Centralia (Pennsylvania)

A nő beszélni kezdett, de nekem úgy tűnt, hogy egy nagyon durva trippet él át.Velem is volt már ilyen, amikor benn ragadtam egy haluban, és teljesen elhittem mindent, amit láttam. Vagyis, ez lenne az alapvető reakcióm, de tekintve, hogy mik történtek velünk, kezdem úgy érezni, nem erről van szó. Lehet, hogy tényleg igaz, amit a csaj mesél?
- Milyen izékről beszélsz, drágám? Kicsit pontosítanál? - kérdeztem, mert ez a leírás nem volt más, mint k-rva ijesztő. Mint ez az egész hely. Nagyon para volt az egész szitu, főleg, miután a nyomokra mutatott. Éreztem, ahogy égnek áll a szőr testem minden pontján, ahol erre képes volt. Nagyot nyeltem, majd bemutatkoztam én is.
- ifjabbik Tell Villmos vagyok, ex-focisztár. Örvendek. - mondom, majd folytatom, válaszul a kérdésére.
- Alig pár perce kerültünk ide, teljesen más volt itt minden. Nem volt köd, ez egy felújított őrültekháza volt, meg tök modern volt minden. A partybuszunk lerobbant, és elindultunk telefonálni, amikor megjelent az égen egy bige, és közölte, hogy mind meghalunk. Itt változott meg minden, a haverom és a kurvája úgy tűnik nem kerültek át erre a helyre, én és a kölyök viszont igen. - ekkor hallottam meg a zongorát.
- Ez a hely egyre parább. Mit mond, hol van több esélyünk? Bent az épületben, vagy valahol idekint? - néztem a nőre, aki tapasztaltabbnak tűnt. Főleg a pár hónapos előnyével.

A férfi továbbra sem reagál semmit, de nem is zaklatom, hanem megyek utána lefelé, de közben azért megfigyelem, rajta amit szükséges lehet. Amint leérünk egy furcsa párost látunk meg, akik velünk háttal ülnek és az egyik éppen zongorázik. A nőnem tűnt különösnek, ahogy zongorázott csak egy átlagos nőnek tűnt, legalábbis hátulról, a férfinek a feje, azonban felettébb érdekesen festett hátulról is. Mondjuk ki vagyok én, hogy a külsőt kritizáljam, mikor magam sem vagyok emberi külsejű.
A padló megnyikorog alattunk, de a páros észre se veszi, legalábbis úgy tesz. Rossz érzésem támadt, nem tudom mitől, de nem tetszett a helyzet. Próbáltam körbenézni, hogy felmérjem, hogy oda tudok -e jutni a kijárathoz feltűnés nélkül, és ha igen elindulok feléje, ha nem ,akkor várok legalábbis egyelőre.

- John Doe, ex-bentlakó a Centráliai Elmegyógy- és Rehabilitációs intézetből. Vilmos pedig az új ápolóm és védelmezőm. Megmentette az életemet. Büszke vagyok rá, de a jövője különös... Ahogyan az ön története is Alena. Mondja csak, mit eszik hónapok óta? 
Tettem fel a különös kérdést, amelyre bizony jó lenne választ kapni. Ha ezen a helyen, minden ilyen szutyok, akkor jó kérdés, hogy miképpen maradt életben eddig. Ezután, még furcsább kéréssel állok elő, azonban képességem segítségével, talán jobban megértem a helyzetet, amelybe belecsöppentünk.
- Lenne szíves megérinteni a kezemet? Ne féljen, semmi baja nem lesz. Ha mégis, megígérem, hogy nyugodtan lelőhet.
Mondom azzal közelebb lépek és előrenyújtom jobbomat. Nem tudom hányszor tudok belelesni jövőbe és a múltba, de ha sikerrel járok ennél a nőnél, akár Vilmosnál úgy lehet, hogy elkezdhetem egy kirakós darabjainak összeillesztését. Ekkor azonban valamiféle különös zene szólal meg az épületből. A furcsa és eleddig sosem hallott hangra összerezzenek. Majd újdonsül ápolómhoz lépkedek és belekapaszkodok balommal a felsőjébe. 
- Mégis ki játszhat egy ilyen putri közepén? Nekem ez a valami bűzlik. 
Majd elhúzom az orrom meg az arcom, ahogy megpillantok Vilmoson valami alkohol foltot. 
- Vilmos, ez már akkor büdös volt, amikor megittad...

- Egyszer nyomtam valami nagyon szar anyagot, akkor átéltem ilyesmit. Durva. - vonom le a következtetést, majd a gyerek odasétál a csajhoz, és őt is megérinti. Ekkor már kezd gyanús lenni, hogy valami mutáns-látnok-sámán lehet a gyerek, vagy hasonló, de nem teszem szóvá, inkább csendben figyelem. Az egész hely k-rva para, és egyelőre nem igazán akarom elhinni ami történik, de azok alapján amit átéltünk ezen rövid idő alatt, a csaj akár még igazat is mondhat. Nem akarok kockáztatni.
- Valami fontos? - kérdezem a gyereket, ha végzett a trippeléssel, majd ha nem mond semmi lényeges infót, akkor ismét a zongorás őrültekházára nézek.
- Én ezt a helyet kihagynám. Ha valaki ennek az őrületnek a közepén képes leülni zongorázni, az túl őrült ahhoz, hogy én csatlakozzak hozzá. Egy másik házra szavazok, vélemény? - kérdezem, elsősorban a nőt, és másodsorban a kölyköt.
- Esetleg van már kiépített bunkere, vagy valami, ahol meghúzhatnánk magunkat? Én intézni tudom a folyadékellátásunk, nem leszek élősködő, az élelemszerzésben is segítek. A gyereket meg csak nem hagyja magára. - mutatok a kölyökre. Azt nem árulom még el, hogy a kevés táplálékot is ki tudom pótolni, ha szükséges a Vill-itallal. Kész túlélő vagyok, így jobban belegondolva. És egy főnyeremény túlélő-társnak.

Amikor megérintem a nőt, határozottan ugyan azokat a tüneteket produkálom, amikor Vilmost érintettem meg. Az ő múltjából látok képeket, amelyek alátámasztják a nő szavait. A jövője azonban ugyan olyan ködös, mint amilyen Vilmosé. Bár nem vagyok a képességemnek még teljes mértékben az ura, egy valamit gyorsan letudok vonni következtetésképpen. 
- A nő igazat mond, valamiféle lények, tényleg élnek itt.
Vilmos kérdésére válaszolok. 
- Életveszélyben vagyunk, mindkettőtök jövője ködös. Értelmezhetetlen, amivel még nem találkoztam. Véleményem szerint valamiféle idő-szakadékon keresztül létezhet ez a hely. 
Amikor meghallom a zongorajátékot, furán pillantok végig az épületen. Hosszú ideje volt ez az otthonom, szóval nem tudom elképzelni, hogy mégis mi lehet az oka, hogy most egy ilyen putri az egész. Lassan elindulok a ház ajtaja felé és közben jobbomat kinyújtom az ajtó irányába. Elméletileg, a képességem, a tárgyakkal kapcsolatban is működik. 
- Sose lehet tudni, hogy mi mindenre jó, ha az ember Idő-Látó.

Lassan, de alaposan felmérem a terepet, a páros észre se vesz minket, a nő csak játszik tovább nekem, pedig még mindig rossz előérzetem van velük kapcsolatban. Azonban az jó hír, hogy a levegőből el tudnám kerülni, hogy közel kerüljek a pároshoz. Rögtön neki is állok a tárgyakat és a métereket részletesebben figyelni, hogy le tudok e repülni a kijárathoz siklórepülésben, vagy minél halkabban finom csapásokkal kijutni kellő magasságban, de nem annyira, hogy fenn állna a fejbevágás veszélye.
Megvizsgáltam tehát ruhámat és ha ugyanabban vagyok, mint ma délelőtt, akkor a mágnespántoknak meg kell akadályozniuk, hogy széttépjem a ruhát pikkelyes szárnyaimmal. Ha így van akkor kitárom szárnyaim és a lehető leghalkabban repülök el a lépcsőtől a kijárat felé, majd azon ki ha megoldható.

Ahogy leértem, a pók mellé az agancsos megfordul és csak akkor tűnik fel, hogy a tag egy élő fa.
~ Mi a ménkű?
Kérdem magamtól, mire a faszerű lény sikolyt hallat, amire önkénytelenül is a füleimhez kapom a kezem. Annyira sértette őket a hang.
Az épület abban a pillanatban megremegett, és minden fafelületekből lándzsaszerűen nőttek ki indák és felénk csaptak.
~ Na ez is jól kezdődik.
Megpróbálkoztam egy másolatom illúzióját a fapofa elé egy- másfél méterrel megteremteni, majd arra utasítani, hogy integessen és mozogjon természetesen, mintha épp oda teleportáltam volna. Úgy raktam le az illúziót, hogy a fapofa látásteréből kitakarjon minket. ezek után reménykedem, hogy az indákkal majd megpróbálja elkapni az illúziót és akkor van esélyünk kiszökni, míg az illúzió után maradt füstfelhővel szórakozik, ha nem irányítja át az indákat, akkor is megpróbálom elkerülni azokat és a kijáratot megközelíteni, hogy kijuthassak ebből a kelepcéből.

A nő végignézett a házon, majd egy kijárat felé mutat, mire megvonom a vállam. Odabentről határozott hangon jelzi valami, hogy nem akarunk bemenni, úgyhogy inkább követem a csajt. Eddig ő tűnik a legbiztonságosabb pontnak ebben a káoszban, bár azért kicsit fura. Előbukkan a semmiből, elmagyarázza hogy mi van, és utána segít nekünk? Csak úgy? Persze, végülis katona volt, hol is? A... Afrika? Miafasz? Az nem mutánsföld, Apokalipszis uralma alatt? Valami nem stimmel... jobb lesz szemmel tartanom a csajt.
Old-school verdák mellett haladunk el, továbbra is baszott nagy ködben, ez legalább állandó pontja a káosznak. Pár percet sétálunk néma csöndben, mikor meglátjuk a város épületeinek körvonalait. Egy hang a fejemben azt súgja, hogy most kezd komolyra fordulni majd minden.
- Merre? - kérdezem, valamiért ösztönösen suttogva a nőt. Valószínűleg magától is mutatná az utat, de valamennyire megnyugtatna, ha én is tudnám, hogy milyen irányba igyekszünk. Illetve ha elkapják azok az izék amikről beszélt, akkor legalább lesz valamiféle támpontunk, hogy merre keressük a búvóhelyét.

Az elterelésem sikeres volt, nagy nehezen, e csak sikerül kitérnem az indák elől, bár kissé meggyűlt a bajom a hátulról érkezőkkel, de úgy tűnt a trükköm miatt az indák már nem rám fókuszálna, hanem a mellettem álló pókszerű lényre, akit az indák lassan kezdenek teljesen beterítene. Ekkor nyílt számomra esély a menekülésre, és én mivel tudtam, hogy sehogy se tudnék segíteni a srácnak, ki is használtam ezt az alkalmat a menekülésre és a kijárat felé vettem az irányt miközben igyekszem elkerülni az indákat.
~ Gyerünk, most van esély, nem szalaszthatom el.
Miután kiértem sem állok meg. Kissé arrébb megpróbálok felrepülni a köd felé, hogy körbenézhessek, hátha vannak valahol emberek, vagy legalább kevésbé ködös terület, ami felé vehetném az irányt. Mert nekem nincs kedvem itt maradni a falény társaságában.

A kérdésemre nem válaszol, ehelyett sétál tovább, én pedig nem kérdezősködöm tovább. Addig jó, amíg ilyen békésen gyalogtúrázhatunk, nem kellene felhívni magunkra a figyelmet. Még egy pár percig megyünk így, háborítatlanul, komolyan csak a sárga köves utat hiányolom, amikor a nő megindul egy épület felé. Nosza, megérkeztünk! Az épület valami lakóháznak tűnik, már amennyire a köd engedi hogy megállapítsam, és ahogy beérünk, ez elég bizonyossá válik - bent már lámpák világítanak, így valamelyest egyszerűbb átlátni a ködön. Beinvitál minket az egyik lakásba, még mindig némán, majd becsukja az ajtót, mi pedig körülnézhetünk. Elég szép... szeméttelep. Nem vagyok katona, vagy fegyverbuzi, de az összegyűjtött ócskaságokról még én is szakszerűen megállapíthattam, hogy régiségek. Ettől függetlenül ápolt, újszerű állapotban tartotta mindet, ami viszont elég szép szó. Biztos rohadtul unatkozik. Ez után viszont feltesz egy kérdést, ami elég para.
- Őőőőő... persze. Nyertünk. - mondom nem túl meggyőző hangon, miközben ismét végignézek a felszereléseken... mikor kerülhetett ide ez a nő? Vagy csak szopat minket? Ez a szituáció egyre gyatrább, a kölyök meg mintha sokkos állapotban lenne, csak robotszerűen követ minket, de nem csinál semmit. Nem tetszik ez a hely, rohadtul nem, és a nő is kezd egyre kevésbé szimpatikus lenni.
- Mit is mondtál, mikor születtél? - teszem fel a kérdést, bár tudom, hogy ez nem hangzott el ismerkedésünk első szakaszában.

A nő elhúzta a száját, úgy tűnik nem voltam túl meggyőző. Nem mintha kellett volna már hazudnom, mármint ilyen nagy dologról, és ilyen hirtelen. Meg amúgy se szeretek hazudni, de most célszerűnek tűnt. Legközelebb gyorsabban kell kitaláljak valamit, hogy ne legyen túl átlátszó a dolog, és az előadásomon is finomítanom kell. Közben elmondja, hogy mikor született, mire gyors fejszámolást végzek. Ezek szerint közel 40 éves. Nincs az az isten, hogy ez a nő a 3. X közelében legyen, nem hogy a negyediknek. Valami itt nagyon nem kóser, és úgy tűnik kezd ő is rájönni. Na Villmos, még egy próba hazugságra, vagy egyből magyarázkodsz? Talán ha előbb hazudok, és lebukok – mert úgyis lefogok – az meggyőzőbb, mintha egyből elmondom, hogy közel húsz éve van itt, amit ő pár hónapnak érzékelt. Tényleg, ezek szerint ez a kevés idő, amit itt töltöttünk, az otthon napokat, hónapokat jelenthet? Mert az akkor rohadtmód para.
- Tessék? – kissé elgondolkodtam, és most ocsúdok föl bambulásomból, most jutnak el hozzám a nő szavai. - Ja igen, tudod hogy van ez, hirtelen támadt divatok, terjednek mint a futótűz… – mondom reflexszerűen, és közben tovább gondolkodom. Haza kell jutnunk, minél előbb, mert ha igaz amit ez a nő állít, akkor k-rva nagy pácban vagyunk a kölyökkel. Tényleg, miért hiszek én ennek a nőnek? Lehet, hogy ugyan olyan szörny, mint az a nő, akit már láttunk. Lehet, hogy nincsenek is a ködben bujkáló valamik, amikről a csaj beszélt, csak minket szopat. Hiszen nincs más, ami alátámasztaná, csak a nő szava.

Sikerült kijutnom a házból. Nem volt sok kedvem ahhoz, hogy gúzsba kössenek és ki tudja mit tegyenek velem. A menekülésbe azonban a nő valamiért furcsa volt nekem. Nem tudom miért, de jelenleg nem is érdekel igazán.
~ Végre kint.
Fentről már nem látom az idegeneket, csak a lábnyomaikat a hamuban.
~ Remélem nem ellenségekbe botlom.
Elindultam hát repülve a nyomok útján. Közben pedig figyeltem, hogy semminek se repüljek neki, mert a köd ebben még nem könnyítette meg a dolgom sose. Persze figyeltem a hangokra is, hátha valahonnan veszély leselkedik rám.

Szállva követtem a nyomokat, ami a ködben nem volt a legkönnyebb feladat. De mivel siettem egész hamar elérkeztem egy részhez, ahol panel házak emelkedtek ki a földből. Még szerencse, hogy jól manőverezek, mert különben az egyik ház falnak csapódtam volna út közben. A nyomokat azért nem vesztettem el a kerülgetések során, így hamar megtaláltam azt a házat, amely bejáratánál véget érnek a nyomok. Leszálltam és meglepve tapasztaltam, hogy egy mukkot sem hallok csak a saját szívverésem és légzésem. Majd halk nyikorgást halottam a távolból, melynek az irányába kaptam  fejem, de csak  egy pillanatra, inkább nem akartam megtudni mi volt az. Odamentem a ház ajtajához, de az ajtót nem tudtam kinyitni. zárva volt. Olyasféle ház volt miben magamhoz tértem. Mikor nem nyílt az ajtó kopogni kezdtem.
- Hahó? Van itt valaki? Ha van bent valaki kérem engedjen be.

A nő mélyet sóhajt, mielőtt sárba tiporná a hazugságom, és rámutatna arra, hogy mekkora egy barom is vagyok, amiért át akarom verni. Végül is logikus, régebb óta van itt, jobban ismeri hogy mi történik, nem kéne hülyének nézzem.
- Jól van, ez esetben ígérem, nincs több hazugság, bármennyire is hülyén hangzik mostantól az igazság. 2048-ból jöttünk. - mondom, majd elhallgatok, ahogy a furcsa hangot hallom. A nő már mozdul is, hogy megnézze mi az, én viszont nagyjából látom, hogy egy kék bőrű izé, ami repked. Na, ez most vagy egy elbaszott mutáns, vagy pedig egy ellenséges valami, amit el kellene kerülni. Sose voltam a felesleges kockázatok híve, ezért meglapultam, és a nőnek is jeleztem, hogy maradjon csöndben. Ha hallom a kintről jövő kiabálást, nem válaszolok, és próbálok a lehető legnagyobb csöndben maradni. Ha ellenség, akkor nem szabad felfedni magunkat, ha pedig nem az, akkor uszítsa csak magára a kint ólálkodó lényeket, legalább meg tudjuk nézni azokat közelebbről is, és eldönthetem, hogy mennyire igaz amit a fura csaj dumál. Egyelőre még mindig tartok tőle, hogy a bolondját járatja velem, nem tudok neki teljesen hinni. Ha a kölyök mocorogni kezd, akkor őt is rendre utasítom, ez esetben minél hamarabb próbálom befogni a száját, és valamennyire lefogni, hogy ne nagyon tudjon hangoskodni. Jó kondiban vagyok, ez meg egy átlag gyereknek tűnik, csak nem nehéz feladat.

Ahogy válaszoltam, látszólag már elhitte amit mondtam, nem kételkedett a 2048. Megértem, szép szám, amolyan bizalomgerjesztő. Mondjuk egy 2033-ban már lehet, hogy nem bízott volna meg. Ez után, miközben valami mozgolódást láttam kint, a nő egy puskát dobott nekem. Nem voltam túl jó lövész, sőt, fegyvert se nagyon tartottam a kezemben még, de szerencsére ez valami régi modell volt, mint a filmekben. Éppen ezért komoran bólintottam a nő szavaira, és valami kibiztosítószeget kerestem a fegyveren, mint a hollywoodi akciófigurák. Reméltem, hogy vagyok olyan kemény - kinézetre.
Ahogy a nő kifelé siet, utána startolok én is, fegyverrel a kezemben, majd nem kis meglepetésemre kinyitja az ajtót, és berántja a kék valamit., ami továbbra is az ajtót püföli Az anyja úristenit, meg akar ez ölni minket? Még ha szövetséges is, ha elég hülye ahhoz, hogy felverje a fél környéket, én nem szívesen maradnék vele egy fedél alatt. Észre se veszem, ahogy mozdul a kezem, és a puskát rá tartva meghúzom a ravaszt, a feje felé célozva, reménykedve a legjobban. Ha sikerül lelőnöm, akkor meglepve nézek magamra, és a kezemben lévő fegyverre. Még nem öltem soha, és valószínűleg fura érzés lesz. Tényleg, miért is lőttem én most? Lehet, hogy jó társ lett volna...

Semmi válasz, tudom, hogy bent vannak mégse engednek be. Közben hallom, hogy a valami ami a hangot kiadta egyre közelebb jön. Már megfordult a fejemben, hogy hagyjam az egészet és repüljek fel ismét a biztonságosabbnak tűnő égboltra, mikor nyílik az ajtó és valaki beránt. A lendülettől a padlóra estem és szépen lejött a térdeimről és a könyökömről néhány réteg bőr. Aki berántott csak most volt időm jobban megfigyelni, miközben fegyvert szegezett rám. Azonban nemcsak ő volt ott, a szemem sarkából láttam még egy srácot is, akinél szintén fegyver volt. A kibernetikus nő kérdésére lassan a fejem mellé emeltem a kezeimet, hogy lássa nincs nálam fegyver és úgy feleltem.
- Nikol Blue. Menekültem. Fogalmam sincs hogy kerültem ide. A sorstársam most zabálta fel egy faszerű izé, és lehet rám is ez a sors várt volna. Azért jöttem mert azt reméltem ti is sorstársak vagytok és legalább nem akartok megenni.
Mondom, majd a szemem sarkából látom, hogy a csávó emeli a pisztolyt.
- Te mire készülsz?
Kérdem a tekintet az irányba fordítva, de a fejem nem forgatom, majd mikor látom, hogy nem reagál a két karomat a fejem mögé kapom, vagyis abba az irányba, ahonnan a csávó lőhet rám.
~ Mi a fene ütött ebbe?