Elődök földje

Kimegyek a másik kettő elé, a testvériség tagjai szerencsére nem vesznek észre, már túlságosan hátul vannak. Price leáll ismerkedni az egyik idegen alakkal, ahogy látom elég jól kijönnek, talán már régebbről ismerik egymást, öreg katona megbízok benne. Figyelmem a két újonnan érkezettre terelem, nem mutatkoznak be, sőt az egyikük meg sem hallgat, azonnal elindul, még utána kapom a fejem.
~ Megérkezik egy teljesen idegen környezetbe és minden információ nélkül, teljesen egyedül, álca nélkül, elindul az ellenség irányába? Nem túl elővigyázatos. Türelem, nyugodtnak kell maradnom, a feltett kérdésre kell koncentrálnom.
- Eddig nem találtunk semmit, de szereztünk információkat. A testvériség emberei hárman lehetnek, abba az irányba mentek. -mutatok kezemmel a szivárvány vége felé- Ezen kívül van még itt két idegen is, nem tudom, hogy kerültek ide, de valószínűleg egyik oldalon sem állnak.
Közben jeleznek a többiek, hogy menjünk, amilyen gyorsan tudok lebegek utánuk. Elérkezünk a sziklafalhoz, aminek az oldalába barlangok vannak vájva, végül megtaláljuk amit kerestünk, egy hatalmas terem, szobrokkal, díszekkel és egy hatalmas ajtóval. Ha meglátom a testvériség két emberét, rögtön előpattintom karmaim és felveszek egy alappozíciót, nem bízok bennük. Meglepetésemre harc helyett egy párbeszéd alakul ki, figyelmesen hallgatok, nagyon váratlan amit mondanak, hogy ők is jártak a jövőben. Egyelőre nem teszek semmit, csak a háttérben maradok, figyelek, már más beszél helyettem, felesleges lenne megszólalnom. Néha hátra tekintek, vagy körbenézek, hogy nem próbál-e valaki hátba támadni, vagy nincs-e csapda a közelben.

Such hosszú percekig tanulmányozza a termet, semmi olyat nem talál amin elindulhatna. Még egyszer végigpásztázza a helyet, ekkor látja meg a megérkező ellenállás embereit, felméri őket, a felállásuk, pozíciójukat, felkészültségüket, nem tűnnek annyira összehangoltnak, mint amire számított, sokkal többet várt. De ez nem változtat azon, hogy az ellenség túlerőben van és a küldetés nem szolgálja senki érdekét. Such a vele szembenállók arcát figyeli, amikor Szeráf előadja a meséjét, az történt, amit várt, nem ért el különösebb hatást a jövőbeli kép, már tisztában voltak ők is azzal, hogy mi fog történni. Fagyos tekintete nem változik meg, csak magában mosolyodik el. Végig háttérben marad, megvárja amíg Ethan befejezi, ekkor közelebb megy hozzá és válaszol neki.
- Ahogy mondtad. Ezt mi sem gondoljuk komolyan. - közben végig figyeli az ellenállás tagjait, nem hagyja, hogy körbevegyék, vagy, hogy meglepetésből megtámadják, készen áll, hogy bármikor kitérjen egy oldalra kilépő mozdulattal, majd visszakézből támadja az ellenfél tarkóját. De nem erre számít, sokkal inkább valamilyen alternatív megoldáson gondolkozik. Talán a legnagyobb problémája, hogy ha talál is laternatív megoldást és  később egy telepata belenéz az elméjébe, akkor könnyen átláthat rajta. Végzetes lenne, de jelenleg nincs sok lehetőség, egyelőre csak várja, hogy mi következik.

Úgy tűnik, hogy nem veszélyesek ránk nézve a csoport tagjai, mert a társaink előbújnak a rejtekükből.
~ Szóval nem ellenségek, akkor hát én is előbújok.
Így is teszek, majd alaposan felmérem a másik csoportot. Még sosem találkoztam személyesen egyik ükkel sem, de így elsőre inkább csak megfigyelő maradtam, nem akartam elhamarkodottan elkönyvelni bárkit is bárminek.
A szivárványt figyelve észreveszem, hogy a sziklafalban végződik. A társaság meg is indul arra én pedig követem őket. Amint beérünk a barlangba újabb idegenekkel találkozunk, akik kiengednék az entitást.
- Hekának igaza van. Ha valamit meg akarsz védeni a pusztulástól, akkor nem az a megoldás, hogy magad pusztítod el azt.
Mondom kissé dacosan, elvégre a mi világunk sorsáról van szó.

Az ellenállást tényleg nem lepte meg teljesen az, amit Szeráf mondott, bár látott néhány csodálkozó tekintetet. Ők más részét láthatták a jövőnek, amiben jártak. Volt, aki válaszolt, más csak figyelt vagy körbenézett, csapdára, talán erősítésre, további Mutáns Testvériség-tagokra számítva. Such próbálta csillapítani őket, bár még Szeráfot sem sikerült meggyőznie arról, hogy mit akar valójában. Az egész világ pusztulása neki sem állna érdekében és bár rejtélyes figura, de nem hülye.
A fiatal, csapzott hajú férfi reagált Miller helyett, Szeráf pedig így válaszolt.
- Hogyan dolgoztok a problémán, mikor azt se tudjátok, hol van Zyro? Ó, nem, nem tartjátok gonosznak Magnetot, csak úton-útfélen belétek ütközünk és keresztbe tesztek nekünk. Miért nem tudjátok elfogadni, hogy mi uraljuk a világot? Nem a Testvériség, hanem a mutánsok. Akik közé közületek is sokan tartoznak. Fajok kihalnak, mások tovább fejlődnek és túlélik. A túlélők pedig mi vagyunk, ez a világ rendje. Fölösleges harcolni.

Szeráf ekkor lebegve felemelkedett és megfordult maga körül. Mikor visszaállt az eredeti pózba, széttárt kezekkel vigyorogva folytatta:
- Ha ti is láttátok a képeket az alagútban, akkor tudjátok, hogy állunk. Ez a lény van minden háború mögött és a kiszabadítását is ő szervezhette meg. Nem engedjük ki.
Itt tartott egy pillanatnyi hatásszünetet.
- Mephisto lánya kell nekünk. Isten és a Sátán jól elszórakoznak a világukban, miközben ez a lény a pusztulását segíti elő. Ketten nem bírtak vele, de ha megtaláljuk ezt a kis ördögbigét, a sátán és egy angyal gyerekét, akkor ők hárman már ki tudnák nyírni a pusztítót. És így talán nem jön el az a jövő, amit ti is láttatok. Hát így kapcsolódik a történet ahhoz, amit most csinálunk.

A fiú várta a reakciókat, de látta, hogy egyre türelmetlenebbek és dühösebbek. Az a vékony, halovány fehér fickó nagyon szorongatta a botját. A kis csini lány dacosan szólt hozzá. Kár, hogy rossz oldalt választott, ilyen bomba alakkal örülhetnének egymásnak. Szeráf vidám volt, hogy megkeseríthette az életüket és kellemetlen pillanatokat szerezhetett, de készen állt arra, hogy ha valamelyik feléje közelít, akkor félrelebegjen. Használható tárgy nem igazán volt a barlangban, így ha nem hallgatnak a szóra, csak ész nélkül támadnak, akkor a testi erejére kell hagyatkoznia.

Egymás mellett haladt Tank és Price beszélgettek egymással míg egy barlangig nem értek viszont addig is próbáltak némi információhoz jutni a másikhoz hisz egyikük sem volt ebben a világban otthon így hamar rájöttek, hogy ha ketten össze fognak bármi is lesz többre fognak menni mint egyedül. Ha Suzuka még mindig tankot követte ő nem zavarta a két férfit nyugodtan elbeszélgettek egymással.
Tank: - If something happen... We must act fast together.
Price: - Yeah... What about a simple left and right ?
Tank: - Sure ... l take the right and the back. You take the left and the heart if it's necessary.
Price: - Roger.
Ha a két férfi nem is ismerte egymást személyesen és ez a párperc nem is tette őket a legnagyobb szövetségeseknek még is tudták a katona járást és, hogy hogyan tegyenek valakit ártalmatlanná szükség esetén így ezt le is fixálták maguk között. Mind ketten elővették késüket és kezükben tartották de egyenlőre csak várták az eseményeket nem tettek még semmit sem. Felkészültek egy esetleg "ajtó nyitásra" vagy akármire ha netán robbanás lenne fedezéket néztek maguknak és persze ha valaki nem szimpatikus nekik vagy olyat tesz amit nem kéne azt a megadott taktika szerint kettészedik.

Folyamatosan figyelem a környezetet, de nem látok csapdára utaló nyomot, jelet, és meglepő de a Testvériségnek sincs több embere itt, csak ez a három, akikkel szemben nem csak látszólag, hanem konkrét túlerőben is vagyunk.
~ Többen vagyunk, ők fegyvertelenek, nekünk vannak közelharci fegyvereink. Egyszerűen meg tudjuk őket állítani, szétszedjük őket és leszereljük. De semmiképp nem hagyhatjuk, hogy elszabadítsák azt a lényt, mert akkor mindennek vége, nem csak a Földnek, hanem az egész világnak.
Érzem, ahogy egyre nyugtalanabb, türelmetlenebb leszek, izmaim lassan megfeszülnek és már csak azt várom, hogy történjen valami. Túl sokáig húzzák az időt, lehet az egész csak egy elterelés. Lassan eluralkodik rajtam az érzés, hogy amíg mi csak itt állunk és velük beszélünk ők tesznek valamit, amiről mi nem tudunk. De ezt sikerül figyelmen kívül hagynom és a tényleges helyzetre koncentrálok.
- Eleget halottunk már a mutánsok felsőbbrendűségéről, nem kell belőle több, Zyrohoz meg semmi közötök, ahogy a Sátán lányához sincs. Ha tényleg nem gondoljátok komolyan akkor bizonyítsátok be. És takarodjatok el.
Még engem is meglep, hogy az utolsó szavakat milyen fenyegetően mondtam ki, egyáltalán nem akartam, de már túl feszült vagyok. Harcra készen állok, ha bármi történik akkor először kitérek egyik irányba, vagy próbálok elhajolni, majd a karmaimmal visszakézből próbálom végigvágni a támadó arcát.

Such, ahogy kimondja, hogy nem akarják kiengedni a lényt, megérez valamit, hazugságot. Nem tudja hogyaa vagy miért, de érzi, hogy a többiek, meglepő módon az ellenállás tagjai akarják kiengedni a lényt. Nem értette, hogy miért, eddig nem ilyennek ismerte a motivációikat, hogy ők tették volna ezt, amiről még ő is azt gondolta, hogy túlzás. Legalábbis ezt gondolta egészen eddig, most már belátja, hogy Magneto nyilván nem véletlenül adta ki ezt a feladatot, tudják majd uralni a lényt és fel is használhatják. Mikor Ramirez kicsit ingerültebben lép fel már szinte biztos benne, hogy megérzése helyes, de akkor is váratlanul érte a felismerés. Őt pedig nem szokta semmi váratlanul érni. Egyelőre nem lép semmit, látja, hogy az ellenség túlerőben van, ezért ki akarja várni, hogy támadjanak. Szemét a két késes katonán tartja és gondolatait összeszedve készül fel, hogy esetleg mind a kettőt ki tudja játszani. Ha rátámadnak, akkor próbálja hárítani a támadást, elüti vagy elrúgja a másik végtagját, majd azt megragadva próbálja eltörni, ezután oldalra hajítani az ellenfelét, egyenes a társainak. Más esetben folytatja tovább a védekezést és egy gyors mozdulattal a megfelelő pillanatban torkon vágja az ellenfelet, ha van rá lehetősége. De egyelőre még mindig kivár, nem tetszik neki a helyzete, túl egyoldalú.

Laura:
Követem a többieket... Nos, a többiek alatt csak Tankot értem, mivel továbbra is ő az egyetlen akiben bízok, mert lényegében a többi itt lévő számomra teljesen idegen, fogalmam sincs, hogy kik és hogy kinek az oldalán állhatnak, így lényegében nem is igazán lehet nekik bizalmat szavazni, egészen addig, amíg egy barlanghoz nem érünk, ahol végre kiderül, hogy ki miért van itt és nagyjából eldönthetem, hogy kikben bízhatok. Talán szerencsére... Egészen biztosan szerencsére, a nagyobb csapat is ugyan azért van itt, mint mi, legalább is ezt vallják, hogy az a valami ne szabadulhasson ki, igaz a nagynak mondható szám miatt kissé csalódottnak érzem magam, mert hát ez a világ megmentősdi... Szóval azt hittem, hogy pár kiválasztott személy lesz rá, a többiek meg ki tudja, hogy miért vannak itt, de nem, vagyunk vagy tízen valahányan. Bár ezen nem kezdek el idegeskedni, ezen nem, hiszen sok értelme nem lenne, valamiért mégis kezd úrrá lenni rajtam az idegesség, feszültség a másik három irányába, akik a testvériséget képviselik. Ökölbe szorítom a kezeimet és megfeszítem magam, lényegében ugrásra készen, hogy ha egymásnak esne a két fél egyből tudjak cselekedni én is, amíg viszont ez meg nem történik, addig készen várakozom, de biztos vagyok benne, hogy nem sokáig kell várni, hiszen többeken is könnyedén felfedezhető a türelmetlenség.

Nathaniel:
Csatlakozom a többiekhez, avagy Suchoz és Szerához, természetesen, hiszen mégiscsak egy csapatként lettünk ideküldve, én pedig ki fogom venni a részemet abból amiből ki kell vennem, még ha nem is ígérkezik jónak és egyáltalán nem szimpatikus ez a másik kettő, attól még mindig csapat. Természetesen egy szót sem szólok, nincs rá szükség, hogy beszéljek, túlzottan hozzászoktam a némasághoz már amúgy is és jól érzem magam csendben. Ahogyan Such kimondja, hogy nem fogjuk kiengedni a lényt, valahogy az-az érzésem, és nem is kissé biztos érzésem támad, hogy a másik csapat, még a nővérem is köztük azért érkezett, hogy kiengedjék a lényt, ugyan úgy ahogyan mi is terveztük, de arra használnák fel, hogy romba döntsék Magneto birodalmát és a jövő mutáns birodalmát, amit nem engedhetünk, igaz eléggé egyoldalúak az esélyek, de ez nem rémiszt meg, hiszen jöjjön aminek jönnie kell... Töretlenül figyelem a másik csapatot, bár egyenlőre nem tanúsítok agresszív viselkedést feléjük, de bármikor készen állok elugrani és visszatámadni, vagy ha szükséges akkor közbelépni egy támadásnak ami egy másik társam ellen irányul és egy jól célzott, tarkóra mért támadással eszméletlenné tenni az ellenfelet, vagy ellenfeleinket, ezzel is kevesebbé téve a számukat és növelve az esélyeinket, még ha csak egy kicsivel is... De ha nem történik a részükről sem agresszió, akkor továbbra is állok és várok, hogy mégis miként tovább, mert ebben a helyzetben még jómagam is eléggé tanácstalan vagyok, nem ideges, nem rémült, egyáltalán nem, tanácstalan.

Szeráf tényleg nem akarta már kiengedni a lényt, de itt a barlangban valahogy megint megváltozott a véleménye. Azt mondta el, amit eltervezett, de mikor belekezdett, már nem gondolta komolyan. Úgy érezte, az ellenállás nem azért van itt, hogy örökre zárva tartsa a kaput, hanem hogy a lénnyel állítsa meg Magneto-t. A beszédével végül már csak az volt a célja, hogy összezavarja és idegesítse őket, mert csak kevés reményt látott arra, hogy hisznek neki. Az a kevés is a nulla felé közelített és nem túl messziről.

Sikerült is jól felmérgelni az ellenfeleket. Volt, aki csak kiabált, volt, aki nyilakat lőtt felé. Szeráf erre elmozdult, de a nyílvesszőket anyagtalanná válva átmentek rajta. Itt csak a test és az tudta megsebezni a másikat, ami valakinek a kezében volt. Közben az íjász a falra ugrott és onnan támadt Szeráfra, akit le is vitt a földre. Közben ugrott be neki az, hogy ez az egész a lény műve. Közel vannak hozzá és rajtuk is gyakorolta azt, amivel háborút robbantott ki. Viszályt szított, apró nézeteltéréseket felnagyított, a tényeket eltorzította és egymás ellen fordította a bolygó lakóit. Ugyanez történt itt a barlangban a két csoporttal, akik talán nem estek volna egymásnak. Csak egy kicsit később.

Ahogy a barlang megremegett, látszólag visszatértek a a túlvilágról, minden úgy nézett ki, ahogy a saját realitásukban. Potyogtak a kövek, a kapu pedig végigrepedt. Egy vérfagyasztó röhögést lehetett hallani. Szeráfra ilyen ijedelmet csak az hozott, mikor a koponyás járatban a síró és kiáltó domborművek közelében járt. Tudta, hogy ez a lény volt és nemsokára ki fog jönni. Elindul a világ pusztulása és ha a sátán meg a tesója meg is állítják, óriási katasztrófák lesznek. A szinte mindig magabiztos, vakmerő fiúban most nem maradt olyan gondolat, hogy ő ezt biztosan túléli. Most jött rá, hogy ez nem is zavarja annyira, mint gondolta volna. Valahol mélyen bújt meg benne a gyűlölet mögött a szeretethiány és ebből fakadóan a kilátástalanság, aminek a csúcspontja a halál lehet.

Félt most, rettenetesen félt. Nem az zavarta, hogy tíz perc múlva talán már nem fog élni. Az elmúlás pillanatát akarta elkerülni. Azt, hogy megalázzák, legyőzzék és megsemmisítsék. Ha tudja, megpróbálja elkerülni vagy elhalasztani a halált, de ha szembe kell vele nézni, akkor méltósággal akarja tölteni az utolsó pillanatokat.
Arra gondolt, hogy ő akar az első lenni, aki a lényt fogadja. A lepottyanó kövek közül az egyikkel igyekezett Arzenált teljes erőből torkon vágni, hogy bezúzza a gégecsövét. Ha nem ért el egy követ sem, akkor ököllel ütött az íjász torkára. Közben páros lábbal megpróbálta elrúgni magától és utána talpra állni. Ha be tudott futni a kapun, akkor megtette és remegő lábakkal állt a rém lakhelyén.

A másik társassággal való találkozás nem éppen baráti beszélgetésbe torkollott. A csapattal egy véleményen voltam így nem szóltam közbe. Inkább csak az ajtót kezdtem el vizsgálni. Azonban a szavak áradata egyre jobban sértette az elveimet.
~ Kiengedni a szörnyet azért, hogy megelőzzék a jövőbeli pusztulást egy előbbivel. Ezek nem komplettek.
Az indulatok elszabadultak és már kezembe is ragadtam az egyik dobókésem, és készen álltam arra, hogyha valaki rám támad, akkor azt megsebzem erősen.
Az egyik társunk már támadásba is lendült én pedig inkább a védekezésre játszottam jelen pillanatban, bár az elmém lassanként az indulatok arra sarkallták, hogy támadjak. Azonban Viktória kiáltására megtorpantam. A nő állítását igazolták a következmények is. A barlangot valamilyen teremtménynek a kacaja töltötte be, mitől a barlang remegni kezdett és a plafonról törmelék hullott le, de nemcsak ez volt a hatása. A kacajra összerezzentem a félelem beleköltözött a lelkembe és én hiába próbálkoztam nem tudtam magamból kiirtani az érzést.
A színek visszatértek és mintha megint a való világba kerültünk volna, hogy ezt leellenőrizzem a kezemre pillantottam, hogy lássam ismét feline vagyok -e, mert ha visszatértünk, akkor a képességeinknek is vissza kell.
A remegés következtében az ajtó repedni kezdett, ami csak egy dolgot jelenthet, a lény ki fog törni.
- Megadtuk neki, amit akart és most a viszályunkból akar visszatérni. Fiúk álljatok le!
Mondom a két verekedőnek, miközben a szemem sarkából az ajtót figyelem.
- Inkább azt kellene támadnunk, ami onnan nemsokára kitör.
Mondom bár szavaim nem hatnak túl határozottnak, mert a félelem még most is ott volt a szívemben és a lábam is majdnem remegni kezdett tőle. Épp csak azért nem remegett eddig, mert próbáltam megfeszíteni az izmaimat.

Laura:
Már-már én is ott vagyok, hogy nekimenjek valakinek a kiszemelt hármas közül, csupán a startra várok, s ez meg is történik, hiszen valaki kiugrik a nagyobb csapatból, egyenesen neki annak a fura alaknak akivel korábban is találkoztunk s könnyedén leviszi a földre, nekem pedig ennél több nem is kell. Megteszem az első lépést, a probléma csak az, hogy többre nem jutok, mert furcsa módon minden visszavált színesbe, ami valahogy idegenen érint, mert kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy minden fekete fehér... Másrészt pedig felhangzik egy olyan röhögés amitől ledermedek és ha akarnék sem tudnék továbbmenni, ehelyett inkább Tankhoz húzódom, közel, nagyon közel, igazából ez már inkább bújás, de nem az a jófajta.
- Van egy olyan érzésem, hogy jobb lesz most eltűnnünk innen. - Szerintem ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül, bár rátekintek, hogy ő is így gondolja-e, egyebekben meg ötletem sincs hogy valóban ezt kéne-e tenni, de nekem minden porcikám azért sikolt, hogy szedjem a sátorfát és húzzak el innen minél messzebbre, az már más kérdés, hogy inkább a srácba kapaszkodom és reménykedek benne hogy valami jó ötletet, vagy egy kisebb csodát előhúz a nadrágzsebéből és megmenti a napot... Nos, ez utóbbi esélytelen.

Nathaniel:
Megtörténik végre az amire vártam, az ellenfél megteszi az első lépést, igaz furcsa módon csak egy a sokból, ami igencsak különös, de nem zavar, amíg egyesével tervezik magukat nekünk "dobálni", addig bőven rendben leszünk. Ahogyan beterveztem a társam segítségére sietnék, ha nem változna meg minden, legalább is szín terén és nem harsogna fel egy olyan röhej, amelytől jómagam is összerezzenek és riadtan nézek szét a teremben, csak azért, hogy felfedezhessem az ajtón azt a hatalmas repedést... S ezen a ponton jut el a tudatomig az, amit a férgek jelenlegi... Talán vezetője mondott, ez pedig, nos nem jó, nagyon nem jó. Megpróbálok, bár nem egyszerű, de megpróbálok közbeavatkozni a harcnak, lényegében a saját társamat lefogni, igaz az van a földön, de nincs szükség arra hogy ez tovább folytatódjon, ha most leállunk akkor talán még nem túl késő, máskülönben nekünk végünk van, és ugyebár nem csak nekünk, hanem mindenki másnak is.

//Mivel révén nagyjából kb. ez az utolsó köre a kalandnak, így ennyi emberre nem váltok kört, főleg, hogy ennyi a hiányzó is. Kaptok 3 napot még, elnézést azoktól, akik írtak. Ellenben kompenzációként kiteszem a 3. korszak leírását, hogy mindenki láthassa már és készülni lehessen a bővítésekkel.//

A két férfi kését forgatva várja, hogy végre történjen valami a következő pillanatokban nyilak hada indul feléjük mire hiába a felkészültség mielőtt mozdulhattak volna azok keresztül hatoltak rajtuk. Ez egyértelmű jelzés volt nekik, hogy ebben a harcban egyenlőre nem igen állnak jól, nem indulnak jó esélyekkel.
A színek vissza térnek és a következő pillanatban a barlang már remegni is kezd és kődarabok hullanak az égből Tankhoz oda bújt szorosan a leányzó és aggodalmát fejezte ki amivel a két férfi egyet is értett hisz a helyzet nem tűnt túl kedvezőnek. A nyilak után és most a kő darabok után Tank felelt is és kimondta a nyilvánvalót ezzel együtt felelve a lány aggodalmára.
Tank: - hmmm. Vissza...
Price: - Rendben.
Kissé vonakodva de Price is látta, hogy ez így nem jó. így Tank megfogta a lány kezét és elkezdtek kivonulni futó lépésben.
Tank: - Szégyen... De haszon...
Price: - Kintről elétudjok intézni talán bármi is ez de azzal ha bent maradunk csak ránk omlik az egész ha kijutunk majd szépen kintről megállítjuk ha a többiek kudarcot vallanak.
Ezt követően Price is beérte a futó tankot fedezve őket hátra nézve ha esetleg valami rájuk támadna akkor Price félre rántja a csapatot ha kiérnek akkor felmérik a területet még egyszer hátha találnak valami hasznosat.