Elődök földje

Victoria és Vera is hozzátesz a gondolatmenethez, de megoldást így sem találunk, csak találgatunk. Egy ideig én is elgondolkozok a hallottakon, de tény, hogy nem tudok még magamnak sem logikus választ adni és ez zavar. Egyszerűen túl sok a lehetőség a szimbólumokkal kapcsolatban.
~ Ide tényleg Rachel kellene, aki legalább ért ezekhez a dolgokhoz és akkor valamilyen vonalon elindulhatnánk. De most semmink sincs, arra pedig nehéz tervezni.
Végül a kérdést úgy látszik David oldja meg, kifejezetten határozottan választja a fegyverekkel kirakott utat, és mivel amellett már szólt egy vélemény ezért én is rábólintok.
- Rendben akkor menjünk azon. De nem válunk szét, túl kockázatos.
Ezzel el is indulok a járatba David után, még hátranézek, hogy a többiek jönnek-e. Ha még sincs egyetértés akkor maradok és szólok Davidnek is, hogy várjon. Bár jobban örülnék ha gyorsan döntetnénk és nem veszítenénk időt.

Such szépen lassan halad végig az úton, figyeli a képeket, kifejezetten érdekesnek találja mindegyiket, ez pedig ritka nála. A harc ami elpusztította az előző világot és létrehozta a ma ismertet, ahogy Isten és a Sátán együtt harcol a lény ellen, ez teljesen ellent mond a keresztény vallás alapjainak. Egy elégedett mosoly kerül az arcára, mindig is jó oka volt kételkedni a vallásokkal kapcsolatban és erre itt is a bizonyíték, mennyire tévútón járhatnak a valósághoz képest. Érdekesnek tartja magát a lényt, főleg az erejét, ha valóban ezt akarják most szabadon engedni, hogy Magneto érdekeit szolgálja akkor akár az egész világot elpusztíthatják, mert senki nem fogja tudni megállítani. Ezt majd a többiekkel is megosztja.
Az elágazásnál megáll, nem gondolkozik sokat, szépen megindul előre és figyeli a környezetét, ahogy eddig is.

A mutáns haladt befelé a halálhangulatú járatban. A képességei még itt sem tértek vissza. Elég hamar észrevette volna, már csak abból is, hogy a szárnyai újra megjelennének. Egyre nagyobb volt a hőség és valami szörnyű bűz áradt.
~ Sikerült volna a pokol egyik lejáratát megtalálni?
Szeráf nem volt ijedős, inkább magabiztos, időnként túlzottan is magabiztos. Most viszont végigfutott az agyán, hogy ha a Sátánnal találkozik, akkor mit fog csinálni és elég nyugtalan lett. Mephisto nem áll túl barátságos lény hírében, de ha mégis az, akkor is van valami terve, ami csak neki jó. Bár az Istennel sem járna jobban, az meg átlátna rajta...
~ Egyáltalán itt laknak ezek? Kétlem, hogy ennyire könnyű lenne őket megtalálni.

A furcsa vörös fény nem sokat segített a látásban, már inkább ködszerű volt. Annyit azért a fiú ki tudott venni, hogy a falak egy történetet ábrázoltak. Annyira egyértelmű képek voltak, hogy világos volt a történet: Isten és Mephisto testvérek voltak, nem Úr és Bukott Szolgálója. Persze, hogy ezt is csak azok az ostoba emberek találták ki. Még a világ eredetét is meghamisítják egyszerűségükben. A két ősellenség is volt gyerek és együtt nőttek fel, de egymás ellentétei voltak a domborművek szerint.
A barlang mélyéből sikítások, jajkiáltások és kétségbeesett hangú könyörgéseket lehetett hallani. Szeráfot nagyon emlékeztette a helyzet a jövőbeli eseményekre. Ott is blokkolták a képességeit és egy ilyen vesztőhelyfélébe került. A hőséget és a tüzet szerette és jól bírta, legalábbis mutánsként. Itt más volt a helyzet.

Mikor egy körlépcső tetejéhez érkezett, két választása volt: kimegy és keres egy másik járatot, ahol talán az Isten birodalmát találja vagy magát a lényt. Esetleg őrködik kint és egyedül néz szembe az ellenállás embereivel, ha megérkeznek. Ekkora fényt biztos ők is kiszúrtak.
Teljesen összezavarodott, futottak a lehetőségek a fejében. Itt talán egyből fogságba esik. Ha az Istennel fut össze, az elpusztítja vagy ide küldi. De ha azt a lényt megtalálja, akkor sincs garantálva semmi. Talán elpusztul a világ és először az hal meg, aki kihozza a pusztítót. Ha viszont semmit nem csinál, akkor az ellenállók támadják meg. Esetleg őket becsalhatja ide és ha nem jutnak ki, akkor egy kicsivel könnyebb lesz majd az életük. Amíg a megőrült Zyro fel nem forgatja...
Egyiknek sem látta sokkal több értelmét, mint a másiknak. Itt világokat mozgató erők működtek, amik számára ő csak egy hangya volt. A szívére hallgatott és úgy döntött, hogy ha már tűzgyűjtónak született, akkor irány a Pokol! Mephisto-nál legalább láthat néhány nyomorult embert szenvedni, ez is jobb a semminél...
Elindult lefelé a lépcsőn.

A többiek csak találgatnak, ahogy én is. Végül David lép és elindul a fegyverekkel mintázott járatban, két társunk pedig a nyomába ered. Én is utánuk megyek, de előbb még meggyőződöm arról, hogy nem követ -e minket senki se az ellenség közül, mert könnyen lehet, hogy csak arra várnak, hogy besétáljunk, aztán pedig bezárják a járat száját és mi többé nem jutunk ki.
Amint meggyőződtem, hogy nincsenek ellenségek a közelben én is belépek a járatba, szorosan követve a társaimat. Az út közben nem érek a falakhoz, és figyelek a talajra is.
~ Nem lenne jó ötlet belelépni a csapdába. Nyugi, te gyáva macska, nem lesz gáz. Szedd már össze magad.
Bíztatom magam, majd már kissé bátrabban haladok tovább a járatban, amiben továbbra is figyelek, mindenre és mindenkire.

Egy pillanatra eltakarom a szememet és reflexszerűen hajolok el a fehéredés elől. El fog tartani egy darabig, hogy megszokjam a kényelmetlen szituációt. Damianre nézek, majd magamra, csak mi maradtunk színesek, az egész tetves környék negatívba öltözött. Mint valami morbid karácsonyi dekoráció.
- Ilyen tarkán nem lesz egyszerű vegyülni... - Csúszik csak ki a bohóc megjegyzés, miközben végig tekintek a felszerelésemen. Még szerencse, hogy eddig is ilyen ódivatú fegyvert használtam. Se képesség se technika. Én leszek itt a francos aduász... Megmentjük a földet! Ja.
- Nincs metro, sétálhatunk a toronyhoz... - Kezdem fancsalin, majd biccentek a megfelelő irányba a Szellemnek és én el is indulok a kis múltidéző túránkra. Ha jól tudom neki se lesz egyszerű kör, mint X tékozló fiú...

//Kicsit rövid lett, de bele kell még jönnöm megint a kariba:D//

John Price
Ezek az alagutak szinte már játszanak a türelmünkkel és semmi alapunk sincs amiről eltudnánk indulni. Halkan el is kezdek töprengeni magamba majd kicsit ki is fejtem mire jutottam a többieknek amíg ők hangosan gondolkodtak.
- Nos valószínűleg a legtöbben a fegyveres ajtót választanák mivel abba rejlik a lehetőség, hogy fegyverre bukkanunk azonban a másikon csak egy egyszerű barlang van amely akár be is omolhat és pont a túlzott egyszerűsége miatt lehet csapda viszont ugyanezen elvan akár a másik is csapda lehet hisz az is nyilvánvaló választás lenne sőt az is lehet, hogy a csapda készítő is csak találomra bökött rá egy egyik barlangra és csapdákat helyezett rá így én azt mondom elindulok a fegyveres barlanghoz aztán meglátjuk, hogy mi lesz... Ellen vetés?
Ha nem szólalt fel senki elindultam a fegyveres barlang szerűség bejáratához és be is léptem rajta ha tehettem. Persze ha valaki követni szeretett volna azt bevártam de ha senki nem ragaszkodott ahhoz, hogy elsőnek lépjen be akkor beléptem én ha betudtam.



Tank009
Az első mondatra rögtön felkapom a fejemet és próbálom az láthatatlanságomat bekapcsolni amely nem sikerült így rögtön válaszolok is erre a mondatára próbálva.
- Mit jelent az, hogy nem működnek a fegyverek legalább még működnek ?!
Félre állítom magam mellől a lányt és próbálom egy fába vagy akármibe amit látok elsütni a fegyveremet. A mesét végig hallgatva csak vakarom kissé a fejemet majd ismét felelek.
- Na jó akkor tehát ez volt az a bizonyos "Nagy BUM" de ők előtte, hogy keletkeztek, hogy lettek Istenek vagy mik amikbe amúgy meg sem merem jegyezni, hogy nem hiszek...
Még akkor is ateista maradnék ha személyesen találkoznék eggyel és olyan pólót horda amin én vagyok az Isten felirat áll....
- Persze megint Magnetonak kell keverni a szart a világ uralom nem elég neki kész nekem 8 ha ellene megyünk harcba akkor segítek.

Nem volt időnk csatlakozni az X-ekhez, mielőtt a váltás megtörtént volna. Pár pillanatig csöndben nézek végig a negatív világon, hagyom, hogy a ború és a sötétség behatoljon az agyamba, és kissé elterpeszkedjen ott. De ez nem tart sokáig, hamarosan Samre nézek, és egy biccentéssel jelzem neki, hogy mehetünk. A képességem hiánya aggaszt, de sosem voltam az az ember, aki csak arra hagyatkozik. Csendben haladok Arzenál mellett, figyelve a környezetem, hogy mikor bukkan fel valami veszély. Közben keserű gondolatok járnak a fejemben. Az X-mennel való újabb találkozás felidézi a borzalmakat, amik elindítottak azon az úton, amin most haladok. Azt, hogy az idealizmusuk miatt halt meg a családom. De tényleg van értelme ezen elmélkedni. Nem tudtam, és valószínűleg soha nem is fogok tudni megbocsátani nekik, de azt nem engedhetem meg magamnak, hogy az én haragom miatt veszélybe kerüljön a világ. Minden figyelmemet a feladatra kell összpontosítanom, és együtt kell dolgoznom bárkivel, bármilyen nehéz is lesz. És végtére is az ellenfelünk sokkal gyűlöletesebb az X-mennél. Meg kell állítanunk Magnetot egyszer, s mindenkorra!

Laura:
Érkezik egy felemás válasz, amire többet várnék mert... Nem igazán indokolja meg a miértet és a másik miértet, ami mind a két kérdésemben benne van, úgy értem oké, nem ő választott minket, hanem nagyobb hatalmak, ezt pedig egy nagy körítéssel elénk is tálalja egy " ki hitte volna " kategóriás történettel, ezt pedig el is fogadom, mert... Jó nem feltétlenül hiszem el, de oké, erre maga sem tudja a választ, hogy miért mi, legalább is feltételezem. De a másik, hogy miért úgy nézek ki, mint egy ember. Persze nem szakítom félbe, de amint végzett, neki szegezem ismételten a magam kérdéseit és remélem, hogy ezúttal sikerül többet mondó választ kicsikarni belőle, mert az előzőkkel nem mentem túlzottan sokra, legalább is egy téren biztosan nem.
- Értem, nem működnek a képességek... De ez nem válasz, miért nézek úgy ki, mint egy ember, amikor nekem semmi közöm az emberekhez? Genetikailag alapjáraton gyíkok családjából származok. - Na meg persze van egy másik és amúgy talán fontosabb kérdés is, de efelett nem tudtam elsiklani, a természetem egyszerűen nem engedte, de most, hogy ezen túl vagyok, jöhet a fontosabb része.
- Mellesleg... Szép történet meg minden, de mi garantálja, hogy igaz, és hogy nem te próbálsz minket rávenni arra, hogy kiengedjük azt a valamit? - Hiszen... Végül is ő honnan tudhatná, hogy mi volt olyan régen, ha valóban ez történt mert megmondom őszintén én nem vagyok egy vallásos ember, soha életemben nem foglalkoztam a hittel, legalább is eddig nem, amire emlékszem, de szerintem azelőtt sem, egyszerűen nem találtam a cuccaim között ezzel kapcsolatos dolgokat, szóval nem látok benne logikát, hogy ha valóban léteznek ilyen dolgok, akkor azok mi alapján választanának engem ilyesmire... Persze ha mégis igaz, akkor meg megtisztelve érezhetem magam, azt hiszem.

Nathaniel:
Hátra tekintgetés nélkül, töretlenül haladok előre, egészen addig, amíg el nem fog valamiféle kellemes érzés, és meg nem hallok valamiféle halk suttogást... Ez pedig egészen hamar bekövetkezik, tehát nem igazán tettem többet pár lépésnél megállás nélkül... Lényegében az első lépés után megállok, persze pár másodperc után folytatom az utamat. Nem hittem volna, hogy bármi is történni fog, de megvallom őszintén, az a felemelő és könnyed érzés ami valamiért átjár, megnyugtat, ez pedig, a nyugodtság érzete nem igazán szerves része az életemnek, amióta Laura eltűnt, most viszont erre könnyebb gondolni, elfogadni... Nem, még mindig nem fogom, de könnyebb ezen gondolkodni. Ahogyan haladok, természetesen feltűnnek a képek a falakon, amiknél meg is állok és alaposan átvizsgálom őket.
~ Isten élete?... ~Furcsának érzem, hiszen sosem voltam vallásos, most mégis olyan egyszerű elhinni, hogy egy ilyen entitás létezhet, ez talán főleg annak is köszönhető, hogy megjártam egy démonokkal teli síkot, amire még mindig nem szívesen emlékszem és valószínűleg soha nem is fogok. Mindenesetre is a képek összeraknak egy egészen komplett történetet a talán legismertebb vallás két végletéről, aminek szégyen vagy sem, de most nem jut eszembe a neve, talán ha megerőltetném magamat se jutna eszembe, mert világ életemben nem foglalkoztam ezekkel. Egyszerűen csak... Alap tudás, hogy a két véglet, az isten és a sátán. Szóval a gyerekkoruk lenne, legalább is az egyiké mindenképpen. Végül elérek egy lépcsőhöz, ahonnan már erősebben lehet hallani az imádkozást... Hát, csak remélem, hogy nem fog valami belerángatni egy kellemetlen helyzetbe ami ezzel kapcsolatos, mert nem igazán tudnék vele mit kezdeni. Mindenesetre is folytatom az utamat lefelé a lépcsőn, mivel másfelé amúgy sem tudok menni.

Kemény kőből faragott lépcsőn vezetett az út lefelé és egyre kellemetlenebb volt. Egy másik folyosóban végződött a lépcső és Szeráf meglátta, honnan jönnek a hangok. A szenvedő embereket ábrázoló domborművekből jöttek a nyögések és a kiáltások.
~ Valamiféle élő épület lenne ez? - gondolta magában és igyekezett a falaktól lehető legmesszebb, középen menni, hogy ha a hangokat kiadók a karjukat nyújtják felé, akkor ne érjék el. Ez olyan volt, mint egy múzeumi tárlat a pokolról. Szeráf látta, hogyan vált Mephisto a holt lelkek urává. Az egyik jelenet azt ábrázolta, hogy a Sátánnak lánya lett egy angyaltól és ez a lány elég hatalmas volt ahhoz, hogy megölje az apját.
~ Ennyi. Ott se tiszták a játékszabályok.
Azon azért elgondolkozott, hol lehet most az a lány? Ő lenne, akit ki kell szabadítani? Arról nincs szó itt, hogy az Istent is meg tudná ölni, de könnyen lehet, ha mindkét oldal erejével rendelkezik. És a képek szerint ő az  egyetlen ellenfél Istenen kívül. A történetet elmesélő domborműveket nézegetve a folyosó végére ért, ahol egy zárt ajtó fogadta. Szeráf nézte, hogy van-e rajta zár, kulcslyuk vagy mágia tartja-e becsukva. Körbenézett a falakon is, hogy nem lát-e olyan jelenetet, amiben szerepelne ez az ajtó.

Terv szerint együtt maradunk és így megyünk be az alagútba. Oldalt a falakon képek vannak, amikből rájövök, hogy ez a lény sokkal hatalmasabb annál mint amit én először feltételeztem, vagy amit fel tudnék egyáltalán fogni. Mindenképpen meg kell állítanunk. Olyan erők harcoltak ellene, amik ma a leghatalmasabbak és így is csak a világok pusztulásának árán tudták megállítani. Tényleg igazak lehetnek azok a pletykák, amik arról szólnak, hogy Magneto is csak egy báb, ilyet még ő sem akarhat, hogy minden elpusztuljon, ez már túl sok. Magamban gondolkozok és tépelődöm, hogy mi történik ha mégsem sikerül, ekkora hibát nem engedhetünk meg. És ahogy ezt teszem kezdem érezni, hogy nem vagyok már teljesen jól. A megjegyzésen azért jót mosolygok.
~ Nem tetszik ez, nagyon nem, egyetlen dolog amit felhasználhatunk Magneto emberei ellen, hogy őket is megpróbáljuk meggyőzni, hogy ez öngyilkosság. Nem számít ha Magneto ezt akarja, hogyha ők nem teszik meg. De erre meg nem alapozhatunk, túl elvetemültek ahhoz a testvériség tagjai.
Kicsit felzárkózok Davidhez és szemügyre veszem a két utat.
- Esetleg most lehetne szó különválásról. Vagy továbbra is maradjunk együtt? Nekem mindegy, én lefelé venném az irányt, de jobb ha ti találjátok ki.
Ha szétválunk akkor én lefelé veszem az irányt, ahogy mondtam, ha együtt maradunk akkor pedig a többiek tervei alapján indulok el.

Such folytatja az utat, egyenesen, az a legkönnyebb és számára ez a lényeg, hogy ne a rögös utat járja, azt sose szerette. Ahogy tanulmányozza tovább a falba vésett jeleket, rájön, hogy a lény minden háborút manipulált a világon, már az idők kezdete óta. Érdekesnek találja, hogy még egy másik síkba zárva is ennyi ereje legyen, pontosabban lehetősége, az erejében nem kételkedett csak a módszereibe. Mivel ezeket nem tudta behatóbban tanulmányozni, az előtte álló ajtót vizsgálja meg. Alaposan végigméri minden centiméterét. Különleges jelet, utalást keres rajta, vagy esetleg egy kart vagy zárat, bármi ami hasznára lehet. Ha ilyet nem talál vagy nem tud vele semmit kezdeni akkor lassan közelebb lép az ajtóhoz, óvatosan megérinti és megpróbálja kinyitni. Egyelőre nem biztos a következő lépésben, ezért ha nem tudja kinyitni az ajtót, akkor a falakon lévő képekben keresi a megoldást.

Miközben végighaladtunk a folyosón, egy történetet szemlélhettünk meg. A sok kép és szimbólum között végül körvonalazódott bennem a történet, amit a falakon lévő képekből állt össze. Miközben a képeket néztem, a környezetemre is figyeltem a szemem sarkából. Nem akartam, hogy bármi meglepetés is érjen minket, főleg most, hogy nincs senkinek semmilyen képessége sem.
Pár perc múlva egy elágazáshoz értünk, vagy egyenesen mehettünk volna tovább, vagy pedig lefelé egy csigalépcsőn.
Mielőtt döntöttem volna megpróbáltam gyorsan megnézni a túloldali, de még innen látható képeket is. Miután ezt megtettem a többiekhez fordultam.
- Ne váljunk szét. Nem lenne túl sok esélyünk két 3 fős csapattal. Mit gondoltok merre menjünk? Nekem valami az súgja, hogy lefelé kell mennünk, de ha tovább akarunk művelődni történelemből akkor haladjunk tovább.

Laura:
Magyarázkodás, köszöngetés, majd pedig nekem magyarázgatás, amire csak oldalra biccentem a fejemet. Kétlem, hogy ez valamiféle ajándék, vagy hogy egy tenyérnyi gyík lennék amúgy, hiszen oké, mutálódás következtében lettünk azok, amik vagyunk, de ez lényegében csak gyorsított evolúció, Tank sem lett majom, még ha el is tol magától... Csak legyünk ezen túl, megkapja még ezért a magáét, természetesen semmi komoly formájában, attól még mindig bírom a fejét és végül is tesztelni akarta csak a fegyvert. Az utolsó kérdésre elmosolyodom.
- Ne vedd sértésnek, de vannak olyan elmebetegek, akik minden pusztulásában lelik az örömüket. Persze nem feltételezem, hogy te ilyen lennél. - Még... Mert eddig egészen normálisan viselkedett, leszámítva az egész hátborzongató részét. Amúgy meg nem tudom, hogy minek ecseteli nekem a dolgokat amikor egyszer már lényegében beleegyeztem a dologba, még egyszer kérdés nélkül úgysem fogok rábólintani mert ha már egyszer ezen túlestünk, akkor nem fogom megint ugyan azt eljátszani, mint az előbb, nem is tudom, talán a lustaság miatt... Talán. Fel kell tennem egy kérdést, ami talán végre előrébb lendítheti ezt az egész helyzetet.
- Szóval... Hogyan és merre tovább? -

Nathaniel:
Ahogyan lesétálok a lépcsőn, a vörös fényt hamarosan felváltja az aranyszín, ami sokkalta barátságosabbá teszi az amúgy már alapvetően barátságos helyet, ráadásul megvan a kántálás, vagy imádkozás forrása... Imádkozó szobrok, nem igazán tudok mit mondani rá, úgy értem... Imádkozó szobrok, persze, nem keresek benne logikát, pedig mindenben szokásom, mert minden mögött van logika, de ha egy dolgot megtanultam a természetfeletti dolgokkal kapcsolatban, hogy azokban nem feltétlenül éri meg logikát keresni, vagy erre időt pazarolni. Mindenesetre is megérintem a domborműveket, legalább is az egyiket az arcán, habár kétlem, hogy bármi történni fog, a kíváncsiság mégiscsak nagy úr és rávesz, hogy " hátha lesz valami érdekes" alapon cselekedjek... Mindenesetre is alaposabban szemügyre véve még a dolgokat, vannak itt képek amik bizony eléggé szép látványt nyújtanak de még ha ez valóban így is van... Én nem érezném jól magam egy gondtalan helyen az idők végezetéig, legalább is nem látom valószínűnek, persze amíg nem tapasztaltam nem tudhatom, persze soha sem fogom tapasztalni, ez az élet rendje és ez maga az élet is, megoldásra váró problémák csavaros sorozata. Lényegében ezekkel többet nem is foglalkozok, az összetűzés az alsó és a felső világ között jobban érdekel, de az sem mond igazából sokat, az viszont érdekes, hogy mind a két fél kijátssza a szabályokat. Végül csak eljutok az utolsó képig, ami a sátán és egy angyal nászáról, na meg az abból születő, mindkét félre veszélyes fattyúról szól... Érdekes, érdekes, de nem foglalkozok vele többet, inkább szemügyre veszem az előttem lévő zárt ajtót, majd pedig egy kevés, indokolatlan nézelődés után megpróbálom kinyitni és tovább haladni, ha nem nyílna, akkor visszafordulok és egy emelettel fentebb folytatom az utam.

JOHN PRICE:
Ahogy befele sétálunk a csapattal folyamatosan nézem a barlang rajzokat amelyek az egész evolúciónk születését ábrázolják azaz nem pont ezt hanem maga a mindenség okát.
Na jó gondolatban szinte egy szót sem hittem a dolgokból hisz nem is nagyon érdekeltek sosem ezek a történetek inkább a fizikába hittem mint holmi Istenekbe és azoknak harcába.
Bárhogy is a történetet próbáltam ahogy csak tudtam megjegyezni hisz nem véletlenül voltak valószínűsítem ott mikor megint egy elágazáshoz érünk rögtön be is ugrik, hogy a megoldás biztos a rajzokba lesz de aztán látom, hogy a rajzok folytatódnak az egyik oldat míg a másik út teljesen irracionálisan jelenik meg előttünk. Hirtelen fogalmam nem volt mi értelme van még egy útnak itt lennie valahogy vonzott azokhoz a lépcsőkhöz a kíváncsiság. De csak azért mert 2 út volt és az egyiken szinte már eddig is jöttünk. Társaim közül is volt aki hasonlóan gondolkodott hisz én sem akartam túlzottan szétválni és lefele is akartam menni tehát úgy gondoltam bedobom a "szavazatomat a közösbe".
- Ne váljunk szét azt mondom de mindenkinek a szíve joga és lefele mentem ...
Megindulok majd felteszem a szokásos kérdésemet.
- Ellen vetés ?
Ezt sosem ellenségesen teszem fel inkább olyan ha van jobb ötlet hallgatom mert én sem tudom.


TANK009:
Naná, hogy nem működik a fegyverem hiába próbáltam azt kétszer, háromszor is elsütni még a tárat is kivettem kibiztosítottam a fegyvert úgy is elsütöttem megnéztem a golyókat benne elkezdtem nézni felhúzva hátha valami rugó gond van vagy akármi nézem hátha elromlott ami ilyen karbantartás mellett nehéz lenne de biztos ami biztos szemeimmel már szétszereltem. Mire megköszönte a részvételt már csak bólintottam és tovább fabrikáltam a fegyveremet magamba morogva. A lány kérdésire is ad megint egy kissé ködös választ majd a lány is kérdez de valószínűsítettem ezúttal tőlem.
- Nem tudom mennyit tud rólam hisz eddig a pillanatig én magáról sem tudtam vagy arról, hogy maga tud rólam még mindig nem győzött meg, hogy ismerne engem hisz ha tudja, hogy mivel foglalkozom könnyen találhat az alvilágban rólam információt ... De lelövöm a poént a fegyver kell a munkámhoz.
Mondom kissé idegeskedve mikor a fegyverem az átnézés és tárcsere után sem sül el.
- Kész ez bemondta az unalmast legalább a késem működik vagy az meg elvan csorbulva ?
Vártam a hölgy válaszára a kérdést szintén.
~ A hölgybe volt valami fura még pedig az, hogy tényleg út tesz mint aki ismerne és nem is teszi ezt rosszul talán igazat mond ?!
Viszont az előbb észrevettem, hogy mindenki repked ebbe a világba vajon én is tudok? Ki is próbáltam hátha sikerült egy méterrel feljebb emelnem magam.

Mindenki egyetért abban, hogy együtt kell maradnunk és lefelé kell mennünk, ennek örülök, nem kell azzal vesztegetnünk az időt, hogy új tervet kovácsoljunk és mindenkit meggyőzzünk. A lépcsőn leérve a falakon az ábrák és rajzok sorozata tovább folytatódott. Végül az utolsó rajznál mintha felismerném a nőt a képen, legalábbis a történet alapján nagyon nagy valószínűséggel Rachel testvéréről van szó. Megerősítést várva David-re tekintek, majd ha bólint akkor megjegyzést teszek.
- Ezt majd közölnünk kell Rachelel is. - többet ehhez felesleges hozzáfűzni, aki tudja mire gondolok az ennyiből megérti, aki pedig nem ismeri még a csapatot, annak nem most kell elmagyarázni. Az előttünk lévő kapura koncentrálok, megnézem milyen anyagból van és elkezdek rajta csapdára utaló jeleket keresni, egy furcsa jel, kar, vagy akármi ami gyanús lehet. Ezután pedig azt próbálom kitalálni, hogyan is lehet kinyitni.
- Lehet csapda és ha kinyitjuk aktiváljuk. Vagy egyáltalán nincs semmi a másik oldalon, de ezt csak akkor tudhatjuk meg ha kinyitjuk.
Ha a többieknek nincs jobb ötlete, akkor én megpróbálom nagyon óvatosan, szépen lassan kinyitni, minden kis neszre figyelve, hátha még időben észreveszem ha baj van és megtudom fogni az ajtót.

Such pár percig keresi az ajtón és a képeken a jeleket, de nem talál semmi használhatót, nincs is rá szükség, az ajtó magától kinyílik és ismét fényesség következik. Egy dombon találja magát, megint a szürke környezettel körülvéve, csak egy színes szivárvány tér el mindentől, az vonja magára a figyelmét. A társainak biccentéssel jelez, majd ismét elfordul tőlük, nem tudja, hogyan kerülhettek egyszerre ide, de nem is keres logikus választ egy ilyen törvényekkel rendelkező túlvilágon. A lényeg, hogy most itt vannak.
- Láttatok ti is jeleket a folyosók falán igaz? Feltételezem nektek nem ugyanaz volt, mint amin én mentem végig. - csak ennyit mond, többet nem fűz hozzá, se azt, hogy ő mit látott, és nem is kérdezi, hogy a többiek mit láttak. Majd később, amikor hasznára válhat. Két alakon akad meg a szemem, egy jó ideig figyeli őket, főleg azt nézi, hogyan mozognak, merre indulnak, mit tesznek. Nem mutat rájuk csak a fejével bök feléjük.
- Az ellenállás csapatához képest kevesen vannak. Szeráf?

Elindulok, de rögtön tapasztalom, hogy a fizika törvényei nem úgy működnek, mint rendesen. A talaj nem tart meg, minden lépéssel mélyebbre süllyedek benne, de nem mintha folyékonnyá vált volna a beton a lábam alatt, hanem egyszerűen nincs ott! Nem telik el sok idő, amíg rájövök, hogy képes vagyok felemelkedni. Ha látom, hogy Samnél is minden stimmel, elkezdek egyre magasabbra emelkedni. Hamarosan a felhőkarcolók magasságából nézem a kifordult színvilágú várost. Abból az irányból, ahol a tengernek kéne lennie, vöröses fényt látok. Kérdően nézek Samre, bár nyilván ő sem tud többet, mint én. Talán arra lehet, amit keresünk? De előbb a Főmágus torony felé indulok meg a levegőben. Nem szólok semmi, valahogy nincs hangulatom a beszédhez. A hely nagyon erős hatással van rám, olyan ez, mint a rosszkedv, ami esős időben tör rá az emberre, csak sokkal erősebb. Ráadásul azért indultam, el, hogy a múltam kísérteteivel találkozzak. Ez sem derít igazán jókedvre.