Centralia (Pennsylvania)

Egykori szellemváros, többek között ez a hely ihlette a Silent Hill sorozatot/filmeket is. Régen egy bánya égett a mélyben, ami 2035 körül kialudt, majd 2040 körül kezdett a hely újra benépesedni. Mára újra 500 lakosa van a helynek, többek között egy nagyobb szanatórium és elmegyógyintézet is működik a város határában. Ezeknek a lakói a populáció 90%-t tették ki.

A csoportterápia után, visszakísértek a szobámba, ahol nyugodtan folytathattam a napi rutinomat. A félhomály jóleső leple alatt, ültem az ágyamon és azzal foglaltam el magamat, hogy előre-hátra dülöngélve, kellemesen hintáztam. Elképesztően jó mókának tartottam, lévén a szobámban semmi furcsaság nem volt található, hála istennek. Mindennap minden ugyan olyan volt, mint előző napon, amely olyan csodálatos megnyugvással töltött el, hogy nem is kellett semmitől tartanom, amíg a szobámban voltam. Bezzeg, amikor kiléptem a szobámból, annyi mindenbe tudott belefutni az ember. Múltkor például valaki kint felejtette a folyosón azt a négykerekű asztalt, amelyen mindenféle flakonok meg nyeles rongy van. A folyosón, annak idején sosem láttam ilyesmi asztalt, hát nem is volt meglepő, hogy furcsa késztetést éreztem, hogy eltüntessem a folyosóról. Egyszerűen nem volt odavaló, rontotta a képet és akár veszélyes is lehetett volna. Aztán eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha Ők hozták ide a kocsit, hogy engem megfigyelhessenek róla?! Pillanatok alatt biztosra mentem, hogy az az asztal csakis az Ő művük lehetett. Biztosan Ők rakták oda, ezért visszafordultam a szobámba, hogy ne láthassanak az asztal segítségével. Ott, az ágyamon és külvilágra nyíló aprócska ablakon kívül más úgysincs. Biztos voltam benne, hogy jól tettem, hogy nem mentem ki az asztal miatt, ugyanis napokkal később, hallottam a nővértől, hogy áthelyezték egy másik műszakba a takarítónőt, aki otthagyta az asztalt. Hehe, diadalmaskodtam és megszabadítottam magamat egy ügynöküktől. Gondolataimból és kellemes hintázásomból az ajtó nyílása rántott vissza a rideg valóságba. Felnéztem, hogy most vajon ki akar kémkedni utánam? Ki az, aki az életemre akar törni? De kellemesen kellett csalódnom. Nem kellett félnem, hiszen Miria nővér volt az. Ő nem akart soha bántani, sőt talán kedvelt is. Ő hozta mindig a gyógyszert és mindig ugyan abban az időpontban érkezett. 
- Jó napot! Jól vagyok. 
Köszöntöttem és válaszoltam egykedvűen, majd megvártam, amíg a pohárkába kiadagolja a bogyókat és átnyújtja. Egy darabig néztem az orvosságot. Ugyan az a szín, ugyan az a forma és ugyan az a mennyiség is. Felpillantottam a nővérre. Bólintani szokott, mielőtt beveszem. Most is bólint és én beszedem a gyógyszert, az átnyújtott vizespohár tartalmát felhajtom és lenyelem a bogyóimat. A következő kérdése meglep. Az udvarra kimenni mindig veszélyes. De ha itt van Miria nővér, akkor nem kell félnem semmitől. Régen voltam az udvaron, a tél beköszöntével megváltozott a levegő hőmérséklete és nem lehetett, csak úgy kint lenni. A doktor nem akarta, hogy valamelyikünk megfázzon, így nem is lehetett kimenni. De most, hogy a nővér kérdezte meg, valószínű, hogy kilehet menni. A gyógyszerek kezdtek hatni, így kicsit bágyadtan, de mosolyogva bólintottam. 
- Jó lenne ... a mókusok is biztosan szaladgálnak. 
Nem is tudom mikor, de egyszer láttam mókusokat a kertben. Ha jól emlékszem, pont a nővér társaságában sétáltam. De ez már régen volt, hosszú ideje nem láttam mókust. Az ilyenkor előkerülő csokis sütemény mosolyt csalt az arcomra. Csillogó szemekkel vettem át. Ugyan az a forma és illat. A csokidarabokat lassan megszámoltam a tetején és ... egy hiányzott. Hiányzott egy darabka csoki. A süteményt visszanyújtottam. 
- Adjuk oda a mókusoknak, biztosan éhesek és örülnének egy kis sütinek. 
Azt nem mondhattam, hogy gyanús a sütemény. Elszomorítottam volna Miria nővért.

Unottan néztem a tájat, kezemben egy már majdnem üres whiskysüveggel. Tommyk ötlete volt, hogy béreljünk egy buszt, így nem kellett az ittas vezetést kockáztassuk, ami valljuk be, nem egy hülye ötlet. Természetesen a VIP-ben ültük végig a koncertet, más helyre nem is mennék, és a busz is elég partybusz lett. Prostik táncoltak a srácoknak érzékien, de nekem valahogy most nem volt hozzá hangulatom. Inkább csak ültem, bámultam kifelé, kortyolgattam a whiskyt, és hallgattam a zenét. Erősen gondolkodtam azon is, hogy dobok egy szundit, de nem akartam tovább rontani a party hangulatán, ráadásul meg akartam hagyni magamnak az esélyt, hogy becsatlakozzak, amikor kellő állapotra ittam magam. Az üvegben alig volt már egy deci, miközben a tartalma megváltozott, és energiaital lett belőle. Nem sok, de azért ez is valami. Megittam gyorsan, pont, amikor –a tábla szerint – Centraliába érkeztünk. Nem ismertem a helyet, de hallottam, hogy kevesen lakják – tovább nem is érdekelt a története. Szóval szép egyenletes tempóval gurult a buszunk, amikor egyszer csak pöfékelt kettőt, ugyan ennyi rándulással, majd megállt.
- Mi történt? – kérdeztem a sofőrtől, aki elmagyarázta, hogy lefulladtunk, majd lepattant a buszról, és dühösen csapott az oldalára. Megkért, hogy menjek el telefonálni, mire mélyet sóhajtottam.
- Tommy, és… ő… Angel? Légy szíves. És Tom! Hozz inni! – intettem legjobb barátomnak, és az egyik szőke nagymellűnek. Három pasi elég buzis lenne, de így tűrhető az arány. Két oldalról átkaroltuk a prostit, és így indultunk meg a kórház felé, Angel kezében egy telitöltött pezsgőspohár, míg Tommynál az üveg és tartalma, nálam pedig whisky.

Lassan előkerül a cipőm és a kabátom is. Belebújok a cipőmbe, majd a nővér segítségével magamra veszem a kabátomat és már indulunk is a Kert felé. Útközben, ezer örömmel töröm ketté a sütit, ezzel ugyanis, az utánam settenkedők tervét hiúsítom meg. Aprócska darabokra töröm a süteményt, a mókusok számára, minden bizonnyal teljes mértékben rágható és nyelhető méretűvé változtatom. Még egy olyan fogatlan mókus is könnyű szerrel le tudná nyelni, mint amilyen az a bácsi volt, aki az én szobám mellett lakott. Egyszer, talán kétszer láttam a bácsit, aki fogatlanul vigyorgott rám. Nem kedveltem, rossz érzésem volt vele kapcsolatban. Végül kiérünk a kertbe és elindulunk arra, amerre a mókusokat láttam. A hó elolvadt és finom, friss fű illata szállt a levegőben, amit a kellemes szél hozott magával.
- Keressünk mókust! Keressünk mókust! 
Kiáltom el magam lelkendezve, amikor megpillantom az ismerős fát, aminek a tövében kiszúrtam múltkor az aprócska rágcsálókat. csuda egy dolog lenne mókust etetni csokis süteménnyel, biztosan örülnének neki, ha ehetnének egy-két falatot a kémsütiből. Eltudnám viselni a képüket, ahogyan én helyettem, egy mókusról érkeznének be az adatok. Ezen a tréfán elmosolyodok és lelkendezve kezdek futni a bokor felé, ahonnan ... 
Hirtelen kiugrik egy nyuszi. A barna tapsifüles, vidáman pislog rám a nagy szemeivel és közben jár az orra. De ez nem mókus. EZ nem mókus! EZ NEM MÓKUS! 
- Elzavartad a mókust! 
Mondom a nyuszinak és a darabokra tört kémsüteményt,felé hajítom. Egye meg ez a csúnya nyúl a kémsüteményt. Hová lettek akkor a mókusok? Elbújtak? Elmentek? Vagy ez a nyúl kergette el őket, hogy a helyükre állva, elvehesse a kémsüteményt? Ki tudja mi az igazság, az is lehet, hogy a nyuszi ... igen, a nyulat Ők küldték. A nyúl azért ugrott ki, hogy a közelembe férkőzzön. Amilyen gyorsan csak tudok, az ellentétes irányba fordulok, amerre a kapu és a kerítés van, majd elkezdek szaladni. A nyúl nem érhet utol. A nyúl nem kaphat el és nem tudhat meg rólam semmi. A nyúl elkergette a mókusokat és engem is majdnem rászedett. Amikor azonban a kapu közelébe érek, azzal se foglalkozom, hogy a nővér már biztos szomorú mert... A kapuban idegenek állnak. Hirtelen fékezem le, amikor megpillantom a három idegent. Messze vannak, de határozottan itt vannak. A következő pillanatban a fenekemre esek és kézzel lábbal tolom magam vissza az épület felé. Idegenek. Idegenek! 
- Ők küldték... ők küldték őket! Kémek, ők küldték a nyulat, hogy ide csaljanak...
Hebegem, miközben próbálok felkelni a földről és felkészülni az ellentétes irányba való futásra.

A prostit közrefogva sétálunk hát, ami nem volt túl jó ötlet. Én még egész jól lettem volna, de Angel és Tommy nem voltak ilyen könnyed állapotban, ezért gyakran kezdtek eldőlni, vagy csak megbotlottak a saját lábukban. Én se voltam a helyzet magaslatán, de azért még tudtam járni – viszont az egyensúlyérzékem eléggé csapnivaló lett, ezért egy alkalommal el se tudtam őket kapni, esés közben viszont magamra rántottam a prostit – micsoda úriember vagyok.
- Nem is rossz… – nevettem, miközben a nő hálásan nyakon csókolt, mielőtt feltápászkodtunk volna. Komolyabb sérülések nélkül érkeztünk meg a kórházakhoz. Új építésűnek tűntek, flancos kis kerttel meg mindennel – nem érdekelt.
- Ugyan, ahhoz lesz egy-két szavunk. – válaszoltam Tomnak, miközben az egyik – valószínűleg mentális problémákkal küzdő – beteg egészen kiakad. Szinte várom, hogy Angel belém markol, és közelebb húzódik – valószínűleg feszélyezi az őrület ilyen nyílt megnyilvánulása, a nők már csak ilyenek. Tekintetemmel az ápolót keresem, remélem, hogy nem egyedül szökött ki a tag. Ha meglátom a nővért, vidáman kurjantok az irányába.
–Adjisten! Egy telefont keresnénk, lerobbant buszunk miatt. – foglalom össze ittlétünk okát, majd a kezemben lévő üvegre nézek – ha út közben nem tört el – és tartalmát vizsgálom.
- És egy közeli italboltot is. – teszem hozzá.

A nővér válaszolt az idegeneknek, ez azt jelenti, hogy az idegenekkel van. Tehát segít nekik, vagyis velük van. Ezért akart lehozni a kertbe, mert tudta, hogy érkezni fognak hamarosan és le kell vinnie engemet a kertbe. Tehát velük van! Kezdettől fogva azért volt velem kedves, hogy ezen a napon besétáljak a csapdájukba és ezekkel az eszeveszett őrültekkel össze hozzon a sors. Futottam. vagyis futni akartam, mert valami sokkalta borzalmasabb történt, mint egyszerűen csak a kémek hálójába akadni. Hirtelen sötét lett és a hideg futkosott a hátamon. Kaparászó, őrült hangok lepték el az udvart és ez sem volt elég. Egy nőszemély tűnt föl, aki csak kacagott és kacagott. Ők nagyon sok minden, aljas húzásra képesek. Például lefizették a nővért is, hogy segítsen nekik. Még arra is képesek voltak, hogy három kémet fizessenek meg, hogy engem felkutassanak és vissza vigyenek abba a borzalmas helyre. De ezt a nőt, még sehol sem láttam. Ettől függetlenül, próbálok visszaemlékezni, hátha ismerős lesz az arca. Persze az is lehet, hogy ez a nő veszélyesebb és gonoszabb, mint Ők és a kertben tartózkodó négy bérencük. Bár semmi kedvem újra átélni és bizonytalan vagyok a dolgomban, lehúzom jobbomról a kesztyűt és a próba-szerencse alapján, a nő felé nyújtom a kezemet. 
- Ments meg a kémektől!! Ezek bántani akarnak, kérlek ments meg!    
Úgy sincs menekvés, ha ez a nő gonoszabb, mint a négy bérenc, akkor végem. De, ha ez a nő gyengébb, mint a négy kém, akkor is végem van. Elegem van az Intézetből, elegem van a kezelésekből. Szabadságot akarok, szabadságot! 
- Szabadság! 
Ha pedig a nő megérinti a kezemet, talán kiderül, hogy mit szándékozik itt tenni. Vagy mit tett. Nem tudom, de valahogy el kell tűnnöm ebből az Intézetből. Ha pedig kiderül a nő szándéka és habozik még mindig, hát még megvan az utolsó lehetőségem. Futni innen, jó messzire.

A kis k-rva, tényleg fél, és magához húz. Nem baj, átkarolom, Tomas karját odébb lökve, és kicsit megsimogatom a derekát. A beteg közben teljesen bekattan, valami kémekről ordibál, meg egy nyúlról. Mi ez, hidegháborús Alice Csodaországban? A nővérke azért tudtunkra adja, hogy van bent egy vezetékes, amiért hálásan biccentek, és megindulok, magammal húzva Angelt. Remélhetőleg Tommy is jön.
Ahogy viszont beérünk a kapun, hirtelen jeges félelem fut át az egész testemen. Érzem, hogy kiráz a hideg, minden egyes szőrszálam az égnek áll, és ösztönösen megfeszültek az izmaim – nem úgy, hogy fájdalmat okozzak Angelnek, nem húztam magamhoz erősebben, csak feszült lettem. Hirtelen sötétség borított be mindent, kialudtak a lámpák, és a félhomály is éjszakába csapott át. Ekkor hallottuk azt a förtelmes kacajt, amire felkaptam a fejem, és egy őrült nőt láttam fent nevetni, és nevetni, és nevetni…
- Befelé! – szinte egyből kijózanodtam, és megindultam az épület felé. Először még gyerek nem érdekelt, dögöljön meg ha akar, úgyis őrült. Viszont a lelkiismeretemmel is küzdöttem, ezért ha nem volt túl messze a tag, akkor felkaptam rohanás közben, és erősen szorítottam, hogy ne vergődhessen ki a kezeim közül. Egyelőre a legfontosabb bejutni az épületbe.

A nőci szavai teljesen bizalomgerjesztőek. Azt állítja, sőt ígéri, hogy szabad leszek. Azonban valami olyasmi történik, amire egyáltalán nem számítottam. A Kémek egyike magával ragad és megpróbál visszarángatni az épületbe, amely nagy szerencsémre, vagy éppen szerencsétlenségemre nem sikerül neki teljességben. Ugyanis, valami különös oknál fogva, egy teljesen más kertbe kerülünk, ami sötét és lepukkant. Lassan megrázom bódult fejemet, igyekszem a gyógyszer hatása alól szabadulni, azonban nem igazán megy. Itt vagyok egy totál ismeretlen putri kellős közepén egy fickóval, akit még csak nem is ismerek. Sovány ábrázatom felé fordítom s karikás szemeimmel, kíváncsian pillantok rá. Még a fejemet is oldalra döntöm, úgy próbálok rájönni, hogy mégis mi történhetett, majd megszólalok. 
- Te valódi vagy? Ugyan azt látod, amit én? Biztos, hogy létezel? Hol vagyunk és miként kerültünk ide? 
Zúdítom rá kérdéseimet, miközben magam is próbálok ezekre választ adni. Egyedül azonban nem megy. Ráadásul nem akarok itt lenni. Miért kellett nekem kijönni a kertbe? Miért nem lehetek a szobámba. Jut eszembe. Mi van, ha ez az egész csak képzelgés és nincs is? Mi van akkor, ha megőrültem?? Várjunk! Megvan a megoldás! Mielőtt lejöttem a kertbe, bevettem a gyógyszert. Akkor ezt csak képzelem és ez a fickó sincs itt. Leülök hát a földre, átkarolom a lábaimat és elkezdek hintázni. A hintázás jó, megnyugtat és szórakoztat, ráadásul, ha látja, hogy nem vagyok veszélyes, akkor nem akar majd jelentést írni rólam. De még az is lehet, hogy kiderül, hogy nincs is itt. Ez az! Miközben hintázok, elkezdek magam elé motyogni. 
- Ez képzelgés. Ez képzelgés. Ne félj John, minden rendben lesz John. Nincs itt, nincs itt. 
Felpillantok és szomorúan kell konstatálnom, hogy még mindig látom. 
- Te ki vagy? Mit csinálsz az én fejemben? Ismerlek? Te is előlük menekülsz? Téged is üldöznek és azért jöttél, hogy segíts nekem? 
Bombázom újabb kérdésekkel. Valamit mondania kell és remélem, valami biztatót fog mondani.

Felkapom a beteget, aki meglepő módon nem is nagyon ellenkezik, ezért tudok vele futni. Szerencsére még mindig jó kondiban vagyok, tehát nem jelent túl nagy problémát, mégis lassabb vagyok mint a többiek, akik velem nem törődve futnak be. Rohanok én is, de nem érem el az ajtót, a sötétség elzárja az utat, aztán eltűnik minden, és csak a fekete, üres semmi marad. Érzem, hogy feszül a hólyagom, de visszatartom. Ekkor elmúlik a minket körbeölelő óriási árnyék burkolása, de nem túl bizalomgerjesztő a táj ami felváltja. Szürke köd borít be mindent, és teljesen megváltozott az egész helyszín, a korábban modern épület romos és lezüllött, és ez az egész környezetünkre igaz. Olyan, mintha egy pillanat alatt elhalt volna minden, eltűntek volna a színek, az egész olyan, mint egy vers, ahol egyik versszakról a másikra hirtelen felváltja a nyarat a tél. Közben az őrült kérdezgetni kezd, ráadásul elég ijesztő módon vizsgál. Le is teszem gyorsan.
- Még jó, hogy nem egy filozófust kérdeztél. - nevetek fel a kérdésein, és megcsóválom a fejem. Tényleg. Mi ez az egész? Elaludtam a buszon, és ez csak egy rossz álom?
A tag közben leül, és hintázni kezd, hát igen, tényleg dilis. Attól nem félek, hogy rám támad, jobb erőben vagyok, simán elbírnék vele. Inkább az üvegre pillantok, ha még mindig nálam van, és lehúzom a sliccem. Kieresztem magamból feszülő hólyagom tartalmát, mert félő, hogy még egy ilyen sötét-izé és eleresztem. Amikor végeztem, koncentrálok, és energiaitallá változtatok mindent amit előbb csorgattam ki magamból, sőt, ha volt még whiskey az üvegben, akkor természetesen azt is. Ez után jóízűen kortyolok bele, de hamar rájövök, hogy milyen bunkónak tűnhetek.
- Kérsz? –nyújtom a gyerek felé. A kérdéseivel nem törődök, úgyis zakkant, mondhatnék bármit neki.

előzmény itt: Brooklyn körponti bank

Bethel el is indulunk, de mielőtt elég messze érnénk az épülettől sikoltozás hangja csapja meg a fülemet, mikor hátranézek egy ordítozó örültet pillantok meg, aki magára szerelt egy bombát.
~ Na ez is jól kezdődik.
Alig fogom fel mi történt, a bomba máris robban és a vártnál nagyobb volt a lökéshulláma ami nekivágott egy kocsinak,és ezek után se kép se hang.

Nem tudom mennyi idő telhetett el a robbanás óta. Mikor kezdtem magamhoz térni, akaratlanul is a fejemhez kapom a kezem, hogy nyugtassam a bőröm és hogy felmérjem, megsérültem -e valamennyire. Mikor végre kinyitom a szemem, nem fogad valami vidám látvány. Egy lerobbant házban vagyok és nem egyedül, bár Bethnek is mellettem kellene lennie lehet hgy most alakot váltott, hogy észrevétlenül eltűnhessünk, fogalmam sincs.
Mivel nem tudom, hogy ki az ismeretlen külsejű póknő, így amikor kissé összeszedtem magam feltápászkodom és megszólítom az ablaknál álló nőt.
- Te vagy az Beth? Vagy az a nő, akit a banknál láttam?
Teszem fel a kérdést végül, megtörve a csendet.

Lassan kortyolgatom a monstert, ami lágyan simogatja a torkom, és a gyomromba jutva egyből dolgozni kezd. Hamar elmúlik a részegségem, talán túlságosan is hamar, de a hely jellegéből adódóan nem csodálkozom ezen az apróságon. Kicsit fáj a fejem, meg talán fáradtabbnak is érzem magam – átlagos másnaposság érzése, szinte megszokott állapot, amit leginkább még több alkohollal szoktam orvosolni, most viszont nem akarom leinni magam. Túl stresszes hozzá ez a szitu, jó lenne ha tudnék gondolkodni.
Ha a gyerek nem kér, vagy nem reagál, akkor megvonom a vállam, és megiszom a maradékot is, egy húzásra. Ez után nézek körbe alaposabban, és próbálok nem figyelni a nyikorgó hangra, amitől feláll a szőr a hátamon – inkább a lábnyomokkal kezdek törődni.
- Olyan, mintha Tomyék lennének… – gondolkodom hangosan, a nyomokat tanulmányozva. Az egyik mintha egy női lábméret lenne, a másik pedig határozottan egy felnőtt férfié. Nem mintha profi nyomolvasó lennék, ez inkább csak egy tipp.
- TOMY! HALLOTOK?! – ordítom a lábnyomoknak.

Bizar látvány tárult elém, amint újdonsült barátom éppen belevizelt egy üvegbe, majd felkínálta azt. Hanyag mozdulattal ráztam meg a fejemet, miközben hintáztattam magamat, eme borzalmas helyen, ahol szinte semmi sem ugyan az, ami volt. Egy dolog azonban biztos. A nővér magamra hagyott, egy idegennel. Soha, de soha többet nem fogadok el tőle semmit. Ilyet nem lehet csinálni egy beteggel. Amikor megpillantom, ebben a különös szürke hóban az aprócska lábnyomokat, valami furcsa történik bennem. Azt hisze, olyan meghökkentő a látvány, hogy visszazökkenek a normális vágányba. Legalábbis, olyan állapotba, ami normálisnak mondható. Picit megrázom a fejemet, hogy próbáljam a kábulatot kirázni a fejemből, amelyet a gyógyszer és a rohamom maradványai okoznak. Majd jobbomat, újdonsült ápolóm felé nyújtom. 
- Kérlek, segíts fel! 
Szólítom föl, s bár kérlelő a megfogalmazás, mégis érezhető valami furcsa a hangomban. Burkolt szándékom, hogy, amikor megfogja a kezemet, remélhetőleg sikerül, valamiféle víziót kisajtolni. Nem ismerem ezt a férfit, így ha a múltját látnám, kiderülne a szándéka, ha a jövőjét, akkor pedig lenne némi fogalmam arról, hogy mi is készül itt. S bár jelenleg még kénytelen vagyok, normálisan használni a képességemet, azért reménykedem, hogy sikerül valamiféle eredményt produkálnom. Legalábbis jó lenne, most, ebben az áldatlan kísérteties sötétségben, kifürkészni a jövő titkait...

Amikor megérintettem Vilmost, elmémet betöltötték a képek. Egy darabig, nem tudtam, hogy a múltat vagy a jövőt láttam, de amikor feltűnt múltjából az a jelenet, amikor a kórházhoz értek megértettem, hogy a múltjából láttam pillanatokat. Néhány pillanatig tartott csak, amíg a képek megannyi sokaságban villogva váltogatták egymást elmémben, azonban ez idő alatt, tisztán láthatta Vilmos, hogy szemeim felakadnak. Amikor vége a látomások sorozatának, tekintetem kitisztul és kicsit másképpen pillantok Vilmosra. 
- Mit csinálsz olyankor, amikor a nőket szorongatod? 
Kérdeztem teljesen ártatlanul és tudatlanul a dologról, amit láttam a múltjában, hiszen sosem volt részem ilyesmiben. érdekes dolgokat láttam a múltjában, amelyeket még sosem próbáltam. Aztán ábrázatom ismét megváltozik, a szürkeséget, amit láttam ... Nem tudom értelmezni. Szinte semmit sem láttam a jövőjéből, ez aggasztó. De legalább nem zavart össze, hogy melyik idővonalat is látom és megtudtam állapítani, hogy nem volt ellenséges a szándéka, amikor ideérkezett. 
- Vigyázz magadra, a jövőd ködös és értelmezhetetlen... 
Még mondanék valamit, amikor egy női hangot hallok, valami furcsa kattanás után. Amikor oda fordulok, egy nőt látok. Kérdésének értelmén, kissé elcsodálkozom. Némi nemű gondolkodás után, pislogva csípem meg az alkaromat. Mivel fáj és kipirosodik a bőr az alkaromon, nyugodtan adom meg a választ a nő kérdésére. 
- Én, élek. 
Ezután rúgom bokán Vilmost, gyermeki mosollyal arcomon és olyan ártatlan ábrázattal, amilyet csak tudok produkálni. Legújabb ápolóm és őrzőm reakciójából ítélve, határozott hangon jelentem ki az ismeretlen nőnek. 
- Ő is. S te ki vagy?

A pókszerű lény reakciójából ítélve a válasz nem, nem ő Beth. Kissé idegesnek tűnik, így egy mentőmondatot dobok be miközben feltápászkodom.
- Bocs, csak a társnőm képes volt bármilyen női vagy férfi alakot felvenni.
Mondom, majd nem is szólok többet ha ő sem, és egy másik ablakhoz megyek, hogy kilessek a deszkával nem borított réseken át.
Több dolog is feltűnik odakinn az egyik az, hogy mintha hamuszürke lenne minden akkora a köd, a másik pedig a két férfi és a fegyveres nő, akik kissé lenti szögben látszódnak így valószínű, hogy mi emeleten lehetünk.
A Pók alakú figura megindul kifele én pedig tisztes távolságból követem, gondolom a társasághoz megy odalent, vagy ha nem én akkor is odaközelítek, ha pedig baj lenne és ellenségesek, akkor az illúzióim segíthetnek eltűnni innen. De remélem erre nem lesz szükség és megtudhatjuk végre mi a fene történt és hogy kerültünk ide.

Megfogja a kezem a srác, és valami durva flashbackje lehet, mert fennakadnak a szemei, és kicsit transzba kerül. Biztos az ilyen rohamok miatt zárták intézetbe. Azonban hamar visszatér a valóságba, mire megkönnyebbülten sóhajtok - tehát nem tartanak sokáig a trippjei. Akkor nem aggódok annyira.
- Mikor mit csinálok? - kérdezem értetlenkedve. Nem tudom miről beszél, de kezdek kételkedni a beszámíthatóságában. Lehet, hogy jobb lenne itt hagyni, mielőtt bekattan, és nekem támad? Még pampog valamit a jövőmről, majd egy kattanást hallunk. Odafordulva egy egész jó buszkát látok, katonai cuccban, rövid hajjal, meg minden. Elég vad. Mocorogni kezdek odalent, ahogy gondolatok és képek villannak át az agyamon, hogy mi mindent tudnék kezdeni a csajszival, de ekkor a kisgyerek bokán rúg. Meglepetten nézek rá, annyira ledöbbent ez a fajta viselkedés, hogy még felpofozni is elfelejtem.
- Hogy érted, hogy élünk-e? Miért, szerinted mik vagyunk? Holografikusan kivetített 3 dimenziós képek, amiket poénból nyomatnak valamelyik ablakból? Egyáltalán mi a péló ez a hely, és mi történt? - fakadok ki most már. Tényleg nem értek semmit, és ez kurvára zavar.