Centralia (Pennsylvania)

Nem tudom, hogy milyen indíttatásból, de a srác rám lőtt. Éreztem, ahogy a töltény hideg maró érzés közepette eltalálja a vállam és abba fúródik.
- Uff. Te megőrültél?
Kérdem miközben önkénytelenül is a sebemhez kapom a kezem és a srác felé fordulok, de a másik kezem még mindig fent van, hogyha még egyszer lőne akkor minimális esélyem legyen arra, hogy nem halok ebbe a találkozásba bele.
A nő szerencsére úgy tűnik nem azon van, hogy kinyírjanak, így reménykedem, hogy életben maradok. A nő aztán kérdez, amire kérdőn nézek rá.
- Hogyhogy melyik évből? Nem 2048-at írunk? Épp egy bankból jöttem kifelé, mikor egy idióta terrorista felrobbantotta magát, a bakot, és mindent ami a  közelben volt. A robbanás után itt tértem magamhoz.
Válaszolom, miközben megfogalmazódik bennem a kérdés.
- Ti melyik évből jöttetek, ha már így kérdezitek?

Sajnos a nő vállát találom el a feje helyett, amit kicsit sajnálok - egyszerűbb lenne az élet, ha nem fogadnánk be kívülállókat. Már így is elég sokan vagyunk, és az ételkészleteink szűkösek - jó, rendben, lássuk el a sebét, aztán basszuk ki az utcára. Találjon máshol menedéket. Én tudok csinálni italt magunknak bármikor, de ő kétlem, hogy sok hasonló tulajdonsággal rendelkezne. A cyborg elküld elsősegélyért, és elég morcos a hangja ahhoz, hogy megtegyem, még ha kellemetlenül is. Kis keresgélés után meg is találom az elég antik darabot, amit kiviszek az előszobába, és odadobok, kifejezve nemtetszésemet. Hallgatom a nőt, majd felvonom a szemöldököm. Szóval ő is onnan jött, mint én, mi? Kicsit se gyanús... Mindegy, én nem válaszolok a nőnek, és továbbra is rászegezem a fegyverem - elég egy gyanús mozdulat, és újra lövök. Mindezt elég távol a katonától, és újdonsült ismerősünktől, és ezúttal nem állnék le egy lövésnél, addig lőnék amíg biztos a halál - de egyelőre nem ad rá okot, amit valamiért szintén gyanúsnak találok.
- A lövéshang... nem vonzhat ide olyanokat, mint mondtál? - fordítom a tekintetem a katonára végül.

A nő megnyugodott, mikor kimondtam az évszámot, majd aztán megtudok, miért is kérdezte ezt tőlem.
- 2025-ből jöttél? Lehet tudni, hogy most pontosan hol vagyunk és mennyit írunk?
Kérdem, majd kiderül, hogy a lövés miatt idejöhetnek majd akiket nem igazán várnánk szívesen. A nő elküldi a srácot, hogy pakoljon, majd elkezdi ellátni a vállamat valami régi gyógyító szerrel.
- Úgy tűnik a repülést egy ideig hanyagolnom kell.
Jegyzem meg, majd ha útra kész a kis csapat akkor felállok a földről, persze nem túl gyorsan, és nem teszek hirtelen mozdulatot se közben. Egyrészt nem akarom, hogy még jobban fájjon a vállam, másrészről pedig nem akarok még egy lövést kapni sehova se.
~ Remélem elhúzunk, mielőtt megérkezne a "vendégünk".

A nő megnyugodott, amikor az újonnan érkezett tag elmondta, hogy melyik évből jött, majd meg is magyarázta, miután átadta az elsősegélycsomagot. Engem nem nyugtatott meg a dolog, ki tudja, akár fejlődhettek is. Ugyan annyira bíztam meg a két nőben, továbbra is éber maradtam, és nem bíztam a dolgokat a véletlenre. Viszont azt már tudtam, hogy lövészetben nem vagyok a legjobb, legközelebb maradnom kellene a nyers erőnél. Ahogy láttam, a cyborg se bízott ettől függetlenül még a nőben, továbbra is készenlétben tartotta a puskáját, ami valamelyest megnyugtatott - tehát nem elég átmenni a vizsgáján egy évszámmal. A kérdésemre viszont már összeszedte magát, és azonnal mondta, hogy mit tegyünk. Gondolkodás nélkül bementem a szobába, és pakoltam egyből, amit tudtam, és fontosnak tartottam. Próbáltam úgy pakolni, hogy mindenből a legtöbb legyen nálunk, de valamelyest kiegyensúlyozva, tehát ne legyen több lőszer, mint kaja. Vizet viszont, ha voltak ezt tartalmazó palackok is, nem sokat raktam el, hiszen a képességemnek hála ez a legkisebb probléma. Amikor végeztem, kihordtam a táskákat az előszobába.

A nő segített felállni a földről, a vállam fájt, de azért nem fogok belehalni a fájdalomba. Minden esetre jobban örültem volna, ha lett volna egy regeneráló szérumunk, vagy ami még jobb lett volna, ha az a srác egyáltalán nem is próbál meg lelőni, de persze ezen hiába is rágnám magam, a seb az fáj, a repülést, pedig elfelejthetem egy időre.
Épp csak felálltam, mikor egy férfi velőt rázó sikolyát halottam kintről.
~ Ez nem Thao...
Be sem fejezem a gondolatmenetet, mikor valami hatalmas erővel a bejárati ajtónak csapódott valami hangos csattanás kíséretében. A fém ajtó hihetetlenül be volt horpadva és hangos nyikorgással szakadt majdnem ki eredeti helyéről.
- Húzzunk innen!
Javaslom tárnőmnek és elindulok futva a nő után, vagy ha ő nem indul el, akkor majd én elfutok a folyosón, vagy ami van, ha pedig csak az a szoba van, ahova a srác ment, akkor arra sietek el.

Mikor visszamegyek a szobába, látom, hogy a fiatal srác eltűnt, és egyből feltűnik, hogy be van törve az ablak. Nem nehéz összerakni a dolgot, valami bejött érte, vagy a gyerek tért észhez, és menekült - nem látok más alternatívát, és egyik eset se túl jó. Sőt, végeredményben szinte biztos, hogy ugyan az a vége a dolognak. Na, abban viszont egyet értek önmagammal, hogy nem fogom megközelíteni a betört ablakot, én mindent megtettem a gyerekért, aztán ha ő jobbnak látta távozni - utóbbi alternatívával biztatom magam - akkor lelke rajta! Én inkább a csapatot tartom szem előtt, és halkan dúdolva kezdek pakolni, élelmet, fegyvereket, lőszert - na meg valamennyi vizet. Miközben egy üvöltést hallok, ösztönösen arra nézek, és látom, ahogy a gyereket vonszolja... izé, ahogy egy új baráttal játszadozik a srác. Na, majd az a valami szemmel tartja, amúgy is korábban már meg akart ismerkedni ezekkel a népekkel, és semmi nem bizonyítja, hogy ne lennének kedvesek, és vendégszeretőek. Szinte a gondolatomra reagálva jelenik meg egy női alak az ablakban, és kap felém.
- Akurvaanyádat! - szalad ki belőlem, miközben ösztönösen hátrahőkölök, elfelejtve mindent amit hazudtam önmagamnak, és próbálok az alak felé lőni. Nem túl bizalomgerjesztő figura, hiába vannak jó mellei, most valahogy nem próbálnék közelebbi ismeretségbe kerülni vele. Már korábban tapasztaltam, hogy nem vagyok jó lövész, ezért próbálom a testét eltalálni, az a legnagyobb felület, és arra van a legtöbb esélyem.

Más út nem volt csak a szoba ahol Vilmos volt. Így hát gyorsan követtem a kiborg nőt és beértünk a helyiségbe. Amit láttam odabent, arra viszont egyáltalán nem számítottam. Egy bábura hasonlító mozgással rendelkező nő volt a helyiségben késsel a kezében és Vilmossal hadakozott éppen. Mikor viszont a srác eltalálta a mellkasán, az meg se rezzent, mintha már nem is érezné a fájdalmat vagy nem is élne. A Cyborg nő főbe lőtte, na ekkor már végre megállt. Ekkor hallhattam, hogy betörték a bejárati ajtót és ezt egy hangos üvöltés kísérte.
A nő parancsát követve az épp vállamra kaptam egy táskát és az épp kezemre támaszkodva ugrottam kifelé az ablakon. Próbáltam úgy érkezni, hogy ne szenvedjek további sérüléseket, kévén maximum csak fél szárnnyal tompíthatnám az esésemet, ami egyensúly szempontjából nem lenne túl szerencsés így azt is hanyagolnom kell.
Amint kint vagyok futásnak eredek a Cyborg nő után, de közben figyelem a környezetünk, hogy jeleni tudjak, ha további veszélyt észlelek és esetlegesen azt is ki tudjam kerülni.

Miután meglőttem a támadómat, annak vér csapódott ki a mellkasából, jelezve a találatot - de nem tűnt úgy, hogy nagyon meghatotta a dolog. Még csak hátrébb se lökte, vagy valami, hogy legalább hasznosnak érezzem magam. Mindegy, a katona csaj fejbe lőtte helyettem is, miközben hallhattuk, hogy valami határozottan bejött a lakásba, hiába nem vártunk vendégeket. Kezd forró lenni a pite, basszus... A nő parancsára felkaptam a legközelebbi bepakolt táskát, illetve amit bírtam magamra rántottam, lehetőleg csak annyit, amennyi még nem gátol túlságosan a mozgásban, és megpróbálok kiugrani az ablakon. Továbbra is magamnál tartom a fegyvert, hiába vagyok béna vele, és próbálom követni vezetőnket, illetve rálőni mindenre, ami mozog, és nem mi hárman vagyunk. Az se érdekel, ha a kölyköt látom meg az egyik sikátorban, amúgy is dilis a gyerek, meg ki tudja mit tettek vele. Lehet, hogy már nem is önmaga... szóval, vesszen mindenki, aki nem a Vilmos-klub tagja, de csak ha közel van, és veszélyezteti a sebességem tartását. Nem akarok lelassítani, és felesleges lődözgetni, hülyeség lenne. Amíg tudok szépen egyenletesen futni a többiekkel, és ez gyorsabb mint támadóink sebessége, addig nincs gáz.

Miután kiugrottunk az ablakon, nem sokkal később katonai vezetőnk is követett minket, és indult meg, mire én is futni kezdtem. Valami a szobában kifejezte nemtetszését, de szerencsére egyelőre felfogta az ablak - nem sokon múlt, hogy összehugyozzam magam, még szerencse, hogy korábban könnyítettem magamon. Rohadt meleg volt, és pára, valószínűleg a köd miatt leginkább, ami nem tett jót az átlag kondinak - szartam rá, megszoktam már az ilyet az edzőtáborokban, meg esős időkben. Viszont a levegőben szállingózó hamu és füst, na az már nem tett jót edzett tüdőmnek. Lassan úgy tűnt besötétedik, és kurvára nem akartam az utcán éjszakázni - szerintem ezzel a többiek is így voltak. Vezetőnk szóvá is tette a dolgot, és megindult a házak felé, mire követtem - amikor elkapott egy izé. Na, itt már elengedtek a szelepek, és éreztem, ahogy szétárad a melegség a combomon, miközben ránéztem támadómra, ami mély hangon üvöltött. Megpróbáltam szabadulni a szorításából, lerúgni ha sikerül, vagy valahogy menekülni, a fegyverről el is feledkeztem, talán el is ejtettem - nem tudtam rendesen kontrollálni magam, az ösztöneim működtek, állatias szintre fejlődtem a hirtelen sokktól, és csak puszta kezeimre hagyatkoztam, miközben én is üvöltöttem a lénnyel együtt.

Sikerült kiugrani az ablakon még éppen időben, mert a hangok amik odabentről szűrődtek ki ezután nem voltak túlzottan bizalomgerjesztőek.
~ Nem tudom mi adja ki ezt a hangot, de nem is akarom megtudni.
Mondom magamban, míg szapora léptekkel követem az előttem siető két társamat. A környezet meleg volt és tele volt hamuval. Nehezen lehetett lélegezni, bár az izgalmaktól is kapkodta volna a levegőt az ember, de itt rákényszerítette a környezete, hogy ne tegyen így.
A nő szavaira röviden reagálok, közben pedig a sort zárva sétálok tovább céltudatosan.
- Mindenképpen.
Ekkor valami lény nyúl ki az árnyékból és megragadja Vilmost. A két alak egyszerre üvölt fel. Én a jó Kezemmel próbálom elkapni Vilmos karját, hogy megpróbáljam visszahúzni a férfit.
- Kéne egy kis segítség.
Szólok a kiborgnőnek, ha eddig nem lépett volna semmit. És megpróbálom egy reflektor illúziójával elvakítani a ellenséget, feltéve, ha egyáltalán van szeme, ha nem hat a dolog, akkor gyorsan eltüntetem a fényt, hogy ne vonzzon ide több bajt.

Az események rapid tempóra váltanak én pedig alig tudom őket követni. Amikor elesek, akaratlanul is sikkantok egy rövidet, majd a szörnnyel találom magam szemtől szembe, míg a társaim eltűntek. Ledermedek, ahogy realizálom a tényeket, és ennyi elég is volt ahhoz, hogy a szörny kinyújtsa ocsmány nyelvét és a nyakam köré tekerje azt. Amivel fojtogatni kezdett.
~ ÁÁÁ.
Sikítanék, de jelenleg levegőt is alig kaptam, nemhogy sikításra lett volna szuflám. Ösztönösen a nyakamhoz kaptam kezeimmel a körmeimet igyekszem belevájni az undormány nyelvébe, miközben próbálom szétfeszíteni azt, hogy enyhüljön a szorítás és levegőt kapjak.
Ha ittam volna akármit is az elmúlt ki tudja hány órában, akkor most lehet kijönne belőlem. De szerencsémre ez most így elmaradt. Viszont még mindig ki kellett szabadulnom és sejtettem, hogy ehhez kevés lesz a körmök ereje, így megpróbáltam az ördögfarkamat az ő nyaka köré tekerni, hátha míg levegőért kapkod lazul a szorítása és lesz esélyem kislisszanni ebből az undorító nyálkás helyzetből. Ha pedig nem érném el a nyakát, akkor megpróbálom az egyik lábamat olyan erővel és gyorsasággal fellendíteni, hogy torkon rúghassam az ellenfelem, hasonló eredményre számítva, mintha a farkammal fojtogatnám. Közben pedig reménykedtem benne, hogy a saját oxigénem nem fogy el és azok után amiken keresztül mentem végül nem egy szörny gyomra jelenti a végállomást.
~ Gyerünk, valahogy csak van kiút ebből a szorult helyzetből!

Próbálkoztam mindennel, megpróbáltam a farkammal fojtogatni a lényt, de meg se érezte, mintha nem is vett volna levegőt.
~ Ezzel meg mi a fene van? Nem vesz levegőt? Ln viszont igen és ha nem jutok ki hamarosan ebből a szorult helyzetből még a végén ennek a szörnynek a gyomrában végzem.
Félelmemben sikítottam volna és amint láttam, hogy a fojtogatás nem használ rúgkapálni kezdtem és karmaimmal az engem fojtogató nyelvet karmoltam. De a szorítás nem akart engedni, az én levegőm pedig csak fogyott, és lassan a sötétség is kezdett rátelepedni az elmémre a levegő hiányától.
~ Ennyi volt? vége? Nem ilyen halálra vágytam, nem hallhatok még meg. Még annyi dolgom lenne az életben.
Ekkor sötétült el minden.

Mikor újra magamhoz tértem, köhögés közepette, vettem csak észre, hogy szakad rám az eső. Kinyitottam a szemem és lassan kezdett élesedni szemem előtt a kép és a hallásom is normalizálódott. Madárcsicsergést hallottam. Láttam a nappalt, a napfényt az esőt, mellettem pedig a cyborg nőt és a férfit aki meglőtt. Körbenéztem, de a szörnyet nem láttam sehol sem hála az égnek.
Nem tudom hogy kerültünk oda de örültem neki, hogy nem lettem szörnykaja. A városon kívül voltunk, és a köd teljesen eltűnt, és az áram is visszatért a városba a jelek szerint.
A vállamat kezdtem el vizsgálni, hogy rendben van - e, majd a cyborg nő tesz fel egy kérdést, melyre miután a légzésem rendbe jött, mivel a köhögés után is szaporán vettem a levegőt az átélt izgalmaktól, válaszoltam is.
- Veletek, mivel eltűntetek fogalmam sincs, engem azt hittem megesz az az izé, mikor elájultam a fojtogatásától. Helyileg szerintem pedig, még mindig ugyanabban a furcsa városban.
Válaszolom még enyhén kapkodva a levegőt, közben pedig kémlelem a környezetem, míg lassan visszaállt a normálisra.

A nő elég biztos abban, hogy a másik csaj elárult minket, és velük van. Nem vitatkozok, már a kezdetektől gyanús volt nekem, ráadásul ő régebb óta van itt, jobban ismeri ezeket a dolgokat, mint én. Bólintok, hogy értem, és meg is köszönném neki a segítségét, de nincs rá időm, mert valami mintha megragadna minket, körbeölel a sötétég, és... a következő pillanatban pedig arra ébredek, hogy rendkívül fázom. Csupa víz a ruhám, és a homlokomon is esőcseppek kopognak, úgy, ahogy az egész testemen. Az viszont feltűnő, hogy eltűnt a szürke ködszerű valami, és a távolban látom a benzinkutat, ahonnan elindultunk.
- Mintha... ott lennénk, ahonnan elindultam... - suttogom a kiborg csajnak, és ha meglátom az árulót, akkor egyből megpróbálok rá támadni, lendületből ahogy felpattanok rúgnám a fejét, ösztönös mozdulat.
- TAKARODJ VISSZA! - kiabálom közben félelemtől remegő hangon, hiszen ha ez át tudott jönni, akkor a többi is követheti. Minél előbb el kell intéznünk, amíg egyedül van, és nem tudja hívni a társait. A túlerővel már nem bírnánk el. Az se érdekel, ha a kormány akarja kihallgatni, meg teszteket végezni rajta, az ilyenek mindig balul sülnek el, az a legegyszerűbb és legtisztább megoldás, ha pontot teszünk az ügy végére minél előbb.

// Javítottam//

A válaszomra a reakció egy csizma a képembe. nagyot reccsent z orrom én pedig visszaestem a földre és az orromhoz kaptam ösztönősösen, miközben üvöltöttem egyet a fájdalomtól.
~ mindenségit ez eltölt és vérzik és ááá...
- Ááá, hogy a villám csapna beléd, hogy te mindig a balesetire juttatod az embert.
Kiáltom miközben ezek eltűnnek és hallhatóan ellenségként tekintettek rám.
Könny gyűlt a szemembe a fájdalomtól, de nemcsak a fizikaitól, hanem a lelkitől is. Ki tudja mennyi ideje éltem már őrületben egy perc szünet nélkül, vagy anélkül, hogy nem ütött volna ki egy robbanás vagy az hogy meg akarnak fojtani.
Próbáltam összeszedni magam és letörölni a könnyeimet és az orrom vérét a ruhám ujjával. Próbáltam elállítani az orrom vérzését és helyre igazítani az orromat, közben pedig igyekeztem fülelni és felmérni a környezetem, hogy a jelenetünk közelbe csalt e valami szörnyűséget? A vállamat is ellenőriztem, hogy veszély esetén el tudok e majd repülni vele vagy marad a futás. Nagyon nem éreztem magam biztonságban és így meg pláne, hogy miután az egyetlen sorstársam felfalta egy fa, most az újak pedig ki akartak nyírni és most az ellenségükként tekintettek rám.
Ha szerencsém van és nem kel menekülnöm és a vállam is rendbe jött akkor a magasból is igyekszem felderíteni a terepet. A két árulóhoz pedig nem csatlakozom, de nem is támadok rájuk míg azok nem kezdenek el lövöldözni rám. De persze ha valami fenevadat odacsaltak a hangok akkor igyekszem nem futva hogy felébresszem a vadászösztönt szép lassan, hátat nem fordítva elhúzni a csíkot vagy elrepülni ha már tudok.

~ifj. Tell Vilmos / Energy ~

Miközben rugdosom azt a torzszülött áruló prostit, a kiborg társam a kezét nyújtja, hogy tűnjünk el innen. Igaza van, ki tudja mire képes ez is, és mikor érnek ide a társai. Elfogadtam a segítő kezet, és elindultam vele, futva, minél messzebb az orrát szorongató valamitől, a biztos távolba.
- Egyébként innen jöttem, ránézésre ott vagyunk, ahonnan indultam. - magyarázom a nőnek, ha már elég távol értünk. Próbáltam a benzinkút irányába futni, okkal. - Ott kezdődött minden. - mutatok az elmegyógyintézet irányába, és megállok egy kicsit pihenni. - Ott volt valami őrült nő az égen, illetve a barátaim is ott ragadtak, ők nem jöttek át velem, ők lehet még mindig csapdában vannak. Illetve arra - mutatok a benzinkút irányába - van a benzinkút, oda indult a csapatunk másik fele. Telefonálni akartunk segítségért, automentőt hívni, de most már nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás. Félek visszamenni az intézet felé, de egyáltalán biztonságban vagyunk bárhol? - kérdezem a nőt, kis pánikkal a hangomban. Nem akarok visszamenni, én nem vagyok harcos, se katona, nem bírom az ilyet, én egy focisztár vagyok, vagyis csak voltam... nem pedig szörnyvadász!
- Vagy lehet gyalog kellene itt hagynunk ezt a helyet? Arra tuti nem számít... jó tempóval elég hamar elérhetjük a legközelebbi normális várost. Akár több napi sétát is kibírok, és szerintem te is, sőt, ez után a kaland után az szinte üdülés lesz...

2048. március 2. hétfő – Centralia, Amerikai Szövetséges Államok
Résztvevő: ifj. Tell Vilmos / Energy és Nikoletta Blue

Nikol kiáltott volna, de sikoltása csak néma lett, a korábbi fojtogatásnak hála zúzódott a torka és emiatt nem volt képes a sikoltásra. A két másik lassanként eltűnt a szeme látóteréből, úgy érezte, hogy a szárnya talán elbírja őt, így Nikol felemelkedett a levegőbe, hogy körbenézzen. Itt kellett rájönnie, hogy közel sem volt így, a könnyebb levegővétel csak azt jelentette, hogy már nem volt annyi hamuval tele a levegő. Négy méter magasból zuhant le a földre és vesztette el az eszméletét miután alaposan összetörte magát.

Vilmos és a segítőtársa sikeresen maguk mögött hagyták Nikolt. A kérdésére megrázta a fejét a nő.
- Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennünk – mondta. – Úgy tűnik, hogy kint vagyunk a benzinkút jó ötletnek tűnik.
Ha Vilmos egyetértett, akkor hagyta a nő, hogy arra vezesse őket. Az most is ott volt és üzemelt. A fickó meglepve vette észre a Vilmost és emlékezett, hogy majdnem egy hónappal ezelőtt itt volt, a társai azóta már igencsak régen továbbálltak. Itt most volt idejük megpihenni, mert azért még mindig igencsak fáradtak voltak. Attól függően, hogy itt maradtak, vagy tovább indultak történtek az események. Ha itt, akkor néhány perc múlva bóbiskolt el Vilmos, ha tovább indultak, akkor mielőtt kiértek volna Centralia határán, akkor. Képszakadás volt mindkét esetben, mikor felébredt a fiatal férfi egy szobában feküdt egy naptáron, amin a következő dátum szerepelt „2048. április 13. hétfő”. Odakint a szürkeség fogadta ismét, ugyanott volt, mint eddig. Nem jutott ki és egyedül volt.

//Folytatások:
Raten marad itt saját kérésére.
Kira: Denverben //