Damda Hotel

Nem sikerült.
A krogen dühösen felordított, amikor meglátta, hogy nekiesnek a shi'arnak. Ekkor meglátta a repedést az üvegen. Felhorkant, majd teljes erővel nekiment, reménykedve abban, hogy magától kitörik.
A shi'ar a harcos társa és ő nem fogja végignézni, ahogy szépen lassan agyonverik ezek a majomfajzatok. Lehet elvették tőle a fegyvereit és a felszerelését, de a harci tudása és az újonnan szerzett ereje még meg volt.
Ha ez sikerül, akkor odarohan az egyik őrhöz, kicsavarja a kezéből a botot, majd teljes erőből fejbe veri, aztán másodiknak esik neki.
Reméli, hogy a társa is belekezd a helyiek ritkításába.

Szálloda:
Hood cinikusan néz Dannyra.
- Ügyes vagy majmoca.
Mondja annak a büszke megérkeztünk szövegére. Beérve körbe néz és az asztalra ül fel.
- Na miről van szó? Mi a tervünk? Addig sétálunk ameddig elő nem kerülnek a mutánsok?

Börtön:
A lány karmol és egy karmolás sikeres. A másodiknál a másik két őr megsokkolja. A második sokkolásnál eszméletét veszti. A krogen egy rohanással kitör az ablakon. Az üveg több helyen megvágja. Már a messziről érkezik négy őr és puskát fogva lőni kezdik az idegent. Ha meg is próbál elugrani kettő dart eltalálja.A sérült őr hátrál és a másik kettő próbálja a sokkoló botokkal leütni őt.

Ahogy lassan megérkezik a csapat, ő is elhagyja a fürdő illuzionisztikus kis menedékét, majd helyet foglal az ágyán, hogy aztán komoly tekintettel kövesse az eseményeket. Egyedül Hood szavaira mosolyodott el. Őt szórakoztatta hogy a régi barát hozza a formáját. Minden ironikus felhang ellenére rá bárki rábízhatta volna az életét is. Majd e kis intermezzo után feszült figyelemmel követi a terv beszámolóját.
-Szívesen vállalom. Nem az ücsörgésért vagyok itt. -Benne meg sem fordult a visszautasítás lehetősége, bár hogy így felhívták rá a figyelmet, elgondolkozott azon, hogy drága vezérük talán remélte tőle... De nem mondhatott nemet. Jobbnak tűnt, ha a másik csapatban is van egy erős, tapasztalt ember..
Majd az alvilág dolgon gondolkozott el. Nem riasztotta, hogy belépjen oda, és megtegye, amit szükséges. Az idők során oly sok személy és esemény próbálta megkeményíteni, hogy gondolatban nemigen volt, ami riaszthatta volna.. Persze a gyakorlat könnyen lehet hogy borítja majd e szép gondolatmenetet, de nem hitte, hogy ebből probléma lesz. A nem lebukás dolog volt a legkényesebb feladat, de úgy remélte, hogy a nem teljesen tisztességes körökben kevésbé fogják firtatni a különleges ruházatát.
-Mennyi időnk van rá, mikor találkozunk?-jött szinte ösztönből a kérdés. Jó volt, hogy előre letisztáztak egysmást, így ezt sem akarta kihagyni.

Hood teljesen fölösleges kötözködését nem igazán veszem fel. Csak egy pillanatra vonom fel a szemöldököm, jelezve, hogy nem látom be, hogy ez miért volt vicces. Ezek után már inkább Ameliára figyelek. Őszintén szólva furcsállom, hogy engem nem az alvilági csapatba tett, mivel az utcai tapasztalatomnak biztos hasznát venném ott. Ellenben a kormányzati negyed nem hangzik úgy, mint egy olyan hely ahol az én adottságaimmal és műveltségemmel jól lehetne boldogulni. Hálózatok feltörése?! Ezt most nem hiszem, hogy komolyan gondolta. Én és a számítógépek, komolyan? Az elmúlt öt évben alig láttam néhányat, nem hogy megtanultam volna profin bánni vele. Csak remélni tudom, hogy Maxnek több köze van hozzá. Ami logikusnak tűnik az az, hogy a feltűnőbb arcokat inkább az alvilági feladatra küldi, mert ott talán kevésbé súlyos ha esetleg lelepleződnek. Alapvetően nem volt egy nagy ötlet így összeválogatni ezt a csapatot, de most már ez van.
- Azt tudod, hogy én nem vagyok igazán a kormányzati negyedbe való, ugye? -kérdezem Ameliát. - Amíg kikötőmunkásoktól meg utcalányoktól kell kérdezősködni, addig nincs gond, de én és az illem nem vagyunk igazán jóban.
Ha van valami konkrét oka, hogy magával vigyen, remélhetőleg elmagyarázza, de én sokkal otthonosabban érezném magam a másik feladatkörben.

Szálloda:
Hood meglepve néz Gunnyra.
- Valkűr? Hány neved van neked?
Kérdezi komolytalanul. Majd a beosztásra nem is kommentál. De Danny megjegyzésére mosolyogni kezd.
- Persze... köss bele a főnöködbe az első küldetéseden. Mi van majmoca? Nem hallottál még a szófogadásról? Tíz perce vagy X-men és máris a veteránokkal kötözködsz, nem akarsz várni mondjuk még egy pár percet?
Közben leugrik az asztalról és megindul az ajtó felé várva, hogy a társai utolérjék.

Olybá tűnt, a társaság tagjait nem nyűgözte le teljesen a csapat és feladatkiosztás, és szó mi szó, legbelül kissé bizonytalan volt maga is, és megértette az indokaikat, ugyanakkor mindezek ellenére ő maga nem változtatott volna a felálláson. Talán csak a feladataik miatti megszokásból, de úgy tűnt, hogy az alvilági csapat a legrosszabb lehetőségekre készül fel. Oda pedig nyers fiatalokat vinni nem lett volna okos döntés. Lehet hogy képzettek voltak, lehet hogy az alvilág felszínét már többször érintették, de az igazi, lélekölő, felforgató élményekkel és meghozandó rideg döntésekkel, Szehmet nem hitte, hogy találkoztak volna, ez pedig nem a tesztelés ideje volt. Amire Mami is felhívta a figyelmet. Ezzel pedig egyszersmind kinyilvánítva hogy tényleg nem sétagaloppra indulnak.
Mami egyébiránt nem vesztegette az időt, és amint Cica rábólintott a feladatra, máris parancsokat adott. Szehmet szeme nagyra tágult, az arca pedig egészen elfehéredett az első meglepetés okozta sokktól. Aztán lassan, vontatottan kipréselt valamiféle választ magból.
-R.. rend..ben.-Hangja stabilabban csengett, mint gondolta volna, és ezúttal örült ennek. Eszébe sem jutott tiltakozni, noha az első pillanatokban egyszerűen elképzelni sem tudta, hogy megborotválkozzon.. Az egész ittlétét a feladatnak akarta alárendelni, és ahhoz egyszerűen nem illett, hogy sokáig húzza az időt értelmetlen vitákkal. Persze ahogy oldódni kezdett a sokk, már látta a dolog értelmét és egyértelmű előnyeit, de ez nem sokat változtatott azon, hogy soha nem álcázta magát ilyen kényelmetlen módon. Tulajdonképpen eszébe sem jutott, hogy vonásait ilyen módszerekkel átalakíthatná.. Nem is volt rá szükség, s most.. az egész olyannak tűnt, mintha meg kellett volna válnia önmagától. Ami talán illett is az előtte álló feladatra.
Elfordult, és a táskájába túrt. Farahnaz adott pár tanácsot, ő meg nem volt rest beszerezni az esetleg szükséges kellékeket. Végül diadalmasan ugyan, de különösebb öröm nélkül kiemelt egy kisebb neszesszert, amiben a lehetséges kellékek lapultak. Gondolatban újra köszönetet mondott a nőnek, aki olyan nagy segítségére volt. Aztán egyszerűen szó nélkül lelépett a fürdőbe.

Ahogy ott állt, a tükörrel szemben, nem akaródzott megtennie az első lépést. Ez az egész.. amit mondtak, a bajtársak hátrahagyásáról, az alvilági komoly, embertelen melóról. Nem ő volt, és mégis igent mondott. Szehmet a saját tekintetét figyelte, hátha meglát benne valamit, ami megerősíti. Valahol mélyen tudta, hogy azért vállalkozott rá, mert biztosra vette, hogy megfelel a feladatnak, de újra itt volt az idő, hogy lehántsa magáról a régi én egy újabb rétegét, anélkül, hogy tudná, mit talál alatta. Egy újabb lépés a felnőtt, komoly és konok világban. A borotválkozás dolog pedig annyira valóságossá tette ezt a képletes gondolatot.
Felmérte az arca vonásait. Ezúttal szándékosan, és jóval alaposabban, mint addig bármikor. Talán hogy az eszébe vésse. Tekintete végig futott a finom pihéken is, melyek bársonyossá tették a tapintását, s egyúttal ékesen szóltak nem emberi mivoltáról. Szerette őket, de most mégsem panaszkodhatott, amiért meg kell válnia tőlük. Elárulhatták, arra pedig semmiképp nem adhatott esélyt. Sem maga sem a társai miatt. Egy sóhajt hallatott, s közben lassan összeszedte az erőt arra, hogy meglépje a szokatlan és riasztó lépést. Aztán pedig már minden hihetetlenül egyszerűvé vált, hiába volt kellemetlen és elborzasztó...
Szép komótosan, és tervszerűen tűnt el a Cica, hogy valaki másnak adja át a helyét.. Valakinek, aki most erre a feladatra született... Épp úgy, mint egykor csak Szfinx.

Hood második megjegyzését már nem hagyom szó nélkül. Mit gondol ez, hogy itt kötekedik megállás nélkül? Ennél jobb szórakozást nem tud találni? Ugyanakkor itt még nem a düh, inkább a visszavágás vágya vezérel, így én is színlelt mosollyal válaszolok neki:
- Nem hallottál még az önálló gondolkodásról?
Rettenetesen idegesítő ez a srác. Eddig még egy jó szót sem hallottam tőle senki felé, és már nagyon kezd az ok nélküli beszólogatásából. Pont azért nyilvánítottam véleményt, mert tudom, hogy az én adottságaimat ismerik legkevésbé, és talán számít az én véleményem is a témában. Meglepő módon azonban Amelia sem értékeli, hogy meg mertem szólalni. Egyre fokozódó csalódással és dühvel hallgatom a "vezért". Hát ez lenne az X-men? Könyörtelen katonák akik szó és gondolkodás nélkül engedelmeskednek, nem válogatnak az eszközökben és hagyják meghalni a barátaikat. Ha ez így van, akarok én ebben részt venni? Ezek után valahogy kevéssé érzem meggyőzőnek, hogy "végig számíthatunk rá". Gunny szavai sem oldják a feszültséget bennem. Tehát már a saját társaink előtt is titkolnunk kell a véleményünket?! Mi ez a csapat, és miért nem szólt nekem senki, hogy ilyen lesz? Nem katona akartam lenni, amikor idejöttem. Nem tudom megállni, hogy ne maró gúnnyal a hangomban válaszoljak:
- Sajnálom, kapitány, többet nem fordul elő, hogy gondolkodom.
Ezzel felugrom, és kimegyek a szobából. Mire az ajtóhoz érek, már egy kicsit megbánom, amit mondtam, de annyi büszkeség azért van bennem, hogy ne kezdjek szabadkozni. Csak ennyit mondok a vállam fölött, jelezve, hogy nem akarom megtagadni a feladatot:
- Összeszedem a holmim, mindjárt jövök.
Ezzel faképnél hagyom a társaságot. Nem a feladattal van baj, felfogtam és elfogadtam Amelia döntését a magyarázat után, csak a többiek hozzáállása volt hatalmas csalódás számomra. Az elején úgy tűnt, hogy itt barátságra és elfogadásra fogok találni, és társakra, akikkel valami jóért küzdünk. Ezzel szemben most, hogy kijöttünk a terepre, hirtelen mindenki hidegvérű profiként kezd viselkedni. Különösen az fájó, hogy nyomát sem érzem a bizalomnak és az összetartásnak.

Jó néhány pillanatra megfordult az arcokon látottak és a szavak alapján, hogy hazaküldöm a két fiút és négyen megoldjuk az egészet, de nem tehettem meg ebben a helyzetben. Mikor kimondta Logan a tanáriban, hogy ez SHIELDes feladat és az ő kérésére jövünk azt hittem, hogy várható lesz, hogy mire is kell készülni, de ezek szerint ez nem sikerült. Okkal nem engedte volna el ide Gabe Serena-t sem, ha egészséges lenne, akkor sem.
- Nem azt kértem, hogy ne gondolkodj Danny, minden más esetben neked adnék igazat és aszerint döntöttem volna, de ez nem az a helyzet – mondtam. – Ez jelenleg nem egy szokványos X-men feladat, most nem nagy hacacáré között érkezünk, hogy megmentünk mindenkit, akit lehet, hanem a SHIELD kérésére vagyunk itt, mert ők nem jöhettek be, úgy dolgozunk, ahogyan ott lenne szükséges.
Egy pillanatra majdnem még én is majdnem elfintorodtam, szerencsére időben megálltam. Logan és Jonathan túlbecsülte ezeket a kölyköket, amikor azt hitte, hogy érettek a feladatra. Nem, közel sem voltak azok. A fenébe is, nem voltak SHIELD-esek, nem ezért jöttek az X-menhez! Ez egy tipikus Árny Angyal küldetés, és csak ketten vagyunk itt a csapatból, és még Hood is csak tetézte a dolgokat. Felsóhajtottam, bólintottam, hogy mehetnek, de a cigarettaszünetre nem volt jelenpillanatban időnk.
- Készüljetek Max – kértem. – Amint végeztem Hooddal indulunk.
Megvártam, amíg mindenki távozik a helységből és utána fordultam a fiú felé. A szavaira nem reagáltam, csak szigorúan néztem rá.
- Elárulnád, hogy mégis mi a bajod? – kérdeztem. – Mi történt veled Dél-Amerikában? Mikor lett a szótlan és magába zárkózott fiúból egy olyasvalaki, mint te, aki mindenkivel csak kötekedik és belerúg?

//Egyébként nem gondolatolvas, csak ismeri a társaságot legalább 20 éve Gunny kivételével //

Hideg.. ez volt talán az első kellemetlen impresszió, amit érzett, eltávolítva a finom pihéket. No meg az ügyeltenségéből fakadó apró fájdalmak. Elkerülhetetlenül fel-felsértette a bőrét, de az apró sérülések szinte azonnal eltűntek, ahogyan arra számított is. Azt viszont nem tudhatta, hogy képessége mennyi idő után állítja vissza eredeti megjelenését.
Így hát a mosdóra támaszkodva előre dőlt, s a tükörben éberen vizslatta a megtisztított, felpirult részt.
Kétféle érzés dúlt benne.. egyrészt remélte, hogy ilyen egyszerűen mégsem szabadulhat meg önmagától, és a szőr újra serken majd, másrészt arra vágyott, hogy ha már meglépte, ne bizonyuljon lehetetlennek a feladat.
Mezítelennek és csúfnak érezte magát, és rádöbbent bármennyire profin is akar játszani, képtelen figyelmen kívül hagyni az érzéseit, és továbbra is önmagával kell küzdenie, hogy teljesítse a parancsot. Hiába próbálta átváltozásként felfogni, szembenézve megcsúfolt külsejével, tragédiát látott. A régi X- Menben arra bátorították, hogy vállalja fel önmagát, és boldogan élte meg ezt a nyugalmat, mely táplálta a belső harmóniát. Talán ez hiányzott neki, már az AIM idők óta.. ez az elveszített teljesség. Most mégsem volt alkalmas az idő, hogy ezen filozofálgasson. Olyan régóta élt biztonságban, hogy szinte el is felejtette, hogy milyen az ha élőn s elevenen gyűlölik a mutánsokat, és rejtőzködni kell.
Így tudta, a benne munkáló konok akarat pedig segítette, hogy meglépje, hogy ha sikerrel akarnak járni, és innen élve, vagy legalábbis egészben hazajutni, akkor nem siránkozhat, vagy odázhatja el azt, amit meg kell lépni, és végül úgy is megfog. Olyan egyszerű lett volna feladni, és visszadobni az egészet, de akkor biztosan nem derülne fény arra, mi történt a mutáns népességgel, mely csak célzottan és valami biztosan nyilvánvaló érdekek által tűnhetett el. Ehhez képest egy borotválkozás... minden nehézség ellenére... semmiségnek tűnt.
A társaság viszont röpke vitákba is belement, noha érezhették, hogy a feladat szempontjából nem sok értelme lesz. És a kimondott szavak mögött még több, kimondatlan érzelem feszült és illatozott. Becsülte persze hogy hangot adtak a véleményüknek a maguk módján, kicsit irigyelte is őket azért a tisztaszívű várakozásért, amit érzett felőlük, és a régi, még általa ismert X-Menben biztosan összeült volna a kupaktanács, és talán a mai csapatnál is, egy kevésbé vészjósló kalandban, de most más körülmények között kellett dolgozniuk. Valahogy.. olyan volt, mintha az ideák, és az X-Men fő eszméi nem fértek volna meg benne... de ez nem is X-Men kaland volt.
Nem tudta, hogy a srácok vajon tudják-e ezt, és képesek lesznek-e így is, várakozásaikkal ellentétesen dolgozni, de remélte.. ahogyan azt is, hogy nem kell túl sokat feladniuk magukból. Ő szívesen vállalta ugyan, de riasztotta a gondolat, hogy másoknak is, a két nyíltszívű barátnak, is meg kell tennie...
E gondolatív kissé megriasztotta Szehmet- et. Nem tudta mikor lett ennyire katonás a gondolkodása. Ő nem is érezte annak. Egyszerűen csak máshogy kezdte súlyozni a dolgokat, megpróbálva átlátni a helyzetet és a lehetséges következményeket.

Egyenesen a szobánk felé veszem az irányt, azon belül is a fürdőszobába. Hosszan mosom az arcom, hogy megnyugodjak, de a keserű csalódás érzését ez sem szünteti meg. Amikor végzek, elhagyom a mosdót, lesöpröm a táskámat az ágyról és levágódom a helyére. Háton fekszem egy kicsit, nyitott szemmel. Ha Max már bent van, a plafont nézve így szólok hozzá:
- Nem erről volt szó, amikor csatlakoztam. Te tudtad, hogy ez lesz?
Nem akarom éreztetni vele, hogy épp azt kérem számon rajta, hogy mást mondott az Xekről, mert tudom, hogy nem teljesen jogos, de nem tudom egészen eltűntetni ezt az élét a kérdésnek. Ebben az állapotban nem, legfeljebb tompítani tudom.

/Mivel csak beszélgetünk a szállodában így írok, de ez nem kör váltás így nem marad ki senki semmiből. Csak Whadalecre is várunk börtönben, ott nélküle körváltás sincs/

Hood lassan lenyugszik majd Amelia elé áll és megöleli miközben homlokára nyom egy puszit. A férfi vissza öleli és szinte reflexszerűen csókolja meg a nőt. Kezei, amik eddig a hátán voltak most megindulnak másfelé. A jobba a nő tarkóján végig sétálva a hajába túr és a fejét húzza maga felé. A balja a derekára csúszik és azt húzza magához. Folytatja ameddig a jövőbeli Serena nem próbál eltávolodni tőle, ha így tenne finoman elengedi.

Az egész egy ártatlan ölelésnek és puszinak indult a részemről, ám Charlie nem egészen így alakult. Az ölelést egy pillanatig még természetesnek vettem, mert már máskor is tette, igaz nekem a múltban, nem a jelenemben. De ami következett, arra nem számítottam, egy pillanatra megdermedtem, amikor megcsókolt, mielőtt hátrébb léphettem volna döbbenetemben már teljesen magához szorítva tartott. Ez előtt nem tette meg ezt, ez volt az első csókunk, pedig azért az én szememmel már legalább negyed évszázada ismertük egymást.
- Abba… kellene… hagynunk – préseltem ki a szavakat magamból a csókjai közben.
Nem löktem el és nem próbáltam elhúzódni, pedig a józan eszem azt diktálta, hogy tegyem meg már csak a hatalmas korkülönbség miatt is. Ő a múltam volt, ahogyan itt mindenki más is, már jócskán nem egy korosztály voltunk és én pedig nem voltam olyan többé, mint Serena. Mégis szinte önkéntelenül is a nyaka köré fontam az egyik karomat és így szorítottam finoman magamhoz, a másikkal a hátán simítottam végig az ingje alatt, miközben viszonoztam a csókját.

//Gunny-val nem írok, révén nem szólt hozzá senki, így felesleges most, a végén meg lelőné a párost a másik szobában, hogy feladatuk van .//