Új-Valhalla (Latveria)

Szerencsére további gond nélkül sikerül eljutnunk a következő elágazásig, de a helyzetünk nem javul. Nem láthatunk messzire, és a szörnyeteg hangjának irányát sem tudjuk belőni. Semmi feltűnőt nem látok a környezetemben, ami támpont lehet, de abból kell gazdálkodnunk, amink van. Felmértem a lehetőségeket és döntést hoztam. Most már nem visszakozom. Megállok a terem közepén, és jelzem MacTavishnek, hogy vállvetve várjuk a lényt, bár valószínűleg magától is rájön, hogy ez a legjobb megoldás. Így marad a legkevesebb vak tér. Minden idegszálammal figyelek arra, hogy a lény honnan érkezik, még időnként felfele is pillantok. Remélhetőleg ahogy közelebb ér, a hangok helye is egyértelműbbé válik. Felkészülök a harcra. Egyértelmű, hogy nagyon gyorsan kell elintéznünk, mivel a sötétben bármikor alakot válthat, és ereje is felülmúlja a miénket. Egy találat és végünk. Halkan így szólok a főpaphoz:
- Ha felveszi valamelyikünk alakját, az egy egykori Lovas nevét kiáltva azonosíthatja magát. Nem lesz sok lehetőségünk, mielőtt rájön a trükkre, úgyhogy nem hibázhatunk!
Igyekszem olyan halkan mondani, hogy a lény ne hallhassa, de nem tudom milyen a hallása, és az akusztika sem kedvező. Belegondolva, eddig nem adta jelét annak, hogy tudna beszélni, de nem építhetünk arra, hogy nem tud.

Lassan elérünk az egyik elágazáshoz, ott meg tudunk állni és felkészülni a harcra, igen azt tettük amit az elején mondtam, most derül ki, hogy mennyire is volt jó ötlet. Hátamat vetem a Lovasnak, én leszek az első célpont ez nyilvánvaló, hiszen én vagyok a gyengébb láncszem. Fürkészem a körülöttem lévő környezetet, padlót, a sötétséget előttem, mellettem, oldalt, felettem, felveszek egy védekező állást. Készülök a védekezésre.
~ Higgadtnak kell maradnom. Ez a lényeg. Ha észreveszem már jó vagyok.
- Értem. Majd jelzek ha kell. És ha rájön a trükkre, akkor még egy jelzőt is mondok a név mellé.
Már készülök, hogy ki tudjak térni, el tudjak ugrani egy támadás elől, illetve ha kell akkor valamilyen módon védekezhessek, ha van erre lehetőségem. Próbálom védeni a fontos szerveimet, illetve az alsó végtagjaim, az acéltépő karmokat próbálom messze elkerülni. Támadásra egyelőre nem is gondolok.

Hallom, hogy egyre közeledik. Hosszúra nyúlnak a másodpercek, mintha ez is a játék része lenne. A várakozás a szörnyetegre, ami sokkal hatalmasabb nálunk. Felpillantok, és végül meglátom. Még mindkettőnknek van ideje elugrani, mielőtt a lény földet érne ott, ahol eddig álltunk, de az rögtön támadásba is lendül. Ha sikerül kitérnem az első farokcsapás elől, akkor sincs sok időm kifújni magam. Valószínűleg jó megoldás lesz, ha ketten kétfelé mozgunk, de még a háta sem egyszerű célpont a farka miatt. Fölé repülve lenne a legegyszerűbb, de az alacsony mennyezet miatt ez az opció kiesik. Aztán rájövök valamire. Ha csak védekezünk, mi fogunk előbb kifáradni, és egyre több esélyt adunk egy sikeres támadásra. Gyorsan kell végeznünk. Kihasználom hát, hogy a lény MacTavish-nek szenteli figyelme nagy részét, és a következő farokcsapás után nem távolodva térek ki, hanem a farok töve felé. Oda remélhetőleg nem tudja visszahajlítani, én pedig hozzáférek. Jobb kezem karmaival mélyen a lény nyakába vágok, ha sikerül odajutnom, és igyekszem kitépni belőle egy jókora darabot. Kockázatos, de nincs sok esélyünk biztonsági játékkal sem. Természetesen figyelek az ellentámadásokra, amennyire lehet mind a farok felől, mind elölről.

Megállunk és várunk, a másodpercek amik a végzetes találkozásig eltelnek lassan szaggatják szét az idegeimet, egyre gyorsabban veszem a levegőt, néha megmozgatom egy-egy izomcsoportom, hogy biztosan készen álljak. Egyszer csak jön a meglepetés, a lány közelít de nem a talajon, hanem a plafonon, esélyünk se lett volna ott meglátni, ha menekülünk. Amint támad, én rögtön vetődök el, még éppen időben sikerül kikerülnöm, de máris érkezik a további támadás. Próbálok oldalra elgurulni jó pár lépésnyit és hirtelen lendületből térdre támaszkodva felállni, majd a lénnyel szembe fordulni. Egyenesen az arcába akarok kerülni, hogy jobbra-balra lépkedjek és lassan hátráljak. Igyekszem magamra vonni a figyelmét, hogy addig a Lovas támadhasson. Ha a lény nekem támad, próbálok elhajolni, elugrani, földre vetni magam, kitérni előle. Védekezni semmikép, abból csak végtagvesztés lenne. Még arra is figyelek, nehogy valahogy rám hajítsa a társam.

Szerencsére MacTavish megfelelően el tudja terelni a lény figyelmét, így sikerül a következő támadás után belépnem a farka tövéhez. Nem is teketóriázom, rögtön támadok is, ám amikor karmaim a nyakába mélyednek, a lény hátraugrik, és egészen a falig sodor. A páncélom szerencsére megvéd, de a szörny farka máris felém lendül. Egyértelmű, hogy nem tudok kitérni a támadás elől, így egyetlen esélyem van. Megpróbálom megragadni a bestia farkát, és a lendületét átirányítani úgy, hogy magát a lényt nyársalja fel. Kockázatos vállalkozás, de nincs más választásom. A szorítás erejével nem mérkőzhetek meg, esélyem sincs kiszabadítani magam, és ha valami csoda folytán lebuknom sikerülne, akkor is csak azt érném el, hogy a fejemet találja el a farok. MacTavishre nem számíthatok, a karmok miatt nem juthat közelebb. Csak ezt az egy megoldást látom, nem is gondolkozom hát rajta. A gondolatmenet gyakorlatilag csak igazolja a reflexes cselekedetet, ha túléltem. Kockázat nélkül nincs győzelem, ezt már megtanultam az évszázadok alatt.

Elég gyors vagyok ahhoz, hogy a lény ne tudjon megsebezni, kifizetődő volt éveken ét közelharcot tanulni és gyakorolni. De azt is látom, hogy nem véletlenül hagyja, hogy kitérjek, nem is igazán akar velem foglalkozni csak az időt húzza. Pont arra vár, hogy a Lovas megtámadja, és mikor ez megtörténik a falnak szorítja. Egy-két lépést próbálok felé tenni de megyek sokra, a lény nem mozdul el csak a karmaival védekezik.
Gyorsan döntök, hátrébb lépek kettőt, felveszek egy alapállást, ezután egy nagyot előre lendítek magamon és berogyasztom a térdeim, lemegyek egészen a földig, elfordulok és egy nagy rúgást igyekszem a lény lábára mérni. Ha a mozdulatsor közben a lény olyan támadást indít ami elől nem lehet a lebukással kitérni, reflexből oldalra lököm magam. Ennek ellenére egy rúgást még megpróbálok. Figyelek, nehogy lábaim a karmai közé kerüljenek.

Sikerül megragadnom a n'garai farkát, és a megfelelő irányba állítanom. A kezemet ugyan felvágja, de ez most a legkevésbé sem érdekel, a lényeg, hogy a szörnyeteg egy üvöltéssel eldől, és engem szabadon enged. Nem tudom mennyire súlyos a sérülés, így nem tétovázom, ép kezemmel újra a nyakába vágok, hogy befejezzem a harcot. Mélyen bele akarok nyúlni a lénybe, átvágva, majd kitépve a lég- és nyelőcsövét. Ha esetleg úgy fordul, és lehetőségem van rá, később a szívét is megcélzom ugyanígy, de a karmok jelentette veszély miatt erre kicsi az esély. De nem baj, remélhetőleg az is elég, ha sikerül a nyakából kitépnem, amit kell. Ha sikerrel járok, egy erős rúgással a földre lököm, és ugyan nem látványosan összegörnyedve, de kissé kifújom magam. Közben azért figyelem, hogy ott is marad-e a n'garai, kár lenne ilyen hiba miatt meghalni. Ha azonban valami módon mégis folytatja a harcot, egy percre sem lankadok, hanem felkészülök egy újabb támadásra. Ha megöltem, akkor várom, hogy ennyivel megelégszik-e a nő, vagy úgy dönt, hogy még a labirintusból is ki kell jutnunk?

Sikerül eltalálnom a démon lábát és elveszíti az egyensúlyát, remek. Közben a Lovas is csinált vele valamit, mert a lény nem támad hanem valami mással próbálkozik, saját farkát igyekszik kitépni a hátából. Itt a lehetőség, bakancsom egy részét beleolvasztom a szöveteimbe, hogy ezzel is kis védelmet biztosítsak a lábamnak, a lény legelőször ne azt tépje szét, majd próbálok egy erős nagy és határozott rúgást mérni a lény fejére, első sorban a szeme és a pofája tájékára.
~ Gyorsan végeznünk kell vele, amíg van rá lehetőségünk, ha feláll valószínű azonnali őrjöngésbe kezd, aminek biztos sérülés a vége.
Mellső végtagjaim inkább csak egyensúlyozáshoz használom, ismét figyelek arra nehogy karmos kezeivel elkapja a lábam, vagy hogy kihasználja a rúgást és nekihajítson a társamnak. Ha támad akkor inkább kitérek, oldalra majd a másik lábammal is indítok egy rúgást.

Nem késlekedem, azonnal belevágom a karmaimat a szörnyeteg torkába. Nem adja magát könnyen, de sikerül kitépnem, amit akarok. Közben nem is veszem, észre, hogy a lény kiszabadította a farkát, és megvágta vele az oldalamat, és lába karmaival is megsebzett, csak utólag kezdem érezni a fájdalmat. De nem számít, a lényeg, hogy a lény halott. Elismerően biccentek a főpap felé. Ismerem annyira az embereket, hogy tudjam, hogy szükségük van az elismerésre. De még ezzel a pillanatnyi szemkontaktussal is erősítem egy hangyányit a hozzám való kötődését. Hasznos lehet még később, ha mellettem áll, és tény, hogy jól tudtunk együtt működni. Kiváló harcos, szükségem van ilyen csatlósokra. Ekkor meghallom a tapsot, és a tér átalakul. Mágia, már megint. Ezek szerint tatja magát az ígéretéhez, és megelégszik azzal, hogy legyőztük a háziállatát. Még demonstrálja a hatalmát azzal, hogy egy pillanat alatt begyógyítja a sebeinket, és még a kimerültségünket is megszünteti, majd elmondja, hogy mire is kellünk neki. Szavait hallva képtelen vagyok uralkodni arcizmaimon, pedig ez a legkevésbé sem jellemző rám. Valószínűleg rosszul értettem. Vagy csak gúnyolódik?
- Vigyünk Apokalipszisnek házassági ajánlatot?! - kérdezem döbbenten és hitetlenkedve.
~ Komolyan arra számítasz, hogy elfogadja?! Teljesen őrült vagy? - kérdezném tőle, de nem teszem. Semmi esetre sem akarom elbizonytalanítani. Ez a nő bebizonyította, hogy nagyon óvatosnak kell lenni vele, és könnyedén megölhet ha úgy gondolja, hogy nem vagyunk hasznára. Úgy ítélem meg, hogy ennél még a hírt megkapó Apokalipszis is barátságosabb gondolat. Csak azt remélem, hogy nem akar majd engem visszaküldeni az elutasító válasszal.

Ismét sikeresen viszek be egy rúgást, a lény terv szerint elveszíti az egyensúlyát, remek lépésről lépésre közelebb kerülünk a fölényhez. Közben a Lovas feltépi a lény nyakát, majd karmaival kitépi onnan a torkában lévő szerveket. A szörnyeteg összeesik és vége, a hatalmas démon legyőzetett. Ekkor érzem meg az éles csípő fájdalmat a bordáimnál, odakapok és felszisszenek, eddig nem éreztem a harchevében de lehet felszakította az egész oldalam, ellenőrzöm a sebet szerencsére csak felszíni. Én is viszonzom a bólintást, jelezve értettem és köszönöm. Félmosoly ül ki az arcomra, egy ideig futottunk megálltunk szembe néztünk a lénnyel és legyőztük, ez volt a tervem és bevált.
Mire ezt végiggondolom a környezet megváltozik, varázslat ismét, újra a trónteremben vagyunk, ott áll a varázslónő, néhány rúnát rajzol a levegőbe mire a sebeink begyógyulnak, figyelemre méltó nagyon. Végigsimítom az oldalam, fél füllel meghallom a feladatot amit kijelölt nekünk, hírt kell vinni. Látom, ahogy a LOvas teljesen meglepődik, én bal kezemet az államhoz teszem és szakállam kezdem dörzsölni miközben gondolkozok.
~ Vigyük el azt az üzenetet, hogy szövetkezni akar Apokalipszissel. Bármilyen nevetségesnek is hangzik, valószínűleg van alapja, nyilván nem adná ki ezt a feladatot ha nem lenne biztos a dolgában tehát a válaszban. Persze emögött más szándék is állhat de arra csak később derülhet fény. Mindenesetre ezt az egészet alátámaszthatja ez a kiválogatási módszer, nem volt neki jó az első kém aki erre tévedt, neki olyan erős kellett aki legyőzi a démont. Kiválogatta a legerősebbeket, minket, ez hasonlít Apokalipszis módszerére nem is kicsit. Mindazonáltal meg kellene lepődnöm.
Hirtelen elveszem a kezem és én is kicsit meglepetten nézek a nőre, még ha nem is érzek ilyesmit.

Gyorsan észbe kapok, amikor látom, hogy a nő mennyire élvezi a megdöbbenésemet. Hihetetlen, hogy még mindig képes vagyok időnként elkövetni azt a hibát, hogy ilyen szituációban kimutatom az érzéseimet! Mint valami amatőr. Azzal, hogy sikerült meglepnie, méginkább alárendelt szerepbe kerültem. Bár valószínűleg ennek a helyzetnek már úgyis mindegy volt. Gyorsan felveszem hát a pókerarcom, és úgy hallgatom tovább Millert. Tovább ecseteli azt az őrültséget, amit a fejébe vett, de egy furcsaságot észreveszek. Valószínűleg semmi jelentősége, de valahogy a szóhasználata lazább lett, mintha kezdené elengedni a misztikus, titokzatos istennő szerepét. De most nem vagyok abban a helyzetben, hogy ennek hasznát tudjam venni. De egy még fontosabb dolog is megfogalmazódik bennem. Rá kell jönnöm, hogy Apokalipszis nem utasíthatja vissza az ajánlatot. Miller gondoskodott róla, hogy lássuk mekkora a hatalma. Nagyon jól tudta, hogy meg fogom érteni, hogy mekkora erőőre van szükség egy n'garai irányításához, és ezt az információt át is fogom adni. Még Apokalipszisnek is be kell látnia, hogy ez a nő neki is könnyen túl nagy falatnak bizonyulhat. Régi bölcsesség, hogy a legveszélyesebb ellenségedet tartsd magad mellet, és most ez Apokalipszis egyetlen valódi lehetősége.
Valahogy, még akkor sem tudok megbízni ebben a nőben, amikor az ősi istenek nevére esküszik. De nincs is szükség már arra, hogy kérdezzek.
- Ne vedd sértésnek, de az idő sokkal pontosabban megválaszol majd minden kérdést, mint a te belátásod, Varázslónő! Nekem van türelmem. Van még valami, amit mondani kívánsz, vagy távozhatunk?

Láthatólag tetszettek neki a reakciók, igen direkt erre játszott ezzel a kis felütéssel. Tovább hallgatom a szövegét, igazam volt valóban teljesen biztos abban, hogy Apokalipszis elfogadja az ajánlatát. Mással talán nem is számol ami nagy hiba, vagy csak tettei, hogy nem számol ami nagy előny. Hirtelen azonban stílust vált egy pillanatra.
~ Érdekes. Ezek szerint talán ő maga sem veszi komolyan ezt az ősi istenes dolgot, csak látszatra. Ami hosszú távon nem biztos, hogy olyan jó, de ez nem az én dolgom, és nem is az övé, a lényeg hogy a nép bevegye, ez az egyszerű mindennapi emberek játszmája.
Igazából az egyetlen fontos kérdést, miszerint mikor távozhatunk a Lovas már feltette, nekem teljesen felesleges szólnom, kifejteni a gondolataimat, főleg mert nem szeretnék ezeket kifejteni, inkább megtartom magamnak. Csak türelmesen várakozok, esetleg egy apró mozdulattal jelzem, hogy nem kívánok szólni.

Válaszával nem kívánok vitatkozni, kissé feleslegesnek is érzem, de hagyom, hogy övé legyen az utolsó szó. Csodálatos, még kíséretet is kapunk. Búcsúzó szavaira válaszom hideg és kimért:
- Ebben nem kételkedem. A körülményeket pedig majd hozza a sors.
Ezután én is biccentek egyet a nő felé, majd elindulok a valkűr nyomában. Csak amikor elhagyjuk a várat, akkor ismerem be magamnak, hogy mekkora szerencse, hogy élve távozhatunk. Persze a következő megpróbáltatás nincs messze, ugyanis, Apokalipszis nem lesz boldog, amikor eljutnak hozzá ezek a hírek, de talán nem fog olyan mértéket megütni a tombolása, hogy az életemet veszélyeztesse. Arra nagyon kíváncsi vagyok, hogy a végső döntése mi lesz, bár vannak sejtéseim. Ezzel az erővel még ő sem dacolhat. A kevésbé nyílt kérdés talán inkább az, hogy Miller mit akar kezdeni a lehetőséggel. Annyi viszont bizonyos, hogy nekem nehézséget fog jelenteni a Varázslónő megjelenése az udvarban, hiszen egy újabb erő lép színre, amivel mindenképp számolni kell.
Egy darabig csendben követem a halott nőt, majd ha nem jön közbe semmi, a város széléhez közeledve már megszólítom.
- A Varázslónő valóban valkűröknek parancsol? Mi vezet egy ilyen harcost a halálon túlról az ő szolgálatába?
Nem akarom pazarolni az időt és a lehetőséget, igyekszem minél többet megtudni Millerről és a szolgáiról. Az sem jelenti persze a világ végét, ha nem kapok választ, de jó lenne kideríteni, hogy ebből az ősi isten meséből mennyi igaz.

A beszélgetésnek vége, nem vettem részt benne de ezt nem is bántam, az én dolgom nem a tárgyalás, nem azért voltam itt. Saját gondolataimban kavarogva veszem csak észre, hogy itt az idő a távozásra. Egy enyhe meghajlással köszönök el a nőtől, fejemet is meghajtom, ha van rá esély, hogy Apokalipszisnek fog utódot szülni, jobb ha nem a kellemetlenkedésem miatt emlékszik vissza rám. Az út során egy szárnyas katona is csatlakozik hozzánk. Nem szólalok meg az út alatt és mikor a Lovas kérdezi a nőt akkor sem szólok közben csak figyelek.
~ A halálon túlról? Lehetséges, hogy halálból visszahozott katonák lennének. Ezen dolgozik én is, bár én nem mágikus sokkal inkább technológiai alapon. Fel nem fogható előny az egy háborúba, ha halott egységeket újra harcképessé tudjuk alakítani. Egyszerűen bármekkora lehet a veszteségünk, az ellenség vesztésre áll. Lehet ezt a kis országot mégsem szabadna lebecsülni, és nem csak azért mert van itt egyfajta mágikus hatalom...
Türelmesen haladok tovább és várom érkezik-e válasz a feltett kérdésekre.

Ez érdekesen hangzik. Miller tényleg képes lenne visszahozni valakit, akit a Főnix tüze emésztett el? Ráadásul úgy értelmezem a nő szavait, hogy az erejét is tőle kapta. A hangja nem egy agymosott emberé, vagy ha igen, akkor nagyon jó munkát végeztek vele. Ha igazat beszél, akkor a Varázslónő hatalma még nagyobb, mint képzeltem, pedig már rég túl vagyok azon, hogy alábecsüljem. Nem tudom megállni, hogy ne gondoljak ismét arra, hogy átverésről van szó. Miller szinte mindenhatónak tűnik, minden pillanatban olyan hatalomról tesz bizonyságot, aminek létezésében sem hittem, legalábbis nem ezen a síkon. Vagy tényleg valamiféle istennő lenne. Kénytelen vagyok most már ezzel is komolyan számolni. Azt hiszem hazaérve nem fog megártani egy alapos kutatás az északi mitológia témakörében. És azt hiszem időszerű lesz Dommiellel is megejtenem egy találkozót, ő talán képes valami információval szolgálni. De persze a rendelkezésemre álló információforrást sem hagyom kiaknázatlanul, így felteszem a nőnek a következő kérdést:
- Tehát jól értem, hogy csak a halálod után váltál azzá ami most vagy? Hogy a Varázslónő tett téged valkűrré? Mi voltál hát addig?
Talán kissé merész, és tapintatlan a kérdés, de tudom, hogy Miller fontos bábúnak tekint a játszmájában, így a halott nő akkor is csak a hallgatásba burkolózásig mehet el, ha túl érzékeny pontra tapintottam.
Amikor elérjük a határt, ha már megkaptam a választ vagy az elutasítást, egy biccentéssel búcsúzom csak majd elindulok arra, ahol a fuvar vár.

A beszélgetés fordulataiból hamar leveszem, hogy itt bizony feltámadásról, lelkekről és túlvilágról lehet szó. Én igazából ezekkel soha sem foglalkoztam, ugyanis teljesen feleslegesnek véltem, hasztalannak. Most viszont változott a leosztás, érdemes lesz kitanulmányozni néhány alapvető dolgot ezekkel kapcsolatban, főleg hogy Apokalipszis is tartja a távolságot a mágiától. Persze tudom, hogy nálam sokkalta nagyobb lapok forognak de ez még nem jelenti azt, hogy nekem nem kell készültségben lennem. Még mindig nem szólalok meg, felesleges, inkább gyűjtöm az információkat.
~ Feltámaszt holtakat, majd felfegyverzi kiképzi őket és hatalmat a nekik. Ezután saját katonái ként használja fel őket. Teljesen vakon fogják követni minden parancsát, és ez nem csak a harcosokról, hanem az egész népről elmondható. Nem csoda, hogy ilyen hatalommal bír. Csak még arra lennék kíváncsi, hogy honnan is szerezte ezt az erőt, mert nemrég szerezte ez biztos... talán majd máskor.

Kastély: Vetlanda és az ikrek
Vetlandát pár élőholt valkűr kísérik a laborba. Ott az inkubátorok előtt Cukorember kacarászik.

- Időben szépségem! Végre! gyere csak be!
A labor... undorító. Zöld tartályokban női testdarabok. Mindenhol kibernetikus testrészek. Pár még mocorog is. Az egyik boncasztalon egy félig még lélegző nő élve boncolása szakadt félbe. Részeiben kések állnak és kampók fezsítik szét őt. még a gyomrába is belátni.
- Gyere már cicám! Ritkán van vendégem!
Mikor az őrök bekísérték Cukorember belemarkol az egyik fenekébe lelkes perverzióval.
- Köszönöm angyalkám. Távozhattok.
Majd Vetlandához lépve megnyalja az arcát.
- Bocsáss meg. Izgatott vagyok. Ritkán vezetek le szülést. Ó, tényleg!
Csattan fel és az asztaláról egy nyakörvet ad a lányra.
- Ez gyengíti a képességeik adta káros hatásokat. Ideiglenesen kibírod a közelükben. Tudod... sokat örököltek mamitól és papitól.
Négy kezét dörzsölve mutat a két inkubátorra, amiben felgyorsítva felnevelkedtek és ki lettek képezve Apokalipszis utolsó gyermekei. A kabinok kinyílnak. Szürke füst gomolyog ki belőlük. Két golyórobot berepül és a vörös meztelen nőre, meg sötét kék fiú testvérére ruhát raknak. Mire a füst eloszlik Apokalipszis ikrei már harci díszben állnak.

- Hadd mutassam be Dauthr Sabah Nur avagy Rontás Nagyurat és nővérét Skuld Sabah Nur avagy Végzet Úrnőt.
Cukorember féltérdre borult a páros előtt.
- A világ jogos örököseit.

- Remélem ez a "világ" méltó lesz ránk - mondta Dauthr ridegen majd Vetlandára pillantott merész mosollyal.

Kastély trónterme: X-írtók hölgy tagjai és Ramirez
A csapat mind Valkűrökként dolgoznak a kastélyban. Ramirez képességei miatt megtűrt férfi szolgáló. Takarító, rakodó. A trió éppen az egyik üres folyosón tárgyalnak. Esteledik és az őrváltás miatt most tudnak tárgyalni. A folyosó végén egy ablak van. Látni a város felett repülő harcosasszonyokat. Pusztulás is kint jár őrjáraton.

Fogadó:
Teddy most érkezik vissza étellel és innivalóval. Helsltorm túl feltűnő lett volna és a fiúk félnek, hogy Wandát azonnal besoroznák, ha megéreznék a jelenlétét. Mikor Teddy megérkezik Edward elveszi a cuccokat és lerakja az asztalra.
- Minden rendben volt kölyök?
Egy pillanatra kinéz.
- Ma aktívabbak, mint máskor...