom az egyik érzékelőt és elhagyom a járművet. Még szerencse, hogy álcázva van, mert hanem mindenki ezt bámulná és holnap erről beszélnének világszerte. Eléggé kellemetlen lenne az biztos.
Az érzékelő szerint nagyjából négy élőlény van a közelben, akik nem állatok. A délről jövő két alak túlságosan közel van egymáshoz, nagy riadalmat keltenék ha a közelükbe mennék, ráadásul abban sem vagyok benne, hogy képes lennék a nyelvükön megszólalni. Így választás elé kerültem, hogy nyugatra vagy északkeletre megyek. Végül a nyugati mellett döntöttem, és rögvest el is indultam abba az irányba, hogy időt se veszítsek és a délről érkezők se vegyenek észre.

Atum könnyedén tudja magát álcázni, már a fajtája ereje miatt egyszerűen terepszínt vesz fel és elmegy hangtalanul a pár mellett halkan. Azokat nagyon nem érdekli már semmi, csak egymás. Nyugatra már a szagból érezhető a furcsa emberi roncs. Ez a kb 50-60 éves humán mosdatlan és ápolatlan. Úgy fest, mint egy meghurcolt zsidó szolga az ősi időkből mikor utoljára a planétán járt Atum. Az alakon szakadt mocskos ruhák voltak egy valami furcsa jelekkel teli papíranyag, amit takarónak használt. Kezében egy üres, valamikor alkoholt tartalmazó üveget szorongat, de nagyon erősen.

/3 kör/

Akali csendesen jár a sötétben. Újdonsült apja szavait követte és messze elment a saját otthonától, hogy minél kevésbé feltűnő helyen tudjon vadászni. A város nagy sűrű, de ez a hely elégé belsőséges és elzárt. Könnyebb vadászni, mert kevés a szemtanú. A mutáns/vámpír egy elégé részeg hontalan férfit lát meg a park északi részén bedülöngélni. A férfi össze-vissza magyaráz fura dolgokat és egy fának támaszkodva próbál vizelni.

/A kalandotok nem közös csak ugyanott jártok /

A közösülési szándékukat elég erősen kifejező pár mellett könnyű elmenni anélkül, hogy észrevennének. Maximum akkor tudtak volna tudomást venni rólam, ha nagy ricsajjal teszem mindezt. Csupán azt nem tudom, hogy a tevékenységüket miért nyílt helyen teszik. Sokat változott ez a bolygó amióta nem voltam itt.
Sajnos a földi akit bemértem, mint következő élőlény, nem épp a legjobb állapotban van. inkább hasonlít egy meghurcolt rabszolgára, mint bármelyikre a korábban látott két ember közül. Határozottan eszméletlen állapotban van, és a higiéniával is gondjai vannak, az üvegről pedig azt hiszem meghatározhatom, hogy elég erős függőségben is szenved.
Lehet, hogy jobban járnék, ha a másik életjel felé indulnék, de a jelenlegi testem nem hiszem, hogy kibírná odáig. Eléggé behatároltak a lehetőségeim, de esetleg megtehetek valamit, amit csupán ebben a zűrös időben teszek meg.
~ Remélem ez jól fog kisülni. - a célom egyszerű, jelenlegi gazdatestemet elhagyva átvenni az irányítást az emberi roncs felett. Remélhetőleg képes leszek továbbra is eszméletlen, vagy álomszerű helyzetben tartani, esetleg némi fizikai gyógyítást is elvégezni rajta, amíg addig a másik életjelig eljutok. Ha kell egyességet is kötök a hm egyeddel, hogy valami alkalmasabb gazdatesthez juthassak.

Atum lassan leválik az öreg barátjáról. A testet elhagyni hatalmas fájdalom, A hosszú idő már egybe olvasztott őket. A teljes idegrendszerről kell fokozatosan leválasztania magát, ami mindkét félnek egy szörnyű élmény. Az ében lény lassan felfedi hordozóját teljesen, ahogy rákerül az emberre. Az félúton felébred, de a szimbióta több részén szivárog be így nem képes elhallgatni az alakot, aki lassan a pániktól vissza is alél. Ez a test sem sokkal erősebb, de még van előtte pár év legalább. A legutolsó leválás után a volt gazdatest térdre borult és anyanyelvén egy utolsó búcsút mondott Atumnak. A halk szavak után élettelenül zuhant a füves földre. Atum fokozatosan nyert uralmat a gazdateste felett még ha ébren is lenne a részeg alak az akarata túl gyenge ahhoz, hogy ellenálljon. Először nehezen mocorog, mint egy báb drótokon rángatva, de minden mozdulattal könnyebb és gyorsabb lesz.

A régi gazdatestet nem volt könnyű elhagyni. Mindkettőnk számára fájdalmas volt az elválás, hisz éveket töltöttünk együtt és most mindezt meg kellett szakítani, ráadásul nekem közben egy újabbal kellett kapcsolatot kialakítani. A nevezett alak megébred, de állapota miatt nem tud ellenkezni és amúgy sem engedném neki, így hamarosan már nem lesz gond, hogy teljesen elnyerjem az uralmat fölötte.
- Nyugodj békében, barátom. - felelem végül az utolsó búcsúját elmondó korábbi gazdatestnek, miközben a még nehezen mozgó új testtel elveszem az életjeleket jelző készüléket tőle és végignézem a haláltusáját. Rövid és nyugodt véget ért, semmi fájdalom, csak a nyugtató csend remélhetőleg. Igyekeztem eddig minden betegségtől megóvni, de az időtől semmiképp sem tudom.
A mostanival nem igen van mit kezdjek, a fizikai sérüléseit vagy hasonlókat be tudom gyógyítani, de a függőséget amiben szenved azzal semmit nem tehetek, csupán annyit, hogy amíg egy alkalmasabbat nem kapok, addig elnyomom a tudatát és altatásban tartom.
Végül elindulok az utolsó életjel felé. Remélhetőleg az egy alkalmasabb test lesz, mint a mostani.

A leendő eledelem nem volt túl jó állapotban,részeg volt, és hajléktalan. Rossz párosítás, viszont az biztos, hogy nem sokan keresték volna ha eltűnik. Felmértem a környezetemet, hogy látok -e akárkit is a közelben. Ha nincs közelben senki más, akkor megvárom, míg a férfi végez a dolgával, lévén nem akartam tiszta .... lenni. Gyorsan odarepültem mögé denevérként észrevétlenül, visszaváltoztam, egy hirtelen mozdulattal beleharaptam a tarkójába és elkezdtem szívni a várt, közben persze próbáltam egyik kezemmel befogni a száját,hogy ne vonzzon a közelbe váratlan látogatókat, míg a másikkal kezemmel erősen tartom őt, én is erősebb voltam vámpírként, mint azt bárki is kinézné egy 17 éves lányból. Mohón iszom a vért, egy cseppet sem hagyva a hajléktalanban. Mivel erősen tartottam, nem volt nagyon esélye szökni sem. miután végeztem a vacsorámmal. Persze a vacsizás közben végig füleltem, nehogy valaki a közelbe érjen és rajtakapjon, ahogy vacsorázok. Az étkezés végén ejtetem pár vágást az áldozaton, olyanokat, mintha kutyák támadták volna meg. Majd letöröltem a magamra ömlött vért a szövetzsebkendőmmel amit magammal hoztam, és igyekeztem minnél hamarabb távozni a helyszínről.

Atum:
Az utolsó életjel gyengül, ahogy a nehézkesen tántorgó páros megindul. Szinte lépésről lépésre fejlődik Atum mozgása. A motorikus funkciókat szinte teljesen felülírja és az emberi roncsból egy funkcionális homo sapienst alkot így. Még mindig érezhető, hogy erős hónapokig tartó terápiával lenne képes maximalizálnia testet, de ideiglenesen tökéletes lesz. Mivel az életjel gyengült így csak a fiatal pár maradt, akik éppen párosodnak egy fának támaszkodva. Ez egy vörös hajú fiú és egy barna hajú lány, az emberi tulajtól kapott infók alapján olyan 15-20 körüli életkorban lehetnek, amit az emberi faj most a tinédzser avagy tini kornak nevez.

Akali:
A lány könnyed mozdulattal lopakodik a férfi mögé a nyakába mar a mocskos alaknak. mielőtt az feleszmélhetne térdre borul a vérveszteségtől. Akali követi a mestere tanácsait és erős akartról tesz tanúbizonyságot, amikor elengedi a férfit, aki eszméletét vesztve borul a földre szép lassan.
Akali nem tudja megszokni ezt az élményt. A teste lüktet, a pupillái kitágulnak az agyában a gondolatok zakatolnak és az adrenalintól nem csak újra élőnek érzi magát, de a szíve újra verni kezd vadul, mint egy légkalapács, ami éppen a bordáit akarja kitörni. Az orgazmus mellett eltörpülő extázisban a teste megfeszül és a karja libabőrösen állítja fel az apró szőrszálakat. A légzés, amire egyáltalán nincs szüksége olyan heves, hogy egy pillanatra szinte fulladozik. Egy pillanatra majdnem ő is összeomlik az élvezettel, de aztán sikerül kitartania. Úgy érzi magát, mint egy istennő, ahogy a megtört ember fekszik a lábai előtt és a ő akaratlanul nyalogatja a vért az ajkairól.

Macska ügyességével vetekedve lopakodtam a férfi mögé és haraptam tarkón. Alig bírom visszafogni magam miközben a vérét iszom, de végül csak elengedem a férfit, aki ájultan dől előre. Ellentétben vele én nagyon élveztem, hogy a vérét ihattam, sosem tudom megunni ezt a mámorító érzést amit a vér ivása okoz. Hiába nincs szűkségem levegőre és hiába vagyok már halott a szívem vadul ver és szaporán veszem a levegőt. A vér mámorító íze, illata melegséggel töltötte el testem és lelkem. A testem szinte beleremegett az érzésbe és tisztára libabőrös lettem. Csak azért nem estem el és vonaglottam a földön az élvezettől, mert annyira még vissza tudtam magam fogni és megálljt parancsoltam a gyengülő lábaimnak.
A vért nyalogatva a számról lassan magamhoz tértem és felébredtem a mámorító ébrenléti álomból amit a vér ivása okozott.
Körbenéztem, hogy nem láthat e senki sem, majd miután meggyőződtem róla, hogy a férfi tarkóján már nincsen vér, van e még pulzusa, hogy túlélje. Ha ezek megvoltak, akkor ellenőriztem, hogy magam nem lettem e véres, ha igen megpróbálom letörölni a vért, ha nem akkor különösebb probléma nélkül álltam tovább a helyszínről. Remélhetőleg távolabb innen. Közben próbáltam az élet jeleit mutatni a testemen, hogy ne szúrjak szemet senkinek, akivel esetleg véletlenül találkoznék utam során.

Akali:
Az esti sikeres vadászat után nyugodtan térhetet haza, ahonnan azóta mestere nyomtalanul eltűnt. Nem tudni, hogy hová. A következő egy hétben nem is került elő és a lány kezdte otthon érezni magát, mire eljött újra a vadászat ideje. Újra ezt a környéket választotta mivel csendesebb és jól elzárt. A park mellett lévő kertváros felé vette az irányt, mivel, ha van valahol egy nyitott ablak, akkor könnyedén betud repülni denevérként és vérét venni az alvónak mielőtt bárki észre venné. Meg az utolsó étkezése elégé gusztustalan volt így érthető ha valami tisztábbat keres magának.
A kertváros ilyenkor már kihalt és üres. Autók sem járnak erre maximum óránként egy és ebből a legtöbbször egy a helyi városőrség. Ám egy helyen fényt lát a kis indián lány. Az egyik ház alaksorából jön a fény és még valami: kacaj. Kb Akalival egykorú lányokból öt fő üldögélt a lakás alagsorában egy boszorkány tábla körül kacarásznak. Az ötből négynek ében haja van és egynek rövid szőke haja. Csak a szőke áll bizalmatlanul a tábla felett.
- Nem tudom.
Súgja a karját simogatva.
- Nem kéne apa cuccait zavarni.
- Ugyan már!
Legyint az egyik fekete hajú.
- Ha már csak bailesünk van, legalább játszunk egy kicsit. Gyere.
A szőke lány félve és bizalmatlanul térdel a társai mellé. Mire Akali megunhatná a kislányok hülyeségét egy kérdés hangzik el, amitől megdermed a vére.
- Van e holt a közelünkben?
A mutató a lányok keze alatt lassan kúszik az igen felé.

Eléggé gusztustalan vacsi után hazatértem, de Apának se híre se hamva nem volt. párszor eltűnt napokra így nem aggódtam túlzottan. Azonban, egy hét kicsit sok volt, de elég öreg vámpír lévén sejtettem, hogy tud vigyázni magára, és legalább addig is üres volt a kéró számomra.
Egy hét eltelt és ideje volt megint vadászni. Azt a környéket választottam amit legutóbb, mert nem túl zsúfolt és kertváros. hátha alvó emberkét meg tudok csapolni és még csak fel sem tűnik neki. Már tudom kontrollálni a szomjamat, így megölni nem fogom.
Sétálgattam, sehol senki, csak egy ablakból szűrődik ki fény. Kíváncsiságom győz és közelebb megyek egy csapat kuncogó csajszi volt egy laksorban egy táblával. Kicsit előjön bennem az előző énem több emléke.
~ De rég is voltam bulizni korombeliekkel.
Tipikus egy félénkkel a csapat perfekt. Aztán kezd száraz lenni a dolog majd meghallom a kérdést, mire megfagy a vérem.
~ Ez a fos ott működik? Óhoho, de jót fogok én szórakozni, már érzem.
Előjön a játékos énem és röhögést visszafojtva változom denevérré és reppenek közelebb, majd kivárom a megfelelő alkalmat, hogy beröppenjek és halálra ijesszem őket, mint denevér. Ha már elég parások lettek. Hihihi.