Raktárépületek

Bárd eltűnése óta több kétségem és kérdésem merült fel, mint amennyire választ lehetne találni, és azt hiszem, a legzavaróbb még csak nem is hozható kapcsolatba vele. A Szabadságszobor átváltozása olyan mágikus kisugárzás mellett történt, amit nem lehet nem észrevenni, és a démonok, akik ezt tették, nem kispályások. Jól emlékszem még a napra, amikor az angyalok serege özönlötte el a Földet, rémálomként élem át sokszor, és tudtam jól, hogy egy nap megfizetnek majd ezért. Úgy tűnik, ez a nap egyre inkább közeleg, valaki odalent törlesztést akar, és a legérdekesebb, hogy a módszerek ismerősek.
Amikor a városba érkezem, hogy felkeressem néhány kultista, megszállott vagy épp megszállással foglalkozó kapcsolatomat, úgy tűnik, elkéstem a kérdezősködéssel. A démonok serege, ami megérkezik több, mint aggasztó: a félelmeim beigazolódása. Azonban mielőtt bármi történhetne, valaki felveszi velük a harcot, méghozzá eredményesen.
-Zack? Zack Morsus?! - Mágia, csak ez okozhatja, hogy tudom, ki ő, de ilyen mágiát legtöbbször féllények használnak vagy félelemkeltésre, vagy angyali kinyilatkoztatásra. Mióta lett Zack természetfeletti?
Olcsó, fekete öltönyömet körülveszi a sárgás ragyogás, majd elemelkedem a földtől, és Zack felé repülök sebesen. Akármi is folyik itt, Zack tudhatja a válaszokat.
-Zack! - Kiáltok felé, hogy már messziről észrevegyen, és ne higgyen démonnak, már ha erre van esély.

Utálom, mikor megzavarnak, még jobban utálom, mikor nem csak a vállamat veregeti meg valaki, vagy idegesítően köhintget, hanem egyenesen rám lő, hogy felkeltse a figyelmemet. Ha egyszerűen a nevemet mondta volna, akkor is megállok, szükségtelen ez a közjáték. A kvantum erőtér megvédett a lövéstől, de így is akkorát repültem tőle, hogy a dobozok szanaszét szállnak. Hallom valami önelégült, önjelölt bérgyilkos szavait, aki „elvállalta a melót”. Ki a szent isten küld rám bérgyilkosokat? De most komolyan, valaki vagy nagyon gazdag, vagy nagyon hülye, esetleg mindkettő.
Sárgán ragyogva emelkedem ki a dobozok közül, és végigmérem a saját maga által felkent hóhéromat.
-Omega... Vörös Omega? Vagy csak véletlen a vörös szín használata? Mindegy. Nincs rád időm, akárki is bérelt fel, mondd meg neki, hogy szívesen találkozom vele, és megbeszélhetjük a nézeteltéréseket. Ami pedig a képességeimet illeti, az érzelmek manipulálása számomra olyan, mint neked az az X öv a pöcsödön – kiegészítő.
A kvantum zónába átlépve elteleportálok a dobozok közeléből, sőt, a fickó közeléből is. Nem tudom, ki ez a fószer, honnan tudta, hogy itt vagyok, és miért akarják, hogy megöljön engem, de az iménti démoninvázió sokkal fontosabb dolognak tűnik, így arrafelé teleportálok, amerre Zacket láttam, vagyis a fényt, ami Zack volt. Majd később visszatérek erre az alakra is. Ha viszont követ valahogy, akkor kénytelen leszek felvenni vele a harcot. Nem tudom, mire képes, de ha mondjuk kiteleportálom a sztratoszférába, szinte biztos vagyok benne, hogy megtizedelem a veszélyességét.

Mi a...? Nem tudok megszólalni... Ez is a képessége? Sugarat lő, de úgy tűnik ez inkább valamilyen eszköz, vagy... A mostanit már unja, és az enyémet akarja. Szóval képességeket gyűjt. Úgy tűnik, szégyenletesen alábecsültem az ellenségemet, és ezzel máris helyzeti előnybe került. Az újabb lövést már igazán megérzem, a pajzsom gyengül, nem kaphatok be több ilyet, ki kell térnem - legközelebb. Most viszont fel kell kelnem. Egy rakás doboz dőlt rám, ami egyelőre elrejt a szeme elől, és a lépteit is hallom, ahogy közelít errefelé. Itt az ideje egy válaszcsapásnak, miközben itt guberál, hogy engem megtaláljon, meg tudom majd lepni.
Kifújom magam, és megtapintom a bal kezemen lévő sebhelyet. Nálam van a karperec, de ő a képességemre pályázik. Tudja jól, hogy a bandázst nem veheti fel, csak az kaphatja meg, akit kiválaszt az eszköz. De a képességemet ellophatja. Mégis, hogy a francba talált meg?
A kvantumzóna energiájából egy tucatnyi dárdát hozok létre, amikor elég közel van már a fickó a dobozokhoz, és úgy lövöm ki őket felé, mint a pisztolygolyókat. Rögtön ezután kitörök a dobozok közül, és egy gigantikus erejű rúgást indítok meg a fickó heréire – igen, kicsit oldschool megoldás, de ez van. Remélhetőleg ez idő alatt ki tudom figyelni, hogy milyen eszköz van nála, ami a képességeit adja, és hol tartja. Ha újabb támadást indítana felém, akkor megpróbálok kitérni előle, le- vagy elhajolni, ha már közel vagyok hozzá, vagy félrevetődni, ha még távolabb állok. A kitérés után gyors reakcióként egy dobozt vágok hozzá a kvantum erejével. Azt hiszem, így sokkal kevésbé lesz fárasztó a bandázs használata, mintha az óriási lövéseit kéne felfognom. A legszomorúbb az egészben, hogy nem mondhatok frappáns visszavágásokat, ez egy kissé feldühít, és még jobban le akarom nyomni a fickót.

Ezt nevezem igazi csihi-puhinak, megy az adok-kapok, tökön rúgom, gyomron vág, elvakít, hozzá vágok egy dobozt, végül mindketten a földön kötünk ki, de mégsem érzem magam igazán nyeregben, mert mire én újra látok, és észreveszem a fickót, már rám céloz. Plazma. Szóval ezt lövöldözi rám. A kvantum ereje képes elszívni, csak a sötét energia hatol át rajta, de ez persze csak elvi kérdés, mert a kvantum sem fog fel végtelen mennyiségű energiát bármi másból. Kell hozzá más valami is: a tudat ereje. Én pedig kezdek fáradni, és nem biztos, hogy kibírnék még egyet ebből a lórúgásból.
Egy pár másodpercig csak nézek rá, és pontosan úgy nézek, mint aki vert helyzetben van, egy szót sem szólok, csak merőn bámulom, de eközben jár az agyam. Frontális támadás kizárva, ahogy az is, hogy megadom magam, nem az én stílusom. Legvégső esetben megpróbálhatnék elteleportálni, de ez túl sok időt vehetne igénybe. Marad a sunyi megoldás, a tökön rúgás már bejött, a fickó láthatóan nagyon heroikusra veszi a figurát, és nem számol azzal, hogy annak idején a két kezemből éltem meg.
Lassan egy dobozt emelek fel mögötte a bandázs erejével, amit megpróbálok oldalról nekicsapni. Egy dolog, hogy fáj neki, de a lényeg, hogy ellökje a kezét, így nem talál el a lövésével. Ugyanekkor ellentétes irányba is próbálok vetődni a lövés elől, ha a doboz nem jönne be. És a hab a tortára a saját fegyvere, egy kisebb kvantumpántot hozok létre a feje körül, ami a szemét eltakarja, azaz elvakítja, ha minden jól megy. Így talán lehet esélyem, sok kis alkalmazás ahelyett, hogy beszopnám a nagy lövést, lassabban fáradok ki, ő viszont pufogtatja a nagy ágyúját.

A fickó sokkal szívósabb, mint gondoltam, az előbb úgy tűnt, sikerült megfognom, de ez csak átmeneti állapot volt. Azt hittem, az ilyen erejű sugarak lövése lefárasztja őt, de úgy köpködte őket, mintha csak tiktakot szórna szerteszéjjel. Amikor a combomba talál, megroggyanok, és érzem, hogy a kvantumpajzsok nem bírják már ezt a terhelést. Megint lenyom egy tipikus rosszfiús szöveget, de azt nem hagyja, hogy válaszoljak is rá, megint jön ezzel a hangelnyelős trükkjével, ami tényleg elég idegsítő. Viszont támad egy ötletem.
Abból következtetve, hogy a hangok elnémulnak, amikor lőni készül, talán az is lehet, hogy ezeket a hangokat használja fel. Ebben az esetben viszont talán tehetnék valamit, hogy bezavarjam a kis feltöltődését. És ha már ennyire pályázik a képességemre, talán még meg is kínálom egy kis ízelítővel belőle.
Elsőre a kvantum segítségével próbálok minél nagyobb zajt csapni. Először gondolkodom egy cintányéron, de a kisstílűségnek is van határa, nem igaz? Szóval ehelyett egy hangrobbanást idézek elő az energiával. Képes vagyok hangsebesség felett repülni, ami azt jelenti, hogy a kvantumot is fel tudom gyorsítani ilyen sebességre, ez elég hangos lesz, hogy megzavarodjon, talán túl sok energiát kap, túltölti magát, vagy átjut azon a szinten, amit még elnyelhet, és meglepi a hang. Ha ez sikerül, igyekszem kihasználni a zavarodottságát, közel kerülni hozzá, és megérinteni őt az egyetlen olyan helyen, ahol nem takarja ruha: az arcán. Ezután jön csak az igazi móka, megpróbálom felidézni az összes fizikai és lelki fájdalommal járó emlékét, egész pontosan nem az emléket fogja látni, csak az érzést éli át újra, és ha elég nagy beleéléssel csinálom, még újra elő is idézhetem a régi sérüléseit. Persze ez engem is megvisel, de inkább lennék megviselt, mint halott.
Ha a hangrobbanás nem segít, megpróbálok azért kitérni a sugara elől, bár a meglőtt lábbal manőverezni nehéz, úgyhogy inkább cikázva próbálok repülve kitérni.

A hangok generálása először csak erősíti a pasast, de pontosan ezt vártam, utána viszont a vigyorgó pofájáról sikerül letörölnöm azt az ostoba arckifejezést, és ő maga is meglepődik rajta, hogy mi történik. A rossz hír viszont az, hogy hamarosan rám kerül a sor a meglepetéseket illetően. A fényesség, ami jön, nem pont az, amire vártam. Oké, egy robbanás, egy nagyobb kisülés, esetleg a fickó elporlad, vagy valami, talán csak kifekszik ájultan... De ekkora robbanás?
Nem sok időm van reagálni, a robbanás akkora, hogy valószínűleg képtelen leszek bármit is tenni ellene a kvantum erejével, ennyi energiát nem tudok felfogni. Ahogy növekszik a fény, be kell látnom, hogy túllőttem a célon. Ugyanakkor, ha nem állítom le a fickót és megszerzi a képességeimet, akár talán még a bandázsokat is, akkor ennél sokkal nagyobb kárt is tudott volna okozni. Vajon ez mentség? Elég gyenge...
Mivel nem tudok mást kitalálni, az utolsó ötletem, hogy maradék erőmet felhasználva megpróbálok elteleportálni innen. Jobb lenne persze, ha őt vinném el, és ezzel a robbanást is, de egyelőre csak egyszer sikerült mást teleportálni, és azt sem én csináltam, hanem Bárd. Bárd... Hol lehet most?
A teleportálásom célirányaként valami olyan helyet kéne választanom, ahol rám találnak hamar, esetleg ismernek is, és vigyáznak rám, míg magamhoz térek. De jelen helyzetben az egyetlen amire tudok koncentrálni, hogy minél messzebb kerüljek innen, mert nem tudom, mekkora lesz a robbanás. Csak teleportálok minél messzebb. Ez a terv.