Genosha Történelmi Múzeum

A Genosha történelemén végig vezető múzeum. Minden terem egy-egy fontosabb korszak. Könyvekkel és hangoskönyvekkel.

Na végül csak bemegyünk a múzeumba. Azt azért még tudom, hogy a fő szabály az, hogy nem nyúlunk semmihez, így ehhez próbálom tartani magam. Követem Ameliát befelé, és közben figyelmesen nézek mindent. Közben azon gondolkozom, hogy mit van esélyünk itt találni. Eddig valahogy sokkal jobb ötletnek tűnt, de így most belegondolva nem hiszem, hogy a múzeumba rejtik a nagy titkokat. De ne legyen igazam, talán legalább valami olyat találunk, ami alapján tovább indulhatunk. Amelia kérdésére ezt válaszolom:
- Most a strand jobban tetszik, de szerintem majd akkor döntsük el, ha itt végeztünk!
A strand alatt gondolom a kikötőt értette, de lehet, hogy tévedek. A lényeg úgyis az, hogy talán itt lesznek nyomok, amik irányítanak. Ha pedig nem, akkor ráérünk a végén gondolkodni azon, hogy hogyan tovább. Addig is én is figyelmesen olvasom a leírásokat, és nézem a kiállított tárgyakat mutánsokra utaló nyomokat keresve.

Amelia rákérdez a mutáns-dologra az idegenvezetőnél, de nem kapunk semmi értelmes választ. Azt mondja, hogy sosem voltak itt mutánsok. Tehát vagy egyáltalán nem tud az egészről, vagy hazudik. De igazából nem is tudom, mit vártunk ettől a múzeumtól. Nem hiszem, hogy elmondaná itt bárki, ha tud valamiről. Ennyire nem lesz egyszerű, hogy néhány kérdéssel ki is deríthessük az igazságot. Így hát menet közben már inkább azon gondolkozom, hogy hol lehetne folytatni a keresést, ha kiértünk a múzeumból. Arra, amerre a helikopterek mentek? Lehet, hogy az a jó megoldás. Veszélyes lesz, de az ilyet nem lehet törvényesen megoldani. Senki nem fogja elárulni, nekünk kell kideríteni, mi a helyzet. Ez most már biztos. Igazából nem mondhatnám, hogy nem örülök neki. Ha valahova be kell mászni, őröket kell kerülgetni vagy leütni, esetleg el kell lopni valamit, sokkal inkább elememben vagyok, mint amikor kérdezgetni kell az egyszerű embereket és figyelni arra, hogy ne mondjunk semmi rosszat. Ráadásul vigyázunk egymásra is... Kicsit elkomorulok, mert eszembe jut, amit Amelia mondott egymás cserbenhagyásáról. Legalább Maxre biztosan számíthatok. És én Ameliát se fogom otthagyni.
Ha nem történik már semmi érdekes a múzeumban, akkor kiérve, ha épp nincs a közelünkben senki, megkérdezem a többieket:
- Kipróbálunk egy veszélyesebb helyet? Így nem jutunk sehova.

A feleslegesség érzet már kifejezetten kényelmetlen. Pedig valamilyen szinten már megszoktam. Csak fapofával nézelődök a műtárgyak között miközben Amelia sikeresen hozza a posztját a csapatban. Columbo szelleme közöttünk kísért, csak valamiért úgy érzem ő nem csak kekeckedik, tényleg fingja sincs arról mi folyik itt.
Amitől a legjobban féltenek minket azok a veszélyes helyzetek, az egyetlen ahol képzettek vagyunk. Szép tőlük, hogy továbbképzés meg minden, de valamiért úgy érzem kiöregedtem már abból, hogy megtanítsanak, hogy legyek mesterkém vagy múzeumi kurátor vagy mit tudom én mit akarnak ezzel.
Fáradtan lépdelek két társam után, mintha csak egy szakadt tutajon zötykölődnék az unalom és elhagyatottság tengerén. A nap éget, szél szétfújja a bőrömet és legszívesebben belefordulnék a vízbe ha nem félteném az életem...

//Akkor most a kontinuitás miatt hallhatatlan a kari? szééép//

Meglepődöm, amikor Max füttyent, és először nem értem, hogy mi van, de amikor körülnézek, hamar észreveszem, hogy az egész terem kiürült. A következő pillanatban pedig már lebegek is. Lebuktunk, észrevettek? Az alapján, amit mondtam, nem kellett volna rájönniük, hogy kik vagyunk, és egyébként is ügyletem rá, hogy ne hallja senki. Annyi előnye viszont van a dolognak, hogy az akció magától ránk talált, nem kell nagyon kutakodni utána. Azt viszont, hogy ne tegyünk kárt senkiben, nem tudom, hogy mennyire lehet megvalósítani. Mindenesetre igyekszem úgy helyezkedni, hogy ha valaki bejön, ne lőhessen agyon azonnal, és legyen időm cselekedni. Az ajtó közvetlen védelmét Max már felülről magára vállalta, így én tőle jobbra helyezkedem el. Előveszem a botot, és várok az érkezőkre. Ha valaki bejut az ajtón, már Max trükkje után, oldalról támadom, és igyekszem egy ütéssel kiütni. Nem akarom megölni, de túl veszélyes lenne nem támadni. Közben persze igyekszem az ablakot is szemmel tartani, hogy ne érhessen meglepetés.

Az ügynökök jönnek, de még nem vettek minket észre. Nagyon profiknak tűnnek, valószínűleg mutánsok ellen képezték ki őket, ezért tudják mit csinálnak. Amelia jelzi, hogy meneküljünk, ő feltartja őket. Tényleg komolyan gondolta azt, hogy hátrahagyjuk egymást? Akkor tényleg csak azért mondta, hogy ránk ez nem vonatkozik, hogy bízzunk benne. Arra nem is gondoltam, hogy azt fogja várni, hogy mi hagyjuk el. De nem, ebben én nem veszek részt. Nem azért jöttem ide, hogy hagyjam a társaimat egyedül harcolni. Valószínűleg egyébként sem tudnánk meglépni anélkül, hogy észrevennének. Megrázom hát a fejem, és mutogatással válaszolok. Én nem ismerem a katonai kézjeleket, de remélem sikerül megértetni vele, hogy nem megyek el nélküle, csinálja, amivel fel akarja tartani őket, és együtt megyünk ki. Mivel én nem értek a távolsági harchoz, amíg nem kell közelharcba bocsátkozni, egyhelyben maradok. Amint elindulnak a többiek, én is követem őket, de nem hagyok el senkit. Maxre nézek, hogy ő mit reagál.

Amelia könnyedén megoldja az ügynök-problémát. Eddig minden rendben is van, bár nyilván nem örül annak, hogy megtagadtuk a parancsot. A szidásra most nem reagálok, nincs idő arra, hogy vitatkozni kezdjünk, bármikor újabb ügynökök jöhetnek. Követem Ameliát, és ügyelek arra, hogy nem jönnek-e újabb ügynökök. Készen állok arra, hogy bármikor előkapjam a botom, és harcolni kezdjek, de remélhetőleg most nem lesz szükség erre. Most még nem nagyon aggódom miatta, de nyilván komoly fejmosásra számíthatunk, ha végre nyugis helyre érünk. Tény, hogy nem vagyok hozzászokva a csapatmunkához, pláne nem a parancsokhoz, de most nem erről van szó. Kezdettől fogva úgy érzem, hogy nem illek ide, hogy egy gyerek vagyok, akire vigyázni kell, és ez az, amit nem tudok elfogadni. Nem azért csatlakoztam, hogy tehernek tekintsenek. Ha nem megy máshogy, lehet, hogy jobb is, ha elküldenek. Talán jobban menne egyedül... De vajon tényleg elzavarnának, vagy csak fenyegetőzik?