Új-Valhalla (Latveria)

Amíg a szertartás kezdetére várunk, van időm megfigyelni a szárnyas nőket, és hamar feltűnik egy furcsaság. A felük nem él. A legárulkodóbb jel egyértelműen a légzés hiánya, de sápadtabbak is, mint élő társaik. Nem tűnnek sem zombinak sem démonnak, egyszerűen csak halottak. De hogyan? És miért nem mindegyik? Amikor az óra delet üt, lángok csapnak fel a tér közepén. A legegyszerűbb trükk, hogy félelmet keltsünk valakiben. Rengeteg démon használ rendszeresen tüzet, de én megvetem ezt a módszert. Annyira közönséges... Talán ez az "istennő" valójában egy démon? De amikor a lángok közül végül kilép az ország úrnője, rögtön rájövök ki az. Allr-Móđir Valójában nem más, mint a hírhedt Stephanie Miller, a varázslónő. Tehát mégis mágia állt a háttérben. Ez azt is megmagyarázza, hogy miért helyezkedik (ha nem is nyíltan) szembe az ország Apokalipszissel. Egyszerűbb volt megszerezni ezeket az információkat, mint gondoltam, de elkezd kínozni az aggodalom. Erre miért nem voltak képesek Apokalipszis emberei eddig? Nem is csináltunk semmit, és máris rengeteget tudunk. Miért haltak hát meg? Feszülten figyelek, igyekszem bármi furcsaságot rögtön észrevenni, de még nem indulok el. Gyanús lenne, amíg a szertartás véget nem ér. Ráadásul még rengeteg hasznos információ elhangozhat. Várom hát, hogy hogy folytatódik a rítus.

Miközben mindent megfigyelek feltűnik valami, a középen álló alakok, akik nyilván előkelő vezetők vagy harcos papok nem csak nyugodtan állnak ott, ó nem, mindannyian harcra készek, vajon miért? Talán rossz előjel. Ha tehetem jobban megfigyelem őket. Delet üt az óra és hirtelen lángok közül előlép az uralkodó, rögtön felismerem, ott van Apokalipszis listáján, egy mágus nő, ez nagyon sok mindent megmagyaráz.
- Teljesen reális, hogy más Apokalipszis által küldött mutánsok is eljutottak már ideáig, pont mint mi, aztán valahogy észrevették őket és ez lett a végzetük. Talán pont emiatt állnak harcra készen ott középen, lehet már észrevettek. De ebben nem lehetek biztos, jobb kivárni.
Egyre fokozottabb figyelemmel keresem a gyanús jeleket. Közben megfeszítem az izmaim és készen állok arra, hogyha harcra vagy menekülésre kerülne sor, rögtön léphessek. De ez csupán csak elővigyázatosság.

Miller imát vagy valami hasonlót mond egy idegen nyelven, ami minden bizonnyal valami északi nyelv lehet, legalábbis ez lenne a logikus, ha már északi istennőnek adja ki magát. Népe arcán mély és őszinte áhítat tükröződik annak ellenére, hogy minden bizonnyal nem is értik, amit úrnőjük mond. Bár hol érdekli ez az embereket? Gyanítom, hogy az itt levők nagy részét a stabil megélhetés tette ilyen mélyen hívővé. Az ima után már az emberek számára is érthető módon mond el egy ismert történetet az északi mitológiából. Az érdekes rész csak ez után következik. Valami vérszerződés-jellegű rítus játszódik le, aminek végén a varázslónő iszik emberei véréből. Nem tudom, hogy ennek csak annyi-e a célja, hogy lenyűgözze az embereket, vagy egy mágikus szertartás, de gyanítom, hogy az utóbbi. Amikor ezzel végeztek Miller elbocsátja a népet. A feladatunk nagy részét elvégeztük, de még beszélnék egy árussal, mielőtt távoznánk. Várok egy kicsit, hogy újra beinduljon az élet, addig nézelődve járkálok, majd kiválasztok egy könyves standot, és nézelődni kezdek. Valami klasszikus verseskötetet keresek, igényes kiadásban. Amellett, hogy mindig is értékeltem a szépirodalmat, a látszat kedvéért is szeretnék venni valamit. Csak miután felmértem a lehetőségeket, akkor szólok majd az árushoz.

Egy vallási szertartás veszi kezdetét, érdekesnek találom minden apró jelenetét, tökéletesen kidolgozott darab, az elején valamilyen számomra teljesen ismeretlen északi nyelven egy imádság illetve talán egy dal hangzik el. Majd egy klasszikus történet, a szokásos adottságaival, kisgyerekként is utáltam a meséket, hát még most. A ceremóniát érvágás és a vér egy kehelybe folyatása koronázza, meglepetésemre a mágusnő megissza a vért, elég okkultnak tűnik ennek fényében az egész szertartás. A tömeg csak áll és áhítattal figyeli az egészet, majd mint az agymosottak kiáltozzák a klasszikus bemagolandó mondatokat.
~ Ez az alapja az egész egységnek ebben az országban. Ez a mély vallásosság ami összefogja és persze a védelem apokalipszis ellen. Vajon zárt környezetben ez a "jó" ügyért harcoló is válhatna olyanná mint mondjuk én? Kedvem lenen megvizsgálni ezt a feltevést.
Mikor a Lovas távozik én is így teszek, menet közben azért figyelek nem hátha követnek vagy szemmel tartanak minket.

Ahogy a szárnyas nő leszáll elénk, magamban elmosolyodom, bár ez az arcomon csak egy pillanatra látszik, még mielőtt a nő földet érhetne. Gondoltam, hogy nem lesz ilyen egyszerű. Csalódás lett volna, ha a hírhedt Stephanie Miller hagyja ilyen egyszerűen meglépni Apokalipszis egy Lovasát és főpapját. Arról viszont elképzelésem sincs, hogy hogyan szúrtak ki minket. Az lehet, hogy nem tudják pontosan kik vagyunk, de egyértelmű, hogy valamiért feltűntünk nekik. Az, hogy nem egyszerűen elvezetnek az biztató, de abból ítélve, hogy a nő megjelenésével mennyire kiürült az utca, nyilván az udvarias felkérés sem egy ebédmeghívást jelent. Ahogy végignézek a nőn, látom, hogy az élők közül való. Elvileg tehát meg lehet ölni, de ez valójában nem opció. A többi rögtön itt teremne, és rögtön végünk. Vajon hányan követték el az előttünk itt járók közül azt a hibát, hogy rá támadtak? Ha bármi esélyünk lenne, nyilvánvalóan már mások is megmenekültek volna. És egyébként is, furdal a kíváncsiság, hogy mire jöttek rá, és hogyan, továbbá rengeteget tudhatunk meg, ha szót váltunk Millerrel.
- Megtiszteltetés. - válaszolom hát mosolyogva, és követem. Remélem MacTavish nem esik pánikba, és kezd el vérengzeni, mert azzal mindent tönkretehetne.

Már éppen távozunk mikor beüt a mennykő, az egyik szárnyas őr leszáll elénk és azt kéri hogy kövessük. Először kicsit furcsállom a dolgot és a szívem is dobban egyet, de aztán hamar rájövök ez is csak egy olyan esemény ami sok lehetőséget tartogat.
~ Talán mégis helyes volt a felvetésem és észrevettek minket, csak már rutinszerűen nem akartak a ceremónia közben ilyennel foglalkozni, inkább szolidan miután mindenki elvonult. Persze ez is csak egy opció
A Lovas már válaszolt a kérdésre, hát rendben akkro követem a parancsát, egyetlen logikus döntés, de azért nem vakon, figyelek és ügyelek arra, nehogy túl szorosra záruljon a hurok. Még a végén valami kis hibát vétünk és úgy végezzük mint a többi. Vajon meddig bírnám ott lógva ha a nyakamba építenék valamilyen merevítőt és mennyire fájna? Érdekes.

Miközben némán baktatok a szárnyas harcosnő nyomában, azon elmélkedem, hogy vajon miért nem végeztek ki minket rögtön? Legjobb esetben akar tőlünk valamit, és arra is van esély, hogy önszántából életben hagy minket, de nem vehetem biztosra. Az is lehet, hogy csak az igazságosság látszatát akarja fenntartani azzal, hogy valamiféle tárgyalást rendez nekünk. Ebből a helyzetből is kijöhetünk jól, ha elég jól forgatom a szavakat. Ha egyszerűen csak személyesen akar kivégezni minket, az már kevésbé biztató. Hamarosan kiderül mi az igazság. Ahogy az északi ízlés szerint berendezett lovagterembe érünk, meg is pillanthatjuk Millert. Amikor ránkparancsolnak, hogy térdeljünk le az úrnő előtt várok egy másodpercet, majd szemtelen mosolyt villantva a Varázslónőre, letérdelek. Az ő szabályaikkal kell játszanunk, ez világos, és ismerve a zsarnokok természetét, így őrizhetem meg legjobban a büszkeségemet. Ha megtagadom a térdhajtást, nyilván erőszakkal kényszerítenek térdre, ami sokkal súlyosabb megaláztatást jelentene, és ebben a helyzetben fontos, hogy minél kevésbé tekinthessen alsóbbrendűnek. Követem hát a parancsot, de az arckifejezésem egy pillanatig sincs összhangban a megalázkodó testhelyzettel. Így felelek neki:
- Nem is vártam kevesebbet a hírhedt Stephanie Millertől, minthogy észrevesz minket, bár nem tagadom, érdekelne, hogyan? Az viszont, hogy istennőnek állítja be magát, kicsit erős húzásnak tűnik, bár úgy látszik, működik, amiért elismeréssel adózom. Látszik, hogy volt kitől ellesnie az alapokat.
Kiváncsi leszek, hogy érinti majd, hogy burkoltan Apokalipszishez hasonlítom. Ebből a reakciójából sokat leszűrhetek.
Nem volt a legbiztonságosabb megoldás így indítani, de aki nem kockáztat, veszít. Nyilván megpróbálják letörni a magabiztosságomat, de ha nem hagyom, talán elbizonytalaníthatom. Meglátjuk elszokott-e már attól, hogy valaki nem tekinti istennek? A játszma elkezdődött hát, és ezúttal én indulok lépéshátrányból. Nem mondom, hogy sokszor vagyok ilyen helyzetben, de változatosság nélkül nincs izgalom.

Egészen a palotáig vezetnek minket, érzem ez már nem lesz jó, egészen a trónteremig haladunk, a berendezés teljesen skandináv középkori, nem a kevenc korom a technológiát jobban szeretem mint a lovagi világot. Persze egyre feszültebb vagyok, hiszen már biztos, hogy lebuktunk és ez lehet az út vége, de megőrzöm hidegvérem. Továbbra is figyelem a környezetem, és gondolkodom, felmérem a lehetőségeket. Egyelőre nincs értelme semmilyen ellenlépést tenni, ezért mikro kérik, hogy térdeljünk le megteszem.
~ Kíváncsian várom mi a folytatás. Lehet még a végén mi is tudunk meglepetést okozni.
Szemem végigfut az őrökön, hol vannak milyen közel, milyen felszerelés van náluk. Esetleg még jól jöhet ez az információ, ha valami történne.

Nem egészen ilyen reakcióra számítottam tőle. Vajon tényleg igazat beszél, vagy csak így védekezik a támadásom ellen. Az a szomorú, hogy az előbbi valószínűbb, mivel rögtön rájött, hogy mi a célom. Ennyire tapasztalt lenne, vagy valahogy a fejembe lát? Ez az undor és gúny rendkívül zavaró, de nem veszthetem el a nyugalmamat. Nagy játékos, ez kétségtelen, de észre képesnek kell lennem nem felvenni a provokációt, ez létfontosságú egy ilyen helyzetben. Figyelmesen hallgatom a nőt, s be kell ismernem, hogy sok mindenben igaza van. Apokalipszis nyilvánvalóan tényleg retteg tőle, pontosabban a mágiától, aminek parancsol, de az, hogy ő uralkodhatna a világ fölött (Midgard a monológja többi részéből ítélve bizonyára a Földet jelenti valami északi nyelven), elég erősnek hangzik. Nem tudom, hogy mekkora az ereje valójában, és ez komoly hátrányt jelent. Amikor a szemembe néz, úgy tűnik megkapom a választ, és ettől egy pillanatra majdnem elfog a teljes kétségbeesés. Hogyan?! Milyen erő képes arra, hogy teljesen megtörje az én akaratomat?! Vagy csak elhiteti velem valahogy, hogy képes rá? Ekkorát már nem kockáztathatok, nem számolhatok ezzel a lehetőséggel. Mit akar hát tőlem? Miért nem tesz a szolgájává most rögtön? Kell legyen valami kiút. Muszáj megnyugodnom, különben végem. Ezt a menetet elvesztettem, de amíg nem buktam el végleg, addig van remény. Milyen feladata lehet a számunkra? A legkevésbé sem akarok neki dolgozni, de valószínűleg nincs más választásom. Legalább meg kell hallgatnom, és aztán majd meglátjuk. Megkeményítem hát a tekintetem, és úgy nézek föl rá. Nem akarom, hogy lássa a bizonytalanságomat. Nem szólok egy szót sem, csak figyelek.

Eddig nem különösebben aggódtam a szituáció miatt, de most ahogy elhangzanak a szavak és felfogom az értelmüket kicsit azért megdermedek, milyen hatalmas erő lehet ennek a mágusnőnek a hatalmában?
~ Na jó, hogy is mondtam... majd akkor ráérek aggódni ha már a Lovas aggódik. Nos ahogy elnézem őt se érintette túl jól a dolog.
Csak csendben várok és figyelem a körülöttem lezajló eseményeket, egyre zavaróbb az egész számomra, de ennek még nem adom jelét, majd ha még fokozódik a dolog, akkor. Mikor szóba jön egy feladat kíváncsian nézek rá a nőre, milyen feladata lehetne a számunkra, egyáltalán miért velünk akarja elvégeztetni, ha ekkora hatalma van és még sok egyéb kérdés felmerül bennem, amire választ várok.

Küzdelem? Nem igazán tesz boldoggá, apám megölése óta csak egyszer kellett harcolnom, amikor Apokalipszis próbára tett. Mindig is a kifinomultabb módszereket kedveltem, de most úgy látszik kénytelen leszek közvetlen erőszakhoz folyamodni. Itt legalább jobban a hasznomra lehet MacTavish. Amikor a szörnyeteg belép, elkerekedik a szemem. Hogy lehet egy ilyen démon a szolgálatában? Mekkora ereje van ennek a nőnek?! Ez ellen a páncélzatom mit sem ér, de még ha MacTavish acélba borítja a testét, az is kevés lesz. Nem tudom hogy győzhetnénk le, de nyers erővel semmiképp. Ráadásul csak remélhetem, hogy csak egy van belőle. Amikor lezuhanunk, gyorsan felmérem a terepet, miközben az utolsó instrukciókat hallgatom. Tehát fennáll a menekülés lehetősége, jó lenne ki is használni, bár nyilván nem lesz egyszerű, és az egy perc egérút sem sok. Ha azonban végül harcra kerül a sor, csak valódi alakomban van esélyem, így rögtön át is alakulok. Olyan érzés levetni az alacsony öregúr alakját, mintha egy több számmal kisebb öltönyből bújnék ki, de nincs időm most ezt kiélvezni. Egyértelmű, melyik kijáratot választom: észak. Valószínűleg nincs jelentősége, de ez az egyetlen nyom, amin el tudok indulni. Egy másodpercet sem pazarlok, olyan tempót veszek fel, amilyet a főpap még éppen követni tud. Menet közben mondom neki az információkat:
- A szörnyeteg egy hatalmas erejű démon, ha harcolnunk kell vele, aligha lesz esélyünk, még az acél sem véd meg tőle. Mindenképp együtt kell maradnunk, mert alakváltó. Ha egy pillanatra is különválunk, onnantól nem tudhatjuk, hogy a másik valódi-e.
~ És azért is, hogy ha kell, pont a megfelelő időpontban tudjam feláldozni.
Ha a szemembe néz, arra próbálom kondicionálni, hogy még odaadóbban kövesse a parancsaimat, de tudom, hogy nem leszek képes rávenni arra, hogy önként eldobja az életét az én menekülésem érdekében. A francba, előbb kellett volna kezdenem.

A terembe besétál egy igencsak bizarr külsejű lény, elsőre rögtön földönkívüli életformával azonosítom, majd eszembe ötlik hogy esetleg egy nagyon erős mutáns is lehet ez a bizonyos bajnok. A terem padlója megnyílik és egy labirintusba zuhanunk, úgy tűnik az a bizonyos feladat egy beteges próba, először kissé ideges leszek ettől az egyoldalú helyzettől, hogy nem tehetek semmit ellene, majd ez átcsap egy félmosoly kíséretében elismerésbe. Ez aztán tényleg elég beteges játék, talán a Lovas nem is lőtt annyira mellé az Apokalipszises hasonlattal. Ha kijutok élve, biztosan ellopom ezt az ötletet. Ahogy leérünk a Lovas felveszi a rendes démoni alakját, meglepő. Futok utána nem engedve a tempóból, közben a környezetet vizsgálom milyen hasznos tárgyak vannak a közelben, illetve esetleg nálam akad-e egy penge.
~ Szóval nem űrlény vagy mutáns hanem valamilyen kegyetlen erejű démon, aki nyilvánvalóan erősebb nála is. Ésszerűnek tűnik a menekülés de vajon hányan vesztek már oda ebben az értelmetlen játékban... nem biztos, hogy a menekülés tökéletes megoldás.
- Értem. Lehet, hogy őrültség de talán csak a harc az egyetlen megoldás. Gondolom velünk ellentétben ismeri az útvesztőt, és esetleg csapdái is vannak, ha pedig egyenként le vadász minket, aminek esélye nagy akkor a játéknak vége. Ha viszont mi végzünk valahogy vele...
Nem fejezem be a mondatot, inkább futok szépen a megadott irányba és figyelek hátrafelé, meg előre és oldalra is, nem szeretném ha egyszer csak hirtelen meglepetés érne.

- Nem hiszem, hogy reális esélyünk lenne ellene, ráadásul a harc forgatagában is könnyedén megzavarhat minket azzal, hogy alakot vált. - válaszolom elsőre, de be kell látnom, hogy van igazság abban amit mond. Lehet, hogy azzal, hogy megrémít minket a szörnyeteggel, még annál is nagyobb veszedelembe hajszol. De mit tehetünk ez ellen a bestia ellen? Nyers erő tekintetében nyilvánvalóan legyűr mindkettőnket egyszerre is akár, így ez fel sem merül. Valami cselre lesz szükségünk, ebben viszont nagyon súlyosan hátráltat minket, hogy a lény nyilván sokkal jobban ismeri a terepet, mint mi. Nem is beszélve arról, hogy valószínűleg a sötétben jobban is tud tájékozódni. Az egyetlen előnyöm vele szemben, hogy tudok repülni, de ilyen magasságú folyosón ezzel sem tudok semmit kezdeni.
Egyenesen haladok tovább az elágazásnál, és közben megkérdezem MacTavish-t:
- Van valami ötlete?
Sajnos el kell ismernem, hogy a katonai tapasztalatot tekintve jobb nálam. Miközben haladok, igyekszem arra is figyelni, hogy mennyire van közel a lény. Ha már nem menekülhetünk, igyekszem még időben felé fordulni, hogy az első támadás ne hátulról érjen.

Mikor megkérdezi, hogy van-e valami ötlete több minden is átrebben a fejemen, pár ötlet néhány használhatatlan és inkább öngyilkosság, de talán van pár egész jó is. Futás közben próbálok közölni néhány gondolatot, közben hátra tekingetek és a lábam elé is néha lenézek, nehogy orra essek.
- Egyelőre fussunk. De ne rohanjunk bele egy csapdába se. Szerintem nem hátulról akar minket elkapni, ezért ha úgy halljuk, hogy már nem követ talán érdemes megállni és az ellenkező irányba indulni. Vagy ha már nagyon közel van nem tovább menekülni, hanem rátámadni.
Én magam igyekszem ahhoz tartani amit elmondtam, fülelek és próbálom meghallani merről is jöhet ez a démon, illetve ha már gyanúsan nincs semmilyen jel akkor megállok és megfordulok.

Futás közben első ami feltűnik, hogy minden visszhangzik. A lépteink szerte szét hallatszanak, de a lény mozgásának legkisebb neszét se lehet kivenni.
~ Szóval nem látjuk, nem halljuk, a szaglásunk pedig gyenge az érzékeléséhez. Előnyben van. Még akkor is, ha mindenhonnan hallja a lépteink.
Gondolatmenetem félbeszakítja a felismerés, átlépek egy dróton, gyorsan a következő léptemnél már fékezek, előre dőlök a testsúlyommal és dőlök, közben kezeim magam elé rakom, hogy mikor orra esek azért ne törjem be az arcom.
- FÖLDRE! - kiáltom még oda a Lovasnak, bár gondolom ez neki nem nagy akadály, ellenben nekem.
Reménykedem, benne hogy egy tüske sem talál el és elég gyors lehetek. Ha már elszáguldottak a lövedékek gyorsan fellököm magam karból. Megvárom, hogy a vezetőm is készen álljon és futok tovább. Közben igyekszem egy marék kis nyilat, vagy legalább egyet magamhoz venni.

Hibáztam. Nem figyeltem oda eléggé a környezetemre, és későn vettem észre, hogy csapdába futottam. A falból tüskék suhannak felém. MacTavish is felkiált, hogy bukjak le előlük, és jobb lehetőségem nem lévén így is teszek. Behúzom a szárnyaimat, hogy minél jobban hozzásimuljanak a hátamhoz, és hátra vetem magam. A szárnyaim szempontjából nem lesz túl kényelmes, de legalább nem teszem ki őket annak, hogy egy tüske átszakítsa őket. Emellett hátra vetődve kisebb eséllyel kerülök bele a tűzvonalba, miközben éppen kitérni akarok. Van esély rá, hogy a páncélzatom kibírná a nyilakat, de Millert ismerve jó esély van rá, hogy mágikus lövedékek, így nem kockáztathatok. Ha sikerül, gyorsan fel is pattanok, amint elsuhantak a nyilak, és megálljt intek a főpapnak. Most remélhetőleg van néhány pillanatom végiggondolni a helyzetet. Nagyon úgy tűnik, hogy a menekülés nem járható út. Nem tudjuk, hol van éppen a lény, mivel az érzékelésünk meg van zavarva, és futás közben jóval kevésbé tudunk figyelni. Ha most sikerült is megúszni, legközelebb nem biztos. Nincsen jó megoldás, de lehet, hogy a harc a kevésbé rossz.
- Vagy menekülünk, vagy figyelünk a csapdákra. -mondom MacTavish-nek- Ha óvatosabbak vagyunk, biztosan utolér. Nincs választásunk, harcolnunk kell. Figyeljünk egymásra, az alakváltás nagyon veszélyes fegyver. Keressünk egy nyíltabb teret és ott várjuk be!
Ezután futok is tovább a következő elágazásig, már jobban figyelve a környezetre, és időnként a hátam mögé pillantva. Ha eljutunk odáig megállok, arra figyelek, hogy a szörnyeteg közelít-e, és felkészülök a harcra.