Ausztrália

- Igen, azért valamennyire megy - felelem. Ja, még mikor nem annyira voltam rosszban a szüleimmel, volt hogy elvittek valami elegánsabb helyre, és ott folyton rám szóltak, hogy viselkedjek, mit kell mondani az előkelő uraknak és hölgyeknek. Akkor azt hittem, hogy tényleg valami nagy bálon vagyok különleges emberekkel körülvéve, de most már nem tartanám túl izgalmasnak az üzletemberek találkozóit.
A holografikus olvasmány első ránézésre érdekesnek bizonyul, mert hát egy másik nép, faj dolgai vannak benne. De ahogy rájövök, hogy ez nem is olyan rövid, a lelkesedésem alábbhagy. Unalmas - szögezem le. Utálok olvasni.
Egy órám van rá?! Mi ez, azt hiszi, hogy zseni vagyok, aki ránéz, és már bele is ég a fejébe az egész illemtan?
- Rendben - mondom, sokkal nyugodtabb és békésebb hangon, mint ahogy a gondolataimban megfogalmazódott.
Rendben akkor. Ragadjuk ki a lényeget! Csak azt fogom elolvasni, amit tényleg fontosnak találok, és ami úgy tűnik, hogy a felszíni világokon is ugyanúgy megy, átugrom. Leginkább a köszönés és az asztali viselkedés az, ami fontos lehet, meg talán a mások köszönésének fogadásának módja. Először ezek, ha lesz idő, akkor még a többit is meglesem.

Nagy szerencse, hogy sok dolog eléggé passzol azokhoz, amiket a szárazföldön ismertem illemből, így néhány dolog fölött csak egyszerűen átsiklok, vagy ha ismerős, akkor néha át is ugrom. A fontosabb dolgok, hogy hogyan kell viselkedni a nemesek és királyi család tagjai jelenlétében, azok nem kerülik el a figyelmem, azt persze hogy elolvasom, mert végül is ez nem játék, és jobb, ha ezekre tényleg nagyon odafigyelek.
Olvasás közben megfeledkezem a gondjaimról, és az elmúlt órák sűrűségéről, akcióban gazdagságáról. Mikor a nő megkérdi, végeztem-e, tűnik fel, hogy a végére mennyire belemerültem a sorokba. Jó volt nem a körülöttem lévő világra figyelni egy rövid ideig, és vonakodva, de beismerem, hogy még pár percig szívesen merülnék a könyvbújába.
- Igen, nagyjából megvan – mondom. – És ezeket gyakorlatba is meg kell próbálnom még? – kérdem.

Felesleges volt tapsolnia, így is azt vártam, hogy mit fog eztán csinálni. Most, hogy kikapcsolta a kivetített könyvet, úgysincsen más, ami elvonná róla a figyelmem.
Mikor rámutat a ládákra, bólintok, hogy igen, látom őket.Más körülmények között talán viccesnek tartanám ezt, de most valahogy mégis komolyan veszem azt, hogy egy láda előtt kell hajbókoljak.
- Oké - felelem Aradneának, és kiúszok a helyiségből, majd veszek pár mély lélegzetet.
Indulás! - parancsolok magamra, és ezzel lassú, de azért nem annyira lassú, inkább amolyan "elegáns" léptekkel kerülök beljebb. A szememet nem emelem a király arcára - már ha a ládának volna arca - hanem a földre, őelé sütöm. Gondolom tiszteletlenség volna a szemébe nézni.
Nem tudom, hogy pontosan milyen távol kéne megállnom tőle, ezért három-négy lépésnyit hagyok magunk között. Eztán, úgy olvastam, mindegy, hogy hölgy vagy férfi üdvözli a királyt, ugyanúgy térdet kell hajtania, szóval én is ezt teszem. Ha jól emlékszem, megszólalnom sem szabad, amiből arra következtetek, hogy köszönteni is csak akkor köszönthetem a királyt, ha ő engedélyt ad rá hogy felkelhetek.
Ha megkéri, hogy bemutatkozzam, így felelek:
- Ő királyi fensége! A nevem Amanda Cruz, fenség.
Ha pedig nem kérdi a nevem, akkor csak üdvözlöm, de bárhogy is, ezt meghajlás és pukedli kíséretében teszem.

Az első lépéseimet nem kellett korrigálnia Aradneának, ez már teljesítmény – jegyzem meg magamnak. Mindaddig jól csinálom, amíg térdet nem hajtok. Oké, persze elsőre gondoltam, hogy nem fog összejönni perfektül az etikett alkalmazása.
Figyelmesen végighallgatom, hogy mit mond, de igazából nagyon türelmetlen is vagyok. Nem szeretem, ha magyaráznak, kioktatnak. Még ha igazuk is van. Főleg akkor. Viszont ezt nem mutatom ki.
- Rendben! – mondom, mikor elküld, hogy újra próbáljam a jelenetet. Végre!
Kimegyek, aztán megint úgy jövök be, mint korábban, mert azt nem rontottam el. Most figyelek, hogy legalább öt méterre álljak meg a képzelt királytól.
A mozdulatsort ismerem, amit csinálnom kell, de még igazából nem próbáltam soha. Igyekszem minden lépésemmel hű maradni ahhoz, amit Aradnea mondott. A köszönést is úgy hajtom végre, ahogy az előbbi próbálkozásnál.

Természetesen. Oké, akkor majd úgy csinálom következőnek.
Ekkor Aradnea közelebb lép, jelez, majd jön a távozás a király színe elől. Nem teljesen egyenesedem fel, a fejemet lehajtva tartom, kissé továbbra is meghajolva, és úgy hátrálok, amíg úgy nem ítélem, hogy már elég messze vagyok, és a tömegben lehetek.
Eztán megint odamegyek a „trón” elé, ahogy korábban is, és ugyanazt a mozdulatsort hajtom végre, csak most igyekezve Aradnea tanácsait követve természetesebben tenni.
A kéznyújtásra kicsit tanácstalan leszek, de a nő meg is mondja, mit kell tennem, vagyis nem pontosan.
A kezemet az övébe helyezem, eztán lassan felegyenesedem, továbbra is lesütött tekintettel.
- Királyi fenség! – mondom.
Kívülről nézve ez a próba elég komikusnak hathat…

A dicséretre felbátorodom, és magabiztosabb leszek tőle. Akkor, annak ellenére, hogy azért nem képezte részét az életemnek az ilyen elegáns úri hölgyes viselkedés és magatartás, gyorsan bele tudok jönni.
Eztán Aradea egy szekrényből elővesz egy ruhadarabot. Mondhatni, hogy első ránézésre beleszeretek, szívesen ölteném magamra, és most pont azt kell tennem. Ez ellen nincs ellenvetésem, és neki is látok az öltözködésnek.
Az úszómat behúzom, amennyire tőlem telik, de nem annyira, hogy kényelmetlen legyen, alul pedig hagyom kilógni.
Eztán jön az étkezés része a bálnak. Ajj. Itt lesznek bajok azt hiszem. Azt még tudom, hogy az evőeszközöket hogyan kell fogni, hacsak nem valami különleges eszközöket használnak, ami nem található a szárazföldiek asztalán.

//A képet a ruháról, ha van, akkor azt nem tudtam megjeleníteni...//

Leülni volt a legnehezebb. Mennyit össze lehet bajlódni azzal, hogy ráülj egy székre! Beletelt pár próbálkozásba, mire megfeleltem Aradnea elvárásainak. A farkammal elég problémás volt. Végül azt is sikerült megoldanom, ügyesen a szék mellett pihentetve, miközben a ruhám eltakarta nagy részben, csak a vége bukkant elő mögüle, de az miatt már nem zavartatom magam. Senkinek sincs az útjában.
Már épp megnyugodnék, hogy végre átverekedtem magam a kihíváson, mikor lehull a lepel az asztalról. Majdnem a fejemhez kapok, hogy mégis mi ez. Hgoy ezeket én most megnevezzem? Hitetlenkedően nézek a nőre, de aztán a teríték felé fordulok.
- Az ott a vizespohár (12). És őt követi a két borospohár, a mellette lévő a vörös (13), és az aztáni a fehér (14) - mutatok ujjammal a megnevezendő tárgyak felé. A boros dolgokat azokat tudom, ezeket könnyen megjegyeztem. Folytatom tovább - Akkor... a tányér (16) fölött vannak a desszertes evőeszközök (10,11). Az ott a leveses kanál (3), és a két nagy evőeszköz (7, 1). A mellettük lévők, az nem jut az eszembe... az egyik pár a halas talán... de, a másik tányér ( 8 ), az a kenyérnek van, azt hiszem... - a végére elbizonytalanodom, és kérdőn nézek Aradnea-ra, hogy kijavítson, ha valamit rosszul mondtam volna.
Ezt a terítéket még gyakorolnom kell.

- Igen, most már menni fog - felelem.
És most ráadásként jön az evőeszközök használata. Na, erre én is kíváncsi vagyok.
Először a szalvétát távolítom el a tányérról, kiterítem az ölembe, ügyelve, hogy most is egyenesen üljek, ahogy mondta Aradnea.
Azért vicces, hogy alig pár órája még egy katonai bázisról menekített ki, most meg asztali illemszabályokat oktat. Mosolyra húzom a szám a gondolatra, majd megint a terítékre fordítom a figyelmem. Talán komolyabban kellett volna vennem, mikor a szüleim meg akartak tanítani a helyes használatra... megpróbálom a tőlem telhető legjobbat nyújtani.
A poharakkal kezdjük. A vizes poharat csak simán megfogom, nem tudom, hogy arra milyen fogás vonatkozik. Négy ujjammal fogom, és a kisujjammal "alátámasztom", szóval a pohár aljára helyezem. Ezt tuti rosszul csinálom. A borospoharaknál az aljuknál fogva tartom, négy ujjal. Azt tudom, hogy minél távolabb kell a bortól helyezni a kezünket, szóval ezt figyelembe veszem.
A leveses kanalat a jobb kezembe veszem, és a középső meg mutatóujjam közt fogom. A villát a bal kézben, a mutatóujjamra helyezem, és a hüvelykujjammal támasztom. Ügyelek rá, hogy hátul le lógjon ki az evőeszköz vége, hanem a végét fogjam. A kés a jobb kezemben van, és vigyázok, hogy mutatóujjam ne érjen a kés nyelén túlra.
- A halassal és salátással nem tudom, hogy kell enni. És a desszertessel sem - ismerem be. Inkább nem kérdem meg, hogy "Ugyan úgy, mint a nagy evőeszközökkel?", mert biztos nem úgy. Pedig az megkönnyítené a helyzetem.

Miután végeztünk az étkezéssel kapcsolatos gyakorlatokkal, már nem is reménykedem abban, hogy letudtuk az összes teendőt. Jön a tánc, bár az nem valami nehéz. Amúgy is szeretek táncolni, ez nem okoz nagy problémát majd. Inkább az a rémes, ami eztán jön. Hogy jegyezzek meg ennyi nevet? Van köztük pár nagyon. És nem elég neveket, ott van az a sok cím is.
Elég sok időt tölthetek a magolással. Próbálok minél többet észben tartani. A legfontosabb személyekkel kezdem, ha sikerül megtudnom, hogy melyikük azok, és úgy haladok lefelé a rangokban.
Hány órája próbálom betömni ezt a monstrumnyi nevet? Érzem, hogy a fejem nem bírja ezt a mennyiséget, nagyon rég nem tanultam normálisan, kiestem a gyakorlatból. Valami azért csak rám fog ragadni - reménykedem.
Aradnea megjelenik. Végre.
- Nem, nincs - felelek. - Oké - mondom, hogy mehetünk.
Ez kezd egyre ijesztőbb lenni. Vajon mi fog kisülni ebből az egészből?

Such hosszú ideig kortyolgatja az italát, majd az ablakon át figyeli a külvilág mozgását. Látszólag gondolataival van elfoglalva, de valójában a beszélgetésből kivett információkat helyezi el egy nagyobb képben. Az időjárás nem tűnik különösen fontosnak, vagy különlegesnek számára, egyszerű fizikai folyamatok összessége, logikusan magyarázható. A kihalt aranybányában lévő rejtélyes ragadozó jobb lehetőségnek tűnik, természetesen nem hisz az ilyen történetekben, de ha tényleg eltűntek állatok, akkor az bizonyítékul szolgálhat. Még egy ideig hallgatózik, de amint rájön, hogy azon az egy eseten kívül nincs semmi ezen az isten háta mögötti koszfészken, végül feláll és odamegy ahhoz a társasághoz, akik az aranybányáról beszéltek.
- Nem hiszek a mesékben. - szól közbe, hideg zord hangján, megvárja, amíg rá figyelnek, majd folytatja - De hasznos információkért cserébe hajlandó vagyok fizetni. Érdekel a történet.