Re: Erdők

by **King Raten Chromixen** Szer. 19 Nov. 2014, 02:46

Sok hűhó, nagy szopás - hogy hol? Hát itt, Arcade műsorában, és én vagyok a főszereplő - ami nem igazán tetszik. Az érveim teljesen logikusak, és az életben egyértelmű lenne, hogy bemegyünk a barlangba, szépen eltorlaszoljuk a bejáratot, összekuporodunk - két lány, két srác, akár még jól is alakulhat - és várjuk a reggelt. De ez egy élő műsor, szóval nem így működik a dolog. Ezt sajnos a fájdalmas módon tanulom meg, méghozzá úgy, hogy valami felhasítja a vállamat, ami fáj mint a k-rvaélet. Még ripacskodik egy sort, aztán a testem önállóan mozdul, miközben fájdalmasan nézem a sebet, és a kiálló darabot. A többiek ezt le se szarják, és mennek előre, én pedig a sokktól - nameg attól a kurvára nem kellemes érzéstől, hogy egy rohadt fémdarab áll ki a vállamból - ekkor már mozdulni se tudok. Próbálok valahogy odanyúlni, de ahogy hozzáérek a darabhoz, egyből összerándulok a fájdalomtól, és gépiesen elrántom a kezem. Ilyenkor jönne jól, ha lenne valaki, aki segít - izé, vagy legalább nem hagyna itt. Próbálok menni utánuk, de a legapróbb mozdulatra összerándul a testem, és a könnyfátylon át lassan azt se látom, hogy merre vannak. Nem tudok utánuk szólni se, nem jön ki hang a számon, csak sírok némán, miközben érzem, ahogy a takony és a nyál keveredik az arcomon a könnyeimmel. Érzem, ahogy megremegnek a lábaim, amitől megint megmozdul a fémdarab a vállamban, én pedig összeesek a földön, amitől csak még jobban kezd fájni a vállam. Tudom, hogy kezdeni kellene valamit vele, kötést tenni rá, vagy kihúzni, de képtelen vagyok, a fájdalom és a sokk hatására csak összekuporodok amennyire tudok, és remegek a földön. Hát itt a vége, Arcade még röhög rajtam egy kicsit, aztán befejezi amit elkezdett. Azért köszi Tony, Rachel, és Angela... köszi, hogy itt hagytatok megdögleni a porban, igazán jó arcok vagytok. És még ti néztek le engem, amiért a csapatunkat, a ti életeteket többre tartottam, mint a két degradált baromét, aki elkapatta magát. Hát basszátok meg.

by **Jack Gammer** Szomb. 22 Nov. 2014, 05:48

X-BLOG BEJEGYZÉS - MURDERWORLD #16 - 2025.08.01

Döbbenet. Én mondom, ez döbbenet. Döbbenetes, ami itt zajlik, de komolyan. Csak pár percig nem dirigálom az eseményeket, egyből elszabadul minden, folyik a vér, zajlik a vita, poharak repkednek a nappaliban és hasonlók. Ezeknek a férfiállatoknak aztán tényleg semmi sütnivalója nincs. Itt mindenkinek elképesztően nagy késztetése volt arra, hogy megölesse magát. És a késztetés még hagyján, de bőszen cselekedtek is az ügy érdekében. Pedig olyan kellemes kis nyári szünetnek ígérkezett ez az új mutáns suliban. Ez egészen addig tartott, míg ezen a fergeteges éjszakán az ágyam helyett a salemi erdőben ébredtem, fél tucat öngyilkosjelölt diáktársammal, X-Men cuccba öltözve és egy új vizor boldog tulajdonosaként. Hiába néztem ki bombázóan, nem voltam boldog. Hogy is lettem volna, egy Murderworld nevű valóságshow szerencsés résztvevői voltunk, Arcade műsorvezető úr vezénylete alatt. Mielőtt még nagyon vitatkoztunk volna, darabokra robbantotta a csapat másik hölgy tagját, valami Aliciat, akit azóta is sokszor emlegetnek a srácok, de én csak annyit ismertem belőle, ami még mindig a hajamba volt ragadva a belső szervei közül. Egyedül maradtam 5 férfiúval, név szerint Ralf Shaw, Alex Wilder, Antoine Alanian, Zack Blue és Peter Calm, ők voltak az én kis szuicid csapatom. Annyi hülyeséget csináltak már a bemutatkozástól kezdve mostanáig, meg se próbálom összeírogatni őket. Mintha kérték volna az ostort az élettől. Minden mutáns srác ilyen idióta? Mert akkor nagy gondok lesznek itt. Persze csak ha valaha kikerülök ebből az erdőből. Ami ezzel a bandával felért egy lehetetlen küldetéssel. Napkeltéig kellene életben maradnunk a szabaduláshoz, ami bő 4 órát jelentett. Ez még meglepetések nélkül is kihívás lett volna, nemhogy még azokkal megfűszerezve. Első feladat, túlélni egy Őrszem támadásait. Mi lehetne ennél egyszerűbb? Igen, ezek a hatalmas, lézerlövő, mutánsvadász robot kategória. És én hülye még megpróbáltam ezt a rakás szerencsétlent összeszervezni valami akcióra. Mi üthetett belém? Mázli, hogy hamar észbe kaptam és bevetettem a tartalék tervet, vagyis a menekülést, ez bezzeg már tetszett nekik. Választottam egy szimpatikus, északira nagyon hasonlító irányt és már futottam is, hamarosan sikerült is kikerülni az Őrszem hatósugarából. Amikor utoljára láttam, éppen a teleportálónkat szemelte ki, aki valamiért jó ötletnek tartotta, hogy egy fán rejtőzik el. Heroikus önfeláldozás, könyveljük el így. Mi többiek azonban kereket oldhattunk és innen kezdődik el Ralf, vagyis Ralfi és az én közös kis romantikával tűzdelt kalandunk, mely nevetéssel, könnyekkel és vérrel volt teletűzdelve, de komolyan, majd meglátjátok a végén.

Futottunk édes kettesben, amíg elértünk egy sziklásabb részre. Vintage pillanat jön, kihagyhatatlan pillanat, Ralfi stílusosan orra esett. Gyorsan kihasználtuk az időt némi karakterépítésre. Mivel Ralfi vízzel pacsázó ereje hasztalan volt a sztoriban, így természetesen gyorsan kijelöltem magam főnöknek, akinél a lézer, az a góré, ezt mindenki tudja. Első feladat, találni egy biztonságos helyet. És a legfontosabb és körülbelül egyetlen szabály, semmi tapi, naná hogy nem sikerült betartani. Magasröptű eszmecserénk nyomán megmozdult a föld, én is a földön kötöttem ki és hamarosan a forrás is előbukkant. Egy imádni valóan cuki, aranyos vörös szempárral pislogó, kőszerű lény bukkant ki a földből nem sokkal mellettünk. Még jó hogy ilyen félős, sajnálatra és szeretetreméltó kis fejecskéje volt, különben az első dolgom lett volna optikai sugarakkal megsütni az esetleges veszélyforrást. De erre nem került sor és milyen jól tettem, hogy nem bántottam. Ralfi egyből a szívébe is zárta, már-már örökbe fogadta, hamar meggyőződtem róla én is, hogy ártalmatlan a kis cukorfalat. Értette, amit mondtunk, de válaszolni nem tudott. A neve nem derült ki, a beceneveink meg nem tetszettek neki, de a kommunikáció így is működött. Pláne azok után, hogy megvoltak az első kapcsolatfelvételek, megbökdösött minket, megsimogattuk, épültek a diplomácia kapcsolatok szorgosan. Olyannyira, hogy a kérésemre elvezetett minket egy rejtekhelyre. Egy barlangnál kötöttünk ki, vagyis inkább pár méteres beugrónál. Lakatlan volt, biztonságos, nyugodt és meleg, tökéletesnek tűnt egy kis pihenésre, így birtokba is vettük. Tudtuk, hogy nem tarthat sokáig a nyugtunk, így minden percét igyekeztük kihasználni. Volt idő egy kis barátságos csevejre, sőt, kis kőbarátunk még saját magából növesztett almával is megkínált minket, amit hálásan elfogadtunk. Megjelent valami egyenes szivárvány az égen, aminek később ki is derült a forrása, de ezen a ponton nem érdeklődtünk az esemény iránt, túlságosan jó dolgunk volt. Arcade is így gondolhatta, mert kiötlött valamit, ami felpörgethette az eseményeket. Három társunk raboskodott az Őrszem közelében, akiknek a kiszabadításáért jutalom járt, de ha otthagyjuk őket, akkor óránként egy kivégzésre kerül sor. Mondjuk az meglepett, hogy a többiek még éltek. Az meg pláne, hogy egyikőjük még ezek szerint szabadon is járhatott. Arcade végül is tényleg nem akart megölni minket, legalábbis még nem, akkor már megtette volna, a kérdés az volt, mikor un ránk és hagyja abba a játszadozást. Egyelőre csak annyit tehettünk, hogy követtük a játékszabályait. De hiába vetettem fel a srácok kiszabadításának ötletét, Ralfi kimondta azokat, amiket én is gondoltam. Se erőforrásaink, se ötletünk, se semmink nem volt egy ilyen akció kivitelezéséhez. Pedig én aztán tényleg segítettem volna rajtuk, ha láttam volna bármi esélyt a sikerre. De nem láttam, szóval ennyiben is maradtunk volna. Volna, ha Ralfi nem gondoskodott volna az egyéb szórakoztatásunkról.

Ralfi előhozakodott egy egészen meggyőző előadással, hogy ő mennyire fél hogy megint elveszít mindenkit, és hogy mennyire tehetetlen és hogy blablabla. Oké, talán meggyőzött volna, a könnyek meg minden, jó volt, elismerem, de kicsit túljátszotta. Pláne a végén azzal az ordibálással, amire az erdő felől egy hangos állatias üvöltés érkezett válaszként. Itt kicsit eldurrant az agyam. Végre nyugtunk volt, erre ránk szabadított valami rémséget, megint. Aztán később rájöttem, hogy előbb-utóbb úgyis jött volna valami izgalom, elvégre ez egy showműsor volt, szóval Ralfi csak a saját kezébe vette a dolgokat. Igen ám, de ez úgy rögtön nem ugrott be nekem. De még jó is, különben nem oszthattam volna ki neki életem legjobban sikerült pofonját. A gyorsaság, az erő, a pontosság, minden tökéletesen klappolt, hogy otthagyjam a kezem nyomát az arcán. Ha egyszer kijutunk innen, ennek a felvételét muszáj megszereznem. De a srác észhez tért, visszaugrott a valóságba, én pedig lenyugodtam. Kidolgoztuk az ütőképes tervet, illetve gondoltunk rá mindketten, ő meg mondta, de nem volt nagyon agyalni való és megbeszélnivaló rajta. Állat előjön, én lövöm, aztán vagy működik, vagy nem. Más fegyver nem nagyon volt az arzenálunkban. Na jó, ez nem teljesen igaz. Ralfi felfegyverkezett, kapott egy seprűnyélre hasonlító botot kis kőbarátunktól, aki a veszély első jelére érhetően elszelelt, valamint a másik kezébe az övét tartva igazi gladiátor érzést keltett. Plusz még a kezemet megfogva arra is megkért, hogy vigyázzak magamra. Ügyes volt, roppant ügyes, már mondhatnám mesteri húzás. De engem se ejtettek a fejembe. Végigsimítottam az arcát, pont a pofáján vöröslő kézlenyomatomat, őt is óva intettem, hagy tudja, kivel volt dolga. De ennyi idő jutott az úgynevezett romantikus pillanatra, ugyanis hamarosan előbukkant ellenfelünk. Az elkerülhetetlen küzdelem bizony tartogatott néhány meglepetést.

Az erdőből erős léptek és mély morgás hangja szűrődött ki. Az ott feltűnő vörös szempárt csöppet sem tűnt olyan barátságosnak, mint anno kis kőbarátunké. Szép lassan előballagott a négy lábon is jó másfél méter magas hatalmas medve. Habzó száj, lecsorduló nyálcseppek, eléggé éhesnek tűnt, nem olyannak, akivel lehetne tárgyalni. Tíz méterről vicsorgott ránk, ez túl messze volt ahhoz, hogy bármit tehessek ellene. Tehát azt tettem, ami ilyenkor a legbölcsebb. Előléptem a fedezékből és elkezdtem ingerelni. Okos gondolat, mi? Hívtam és jött is a mackó. Eléggé be voltam tojva, de tettem, amit kellett, mikor öt méteres távolságba ért, a vizoromhoz nyúltam, megcéloztam és lőttem. Eltaláltam, hangosan fel is bömbölt, megérezte a rondaság. Megperzseltem a bundáját, meg is sérült, de ez még kevés volt, hogy lent tartsa. Ahhoz azonban elég volt, hogy magamra tereljem a figyelmét. Úgy éreztem le tudjuk teríteni, de ennél több találatra volt szükség. Többet azonban akkor nem tudtam lőni, mert a medve túl közel ért, de már felkészültem az érkezésére és mikor támadott, sikerült elugranom. Sajnos engem vett üldözőbe Ralfi helyett, de legalább alkalma nyílt rá, hogy összeeszkábált fegyvereivel hátba támadja. Én futás közben megcéloztam a mozgó bokrot, ahol valami más állatot sejtettem, hátha sikerül valahogy átterelnem a medve figyelmét, hogy feljuthassak egy fára és onnan lőhessem szitává. Erre azonban nem volt szükség. A bokorból Antoine bukkant elő egy borzasztóan rémisztő botot lobogtatva, illetve egy új csaj, akiből a szivárvány jött anno. Nem kellett csapatmegbeszélés, tudtuk, mit kell tennünk. Négyen körbevettük a medvét, megosztottuk a figyelmét és úgy támadtuk. Megint a nőkre maradt a munka nehezebb része, a srácok csak bökdösni tudták az állatot, de így is sikerült leterítenünk végül 2-3 perc leforgása alatt. Meg is dicsértem a csapatot és már éppen terveztem volna, hogy is dolgozhatnánk fel a földre csuklott medvét vacsorának, amikor sokkoló fordulat következett.

A medve emberré változott a szemünk láttára. Egy idősebb, őszülő hajú, ráncos, vékony testalkatú, sérülésekkel tarkított testű férfi feküdt előttünk a földön. Nem csak általunk okozott sérülések voltak rajta, hanem korábbiak is, bőven, főleg kínzások nyomai, frissek, hetesek, hónaposak, mindenféle. Kemény napok álltak az öreg mögött, az biztos, nem csoda, hogy ennyire morcos volt. A lapockáján volt valamiféle szerkezet, ami képességblokkolóra hasonlított, bár az átváltozós trükkből ítélve más funkciókat látott el. Az első tippem az volt, hogy ez őrjítette meg a bácsit. Antione elkezdte ébresztgetni, de én egy drasztikusabb módszert választottam. Attól a szerkezettől meg kellett szabadítanunk, akármi is volt az, megkockáztattam a feltételezést, hogy csak ártott neki. Sikerült leszednem különösebb következmények nélkül, a seb még vérzett utána, de a jelek szerint a fickó már rosszabbat is átélt. Én is elkezdtem ébresztgetni a csávót, de azért óvatosságra intettem kis csapatunkat. Nem nagyon sikerült az ébresztési művelet. Rendesen kiütöttük, mindene fájhatott, talán egyelőre jobb is volt neki, hogy nem volt magánál. Kis kőbarátunk is előbukkant, most, hogy a csatának vége volt. Minden nyugodtnak tűnt, végre ismét nyugalom volt. Az adrenalin szép lassan eltűnt és már csak némi fáradtság maradt utána. A többiek elkezdtek szövegelni, de pár percre kivontam magam a beszélgetésből, mert ez a sok lövöldözés, futkorászás és medveharc kicsit kifárasztott. A lihegés már abbamaradt, de még kellett pár rövid perc, amíg ismét összeszedtem magam. Bárcsak ne kapcsoltam volna ki arra a néhány percre sem. Végre nyugtunk volt, erre szó szerint megint elszabadult a pokol, hála a többieknek.

Az új csaj felvetette, hogy a többiek után kellene mennünk. Végül is többen voltunk már, de egy Őrszem nem egy medve volt, az ellen még így sem volt esélyünk. És a srácok ahelyett, hogy valami épkézláb terven gondolkodtak volna, elkezdtek vitatkozni. Antoine rögtön neki akart rohanni az Őrszemnek és mindenkit rá akart beszélni, hogy szabadítsuk ki a többieket. Ez rendben is volt, de természetesen konkrét tervvel nem állt elő, szóval még mindig nem voltunk előrébb. Ralfi logikus dolgokat mondott, így nekimenni a monstrumnak csak öngyilkosság lett volna. Annál a résznél mondjuk majdnem elnevettem magam, amikor felvetette, mennyire tudják garantálni a lányok biztonságát. Hahó, srácok, eddig is mi tartottunk titeket életben, ébresztő. Vezetni? Álljunk már meg egy szóra. Engem aztán semelyik srác ne próbáljon vezetni, mert arcon lesz pörkölve. Már éppen visszakapcsolódtam volna a beszélgetésbe, mindkét srácok kiosztva a fenébe, mikor olyasmi történt, amire aztán végképp nem számítottam. Ralfi bal vállából hirtelen egy fém darab lógott ki, ő pedig vért felköhögve térdre rogyott. Szerencse, hogy nem vagyok az a sikoltós fajta, mert most legszívesebben üvöltöttem volna, ahogy a torkomon kifért, de ehelyett csak a számhoz kaptam az egyik kezem és elborzadva próbáltam kitalálni, mi a franc történt. Hamar megkaptam a választ, mielőtt kapcsolt volna az ösztön, hogy elrejtőzzek egy esetleges újabb támadás elől. Erre nem volt szükség, „csak” Arcade szórakozott megint. A műsorvezető nagyon az Őrszemhez akart terelni minket és ennek most Ralfi itta meg a levét. Az új csaj hamar megtanulhatta, mi a pálya errefelé. Antione valamit elkezd magyarázni, de már nem is nagyon figyelek rá, úgyis tudom, mit szövegel. Próbál itt lelkesítő szöveget összerakni, de igazából fogalma sincs, mit csinál. Nem kell a rizsa, semmiféle morális kérdés nincs itt terítéken. Mindannyian segíteni akarunk azoknak a hülyéknek, de még mindig nem tudjuk, hogyan csinálhatnánk. És már megbeszélni sem volt időnk, mert Arcade indulásra sarkalt minket, vele pedig nem érte meg packázni. Antione magyaráz tovább, nem mintha Ralfi tudta volna folytatni a vitát, miközben az életben maradásért küzdött. Így könnyű vitatkozni. Ő és az új csaj hamar meg is beszélték, hogy indulnak, kis kőbarátunk kíséretében. Én pedig mentem utánuk. Mentem, de csak addig, hogy észrevegyék, hogy én is itt vagyok, hogy visszatértem a hiátusból és hogy majd én megmondom a tutit. De nem most.
- Menjetek előre, pár perc és utánatok megyek. Hallod Arcade, mindjárt megyek én is. Becsszó, csak adj pár percet, légy szíves.
Nagyon a tűzzel játszottam az előző erődemonstráció után, de meg kellett próbálnom. Ha nemleges választ kaptam, vagy én is valami kellemetlen büntetést, akkor nyilván azonnal mentem tovább, de ha kaptam pár percet, akkor visszarohantam Ralfihoz. Muszáj volt legalább megpróbálnom, amilyen állapotban volt, így már nem húzta sokáig. Arcade nem ölte meg rögtön, szóval talán megengedte, hogy legalább összekaparjam. Próba szerencse.

Nem lett jobb a helyzet, Ralfi magatehetetlenül feküdt a földön, a fémdarabbal a vállában és erősen vérzett. Nem nagyon tudtam mit csináljak vele, de nagy kárt nem okozhattam. Először is megnéztem, hogy mivel segítek többet, ha piszkálom a sebet, vagy ha békén hagyom. Ha csak ártani tudtam, akkor inkább nem piszkáltam. Ha viszont a kidolgozott módszerem hatásos lehetett, akkor nem volt vesztegetni való idő. Nem volt nálam elsősegélycsomag, még a ruháink se kötöznivaló anyagból készültek, szóval jobb híján drasztikusabb módszerekhez folyamodtam.
- Ez most baromira fájni fog, szóval szorítsd össze a fogaidat, mert ha megint ránk hozol egy vadállatot, akkor tényleg megöllek.
Ha kellett, még egy ágat is a szájába tömtem, de nem akartam több vérszomjas bestiával összeakadni. Ez volt a figyelmeztetés, ezután már csak az akció jött. Vártam egy picit, majd egy váratlan pillanatban kirántottam belőle a fémdarabot, ha ez kivitelezhető volt. Ha be volt ragadva, nem piszkáltam, de első látásra eltávolíthatónak tűnt. Ha ez megvolt, akkor bizonyára dőlt a vér rendesen, szóval gyorsan kellett cselekednem. Állítgattam kicsit a vizoron, hogy jobban koncentráljam a sugarat és vissza is vegyek kicsi az erejéből, majd vettem egy nagy levegőt, és mehetett a menet. Igyekeztem olyan gyorsan és olyan precízen beégetni a vérző sebet, amennyire csak tudtam. Sose csináltam még ilyet, de elméletileg kivitelezhető művelet volt, szóval egy próbát megért. Ha úgy ítéltem, hogy többet árt, mint használ, akkor inkább hanyagoltam, de elsőre frankó kis ötletnek tűnt. Nem lehetett kellemes, de nem hagyhattam, hogy elvérezzen nekem ez a kis hülye. Pláne, hogy csak minket akart védeni azzal, hogy nem vezetett minket öngyilkos akcióba. Kár, hogy elfelejtette, hogy Arcade pont az öngyilkos akciónkat akarta elérni. Sose kezdj ki a főnökkel.
- Idióta, ne merészelj megdögleni nekem, világos? Ennyit tudtam segíteni, innen már neked kell összeszedni magad.
Illetve még annyit tudtam tenni, hogy előszedve fantasztikus testi erőmet, ami szó szerint egy 15 éves kislányéval volt egyenlő, megpróbáltam talpra állítani és elrángatni a barlangig. Vagy legalábbis egy fáig, hogy ne itt a tisztás közepén heverjen a szerencsétlen. Amíg tudtam, eltámogattam, majd nekidöntöttem a falnak, fának, kőnek, ameddig eljutottunk. Már az időkorlátom vége felé járhattam, szóval ideje volt búcsúzni.
- Megyek, segítek a többieknek. Még nem tudom mi lesz, de nincs választásunk, meg kell próbálnunk. Te meg szedd össze magad, hosszú még az este.
Nem voltam hajlandó hagyni, hogy ilyen könnyen feladja. Jól megszívta, hogy pont rosszkor akadt keresztbe tenni Arcade elképzeléseinek, de nem ölte őt meg rögtön, ez arra utalt, hogy még számított a közreműködésére az este folyamán. És én is. Legszívesebben vele maradtam volna itt, a biztonságosabb terepen, hogy jobban összekaparjam és ellássam, de mennem kellett túszmentésre. Nem tudtam mennyit találok itt belőle, mire visszaérünk, de valahogy vissza kellett tornázni a népszerűségi indexünket a csúcsra. Szóval a búcsúzkodás után adtam az arcára egy puszit, szigorúan csak az arcára, pont oda, ahol a pofon helye mostanra már elhalványult, ez lett a kedvenc célpontom. Ez csak ad neki annyi löketet, hogy kihúzza, amíg visszatérünk. Már ha visszatérünk. Nekem meg indulnom kellett, mielőtt kihúztam volna a gyufát, szóval ezután már rohantam is a többiek után, az Őrszem felé.

Ha Arcade nem engedte, hogy ellássam Ralfit, akkor a többiekkel együtt, ha viszont engedte, akkor a többiek után 2-3 perccel, de én is megérkeztem az Őrszem közelébe. Nem távolodtunk el tőle nagyon, nem volt nagy ügy megtalálni. Pláne úgy, hogy az éjszaka kezdetétől figyelemmel követtem mind a mozgásunkat, mind az eltelt időt. Még két és fél óra volt hátra a játékból és körülbelül negyed óra az első kivégzésig. Az Őrszem deaktiváltnak tűnt, ez jó jel volt. Alex, Zack és Peter is ott feküdtek a gép lábainál, pont ahogy Arcade ígérte. De mi tartotta őket ott? Ahogy jobban megnéztem, észrevettem a gömb alakban hullámzó energiapajzsot, ezzel kellett megküzdenünk. Csak tudnám, hogy a srácok miért szeretnek minden egyértelmű dolognak hangot adni. Ralfi is ilyen volt, és ezek szerint Antoine is ilyen. Igen, energiapajzs, mindannyian látjuk, köszönjük, Sherlock. Csapda, na, ne már, ki hitte volna. Ötlet, na, az nem volt. Miért is nem lepett ez meg? Mielőtt a srác kilépett volna a fedezékből, a vállára tettem a kezem, hogy ne olyan hevesen.
- Nem akarok kekeckedni, vagyis dehogynem, de Ralfot is ez az egy dolog tartotta vissza a segítségnyújtástól, hogy egy normális elképzelésünk nem volt a mentő akcióra. Szóval mi lenne, ha nem tökfej módjára rohannánk a halálba, hanem kitalálnánk valami normális tervet? Elég nyilvánvaló, hogy csapda, különben Arcade nem terelt volna ide minket. Ez az energiapajzs-Őrszem kombináció elég kellemetlenül néz ki, valahogy ki kell játszanunk. Az Őrszem figyelmét még meg tudjuk osztani, a pajzsot kell megoldanunk valahogy. Azt javaslom, először nézzük meg itt az energiapajzson kívül, hátha megtaláljuk a pajzs forrását. Ha meg odabent van, akkor a srácoknak kell valahogy kikapcsolniuk. Vagy ha nem képesek rá, de a pajzson belül van a forrás, valahogy úgyis át kell törnünk, erővel. Túl keveset tudunk arról, mivel állunk szembe, előbb tájékozódjunk. Van még időnk, egyelőre inkább csak nézzünk körül, mérjük fel a terepet, nem kell rögtön fejjel rohannunk a falnak. Ha van egy épkézláb tervünk, akkor majd hősködhetsz.
Persze úgysem fog rám hallgatni, miért is hallgatna rám. Kevés esélye volt, hogy a pajzson kívül lett volna a forrása, de elképesztőnek tartottam, hogy le sem ellenőrizte rendesen. Nem, egyből ki a célkeresztbe. Zseniális. Persze ki tudja, előfordulhat, hogy ennyi az egész. Az Őrszem és az energiapajzs csak dísznek volt és Arcade küzdelem nélkül odaadja a három tökfilkót. Sanszos, nem? Főleg ismerve a műsorvezetőt. Ha nem csalódtam benne, akkor még egy harmadik meglepetés is várt minket valahol. Már csak az volt a kérdés, mi is volt az. Várhatóan nagy szívás volt ez az egész, de legalább annyit megtehettünk, hogy nem idióta módjára kezeljük helyzetet, hanem kicsit gondolkodunk is előtte. Az még sosem ártott meg senkinek. A hiánya azonban nagyon is sokakat nyírt már ki.

Nekem minden esetre még nem állt szándékomban visszatérni az Őrszem hatókörébe. Nem, inkább szemlélődtem, körbe-körbe a tisztáson, hátha mégis meglesz az a forrás. De ha nem, arra is voltak már ötleteim, ha a pajzson belül lett volna a szerkezet. Ha odabent volt, akkor a srácok megpróbálhatták kikapcsolni, onnantól már csak Őrszemet kellett kijátszani, abban pedig tudtunk segíteni nekik. De ha nem fért hozzá egyik csapat sem, akkor az aktív pajzzsal kellett boldogulnunk. A legnagyobb kérdés a pajzs természete volt. Az tuti, hogy a bent lévőket ott tartotta. Vajon a kintieket is kint? Mennyire lehetett erős? Kibírta volna az én sugaraimat? Esetleg az új csaj támadásait? Vagy az aduász, az Őrszem sugarait? Egyre inkább azon járt az agyam, hogyan játszhattuk volna ki az energiapajzsot az Őrszemmel szemben és vagy fordítva. Elvégre valakinek gondolkodnia is kellett ebben a csapatban, mert a srácok egyértelműen hanyagolták ezt a dolgot, egészségtelen mértékekben. Néha a legjobb megközelítés fejest ugrani az ismeretlenbe. Na, ez a mostani egyáltalán nem egy ilyennek tűnt. Arcade nem azért küldött minket ide, hogy könnyű dolgunk legyen. De egyáltalán nem állt szándékomban hagyni, hogy egy ilyen alak szórakozzon velem. Nem állt szándékomban áldozatául esni a kis játékának. Nem, igenis túl akartam élni ezt az egészet. És ehhez gondolkodni kellett. Szórakoztatónak lenni. Műsort csinálni. Ami elég nehéz, ha valakinek egy fémdarab áll ki a vállából. vagy lerobbantják a nyelvét. Vagy megsüti egy Őrszem. Vagy egy háló alatt fekszik. Na persze ezeknek is megvan a maga szórakoztató faktora, ez tény. De szerintem mindenki érti, mire gondolok. Ha Arcadenak kell közbelépnie, hogy úgy táncoljunk, ahogy ő fütyül, akkor már régen rossz helyzetben vagyunk. A saját táncunkat kell járnunk. Ehhez pedig ész kellett.

Bő szavú voltam, de történt egyet s más az előző bejegyzés óta. Ott még minden jól ment, leterítettünk egy medvét, megvolt a csapatmunka, jól alakultak a dolgok. Aztán a banda összeveszett egy olyan dolgon, ami nem is vitatéma volt, sőt, az egész átment személyeskedésbe. Együtt kellene működnünk, erre ezek egymást szabotálják. Ezúttal Ralfi állt a rossz oldalon, kapott egy elég csúnya sebet is, a többiek meg faképnél hagyták, de én nem akartam. Félre értés ne essék, tettem, amit a műsorvezető főnök úr mondott, de kértem hozzá egy kis haladékot. Elvégre, ismét hangsúlyozom, nem ölte meg Ralfit, tehát kapott még egy lehetőséget a folytatásra. De egyedül nem voltak túl jók az esélyei, szóval kértem pár percet, hogy legalább összefoltozzam, ezt vagy megkaptam, vagy nem. Ha igen, akkor septiben segítettem neki, ahol tudtam. Ez nagyjából a sebe ellátását, a fémdarab eltávolítását és a vérző sérülés beégetését takarta, legalábbis amennyit ezekből segítségnek éreztem ártalom helyett. Ha ez megvolt, akkor érzékeny búcsút kellett vennem, mielőtt még rám is megharagudott volna Arcade, amit nem akartam. Mindenképpen az Őrszemnél kötöttem ki, de terv még mindig nem volt. Amit Antoine produkált, az nem volt terv, nem volt okos, nem volt bátor, hülyeség volt, ennyi. Fejest ugrott a medencébe és reménykedett benne, hogy volt benne víz. Én nem ilyen voltam. Én legalább megpróbáltam gondolkodni, mielőtt megölettük volna magunkat. Először is, folyamatosan füleltem, hátha Arcade ránk szabadított még egy bestiát. Az előzőt is otthagytuk őrizetlenül, bár amilyen állapotban volt, a medve emberke egy darabig nem megy sehova. Szóval végig készen kellett állni, hogy valami kellemetlen meglepetés ér minket. És amit már láttunk, az se volt könnyű eset. Az Őrszem inaktív volt, de semmi garancia nem volt rá, hogy így is marad. Az energiapajzs erősségéről semmit sem tudtunk. Egyelőre ennek a két akadálynak az áthidalásán töprengtem. A gépezet volt a kisebb baj, annak megtudtuk osztani a figyelmét és volt esélyünk rá, hogy kicselezzük. A nagyobb gond az energiapajzs volt. Ennek a forrását kellett meglelnünk, mindenek előtt, mielőtt öngyilkos akcióba kezdtünk volna. Ha kint volt, akkor ránk mosolygott a szerencse. Ha bent, akkor az áttörésén kellett dolgoznunk. Vagy saját erőből, vagy az Őrszem erejéből, de más opció itt már nem igen maradt volna, mint az erőszakos behatolás. Ezeken a lehetőségeken futottam végig, miközben Antoine gondolkodás nélkül igyekezett roston sültet csinálni magából, hiába próbáltam meggyőzni az ellenkezőjéről. Azt meg csak remélni tudtam, hogy az új csaj inkább rám ütött, mint a srácokra és ő is segített nekem kidolgozni valamiféle épkézláb tervet. Ahogy említettem, amit a srácok műveltek egész éjszaka, sokkoló. Nehéz volt így megmenteni a helyzetet, hogy Arcade-on és az egész erdőn kívül még az egész kan brigád is ellenem dolgozott. Kész csoda, hogy még mindig éltek mindannyian. Komolyan.

by **Thorhalla** Szomb. 22 Nov. 2014, 09:42

Résztvevők: Ralf Shaw, Antoine Alanian, Zack Blue, Peter Calm és Rachel Burrows
Következő körváltás: 2014. november 22. (csütörtök)

T-140 perc a napfelkeltéig

Rachel visszatudott menni még Ralfhoz, akinek a hátából kiszedte a fémdarabot, majd a képességével betudta égetni a sebet. Az egész piszkosul fájt, de legalább nem vérzett tovább, valószínűleg az egésznek a nyoma örökre megmarad majd a fiú vállán, de ez legyen a legkisebb bajuk. Furcsa módon Ralf nem kapott sokkot, mintha valami nem engedte volna és a fájdalom is csökkent a fémdarab kihúzása után, így támogatással ugyan, de odaérhettek a többiekhez néhány perc után.

Ahogyan Antoine-k közelebb értek feltűnt a visszaszámláló óra, ami számolta, hogy mennyi ideje van hátra a bent levőknek. Nem volt sok, de ahogyan még közelebb ment a társaság, akkor megállt az óra számlálója. Próbálkozhattak, ha tíz méternél távolabb mentek, akkor az óra ismét számolni kezdett, ha bent voltak, akkor megállt. Így még volt idejük gondolkodni, de a korábbiak nyomán várhatóan nem húzhatják ki itt a maradék közel két és fél órát, ennyire nem engedné Arcade, hogy leüljön a műsor. Azaz az óvatosság is felesleges volt Peter részéről, a műsorvezető is tudta, hogy ő tudja, hogy itt van a felmentő sereg.
- Az őrszem lába úgy tűnik, hogy benne van a mezőben – mondta Angela. – Nem tudom, hogy mennyire közel lehetne menni.
Antoine végül kilépett és közelebb ment az őrszemhez és a pajzshoz, semmi sem történt az őrszem továbbra is deaktivált maradt, a környezetből pedig egyelőre semmilyen támadás nem érte. És körülbelül ekkor érkezett oda a többiekhez Ralf és Rachel is, a fiú nagyjából ellátott sebbel.

by **Danny Long** Kedd 25 Nov. 2014, 16:17

Hátra-hátra nézek, és látom, hogy Ralf nagyon nincs rendben. Azt hittem, hogy mivel elindult, fog tudni menni, de láthatóan nem így van. Nem tudom, mit csinálhatnánk vele, mert nagyon kevés az időnk, és sok élet forog kockán. Végül Rachel felveti, hogy egy kicsit lemarad vele, én pedig beleegyezően bólintok.
- Addig megnézzük, hogy mi a helyzet arrafelé. - mondom.
Ahogy Angelával és a kis kőlénnyel odaérünk, az első dolog, ami feltűnik, a megjelenő visszaszámláló óra, ami ha megfelelően közel megyünk, egyszercsak megáll. Ez érdekes... Arcade könnyítene a dolgunkon? Hátrébb lépek, erre újra elindul.
- Ezzel nyerhetünk talán egy kis időt, de ne építsünk nagyon erre. Nem hiszem, hogy Arcade csak szívjóságból megkönnyítené a dolgunkat. Valószínűleg lesz valami ára az álló időnek.
Éppen ezért nem akarom húzni az időt, így jelzem Angelának, hogy fedezzen, és kilépek. A szívverésem egy pillanat alatt olyan gyors lesz, amilyet eddig el sem tudtam képzelni, de nem ér támadás. Veszek pár mély levegőt, és óvatosan elindulok előre. Az őrszem még mindig deaktiválva van, és más fajta támadás sem ér. Visszanézek Angelára, csak, hogy jelezzem, hogy minden rendben, és meglátom, hogy Rachel és Ralf is ott vannak. Ez egy kicsit megnyugtat, hogy nem kellett Ralfot otthagyni.
Megpróbálok így kicsit közelebbről körülnézni. Elsődlegesen kapcsolótáblákat keresek, leginkább az őrszem lábain, de nem igazán számítok rá, hogy találok. Közben valaki nyilván észrevesz a pajzson belülről, így odaszólok. Nincsenek messze, így nem kell kiabálnom.
- Jól vagytok? - kérdezem. - Van valami ötletetek, hogy hogy lehet kikapcsolni az energiapajzsot?
Nekik több idejük volt körülnézni, talán észrevettek már valamit, amivel kintről deaktiválni lehet. Próbálok Arcade fejével gondolkozni, és arra jutok, hogy a műsor akkor lesz izgalmas, ha valahogy együtt kell működnünk a foglyokkal. Arra igyekszem most nem gondolni, hogy Arcade logikája szerint valószínűleg egy-két halál is kell az izgalomhoz, és ha csak a passzívak halnak meg, az hamar unalmassá válik...
Igyekszem közben mindenfelé figyelni, de ez aligha lehetséges. Remélem ha valami történik, és nem veszem észre, a többiek időben szólnak.

by **Laura Slyen** Szer. 26 Nov. 2014, 23:31

Míg Nightot színlelve vizsgálom, a csapat közelebb ér és mintha arról beszélnének, hogy nyerhetünk időt.
~ Ez jó hír, bár nem tudom, hogy mi lesz az ára, és remélem nem kell majd megtudnom.
A csapat közelebb ér és Antoine kérdéseket tesz fel. mire válaszként Zack valami féle hangot az ki, ami olyan, mintha a víz alól beszélne. Csak két szó erejéig morog, aztán a válasz úgy éreztem rám várt.
- Relatíve, élni élünk, de mind megsérültünk. Az x-menünknek leblokkolták a képességét, és megégették a hálóval, az osztálytársunk eszméletlen és alvadt vér van a fején, az én egyik lábamat pedig végighasította egy medve. Szóval mozgalmasak voltak a dolgok eddig.
Az utolsó kérdésre pedig szintén válaszolok.
- Nincs, néztem már körbe a pajzs alatt, de semmit sem látok, ami azt generálhatná, megpróbáltam a kör középpontjában ásni, de eddig semmit sem találtam.
Válaszolom tömören.

by **Thorhalla** Csüt. 27 Nov. 2014, 00:10

//Raten kért egy napot, így holnap (pénteken) kaptok majd új kört, ezt meg törlöm majd akkor.//

by **King Raten Chromixen** Csüt. 27 Nov. 2014, 23:57

A földön fekve szinte nem is érzékelem, hogy Rachel visszajön hozzám. Leguggolt, és mondott valamit, de nem hallottam tisztán, olyan volt, mintha akváriumból beszélt volna. A fájdalomtól már teljesen lebénultam, egyszerűen nem érzékeltem különbségét a mostani, és a nagyobb fájdalom között, hiába operálta ki a vállamból a fémdarabot, az őrület határán ingázva nem nagyon érdekelt. Ettől függetlenül megtartottam a józan eszem, és ahogy végzett a lány, lassan múlni kezdett a fájdalom is, és visszanyertem az irányítást a testem felett.
- Kössz.. - motyogtam kábán mosolyogva, ahogy tétován felkeltem, és a többiek után indultunk - bár fizikumának hála nem volt túl stabil támasz, azért tudott annyira segíteni, hogy valamelyest emberi tempóval induljunk a többiek után - nélküle nem hiszem, hogy sikerült volna. Ahogy odaérünk a többiekhez, felmérem a helyzetet, látom hogy van valami pajzs, meg ott az őrszem, jaj uram teremtőm csak be ne kapcsoljon az az izé. Kicsit kótyagos a fejem, fáj mint a k-rva anyja, és nem igazán megy a gondolkodás se. Szóval se fizikálisan, se mentálisan nem vagyok a toppon, mit szépítsük, egy fotoszintetizáló kaktusz szintjén állok segítségnyújtás terén. Mindegy, úgy látom mindenki él - többé kevésbé - ami azt jelenti, hogy nem ölnek meg csak azért, mert hasztalan vagy - másképp mi okozná a feszültséget, meg akkor nem lenne kit megmenteni se. Nem tudom, hogy jelenlegi szintemen Arcade mit vár, hogyan segíthetem a csapatot, és szórakoztathatom a közönséget, de biztos, hogy vár tőlem valamit, amúgy már megölt volna rég. Vagy csak szereti nézni ahogy szenvedek, az a szadista állat.
- Valami ötlet? - kérdezem a többieket, miközben próbálok stabilan megállni a két lábamon.

by **Jack Gammer** Pént. 28 Nov. 2014, 08:02

X-BLOG BEJEGYZÉS - MURDERWORLD #17 - 2025.08.01

Tessék, visszazökkenek az események sodrába és egyből helyreáll minden. Ha ez nem egy égi jel, hogy ez a banda az életképtelenség csúcsa nélkülem, akkor nem tudom mi az. Nem is tudom, mit mondjak, azon kívül, hogy még mindig csoda, hogy ezek mindannyian még élnek. Annyi mindent tettek már a saját maguk és társaik kiiktatására, egy könyvet tele lehetne írni vele. Talán egyszer fogok is, a blog az jó első lépés ehhez. Fogalmam sincs, mit evett rajtunk Arcade. Együnket-kettőnket még értem, akiknek nem volt luxuscikk a gondolkodás, de a többiek? Biztos nagyon élvezte ezt a szánalmas vergődést, amit egyéni és csapat szinten leműveltünk. Erre lett volna mostanában igény a médiában? Na jó, gyorsan ledarálom a lustábbaknak, hol is tartunk, de sok újdonság nem történt a múltkori sztori óta. Igen, ez történik, ha részt veszek az eseményekben. Működnek a dolgok. Csak mondom. Na tehát, nyári szünet, mutáns suli, minden happy, aztán jön egy borongós éjszaka, amikor az ágyam helyett a salemi erdőben ébredek, egy új vizorral egy klassz kis X-Men cuccban. Engem és még fél tucat diáktársamat kiválasztott egy Arcade nevű őrült fickó, hogy legyünk a kis bábjai az új showműsorában, bizonyos Muderworld. Egy versenyző gyorsan ki lett iktatva, a csapatból a másik csaj, Alicia, a góré egyszerűen felrobbantotta, motiváció képen. A srácok azóta is folyton emlegetik, biztos jó arc volt. Vagy egy buta liba. Igazából nem nagyon érdekel. Ralf Shaw, Alex Wilder, Antoine Alanian, Zack Blue és Peter Calm, ők voltak az én kis csipet csapatom, akik több borsot törtek az orrom alá, mint az egész erdő. Bemutatkoztunk, aztán mehetett a buli. Napkeltéig kellett túlélnünk a játékot, ez 4 órát jelentett. Ez még akadályozó tényezők nélkül is kihívás lett volna ezzel a bandával, így meg szinte lehetetlenség, de nincs mit tenni, ez volt a játék. Az első feladatunk nem kisebb volt, mint szembenézni egy Őrszemmel, egy hatalmas, lézerlövő, mutánsvadász robottal. És én hülye még össze akartam szervezni a bandát valami akcióra. Szerencsére hamar megjött az eszem, hogy ez öngyilkos akció lenne és inkább a tartalék tervet alkalmaztam, a futást. Ez már tetszett a bandának is. Mindenki ment a maga dolgára, én pedig nem csak a gyilkos masinától, de az öngyilkosjelölt csapattársaimtól is megszabadultam. Kivéve Ralfot, vagyis Ralfit, aki utánam loholt. Így kezdődött a mi kis sztorink. Utánam futott a sötét erdőben. Rendkívül romantikus.

Rohantunk, kiértünk egy sziklásabb részre, ott megálltunk és most vintage pillanat jön, Ralfi keményen pofára esett. Gyorsan tisztáztuk a szabályokat, vagyis tisztáztam, mivel az ő képessége a vízzel való bohóckodás volt, én meg optikai sugarakat lőttem a szememből, én voltam a góré. Elsődleges feladat, rejtekhelyet keresni. És legfőbb szabály, semmi tapi, naná hogy nem sikerült betartani. Megmozdult a föld a lábunk alatt, én is elvágódtam és hamarosan megjelent újdonsült barátunk. Egy aranyos kis kőlény feje emelkedett ki a földből, egy cuki vörös szempárral, körülbelül csak ezek miatt nem próbáltam megsütni az első adandó alkalommal. De kis cukifalat félt, mondhatnám rettegett, de szerencsére sikerült elnyernünk egymás bizalmát. Először gyanakodtam, de semmivel nem szolgált rá, szóval hamar a szívembe zártam. Ralfinál ez nem volt gond, ő már az elején örökbe akarta fogadni. Megbökdösött minket, mi megsimogattuk, épültek a diplomácia kapcsolatok szorgosan. A beceneveinket nem szerette, a nevét meg nem tudtuk meg, minden esetre csatlakozott kis csapatunkhoz. Hanghatásokat nem produkált, de értette, amiket mondtunk, így ment a kommunikáció. Mikor rákérdeztem, el is vezetett minket egy biztonságos menedékhelyre. Egy pár méteres barlangról volt szó, lakatlan volt, biztonságos, nyugodt, meleg, tökéletesen alkalmas a nehézségek átvészelésére, pihenésre, feltöltődésre. Volt időnk cseverészni egy kicsit, elmélkedni, ismerkedni, kis kőbarátunk még saját magán növesztett almával is megkínált minket, amit hálásan elfogadtunk. Az égen felbukkanó gyanús szivárvány sem sarkalt minket további vizsgálatokra, túlságosan kényelmesen voltunk a kis kuckónkba. Arcade is így érezhette, mert új feladatot tűzött ki a bandának. Három társunkat elfogták és az Őrszem lábánál tartották fogva, őket kellett kiszabadítanunk, különben óránként kivégezték egyiküket. Én szerettem volna segíteni nekik, az öngyilkos hajlamaikon és az ostobaságukon kívül nem volt velük semmi bajom és szerintem Ralfi is így gondolkodott, de ő volt az, aki hangot adott a valóságnak. Annak, hogy ketten, illetve kis kőbarátunkkal hárman, semmi esélyünk se volt kiszabadítani a marhákat. Ebbe bele is törődtem volna ideiglenesen, de a kolléga úr is úgy határozott, hogy tényleg túlzottan unatkozunk, fel kéne dobni az estét. Lenyomott egy szimpátia gyűjtő előadást, amit el is hittem volna, ha nem feszítette volna túl a húrt. A sírós, ordítós, nyöszörgős részeket már erősnek éreztem. És az erdő is, ugyanis onnan a kiabálására válaszként érkezett egy állatias üvöltés. Kis kőbarátunk elszelelt, mi pedig ketten maradtunk, hogy szembenézzünk az újdonsült fenyegetéssel. Jah, és lekevertem egy hatalmas, tökéletes pofont Ralfinak. Oké-oké, kicsit túlreagáltam, hiszen előbb-utóbb úgyis jött volna, valami meglepi, így legalább mi irányítottunk az eseményeket. De akkor is jól esett és megérdemelte. Én lenyugodtam, ő visszazökkent a valóságba, készen álltunk a csatára. Oké, még nem egészen. Elmondta a tervet, de anélkül is egyértelmű volt. Akármi is jött ki, nekem meg kellett próbálnom megsütni, de ha az nem sikerült, akkor úgyse volt sok esélyünk, szóval futás. Illetve a heroikus közelharc, amihez Ralfi felszerelkezett egy seprűnyélre hasonlító bottal és egy övvel, amivel igazi leértékelt gladiátor látszatát keltette. És persze jött a parasztvakítás, megfogta a kezem és arra kért, hogy vigyázzak magamra. Nem tudja ez a srác, kivel van dolga, nagyon nem. Kontráztam, de még hogy. Megsimítottam az arcát, pont a pofon helyén és viszonoztam az aggódást. Na, ki a jampi errefelé? Lehet, hogy ha itt végzünk és életben is maradunk, jelentkezem egy másik ilyen műsorba is. Vagy nem. Valószínűleg nem. Egy életre megutáltam ezeket.

Megvolt a tervezés, megvolt a felszerelkezés, megvolt a lelkizés, jöhetett a várva várt ütközet. Az egyik sarokba voltunk mi. A másik sarokban a fák közül előlépő, hatalmas, habzó szájú, éhesnek tűnő medve. 10 méterről morgott ránk, onnan aztán könnyű keménykedni, pláne hogy a sugaraimnak 5 méteren kívül körülbelül semmi hatása nem volt. Ingereltem egy kicsit és jött is az állat. Amint elég közel ért, megkínáltam egy kis optikai lézerrel. Nem terítette le, de megérezte, ez reménykedésre adott okot, hogy megnyerhettük ezt a küzdelmet. Bömbölt, pörkölődött, perzselődött, de még talpon volt, sőt, sikerült magamra vonnom a figyelmét. Számoltam a rohamával, időben elugrottam, de üldözőbe vett. Kinéztem magamnak egy szimpatikusan mocorgó bokrot, hátha sikerül elterelnem magamról a figyelmét, amíg feljutok egy fára, vagy esetleg Ralfi hátba támadja. Láttam esélyt a győzelemre, de nehéznek ígérkezett. Mint később kiderült, a dolog egyszerűbb volt, mint hittem volna, hála a felbukkanó felmentő seregnek. Antione lépett ki a bokrok közül egy új csajjal, akiből a képességei alapján az a szivárvány jött ki anno. Körbevettük a mackót négyen, így már esélye sem volt, túlságosan megosztottuk a figyelmét. Pár perc alatt bekapott annyi találatot, a csajok használható támadásaitól és a srácok enyhén röhejes botcsapkodásaitól, hogy összeessen. De mielőtt a feldolgozásán gondolkodhattunk volna, átváltozott emberré. Egy férfi volt, idősebb, őszülő hajú, ráncos, vékony testalkatú, a testét pedig sérülések és kínzások nyomai szegélyezték, nem csak tőlünk frissek, de több napos, hetes, hónapos sebek is. Hirtelen elfogott a bűntudat, hogy bántottuk szerencsétlent, de hamar elillant, hiszen ő támadt ránk. Minden esetre csak szót tudtunk vele volna vele érteni, úgyhogy elkezdtünk ébresztgetni. Illetve én előtte megszabadítottam egy gyanús szerkezettől, ami a lapockájára volt erősítve és ami szerintem az agresszivitásáért felelt. Óvatosságra intettem mindenkit a fickó körül, de fölösleges volt. A pasas nem akart felébredni, rendesen kiütöttük, de a sérüléseit elnézve jobb is volt neki eszméletlenül. Itt tökéletesen jó helye volt, nekünk ugyanis sürgősebb dolgunk akadt. Időközben kőbarátunk is csatlakozott hozzánk ismét, így már öt fősre duzzadt a csapat. Most jött azonban egy kellemetlen fordulat.

Komolyan mondom, csak pár percre kapcsolódtam ki a beszélgetésből. Sok futás, ugrálás, lövés kellett a medve leterítéséhez, mivel én végeztem a munka oroszlán részét, kijárt nekem egy leheletnyi szünet. A többiek ezt arra használták ki, természetesen a srácokra értve, hogy megint valami marhaságot csináljanak. Elkezdtek azon vitázni, hogy ki kéne szabadítani a többieket. Pontosabban a vita tárgya nem ez volt, mindenki segíteni akart nekik, csak fogalmunk se volt, hogy tehetnénk ezt. Minden esetre a létszámmal együtt az esélyeink is nőttek, bár igazi elképzelésünk még mindig nem volt. A srácok meg nagyon el voltak tévedve. Azt hitték, itt ők dirigálnak, meg hogy nekik kell a mi biztonságunkat garantálni. Hát ezen majdnem elnevettem magam, ha valamit garantáltak eddig, az az volt, hogy baromi hosszú és fáradtságos estém legyen a megmentésükkel. Sajnos Ralfi túlságosan vehemensen hangoztatta, hogy ez öngyilkos akció. Naná, hogy az volt, de ez volt a lényeg. Arcade-nak pedig nem tetszett, hogy nem akart úgy táncolni valaki, ahogy ő fütyült. Kapott egy szép nagy, kellemes, szaftos fémdarabot a vállába, a műsorvezető úr jóvoltából. Nem tudom Antione kivel vitatkozott utána, meg hangoztatta az igazát, meg okoskodott, mert Ralfi utána baromira nem volt olyan állapotban, hogy bármit csináljon. Jah, és köszi, most már a csaj darabkái mellett már Ralfi véréből is kaptam egy adagot. Kezdtem úgy kinézni, mint aki egy disznóvágásról jött. Fúj. Pedig úgy szerettem ezt a szerkót. Tehát Antione és a kis barátnője megegyeztek, hogy elindulnak, a kis kőhaver is, és nekem se volt nagyon más választásom, de mégse hagyhattam ott Ralfit elvérezni. Előre küldtem a többieket, engedélyt kértem Arcade-tól pár perces lemaradásra, majd mivel semmi reakció nem érkezett, feltételeztem, hogy megkaptam azt és visszamentem ahhoz a szerencsétlenhez.

Ralfi nem festett túl jól. A földön hevert, a vállából ömlött a vér és az a fémdarab sem lehetett kellemes. Azt hiszem hiába szövegeltem neki és készítettem fel a legrosszabbra, sok értelmet nem láttam a szemében tükröződni. Amúgy sem, de most különösen nem. Sok választásom nem volt, el kellett végeznem az operációt, csak azzal segíthettem enyhíteni a fájdalmat. Figyelmeztetés és habozás nélkül kirántottam a fémdarabot, majd a lézerem segítségével beégettem a sebet, amennyire csak tudtam. Fogalmam se volt, mit csinálok, sose csináltam még hasonlót, így meglepődve tapasztaltam, hogy voltaképpen működött a dolog. Piszkosul fájhatott, de a vérzés elállt. Arcad tényleg csak meg akarta büntetni, nem akarta, hogy meghaljon, különben már nem élt volna. Először azt hittem ott kell hagynom, már készültem volna az érzékeny búcsúra, de a sérülés mégsem volt olyan súlyos, mint hittem volna. Miközben valamit motyogott, talán egy köszönömöt, igyekeztem felnyalábolni a földről. Egészen jól összeszedte magát, másképpen biztos nem tudtam volna állva megtartani, nem voltam éppen egy izompacsirta. Végül is úgy döntöttem, ha már így rendben van, akkor ő is velünk jöhet, itt se lenne nagyobb biztonságban, mint az Őrszemnél. Nem mondtam semmit, arra koncentráltam el ne essünk, mert nem voltam benne biztos, hogy sikerül még egyszer feltápászkodni. De úgy ahogy megállt a lábán, pont eleget tudtam ehhez segíteni, így elindulhattunk a többiek után, alig pár perces késéssel. Az időt is és a helyzetünket is igyekeztem eddig számon tartani, így az Őrszemhez való visszajutás nem jelentett különösebb problémát. Utolértük a többieket, Ralfit nekitámasztottam egy fának, fújtam egy kicsit a nagy cipekedés után, majd én is felmértem a terepet.

Az Őrszem ott magasodott a tisztáson, ránézésre inaktívan. A lábainál ott feküdt a három jómadár, akiket meg kellett mentenünk. Körülöttük azonban ott volt az igazi kihívás, egy hullámzó gömb alakú burok, egy energiapajzs. Antoine meg ott állt kint a fedezékből, gondolkodás nélkül kimasírozott. Oltári nagy mázlija volt, hogy semmi sem történt. Szerencséje volt, hogy Arcade valamiért még mindig élve akart minket, különben az Őrszem már rég megsütötte volna a marhát. A kivégzéses óra minden esetre megállt, volt időnk gondolkodni, csak ötletünk nem volt hozzá. Próbáltam összegezni a megfigyeléseket. A pajzs forrását sehol sem láttam. Kívül nem volt, így mi nem intézhettük el. Belül sem volt nyoma, így a bentiek sem kapcsolhatták ki. Mivel bizonyosan működőképes volt, különben a benti srácok már rég kijöttek volna, feltételezhetően el kellett intéznünk valahogy a pajzsot, erővel. Az Őrszem lába benne volt a mezőben. Talán olyan anyagból készült, ami át tudott hatolni? Vagy csak élő szervezetet tudott a pajzs magában tartani. Ez tűnt a leglogikusabb magyarázatnak. Az a baj, hogy ezzel még nem voltunk kisegítve. Ráadásul attól tartottam, hogy nincs elég szuflánk az energiapajzs áttöréséhez. Csak mi, lányok tudtunk volna bármit kezdeni ellene. Az Őrszem erejének felhasználásában láttam még potenciált, de ahhoz aktiválni kellett és a saját hasznunkra fordítani, ami egyáltalán nem lett volna könnyű feladat. Ralfi megkérdezte, van-e ötlet. Hát ötlet az volt rengeteg, csak egyik se volt kivitelezhető. Ilyenkor kell improvizálni.

Antoine-t semmilyen támadás, meglepetés, rosszaság nem érte, így egyelőre én is biztonságosnak találtam kilépni a tisztásra. Azért az ösztöneimet készenlétben tartottam, bármiféle csúnyaság történne, akkor még legalább egy parányi esélyem legyen fedezékbe vetődni. De igyekeztem vizsgálódni, körbe-körbe, egyelőre más lehetőséget nem nagyon láttam, illetve egyet, de ahhoz csak legvégső esetben folyamodtam. Nézelődtem, igyekeztem keresni valamit, akármit, bármit, ami abban segíthetett, hogy ezt a három szerencsétlent kiráncigáljuk onnan. Még mindig bőszen kerestem az energiaforrást, akárhol is volt, valahol lennie kellett. Esetleges menekülő utakat kerestem. Még a pajzs erejét is igyekeztem felmérni. Ha sugárral áttörhetőnek találtam, talán megért egy dobást. Ha nem, akkor nem pazaroltam az energiáimat. Az Őrszem közelébe nem akartam merészkedni, de minden esetre azt megnéztem magamnak, hogyan tudnánk reprodukálni azt a fenomenont, hogy ő átléphette a pajzsot, mi meg nem. Vártam az isteni szikrát, de ha semmit, de tényleg semmi nem találtam, ami hasznunkra lehetett, akkor maradt a végső megoldás.
- Arcade, itt vagyunk, megjöttünk, rendelkezésére állunk. Mit akar tőlünk, mit tegyünk, hogy elengedje ezt a három szerencsétlent és tovább bóklászhassunk az erdőben? Hülyék vagyunk és elveszettek, instruáljon minket, Műsorvezető Úr.
A lehető legtiszteletteljesebb hangot ütöttem meg, ami tőlem kitelt, nem akartam, hogy Arcade az én szervezetembe is küldjön egy kis vasat, de ha egyszer nem volt más lövésünk, akkor valakinek meg kellett szólítania a Nagyfőnököt. Megért egy dobás, ha más ötlet nem merült fel. És más ötlet nem merült fel, legalábbis a többiek részéről biztos nem. Megint nekem kellett bevállalni a legrizikósabb részt, hogy aztán majd én kapjam a büntetést. És mindezt azért, hogy segítsek azon a három tökfilkón. Én se vagyok normális.

No mindegy, ennyi volt egyelőre. Ralfit sikerült összekaparni, mindannyian megjöttünk az Őrszemhez és természetesen még mindig nem tudtuk, mit csináljunk. Így nagyon könnyű pattogni, hogy segítsünk-segítsünk-segítsünk, meg majd én vezetlek titeket, meg hallgassatok rám, csak az a baj, hogy itt mindenkinek csak a szájtépés megy, a cselekvés meg nuku, nyista, semmi. Van itt öt srác, de egyiket se nevezném feltétlenül életképesnek. Nem, nekem, a 15 éves kislánynak kell kimentenie őket a…na szóval abból. Szép, mondhatom. De már kezdem megszokni, az egész estém ezzel telik. Illetve eddig ezzel telt, de ha Arcade zokon vette, hogy őt magasztalva, magunkat lenézve, de azért valami útmutatást kértem, akkor pápá. De valakinek meg kellett tennie, mert az ácsorgással nem jutottunk előbbre. Hiába állt az óra, a srácok nem kerültek ki a pajzs alól. Hogy innen mi jött, az már csak a főnök úron múlott. Megsüt minket az aktiválódó Őrszem? Simán felrobbant minket, mert ránk unt? Meg kell küzdenünk egymással, mert az izgibb? A lehetőségek tárháza határtalan volt, csak egyik sem kecsegtetett minket túl sok jóval. De nem is arról szólt ez a játék, hogy nyerjünk, hanem hogy nézettséget csináljunk. Ehhez azért talán segít nekünk annyival, hogy mit is kéne tennünk. Vagy nem. Egy próbát megér, ha nem merül fel jobb javaslat. Én minden esetre minden tőlem telhetőt megteszek a három idiótáért, szóval senki sem szólhat meg, próbálkozom. Valakinek rendben kell tartania a dolgokat errefelé, mert a srácok egyértelműen képtelenek erre. De már megszoktam.

by **Thorhalla** Pént. 28 Nov. 2014, 08:52

Résztvevők: Ralf Shaw, Antoine Alanian, Zack Blue, Peter Calm és Rachel Burrows
Következő körváltás: 2014. december 3. (szerda)

T-130 perc a napfelkeltéig

Antoine gondolkodni kezdett, hogy milyen megoldás is lenne lehetséges úgy, hogyha Arcade fejével gondolkodik. Eközben sem Ralf, sem pedig Angela nem voltak a legjobb állapotban, a lány már nem is nagyon tudott megállni a lábán és inkább leült a földre pihenni. Arra, hogy Rachel próbált Arcade-del beszélni nem volt eredménye, ezúttal a műsorvezető nem szólt egy átkozott szót sem.
Antoine viszont némileg eljutott egy megoldásig, Arcade bizonyára látványos megoldást akar, mint eddig mindig. Ahogyan nézelődött körbe neki és a többieknek is feltűnhetett, hogy elvileg a társaik körül energiamező van egy gömb alakban, ennek ellenére odafent a fa lombkoronája és az őrszem is kinyúlik ebből, átmegy az energiamezőn, már ha ott van energiamező egyáltalán.

//Bocsánat, nem nagyon tudtam erre több mindent írni, főleg, hogy szinte semmi sem történt.//

by **Danny Long** Kedd 02 Dec. 2014, 10:31

Alex még mindig eszméletlen, és Night továbbra sem tud beszélni, de Peter legalább van annyira használható állapotban, hogy tudjon válaszolni a kérdéseimre. Persze sokat nem tudok meg tőle, csak annyit, hogy még ő sem igazán mozgékony, nem hogy a többiek. Nem könnyítik meg a saját megmentésüket, de persze erről nem tehetnek. Kénytelen leszek kitalálni valamit így. Peter nem találta meg, hogy hogy lehetne kikapcsolni a pajzsot. Egy kicsit reménykedtem, hogy ő majd mutat valami kapcsolót, amit bentről nem ér el, és ezzel meg is lesz oldva a dolog, de ez nyilván esélytelen volt. Kapcsoló tehát nincs, de valamit észreveszek. Az energiapajzsot felülről áttöri a fa és az őrszem lába is. Mi van, ha ott van egy nyílás, amin be, vagy inkább ki lehet jutni. Peter azt mondja, hogy megpróbált kiásni, de felül nem tudott próbálkozni.
- Lehet, hogy az energiagömbnek felül van egy nyílása. - mondom.
Angelára nézek, aki a földön ül. Nyilván nincs már jó állapotban. Pedig ő fel tudna repülni odáig, de ahhoz, hogy kihozza őket, nem hinném, hogy lenne elég ereje. Most arra sem akarom a kevés energiáját pazarolni, hogy megkérjem, hogy repüljön fel, mivel támad egy egyszerűbb ötletem. Egy kis követ keresek a földön, és megpróbálom felülről bedobni a energiagömbbe. Megpróbálkozom pár különböző ívvel, mielőtt feladnám, ha nem sikerül. Ha ez nem vezet semmire, reménykedem, hogy közben támad valakinek valami jobb ötlete.

by **Laura Slyen** Kedd 02 Dec. 2014, 22:22

Ahogy agyalunk, a pajzson túlról a bajtársam végül előáll valami egészen jó feltételezéssel.
- Igazad lehet.
Látom, hogy magához vesz egy követ majd eldobja. Megvárom, mi is történik majd az őrszem alá állok, úgy hogy lássam, hogy valóban van -e rés ott, ahol a pajzs teteje van.
Ha látok, akkor közlöm azt Antoinnal, és megpróbálom felmérni, hogy képes lennék e a sérült lábammal is felmászni az őrszemen és a fán, úgy, hogy elérjem a nyílást.
~ Remélem kijutunk innen valahogy. Ha az a nő az, akinek hiszem, akkor meg tudnám menteni legalább az osztálytársamat azzal, hogy lemásolom a nő képességeit.

by **Thorhalla** Szer. 03 Dec. 2014, 09:06

Résztvevők: Ralf Shaw, Antoine Alanian, Zack Blue, Peter Calm és Rachel Burrows
Következő körváltás: 2014. december 8. (hétfő)

T-120 perc a napfelkeltéig

Antoine egyelőre reménykedett abban, hogy a többiek is mondanak valamit, de ez esélytelen volt, nem tették meg. A kövekkel való dobálás pedig necces, ugyanis sötét volt, a fa lombja pedig takarta az egész helyet, így nem nagyon látszott az sem, hogyha feldobott valamit, ki tudja, hogy hol esett le. Aztán még az lehetséges volt, hogy efféle tárgyakat átenged, ahogyan a fákat, élettelen szöveteket is, de az emberi, élőket nem. Ez pedig a kövek dobásával nem nagyon derülhetett ki. Időközben Angela elkezdett véreset köhögni, úgy tűnt, hogy a lezuhanásakor belső sérülései voltak, azaz övé volt a legsúlyosabb sérülés mindenki közül. Peter esélytelennek látta, hogy sikerülne felmásznia olyan magasra, ott már az ágak is gyengébbek voltak és ugrálnia kellett volna egyik ágról a másikra, amik nem is biztos, hogy megtartották volna a súlyát. Közben Antoine végül talált egy nagyobb darab ágat, amit feltudott dobni, ez legalább látszott, ha leesik, és sikerült bedobnia, feldobnia. Az pedig leesett odabent az energiapajzson belül. így legalább arra jó esély volt, hogy be lehet jutni talán valamilyen féleképpen.

by **Jack Gammer** Vas. 07 Dec. 2014, 01:58

X-BLOG BEJEGYZÉS - MURDERWORLD #18 - 2025.08.01

Zsákutcának tűnt ez az egész kiszabadítós misszió. Pedig nem az volt, tuti nem az volt. A megoldás itt ólálkodott az orrunk előtt, csak olyan sötét volt, vagy mi voltunk olyan sötétek, hogy nem láttuk a fától az erdőt. De nem izgat, hiába tűnt első, második és századik látásra is reménytelennek a helyzet, jobb dolgunk egyelőre úgysem volt, mint ezen a talányon agyalni. Ez még csak nem is az este eddigi legborzalmasabb része volt, legalábbis még nem, de biztos voltam benne hogy várt még minket ott a tisztáson valamiféle váratlan meglepetés. Na de mik is történtek eddig? A mutáns suliban töltött nyári szünetemet egy váratlan éjszakai emberrablás szakította félbe. A salemi erdőben ébredtünk fel, én és még fél tucat diáktársam, X-Men cuccba öltözve, egy Murderworld nevű valóságshow sztárjaiként, egy Arcade nevű őrült vezénylete alatt. A főnök úr ösztönzés gyanánt gyorsan fel is robbantott egy Alicia nevű csajt, egyedül hagyva engem az ötös fogat férfiúi karral, név szerint Ralf Shaw, Alex Wilder, Antoine Alanian, Zack Blue és Peter Calm. Ha valami közös elemet kéne találnom a kanbrigádban, talán az öngyilkos hajlam volna a legmegfelelőbb leírás. Nem akartak ezek a srácok rosszat senkinek. De mégis, valahogy a döntéseik alapján azt hihette volna az ártatlan néző, hogy szerették megnehezíteni a saját dolgukat a túlélésért folytatott versenyben. Nem kicsit. Nagyon. Megvolt a bemutatkozás, aztán jöhetett is a feladatismertetés. Mind már említettem, túl kellett élnünk az erdei viszontagságokat, napkeltéig, ami 4 órát jelentett. Ez még talán kivitelezhető is lett volna, de a műsor tartogatott nekünk néhány váratlan meglepetést is, a dolgunk megnehezítése végett. Kezdésnek kaptunk a nyakunkba egy hatalmas, lézerlövő, mutánsvadász Őrszemet. Érthetően senkinek nem volt kedve hősködni, inkább a „szégyen a futás, de hasznos” taktikát alkalmaztuk. Be is vált a dolog, a csapat szétszéledt, mindenki meg a maga dolgára, a gép ugyan kiszemelt magának valakit, de a többiek szabadon távozhattak a helyszínről. Így kerültem össze új cimborámmal, Ralffal, vagyis Ralfival, ki egyszerre áldás és átok is volt nekem, bár nevezhetjük inkább az utóbbinak.

Futás, rohanás, menekülés, egészen egy sziklás részig, ahol megálltunk. Vintage pillanat, Ralfi orra bukott. Sajnálom, ezt a részt egyszerűen nem tudom kihagyni egy blog bejegyzésből sem. Gyorsan letisztáztuk a fontosabb kérdéseket. A srác vízzel tudott játszani, én meg pusztító erejű optikai sugarakat lőttem a szememből, szóval ki lehet találni, ki lett a főnök. Nos, én, gyengébbek kedvéért. Jó lenne, ha erre mindenki emlékeztetné is magát lassacskán. Az elsődleges feladat egy rejtekhely keresése. Az elsődleges szabály, ami természetesen át is lett hágva, hogy nincs tapizás. Tovább nem nagyon jutottunk, mert megmozdult a föld a lábunk alatt és párosunkhoz csatlakozott egy igen furcsa teremtmény. Egy kőszerű kis lény feje kandikált ki a földből. Hatalmas, vörös, félelemmel és rettegéssel teli szemekkel nézett minket, nem lehetett nem szeretni. Ralfi egyből a szívébe zárta és én is hamar meggyőződtem róla, hogy a kis fickó ártalmatlan. A nevét nem sikerült kiderítenünk, a beceneveinket nem szerette, hangot nem tudtunk kiszedni belőle, de értett minket. Nekiláttunk a kapcsolatépítésnek, megbökdösött minket, megsimogattuk és hamar feltettem a kérdést, tud-e valami biztonságos rejtekhelyet. Tudott bizony, azonnal el is vezetett minket egy pár méteres paraméterekkel rendelkező barlangig. A kis beugró lakatlan volt, nyugodt, meghitt, biztonságos, meleg, tökéletesen alkalmasnak tűnt az éjszaka további részének átvészelésére. Persze Arcade úgyse hagyta volna, hogy túlságosan sokáig nyugtunk legyen, de abban a pillanatban örültünk a pillanatnyi szerencsénknek. Olyannyira, hogy mindhárman kényelmesen elhelyezkedtünk odabent és kellemes csevegéssel töltöttük az időnket. Még az égen felbukkanó szivárvány sem zökkentett ki minket. Sőt, kis kőbarátunk még általa növesztett almával is megkínált minket, amit hálásan elfogadtunk. Röviden, minden tökéletesen ment. Naná hogy Arcade nem nézhette ezt tétlenül. Új feladatot kaptunk, ami kicsit megkavarta a táblát.

Három csapattársunk lett elfogva, akik az Őrszem lábánál vártak, vagy ránk, hogy jutalom fejében kiszabadítsuk őket, vagy az óránkénti kivégzésükre. Hát nem volt egy egyszerű helyzet. Se én, se Ralfi nem szívesen hagytuk volna ott a lökötteket. De ő adott hangot a realista igazságnak, hogy ketten, pontosabban hárman vajmi kevesek voltunk egy ilyen akció kivitelezéséhez, legalábbis normális terv híján ez volt a szomorú helyzet. Ez rendben is lett volna, de Ralfi nem állt meg itt, megtoldotta a dolgot egy ripacskodó kis előadással. Könnyek, ordibálás, nyafogás, megvolt itt minden. Oké-oké, lehet bevettem volna, de kicsit túlfeszítette a húrt a hanghatásaival. Érkezett is válasz az erdő felől, egy állatias üvöltés formájában, ami azt jelentette, hogy egy nagytestű ragadozó elfogadta a nagylelkű vacsorameghívást. Ennek nem örültem. Ott a pillanat hevében nem nagyon jutott eszembe, hogy Arcade előbb-utóbb úgyis a nyakunkba küldött volna valami csúnyaságot és így legalább mi tartottuk kézben a dolgainkat. Nem, körülbelül csak arra tudtam gondolni, hogy ennyi volt a nyugalomnak. Ennek hangot is adtam Ralfi felé, mind szavakkal, mind egy tökéletesen időzített pofon formájában. Ez meg is oldotta az átmeneti problémákat, én megnyugodtam, ő visszazökkent a valóságba, már csak az állattal kellett foglalkozni. A terv egyszerű volt, lézerlövés minden mennyiségben. Ha az nem tudta leteríteni, akkor valószínűleg semmi. Azért a biztonság kedvéért Ralfi felfegyverkezett a modern gladiátori felszereléssel, ami egy seprűnyélre hasonlító botot és az övét jelentette. A szándék megvolt benne, hogy felvegye a közelharcot, akármi is közelített felénk, ezt azért illik értékelni. Még lelkizni is volt ideje, megfogni a kezem és megkérni, hogy vigyázzak magamra. Hoppáré, remek kis húzás, de én se most jöttem le a falvédőről, ezt a játékot ketten játsszák. Végigsimítottam az arcát, pont a pofon vöröslő helyén és viszonoztam az aggódást. Megható kis jelenet volt, de megjött az ellenfél és bizony igényelte a figyelmünket, nem is keveset belőle.

Egy hatalmas, éhesnek látszó, nyáladzó, vad medve tűnt fel a fák között, úgy 10 méteres távolságból morgott felénk. Kis kőbarátunk a veszély jeleire kereket oldott, szóval csak ketten voltunk a fenevad ellen. A sugaraimhoz még túl messze volt, ezért szükségesnek éreztem némi ösztönzést. Mi más lenne okosabb lépés, mint ingerelni egy ilyen masszív rémséget. Jött is, ahogy nagyon szépek kértem tőle és mikor az 5 méteres lőtávolságomon belül ért, lőttem is. Telibe találtam, de ez még kevés volt a leterítéséhez. Bömbölt, perzselődött, egyértelműen megérezte a támadásomat, ergo volt keresnivalónk ebben a küzdelemben. Több időm azonban nem volt tüzelni, túl közel volt az állat. De felkészültem az érkezésére, így a rohama elől ki tudtam térni. Egyből futnom is kellett tovább, ugyanis a kis lézershow rám terelte a mackó figyelmét. Menekültem, nyomomban az állattal, egyenesen a szemben mocorgó bokrok felé. Ott bíztam benne, hogy sikerülhet annyira elterelni medve figyelmét, amíg esetleg feljutok egy fára, vagy Ralfi utolér minket, de mint kiderült, nem egy másik állat lapult a vadonban, hanem a várva várt erősítés. Antoine bukkant elő valami új csaj társaságában. Immáron négyen sikeresen körbevettük a medvét, és megkínálhattuk minden oldalról, remek kis csapatmunkát bemutatva. Pár percig bírta az állat, de végül nem volt más választása, mint összeesni a sok kisebb sérüléstől. Szép nagy lakoma lehetett volna ebből a zsákmányból. De ez már csak fantáziálgatás marad, ugyanis mint kiderült, a medve nem is igazi medve volt, csak egy újabb mutáns. Most hogy kidőlt a fickó, vissza is változott emberi alakba. Egy idősebb, őszülő hajú, ráncos, vékony testalkatú férfi volt az illető. A testét nem csak az általunk okozott sérülések tarkították, hanem korábbi kínzások nyomai is, akadtak több naposak, hetesek, hónaposak is belőlük. Valami furcsa szerkezet volt a lapockáján, amitől gyorsan meg is szabadítottam, ugyanis erős volt a gyanúm, hogy ez lehetett a felelős a pasas vadállatias viselkedéséért. A férfi minden esetre teljesen ki lett ütve, hiába ébresztgettük óvatosan, de a sérüléseit elnézve jobb is volt neki így. Kis kőbarátunk is visszatért, most hogy a csatározásnak vége volt. Szép kis csapat gyűlt össze, elérkezettnek láttam az időt némi szusszanásra, egy pár perces kihagyásra. Természetesen ilyenkor szabadult el megint a pokol.

A sok akció, futkosás, lézerlövöldözés kicsit kimerített, de tényleg csak pár percig vontam ki magam az eseményekből, amíg szusszanhattam egy csöppet. A srácok meg elérkezettnek látták az időt hogy hajba kapjanak és felrúgják a szépen kiharcolt nyugalmunkat. A többiek ugyanis úgy döntöttek, jó időpont ez arról vitatkozni, hogyan kéne megmenteni a többieket. Valóban, az időnk fogyott és többen is voltunk, de semmi elképzelésünk nem volt továbbra sem. Antoine mintha nehezen fogta volna fel, hogy nem magával a mentőakcióval volt a baj, hanem a kivitelezéssel. Ralfi pedig túlságosan vehemensen ellenkezett a dolog ellen. Az azért aranyos volt, ahogy a „lányok” biztonságáért aggódtak, amikor eddig is mi tartottuk életben a tökfejeket. Mindenesetre várható volt, hogy ennek a vitának bizony nem lesz jó vége. Ezúttal utóbbi húzta a rövidebbet. Olyannyira nem azt csinálta, amit Arcade szeretett volna, hogy büntetést kapott. Konkrétan egy fém darabot kapott a bal vállába, aztán jól összevérezett mindannyiunkat, hát nem volt szép látvány ez az egész. De az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a műsorvezető úr nagyon szerette volna, ha az Őrszemhez megyünk. Azt már nem tudtam, hogy Antoine kinek okoskodott ezek után, hiszen a fontos kérdések eldőltek, mennünk kellett, Ralfi a földön hevert a saját végében fulladozva, szóval sok értelme nem volt, de ha ez esett neki jól, hát legyen. A többiek elindultak és majdnem én is, de nem tudtam csak úgy otthagyni Ralfit. A többieket előreküldtem, engedélyt kértem a főnökúrtól a pár perces maradásra, majd mivel nem érkezett ellenvetés, kezelésbe vettem a földön heverő tökfejet. Egyáltalán nem volt jó bőrben, de Arcade nem ölte meg, életben hagyta, szóval volt esély az összekaparására. Ehhez azonban rögtönözni kellett. Először is kirántottam a vállából a fémet, majd a sugaraim segítségével beégettem a sebet, nehogy elvérezzen itt nekem. Piszkosul fájhatott a művelet, nem voltam éppen sebészi tehetség, de meglepően jól sikerült a dolog. Olyannyira, hogy nem kellett könnyes búcsút vennem újdonsült haveromtól, hanem kemény munkával ugyan, de magammal vihettem a többiek után. Akárhogyan is alakul az este, Ralfi, ha másért nem is, ezért a mutatványért biztosan jön nekem egyel.

Nagyjából számon tudtam tartani eddig az időt és a helyszíneket is, szóval különösebb gond nélkül sikerült követni a többieket vissza az Őrszem által belakott tisztásig. A monstrum gépezet inaktívnak tűnt, a három srác ott feküdt a közelében, de sajnos újabb akadály állta utunkat, név szerint egy körülöttük gömb alakban hullámzó energiapajzs. Mire megérkeztünk, addigra Antoine már előre is ment. Ezt nevezhetjük bátor lépésnek, de inkább mondjuk botornak. Való igaz, a jelenlegi helyzetünkben aligha volt más választásunk, ettől függetlenül csak a szerencsének köszönhettük, hogy a kis lépése nem süttette meg mindünket. Egyelőre azonban nem történt semmi ilyesmi, sőt. Ha közelebb mentünk, akkor megállt a kivégzésig visszaszámláló óra számlálója. Ezzel bizonyos határokon belül trükközhettünk, de nem az örökkévalóságig. Valamit gyorsan ki kellett találnunk. Se a szivárványos csaj, se Ralfi nem voltak bevethető állapotban. Ezek szerint rám és Antoinera maradt a tökfejek kiszabadításának nagybecsű feladata. Csatlakoztam a sráchoz a mezőn, kiléptem a fedezékből, hogy jobb rálátásom lehessen a dolgokra. Mivel nem jutott semmi más az eszembe, megpróbálkoztam Arcade megidézésével, hátha sikerül valamiféle segítségszerűt kicsikarni belőle, de semmiféle válasz vagy reakció nem érkezett. Nem juttatott minket előrébb, de legalább nem is tolt minket hátrébb. Még mindig az volt az érzésem, hogy valami rettenetesen kellemetlen meglepetés várakozott a tisztás környékén, de egyelőre a kezünk ügyében lévő problémán kellett valahogy túllendülni. Nagyon úgy nézett ki, hogy magunkra voltunk utalva.

Igyekeztem a tőlem telhető legjobban felmérni ezt az egész helyzetet. Hiába pásztáztam már percek óta a tisztás környékét, semmiféle arra utaló jelet nem találtam, hogy az energiaforrás idekint lett volna. Odabent kellett lennie, esetleg más olyan helyen, amihez nem férhettünk hozzá. Ez tehát kiesett, valahogy úgy kellett megoldanunk, hogy bekapcsolva volt a cucc. Az áttörésén törtem nagyon a fejem. Az Őrszem fegyvere bizonyosan megizzasztotta volna a védőburkot, de nehéz volt látásból eldönteni, hogy az enyémnek lett volna-e bármi esélye ellene. Minden esetre felírtam a listára. Az egyetlen járható útnak egyelőre az tűnt, amit az új csajszi is mondott, körülbelül akkor, amikor megérkeztünk, amin már én is elgondolkodtam és ami Antoinenak is feltűnhetett már. Nevezetesen az, hogy a fák lombkoronája és az Őrszem lába kilógott az energiamezőből. Nehéz volt eldönteni, hogy ez azt jelentette, hogy ott nincs is pajzs, vagy pusztán annyit, hogy a gépek, meg a növények nem lökődtek vissza róla. Utóbbi azonban nem volt rá garancia, hogy emberek is át tudtak menni, a pajzs akármelyik részén. Így sajnos Antoine dobálásával sem lettünk sokkal okosabbak. Kövek és ágak átjutása még nem jelentette azt, hogy emberek is átjuthattak. Talán, nagyon talán, szuper talán, ha valahonnan be és ki tudtunk jutni, az onnan fentről volt. Valamiféle megoldást kellett találnunk erre az egész problémára, mégpedig sürgősen.

- Oké, van néhány ötletem, de egyik sem túlságosan triviális.
A legjobb esélyünk a felülről való mozgolódás volt. Ahogy elnéztem a manuális módszerek biztosan csődöt mondtak volna. A srácok odabent le voltak amortizálva, ráadásul a felfelé haladáshoz használható ágak gyengék voltak és egymástól távol helyezkedtek el. Nem, külső segítségre volt szükségük. Azért körbenéztem a tisztáson, hátha találtam valami kötélnek, vagy hasonló szerszámnak használható tárgyat, amivel kiemelhettük volna őket a burokból. De ha ilyesmit nem találtam, akkor képességekkel kellett megoldanunk a dolgot, valahogy. Már nem nagyon válogattam az ötletekkel, ami eszembe jutott, igyekeztem kivitelezni. Kezdésnek megkerestem a szememmel kis kőbarátunkat, illetve ha nem találtam, elkezdtem szólongatni. Ha így sem lett meg, akkor szomorúan elvetettem az ötletet, ha viszont szolgálatra jelentkezett, akkor mosolyogva felé fordultam.
- Ne haragudj kis haver, de ismét nagy szükségünk lenne a segítségedre. Nem tudsz valami bejutási útvonalat varázsolni nekünk? A föld alatt nem tudom mi a helyzet, de odafent mintha lenne egy rés, amin ki és be juthatunk. Esetleg nem tudsz magadból egy fát növeszteni, ami elég erős lenne ehhez a kimenekítős akcióhoz? Tudom, hogy sokat kérünk, de leköteleznél, ha tudnál nekünk segíteni.
Valóban, sokat kértem kis barátunktól, de nélküle eddig se húztunk volna, még egy segítségkérés már nem osztott vagy szorzott. Nem tudtam mennyiben tudott volna nekünk itt segíteni, de muszáj volt megpróbálnom. Ha ez nem jött be, vagy már meg se találtam, akkor jöttek a további tervezetek. A következő esetben kénytelen voltam az új csajhoz fordulni, aki borzasztó bőrben volt már ekkora.
- Figyelj, sajnálom, látom, hogy rémesen érzed magad, de azt hiszem te vagy az egyetlen, aki felülről berepülhetne a srácokhoz, ha tényleg van ott egy rés. Onnan már Peter lemásolhatná a képességed és segíthetne kihozni a többieket. Nem kérnék tőled ilyet, ha látnék más működő megoldást és nem szorítana minket az idő.
Ettől se reméltem már túlságosan sok jót, mert tényleg rémes formában volt a csaj, vért köhögött, belső sérülései lehettek, nem nézett ki túl fényesen. De tudomásom szerint ő volt az egyetlen, aki berepülhetett valahogy egy esetleges lyukon és segíthetett a tökfejeknek kijutni. Ha ez sem volt kivitelezhető, akkor jöttem én. Ezen a ponton már tényleg nem láttam sok más megoldást, mint hogy fejjel nekimenjek a falnak. Beálltam úgy egy méteres távolságba az energiapajzstól, figyelve hogy se egy áttörő, se egy visszapattanó sugár ne találjon el se engem, se valamelyik társamat, és mindent beleadva megcéloztam az energiapajzsot a sugaraimmal. Ha megkerülni nem tudtuk, már tényleg csak az maradt, hogy áttörjük magunkat rajta. Vagy ha nem is azt, legalább valami rést kivitelezve, amin keresztül kiráncigálhattuk a három jómadarat. Ezeken kívül már tényleg nem jutott eszembe semmi más és valahogy nem is láttam több opciót a repertoárunkban. Milyen vicces lett volna, ha csak átverés, illúzió, szemfényvesztés lett volna az egész és nem is akadályozta meg a pajzs a többieket a kijutásban. Na az aztán beütött volna, ha nem is tesztelték volna le a dolgot, mielőtt megérkeztünk. Ennyire csak nem lehettek hülyék. Vagy mégis?

Minden esetre senki se róhatta fel nekem, hogy nem próbáltam meg valahogy segíteni a csapdába esett társainkon. Végig próbáltam ügyelni a környezetünkre, az Őrszemre, az energiapajzsra és az egész tisztásra, mert még mindig azt vártam, hogy Arcade a semmiből a nyakunkba dob valami újabb meglepetést. Addig is azonban ennek a fránya akadálynak a megoldásán törtem a fejem teljes erőbedobással. A felülről való tevékenykedés tűnt az egyetlen ésszerű opciónak, ehhez azonban limitálva voltak az eszközeink. A manuális megközelítéssel is megelégedtem volna, de a természetes körülmények és a fellelhető felszerelések eléggé kevésnek tűntek első ránézésre, aztán ki tudja, talán a további vizsgálatok eredményt hoztak. Ha azonban nem, akkor maradtak a mutáns trükkök, már amink volt, ami lássuk be, nem volt túl sok. Kis kőbarátunk áshatott vagy építhetett volna nekünk valami szép ívet, amin keresztül kihozhattuk volna a gyogyósokat. Vagy az új csajszi berepülhetett volna, átadhatta volna a képességét Peternek és együtt kihozhatták volna a többieket. De legvégső esetben én is megpróbálkozhattam azzal, hogy a sugaraim képesek-e áttörni az energiapajzsot. Az összes eléggé elvont megoldásnak hangzott a fejemben, de hé, Arcade talán pont az ilyenekre bukott, ezek lettek volna látványosak, ezek tetszettek volna a nézőknek, talán nem is gondolkodtam akkora marhaságokban. Vagy mégis és az egész ötletelésnek nem volt semmi értelme és csak az időnket fecséreltük ezzel. Nekem már tényleg nem volt ezeken kívül jobb javaslatom, legalábbis az eddigi megfigyeléseim alapján. Aztán ki tudja, talán észrevettem valami újat, ami teljesen más megvilágításba helyezte az egészet. De ha nem volt új nyom, akkor ezekkel az elképzelésekkel gazdálkodtam. Nem voltak éppenséggel hétköznapiak, de egy próbát mindegyik megért. Ha meg nem jött be semmi, akkor részemről kénytelen voltam elfogadni, hogy ez a dolog végül csak zsákutcába futott. De ettől még távol voltam, próbálkoztam, amivel csak tudtam, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. A srácok minden esetre jobban teszik, ha hozzálátnak értékelni, mennyi időt, energiát és gondolatot pazaroltam a nyomorult kis életük megmentésére. Nem mintha lett volna jobb dolgom. Ez még így is egy nagyon hosszú estének ígérkezett.

by **Laura Slyen** Vas. 07 Dec. 2014, 12:11

Antoine megpróbált dobálózni és úgy kideríteni, hogy van e rés a pajzson. láthatóan átment rajta egy faág felülről, de ez se volt biztosíték arra, hogy minket is ki enged ott fent.
~ Bár a faág is élő, mégha növényi eredetű is.
Még tanakodnak kicsit, majd megvárom mi sül ki belőle. Majd ha nem jár sikerrel egyik sem, akkor én megpróbálkozom valamivel amivel még nem, mert eddig tartottam tőle, hogy úgy járok, mint Zack és megpörkölnek, mint valami szárnyast vacsorára.
Odasétálok a gödörhöz, amit a pajzs szélénél ástam és megpróbálom azt félve megérinteni. ott úgyse látják a többiek, hogy eddig nem teszteltem a dolgot és ha ráz azonnal elránthatom a kezem.
Persze erre a tesztelésre csak akkor van szükség, ha nem jutnak be hozzánk a többiek.

by **Danny Long** Hétf. 08 Dec. 2014, 00:38

A sötét miatt kövekkel nem mennék sokra, de találok egy elég nagy darab faágat, amivel tehetek egy próbát. Elmosolyodom, amikor meglátom, hogy sikerült bedobnom a burokba. Nem sok, de legalább valami nyom, ami alapján elindulhatunk. Az viszont hirtelen eszembe jut, hogy nem biztos, hogy lyuk van felül, lehet, hogy egyszerűen csak átengedi a gömb az élettelen dolgokat. Mondjuk ezt szerencsére könnyű kideríteni, egyszerűen keresek egy másik ágat, és megpróbálom lent átdobni, ahol biztosan van pajzs. Ne merem megpróbálni átdugni ott, mert félek, hogy az ilyen közvetett érintkezés is veszélyes. Arcadenél nem lehet elég óvatos az ember... Közben Meghallom az öklendezést. Aggódva nézek hátra, és látom, hogy Angela egyre rosszabbul van. A francba! Már csak miatta is sietnünk kell!
Szerencsére nem csak én ötletelek, hanem Rachel is megszólal, ráadásul nem is mond rosszakat. A kőlényről el is feledkeztem, pedig tényleg lehet, hogy ő lesz a megoldás kulcsa!
- Ez jó ötlet! - mondom. Nem tudom mire képes a lényecske, de talán be tudja fúrni magát a burokba. Azt nagyon nem szeretném, ha Angelának kellene berepülnie, de félek, hogy ez lesz a végső megoldás. Túlságosan is Arcade-re vallana...

by **Thorhalla** Hétf. 08 Dec. 2014, 10:22

Résztvevők: Ralf Shaw, Antoine Alanian, Zack Blue, Peter Calm és Rachel Burrows
Következő körváltás: 2014. december 13. (szombat)

T-100 perc a napfelkeltéig

Angela Rachel ötletére a fejét rázta, hogy nincs olyan állapotban, hogy repülni tudjon, ami azt illette a lábán nem tudott megállni már, nemhogy képességet használjon. Miközben még Rachel magyarázott felé, a fejrázás következtében hányingere támadt, öklendezni kezdett, majd egy nagy adag vért hányt fel.
A kislény azonban nagyobb siker volt azzal kapcsolatban, ő lelkesen bólogatva adta tudtára a többieknek, hogy valószínűleg képes lehet arra, ami kell. Úgy, hogy beszélni nem tudott időt persze nem tudott mondani, hogy mennyi időre lesz szükség. Egészen közel ment a másik fához, amelyiket említették neki és nekiállt annak, hogy egy fát növesszen a hátából. Ez szépen lassan ment, először csak egy kis vékonyka ág jelent majd, majd növekedni kezdett, mind széltében, mind magasságban. Majdnem húsz teljes perc telt el, a kislény mostanra elfáradt igencsak, de egy kellően nagy fa állt ott a másik mellett, amire már fel lehetett mászni és onnan átjutni arra, amelyikről a feltételezések szerint be lehetett jutni a védőmezőn belülre.

by **Jack Gammer** Pént. 12 Dec. 2014, 19:27

X-BLOG BEJEGYZÉS - MURDERWORLD #19 - 2025.08.01

Senki nem vádolhatott meg azzal, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt a raboskodó tökfejek kiszabadítása érdekében. Jó, persze, tudom, a munka nehezét nem én végeztem, de azért valakinek ki is kellett találnia ezt a tervet, különben csak álltunk volna órákig, mint a tejbe tök. Immáron bizonyítottam is, hogy én voltam az akció agya, a túlélés mozgató rugója, a csapatot összetartó erő. Vagy valami nagyon hasonló. Tovább is fényezném magam, de ennél azért szerényebb vagyok, ha eddig nem tűnt volna fel. Az este nótája még mindig ugyanaz volt, mint az előző tucatnyi és még valamennyi bejegyzésemben is. Frankó kis nyári szünet a mutáns suliban, amit éjszakai emberrablás szakított szét. A salemi erdőben ébredtünk, én és még egy fél tucat diáktársam, egy Murderworld nevű valóságshow sztárjaiként, egy Arcade nevű őrült műsorvezető bábjaiként. Ezekben a klassz X-Men felszerelésekben néha még úgyis tűnhetett, mintha tudtuk volna, mit csinálunk. Nem árulok el nagy titkos, az esetek többségében ez nem egészen volt helytálló. Lényegében csak dobáltak minket ide-oda az események, mi meg igyekeztünk túlélni valahogy. Ami nem volt éppen egyszerű feladat, ezzel a társasággal. Meg kell említenem azt az Alicia nevű csajszit, aki pechére már az elején ki lett választva egy demonstráció célpontjaként. A műsorvezető úr egészen egyszerűen felrobbantotta a csapat másik hölgy tagját, ezzel ösztönözve a többieket az együttműködésre. Nekem se kellett több, azonnal beszálltam a buliba. Ahogy a férfiúi ötös fogatom is, Ralf Shaw, Alex Wilder, Antoine Alanian, Zack Blue és Peter Calm. Külön-külön csak egyszerű srácok, na de ha erejüket összesítik, akkor a világ leg ön- és közveszélyesebb csapatát alkotják meg. Komolyan. Nem túlzok. Sose fogom megérteni, hogy maradt eddig életben mindegyikük. Mondjuk nem olyan nehéz kérdés ez, Arcade nem akart megölni minket, legalábbis eddig még nem, csak szórakoztatni akarta a népet, a mi kárunkra. Jól csinálta, ezt meg kell hagyni. Tök buli lett volna ez a műsor, ha nem benne kellett volna szerepelni, hanem otthon, a képernyő előtt, chipsszel és itallal, néhány haverral együtt néztem volna. Na de vissza a sztorihoz. Szóval bemutatkoztunk a világnak, Arcade pedig elregélte a feladatunkat. A koncepció egyszerűnek hangzott, túl kellett élni napkeltéig. Ez még ezzel a brigáddal is okés lett volna, ha nem hullottak volna a nyakunkba minden irányból különböző meglepetések. Kezdésnek kaptunk egy hatalmas, mutánsvadász, lézerlövő Őrszem robot monstrumot. Pucoltunk, ahogy csak a lábunk bírta, minél több irányba, rendesen szétszéledtünk, miközben a teleportálónk lett kijelölve célpontnak, tehát minden a zseniális tervem szerint történt. Lesz még ilyesmire példa és ellenpélda is. Egyelőre tehát megszabadultam a közvetlen fenyegetéstől és az öngyilkosjelölt csapattársaktól. Itt kezdődik el Ralf, vagyis Ralfi és szerény személyem kis romantikus kalandocskája.

Északnak mentünk előre a sűrűségbe, míg ki nem értünk egy sziklásabb területre. Itt már biztonságban éreztük magunkat, így megálltunk, és az egyik kedvenc jelenetem következett, Ralfi gyönyörűen orra bukott. Ideje volt kicsit összeismerkedni. A srácnak rendkívül hasznos képessége volt, tudta manipulálni a vizet. Igen, gúnyolódtam. Én meg pusztító optikai sugarakat lőttem a szememből, szóval a vezetőségi posztot én nyertem meg. Elsődleges feladat, biztonságos hely keresése. Legfontosabb szabály, semmi tapogatózás, naná hogy ez hamar megszegésre került. A föld is beleremegett a kis eszmecserénkbe és hamarosan felbukkant a szereplő, aki nélkül aligha éltük volna túl ilyen sokáig. Relatíve sokáig. Én majdnem megsütöttem a megmentőnket, de szerencsére a cuki vörös szemei, amikben rettegés és félelem tükröződött, megakadályoztak ebben a botor lépésben. Egy aranyos kis kőlény emelkedett ki a földből. Ralfi hamar a szívébe zárta és nekem kellett hozzá sok, hogy abbahagyjam a gyanakvást és bizalmamba fogadjam. Ismerkedtünk, bökdösött minket, simogattuk, épülgettek a bizalmi csatornák. Értette, amit mondtunk, de nem tudott válaszolni. A neve nem derült ki, a beceneveinket nem szerette, de azért így is tudtunk vele beszélgetni. A legfontosabb kérdésemre is gond és habozás nélkül válaszolt, vagyis hogy volt-e valami biztonságos hely a közelben. Pár perc alatt elvezett minket egy barlangig. A pár méteres beugró lakatlan volt, biztonságos, nyugodt és meleg, tökéletesnek tűnt némi feltöltődésre. El is helyezkedtünk így hármasban odabent. Pihentünk, beszélgettünk, kis kőbarátunk még általa növesztett almával is megkínált minket, amit hálásan el is fogadtunk, így már a gyomrunk se korgott üresen. Még az égen felbukkanó furcsa, egyenes szivárvány se tudott minket kizökkenteni az idillből, túlságosan kényelmesen voltunk odabent, hogy ilyen apróságokért feladjuk a pozíciónkat. Tudtuk, hogy nem tarthat sokáig a nyugalom, szóval kiélveztük minden pillanatát. És igazunk is lett, a béke rövid életű volt.

Arcade is érezhette, hogy kezdünk elkényelmesedni, újabb mellékküldetést dobott be a kalapba. Három társunk raboskodott az Őrszem lábánál, őket kellett jutalom fejében kiszabadítanunk, különben óránként kivégzésre került volna sor. Tudjátok, csak az izgalom kedvéért. Sajnos hiába akartunk segíteni a tökfejeken, hárman aligha voltunk elegen egy ilyen akció kivitelezéséhez, ennek Ralfi igen csak nagy hangot is adott. Túlságosan is nagyon. Fantasztikus kis lelkizős előadást produkált, könnyekkel és ordítással, amire az erdőből érkezett egy állatias üvöltés válaszként. Ennyi volt a nyugalom. Na már most, tudom én hogy Ralfi nem akart rosszat, ő is tisztában volt vele, hogy a békesség nem tarthat sokáig, szóval mondhatjuk, hogy inkább kézbe vette a szórakoztatást. Na igen, csakhogy ez nekem ott a pillanat hevében nem nagyon jutott eszembe, csak annyi, hogy ennyi volt a nyugalomból a hülye kis színjátéka miatt. Ami amúgy majdnem meggyőző is volt, csak egy picit feszítette vele túl a húrt. De meg is kapta a jutalmát, egy tökéletes pofont a jó voltomból. Ő visszazökkent a valóságba, én megnyugodtam, a kis kőhaverunk pedig a veszély első jeleire lelépett. Ralfi sem volt rest, gyorsan próbált néhány jó pontot összekapirgálni az ütközet előtt. Ledarálta a tervet, ami amúgy is tök egyértelmű volt, de mindegy. A sugaram volt az egyetlen használható fegyverünk, ha az nem terítette le a fenevadat, akkor semmi, onnantól menekülni kellett. De azért a biztonság kedvéért átvedlett tini gladiátorrá, egy seprűnyélre hasonlító bot és az öve segítségével. Persze közben kifejezte irántam érzett aggódását, megfogta a kezem és megkért, hogy vigyázzak magamra. Oh, én hősöm. Csak le ne essen a gatyája az öve nélkül. De jól csinálta, ez már egy sokkal hihetőbb előadás volt. De engem sem ejtettek a fejemre. Viszonoztam az aggódást, sőt, az arcát is végigsimítottam, hogy örüljenek a nézők, hogy itt alakulgat valami. De ennyi idő volt a lelkizésre, botot, övet és lézert kézbe kellett ragadni, mert jött az ellen. Egy hatalmas, vad, éhesnek látszó medve bukkant fel a fák között. Tíz méterről vicsorgott ránk, ez még túl messze volt ahhoz, hogy bármit tegyek ellene. Természetesen ilyenkor a leglogikusabb lépés ingerelni a bazinagy vadállatot, tehát így is tettem. Több se kellett neki, már indult is felénk. Amikor a hatótávomba ért, egyből lőttem felé a lézeremmel, telibe is találtam, de ez még kevésnek bizonyult. Felbömbölt, megperzselődött, de nem esett össze, ahhoz túlságosan masszív teremtés volt. Több lövésre nem maradt időm, el kellett vetődnöm a roham elől, majd futni az életemért, ugyanis a mackó engem szemelt ki magának, sikerült felkeltenem az érdeklődését. Szélsebesen megcéloztam a szemben mozgó bokrokat, ahol valami állatot reméltem, amire átterelhettem a medve figyelmét, amíg biztonságos távolságba kerültem tőle egy újabb lövésre. Mint kiderült, még ennél is jobb várt engem a zöldségek között, hiszen megjött az erősítés. Antoine lépett elő egy új csajszi társaságában, Ralfi is beért minket, így már négyen vettük körbe a mackót, ami már bőven elég volt a figyelme megosztásához. Nem akarok dicsekedni, de remek csapatmunkát produkáltunk a medve legyőzéséhez. Pár perc leforgása alatt bekapott annyi találatot az állat, hogy nem bírta tovább és eszméletlenül összeesett. De mielőtt a különböző felhasználási módokon gondolkozhattunk volna, a zsákmány emberré változott, bizonyára ő is mutáns volt. Egy férfi volt az illető, egy idősebb, őszülő hajú, ráncos, vékony testalkatú figura. Eléggé rossz bőrben volt, az általunk okozott sérüléseken kívül még több napos, hetes, hónapos kínzások nyomai is éktelenkedtek a testén. Arcade egyik játékszere lehetett ő is. A lapockáján volt valami szerkezet, ami szerintem mackó vad természetének lehetett a forrása, szóval attól gyorsan meg is szabadítottam a bácsit. Hiába ébresztgettük óvatosan a fickót, teljesen ki volt ütve, de a sérüléseit elnézve egyelőre jobb is volt neki eszméletlenül. Mi többiek azonban rendben voltunk, a kis kőbarátunk is előbukkant ismét. Egész jól zárult ez a kis csata. Ahogy az már lenni szokott, ezután jött megint a fekete leves.

Most hogy lezárult a csatározás, elérkezettnek láttam az időt némi szusszanásra. A sok futkorászás, lézerlövés, medvével való hadakozás kicsit kimerített, kellett egy pár perc, amíg összeszedtem magam. Így kivontam magam az eseményekből pár percre, de a többieknek ez bőven elég volt arra, hogy megint elszabaduljon a káosz. Ralfi és Antoine elkezdtek azon vitatkozni, hogy ki kéne szabadítani a többieket. Ez nem volt kérdés, nyilván mindannyian segíteni akartunk rajtuk, de ötletünk továbbra sem volt ennek kivitelezésére. Bár most már többen voltunk, több sütnivalóval és több képességgel, de még mindig nem bírtunk volna el egy Őrszemmel. Azért az aranyos volt, ahogy a lányok biztonsága miatt aggódtak, amikor inkább a sajátjukért kellett volna, eddig is mi tartottuk őket életben. Megnéztem volna, hogy intéznek el egy medvét botokkal. Biztos jó mozi lett volna belőle. Ralfi elkövette azt a hibát, hogy túlságosan visszakozott az ellen, amit Arcade megkövetelt tőlünk, név szerint hogy menjünk arra a tisztásra, ahonnan indultunk. És ennek az ellenkezésnek hamar meg is fizette az árát. Kapott egy fémdarabot a bal vállába, Arcade jóvoltából, aki utána meg is fenyegetett minket, hogy ideje lenne indulnunk. Megjegyzem most már a csaj belső darabkái mellett már Ralfi kifröccsenő vére is ott száradt a szerkómon, aminek aztán marhára örültem. Jó, persze, járhattam volna rosszabbul is, mint például szegény srác, de akkor is, úgy néztem már ki mintha valami horror filmből léptem volna elő. Fogalmam se volt Antoine kivel vitázott ezek után, kit győzködött, kinek papolt, Ralfi már a földre került, nekünk, többieknek meg amúgy se volt más választásunk, mint indulni, így is tettünk. Illetve a többiek így tettek, én előre küldtem őket, és engedélyt kértem Arcade úrtól, hogy pár percig még maradjak. Nem volt szívem Ralfit így itt hagyni, szegény aligha húzta volna sokáig. Sok választásom nem volt, így nem hagyhattam, szóval drasztikus műtétet végeztem el. Habozás nélkül kirántottam a vállába ékelődött fémdarabot, a vérző sebet pedig azonnal beégettem a sugaraim segítségével. Elképesztően fájhatott és nyoma is maradt, de legalább élt a srác, sőt, ezután mintha jobban is lett volna. Előtte azt hittem kénytelen leszek magára hagyni és úgy menni a többiek után, de a beavatkozás után egész jó bőrbe volt, gyanúsan jóban. Arcade valóban nem akarta megölni, csak megbüntetni, megleckéztetni, na meg persze jól szórakozni a szenvedésén. De sikerült összekapni a srácot, és bár önerőből aligha oldottam volna meg a szállítását, annyira magánál volt, hogy a támaszom segítségével a többiek után mehessünk. Még egy pont a menő vizoros vörösnek, csak győzzön az összes felférni a táblára.

Nagyjából számon tartottam fejben az időt és helyzetünket is, így viszonylag gond nélkül sikerült beérni a többieket pár perces késéssel. A helyzet nem tűnt egyszerűnek. Az Őrszem ugyan deaktiválva volt, de más akadály állta utunkat. Egy gömb alakú energiapajzs fénylett a három jómadár körül, ami bizonyára nem véletlenül tartotta őket fogságban ennyi ideig. Nehéz esetnek tűnt a dolog. Antoine nem húzta az időt, mire mi odaértünk már kint is volt a fedezékből. Oltári nagy mázlija volt, hogy az őrködő robot nem aktivizálódott és sütötte meg azonnal. A kivégzéses visszaszámláló óra azonban megállt. Ez jó jel volt, ezzel tudtunk trükközni egy darabig. Valószínűleg amúgy nem is végeztünk volna időben a mentőakcióval. Nem volt túl sok lehetőségünk. Hiába nézelődtem körbe-körbe a tisztáson, semmiféle energiaforrást nem láttam, amit kiiktathattunk volna. Ha pedig odabent volt, a srácok már talán megtalálták volna. Azt kellett feltételezni, hogy a kikapcsolás nem volt opció. Merész lépésre szántam el magam, én is kiléptem a fák takarásából és beszálltam a probléma megoldásán dolgozó stábba. Arcade-ot hiába szólongattam, a műsorvezető semmi reakciót nem produkált. Örülhettem, hogy nem lett belőle büntetés, akármennyi is tiszteletteljesen intéztem a kérést. Nem, ezt bizony egyedül kellett megoldanunk. Az új csajszi felvetett egy érdekes dolgot, amin én is eltöprengtem, és amit Antoine hasznosítani is akart. Nevezetesen hogy az Őrszem lába, illetve fák ágai és lombjai mintha felülről áthatoltak volna a pajzson. A srác elkezdett dobálózni, kövekkel és ágakkal, utóbbit láttuk is puffanni odaát, de ettől még nem lettünk okosabbak. Lehetett odafent egy rés, valóban. De az is lehetséges volt, hogy a gépek, a fák, a kövek, bármi, ami nem ember volt, simán átmehetett rajta. Ezzel pedig nem voltunk előrébb. De mindenképpen megért egy dobást annak a fenti esetleges lyuknak a kihasználása. Akcióba lépett tehát a tervező, az építész, az agy, vagyis jómagam. Hiába méregettem a fákat, nem voltak alkalmasak a be és kimászásra, manuálisan nem tudtuk megoldani a kimenekítést. Sajnos egyedül a szivárványos leányzó tudott közülünk repülni, de mikor felvetettem, hogy megpróbálhatná, csak heves fejrázást produkált. Rémes állapotban volt, belső sérülései lehettek, alig állt a lábán szerencsétlen. Válaszadás közben még a hányinger is elfogta, öklendezni kezdett és egy nagy adag vért hányt fel. Ebből is került egy pici a ruhámra, köszönöm szépen, de ebből csak annyi, amíg segítettem neki felvenni valami kényelmesebb hányási pozíciót, nekitámasztottam egy fának, leültettem, vagy bármi, amitől kicsit jobban érezhette magát. Nagyon szívesen segítettem volna neki, de nem tudtam mit kezdeni vele, az ilyen sérülésekkel aztán végképp nem boldogultam. Víz biztos jól esett volna neki, de egyelőre a srácokat kellett kihoznunk. De utána rögtön ő jön majd, csak tartson ki addig, szegény. Rábíztam Ralfira, bár ő se volt túl jó bőrben, ő azért már viszonylag összeszedte magát. Én pedig mentem az utolsó mentsváramhoz, a kis kőbarátunkhoz. Rémes érzés volt, hogy ennyire rá voltunk utalva, de nélküle semmi esélyünk nem volt az akció kivitelezésére. De csodák csodája, ha eleget próbálkozik az ember, előbb-utóbb sikerrel jár.

Már előttem minden más lehetőséget, ami a bejutással volt kapcsolatos, csak a sugaraimat nem próbáltam még ki rajta, de kis kőbarátunk ismét megmentette a helyzetet. A kérésemre lelkesen bólogatott, ezzel jelezve, hogy valószínűleg tud nekünk valamiféle áthidaló fa építményt gyártani. Pozícióba helyezkedett és munkához látott. Borzasztóan lassú folyamat volt, de úgy tűnt működik, csak ez számított jelenleg. Először csak egy kis vékonyka ág bújt ki belőle, majd ez növekedni kezdett széltében, hosszában és magasságban is. Türelmesen vártam, közben folyamatosan fürkésztem a környezetünket. Nem tudtam elkergetni a kelletlen érzést, hogy az igazi meglepetés még mindig körülöttünk rejtőzött valahol. De egyelőre az ismeretlenre nem tudtam felkészülni, így a kezünk ügyében lévő problémával foglalkoztam. 20 percbe telt, de sikeresnek tűnt a próbálkozás. Elfáradt a kis drága, nem csoda, kemény munkába telhetett egy ilyen felépíteni. A faépítmény a földről elég biztonságosnak tűnt a bejutásra és a kijutásra is, persze ezt ilyen sötétben még az én vöröses látásommal is nehéz volt megmondani. Amint a folyamat véget ért, odaléptem a kis kőhaverunkhoz.
- Köszönjük szépen kis haver, majd igyekszünk valahogy meghálálni, ha ennek az egésznek vége.
Ezután megsimogattam, megöleltem, adtam neki egy puszit, bármit rá zúdítottam, amitől még nem ijedt meg a kis fickó. Emlékeztem rá, hogy elég félős, nem akartam elijeszteni valami olyannal, amitől megrémült volna. De azért igyekeztem kifejezni a hálámat, amennyire engedte. Az építmény tehát megvolt, már csak hasznosítani kellett.

Ahogy elnéztem, a benti srácok teljesen működésképtelennek tűntek. Sérülések és képességblokkolások, egyedül aligha tudtak volna kimászni onnan.
- Peter, próbáld meg összegereblyézni a többieket, lehámozni róluk a hálót, meg ilyenek, bemegyünk.
Legalábbis ez volt az elképzelésem. Antoine és az én segítségemmel már talán sikerül kiszedni őket ebből a kelepcéből. Nem nagyon tudtam, mire számítsak odafent, vagy odabent, gondolom Antoine se nagyon. Kicsit aggódva, kicsit elbizonytalanodva, kicsit eltökélten, de a srácra néztem.
- Na jó, az én ötletem volt, szóval én megyek előre, te meg mássz utánam. Felmászunk itt kint, bemászunk a lyukon, lemászunk ott bent, összeszedjük a három jómadarat és ugyanezt megcsináljuk visszafelé valahogy. Simán kinézem Arcade-ból, hogy ez egy csapda és amint elkezdünk mászni, vagy esetleg amint leérünk odaát, valami meglepetés vár minket. Vagy ránk zárul az energiapajzs, vagy bekapcsol az Őrszem, vagy valami, amibe bele se merek gondolni. De momentán már nincs más választásunk, azt hiszem meg kell próbálnunk ezt a forgatókönyvet. Csak azt akarom, hogy te is felkészülj rá, hogy ez nem fog simán menni. Na gyerünk, induljunk.
Ha más nem mondja ki az egyértelműt, nagyon szívesen megteszem én. Egyre inkább az volt az érzésem, hogy Arcade csak arra várt, hogy nyeregben érezzük magunkat, hogy azt higgyük, megvan a megoldás, hogy ránk küldje a meglepetést, amiért iderángatott minket. Sajnos nem volt mást választásunk, mit úgy táncolni, ahogy ő fütyült. Reméltem időközben bent a srácok elkezdték összeszedni magukat, mert ideje volt behatolnunk. Ellenőriztem a növesztett fát, megfelelőnek tűnt a feladatra. Fára mászásban mindig jó voltam, a viszonylag kicsi és atletikus testfelépítés ebben elég nagy segítség volt. Másztam, fel és fel és fel, amíg el nem értem a feltételezett lyukig. Ott dőlt el, mennyire volt kifizetődő ez a várakozás. Valóban volt-e lyuk, vagy sem. Ha nem, akkor irány vissza a földre, és lézert ennek a vacak pajzsnak. Ha viszont volt lyuk, akkor mászás befelé. Ott pedig óvatos mászás lefelé. Igyekeztem végig úgy mozogni, hogy már a visszaút esélyeit is felmérjem, hiszen akkor már plusz súllyal kellett mozognunk. Erős fának tűnt, de azért nem ártott az óvatosság. Ha valami csoda folytán gond nélkül lezajlott ez a bemászási művelet, amit még csak remélni is alig mertem, akkor odabent mehetett a srácok összeszedése. 5-en már csak-csak megoldottuk valahogy a visszafelé kimászást, tekintve hogy az egész bandából Antoine és én voltunk a legjobb formában. Ami nem mond sokat, de azért mégiscsak valami. Ez volt tehát az elképzelés, de annyi módon alakulhattak rosszul a dolgok, el se kéne kezdenem sorolni.

De azért megpróbálom. A fa megadhatta magát, akkor pedig a lehető legtompább esést kellett produkálni x méteres magasságból. A pajzson való lyuk is lehetett illúzió, akkor vissza az egész és jöhetett a lézeres próbálkozás a földről. Nem tudtam mennyi esélyem volt egy energiapajzs ellen, de ezen a ponton már elfogytak az egyéb lehetőségek. El úgyse mehettünk, amíg nem teljesítettük a kiadott mellék feladatot. De az esetleges lyuk lehetett csapda is, csak arra várva, hogy mi ketten is be kerüljünk a kelepcébe. Ebben az esetben szó szerint bemásztunk a csapdába, de úgyse volt más választásunk. Odabent is kismillió dolog sülhetett el rosszul Nem biztos, hogy ki tudtuk hozni a srácokat, elvégre elég rossz állapotban voltak. Ettől függetlenül meg kellett próbálnunk. Az Őrszem is bármikor aktiválódhatott. A pajzs még nyújthatott valami védelmet, vagy el is ugorhattunk, de ilyen közelről elég kevés esélyünk volt a monstrum gépezet megtévesztésre. És persze az a meglepetés még mindig váratott magára. Kis kőhaverunk fáradt volt, az új csajszi is le volt amortizálva, Ralfi is rossz bőrben volt, a bentiek használhatatlanok voltak, ez az egész már tényleg csak Antoine-on és rajtam múlott, legalábbis nagyon így állt a helyzet. Nekünk pedig elfogytak a lehetőségeink, egyedül egy a mászós akció tűnt járható útnak. Talán elég látványos volt a nézőknek és Arcade-nak is ahhoz, hogy megessen rajtunk a szíve. Persze, hogyne. De egy kislány álmodozhat, nem?

Rémes terv volt, időigényes, kockázatos és nagy esélye volt, hogy eredménytelen, sőt, csapdába sétáltunk. Igen, az én elképzelésem volt és ez a helyzet, elismerem. De más megoldást egyszerűen nem láttam már, ami működhetett. A faépítmény készen állt, kis haverunk megtette a dolgát, most rajtunk volt a sor. A benti hármas nem tűnt bevethetőnek, muszáj volt bemennünk hozzájuk, ha ki akartuk hozni őket. Ehhez pedig az egyetlen járható út a fenti esetleges lyuk volt. Hogy mennyire vált be ez az elképzelés, az nagyon sok mindenen múlott, de mi megtettük a magunkét. Felmásztunk, átmásztunk, lemásztunk és többedmagunkkal vissza. Legalábbis ha minden jól ment. Ami ritka. Mondhatnám példátlan. De papíron nagyon jó kis terv. Csak a gyakorlatba kellett átültetni, ami nem ígérkezett könnyű menetnek. Akármikor is ütött be a gond, igyekeztem megfelelően reagálni. Szerettem volna, ha működik a terv, de azért ha úgy alakult és félresiklott minden, akkor inkább a saját bőrömet mentettem, még mindig szerettem volna éve távozni ebből az erdőből, akármilyen kevés esélyünk is volt rá. Én minden esetre minden tőlem telhetőt megtettem, ötleteltem, kockáztattam, akcióztam, hogy azt a három jómadarat valami úton, módon kiszabadítsuk a fogságból és elkerüljék a kivégzést. Szóval engem aztán senki se szólhat meg. Lassan egy kezemen is meg tudom számolni ebből a bandából, kinek nem mentettem, vagy próbáltam meg megmenteni az életét. Alacsony szám lenne, az tuti. De vajon ők is megtennék ezt értem? Na ebben már nem voltam biztos. Nem feltétlenül a szándékban kételkedtem, inkább a kivitelezési képességben. De egyelőre én teljesen rendben voltam, a többieknek kellett segítség és én ezt meg is igyekeztem adni nekik, amennyire csak tőlem telt. Néha egyszerűen túlságosan rendes vagyok másokkal és ezzel nem tudok mit csinálni. Csak nehogy ez vigyen egyszer a sírba.

by **Laura Slyen** Pént. 12 Dec. 2014, 23:39

Tervek vannak csak a kivitelezésekkel vannak némi problémák. Végül valami furcsa kő lény menti meg a helyzetet, aki szemmel láthatóan a társasággal van.
Jó húsz perc alatt egy komplett életerős fát növesztett ki a kis lényecske a hátából.
- Hol találtátok ezt a kis fickót?
Kérdem, majd egy újabb javaslat érkezik, hogy szedjem össze a többieket.
~ Remélem nem ragadok oda Zackhez, még csak az kéne.
Először a véres arcú osztálytársam próbálom meg odahúzni a nyíláshoz persze lehetőleg úgy, hogy közben a sérült lábam ne nagyon terheljem. Majd odamegyek Night-hoz és megpróbálom megérinteni őt , hogy a ruháját megragadva húzzam el a nyíláshoz, közben azért figyelek, hogyha valami furcsát tapasztalok, vagy oda akarna ragadni hozzá a kezem, akkor azt elkapjam.
De ha ilyesmi nincs akkor megpróbálom a nálam nagyobb testű x-ment elhúzni a célig.
~ Remélem ez a terved beválik, mert ha nem akkor ez eddig 2ből 2 trv amiből rosszul jöttem ki.

by **Thorhalla** Kedd 23 Dec. 2014, 08:03

// Továbbra is... Mivel se Danny, se Raten továbbra sem írt és úgyis párhuzamos a kaland, így megvárom legalább Danny-t, ha ő ír kaptok új kört, mert nem akarom, hogy az ő írás hiányuk másoknak fájjon.//

by **King Raten Chromixen** Csüt. 25 Dec. 2014, 20:17

Mikor a kis kőfickó fát növeszt a hátából, úgy döntök, hogy elég volt a pihenésből, és megpróbálok föltápászkodni, aztán a fához sétálni. Nem fűzök nagy reményeket magamhoz, és nem ringatom magam a hasznosságom illúziójába se, de amerikai férfiúi hiúságom nem hagyja, hogy a csaj csináljon mindent, meg egy francia. Úgyhogy a fához küzdöm magam, és megpróbálok Rachel után mászni, ami több okból is jó - egyrészt, ha valami nem úgy megy ahogy kéne, akkor ő hal meg először, és nekem van időm visszamászni. Másrészt, így legalább stírölhetem a seggét mászás közben. Nem is rosszak ezek a testhez simuló ruhák.
Mászás közben próbáltam szenvedő arcot vágni, bár gondolom ehhez nem kell nagyon megerőltetnem magam, hiszen eléggé fájt a vállam még - de azért lássák a nézők is, hogy itt az ájulás küszöbén is mindent megteszek a csapat érdekében, vagy a csaj miatt akivel toltuk nekik a romantikus szálat, nekem mindegy mi jön át a képernyőkön keresztül, csak lássák, hogy mekkora hős vagyok, meg ilyesmi. Természetesen a robotra is figyelek, ha támadásba lendül, hirtelen megmozdul, bármi olyat csinál amit nem kellene neki, akkor próbálok rá reagálni a helyzetnek megfelelően - ez a faágak elengedésétől a még jobban hozzásimulásig bármi lehet, a helyzettől függ. Tehát továbbra is változatlan a prioritási lista : 1; ne haljak meg 2; éljem túl, ne haljak meg 3; a nézőknek úgy tűnjön, jó arc vagyok 4; Rachel is élje túl, egész jófej csaj 5; a másik csaj is élje túl, meg Tony 6; szegény kőfickó, aki segített minket. A listára sajnos nem fértek fel a csapdába esett nyomorékok, akik miatt itt kell szopjuk a pélót, de talán a hármas pont magában hordozza őket is valamilyen szinten...

by **Danny Long** Pént. 26 Dec. 2014, 00:16

A kőlény ugyan nem fúrja be magát a burokba, de elkezd egy másik fát növeszteni. Nagyjából húsz percre van szüksége, hogy megfelelő méretű legyen, addig megnézem a többieket. Angela rettenetes állapotban van, nem tudom, hogy meddig húzza. Jobban szeretnék erre nem gondolni, de valószínűleg, nem lesz vége a játéknak, ha sikerül kimentenünk a többieket, hanem legalább egy akciót még be fog dobni Arcade az izgalom kedvéért. És ha tényleg így lesz, akkor Angela esélye a túlélésre koröübelül nulla... Leülök mellé pár percre, és biztatóan megsimogatom a hátát.
- Össze kell szedned magad! - mondom neki halkan. - Meg tudod csinálni!
Legalább egy kis vizet jó lenne, ha tudnánk neki adni, de még erre sincs lehetőségünk. Így csak a lelki támogatás marad, ami nem valami sok. Amikor a fa elkészül, felkelek mellőle, és végigmérem a növényt. A kis kőlény kitett magáért, ez nem kétséges.
Láthatóan Rachel is bizonytalan, és talán ez az oka annak, hogy nagyon sietni akar, de a terv, amit felvázol elég hiányos.
- Lassíts kicsit! - mondom. - Önmagában nem sokat érünk azzal, hogy be tudunk jutni. Mielőtt bemennénk, találjuk ki, hogy hogyan szedjük ki onnan őket, mert nem hiszem, hogy vissza tudnánk mászni úgy, hogy őket cipeljük.
Elgondolkozom, de nem támad hirtelen világmegváltó ötletem.
- Vagy fel kellene ébreszteni valahogy Nightot, vagy legalább valami kötél kellene.
Körülnézek, hogy látok-e valamit, amit kötélnek lehetne használni, de nem igazán bízom abban, hogy találnék bármit.
- Nem tudsz indákat növeszteni? - Kérdezem a kőlényt. Nem szeretném a kelleténél jobban terhelni, látszik, hogy nagyon kimerült, és már így is rengeteget tett értünk, de ez nem fog nagyon boldogítani, ha bejutunk, aztán nem tudjuk kihozni a többieket.
Ha az ötleteim nem válnak be, és senkinek nem jut eszébe semmi más, akkor ennyire futja:
- Másszunk fel, nézzük meg mi a helyzet ott, fent, meg nézzük meg, hogy tényleg úgy néz-e ki a lyuk fent, ahogy gondoltuk! De ne másszunk be úgy, hogy nem tudjuk, hogy jövünk ki!
Ha Rachel ragaszkodik hozzá, engedem, hogy előre menjen, de Ralf csak hátráltatna minket, így amikor a lány után mászna megállítom.
- Nem vagy olyan állapotban, hogy mássz! - mondom. Megpróbálok nem nagyon kioktató hangsúllyal beszélni. - Hasznosabb lenne, ha inkább figyelnéd, hogy nem történik-e valami váratlan.
Ez lehet, hogy kicsit mondvacsinált feladatnak hangzik, de ennek tényleg lenne értelme, szemben azzal, hogy félúton leesik a sérülései miatt. Abban Rachelnek igaza van, hogy valószínűleg Arcade nem fogja megkönnyíteni a dolgunkat, és jó ha van valaki, aki figyeli a hátunkat. Ha megérti a dolgot, akkor óvatosan én is mászni kezdek Rachel után.

by **Thorhalla** Pént. 26 Dec. 2014, 17:46

Résztvevők: Ralf Shaw, Antoine Alanian, Zack Blue, Peter Calm és Rachel Burrows
Következő körváltás: 2014. december 31. (szerda)

T-90 perc a napfelkeltéig

A kis lény nagyon megörült annak, hogy Rachel megölelte és puszit is adott neki. Nekidörgölőzött, ahogyan egy macska is szokta tenni, a fáradtsága ellenére. Úgy tűnt, hogy nagyon örült annak, hogy ilyen jutalmat kapott. Antoine kérésére liánokat növesztett magán, amik kellően erősek voltak ahhoz, hogy megtartsanak valakit és így lehetett arra használni, amire a fiú szerette volna és át is lehetett dobni arra a részre, ahol Peter volt.
A fára, amit a kis lény emelt könnyedén fel lehetett mászni, direkt úgy növesztette az ágakat, hogy ebben segítsen mindenkinek. Így a feljutás könnyű volt, a másik fára való átugrás már kissé nehezebb, de ezt Rachel és nem sokkal utána Antoine is képes volt, hogy megtegye. Szerencsére az ágak és levelek miatt látszott a, hogy hol is volt az energiamező, mivel az érintkezés miatt vibrált az egész. Emiatt könnyebben meglehetett találni a lyukat és azon bemászni. A másik oldalon való lejutáshoz ugrani kellett úgy két és fél métert, vagy csak alig egyet, attól függően, hogy úgy ereszkedtek le, hogy a legalsó ágban megkapaszkodtak és úgy engedték le magukat.
Ezalatt Peter odatudta a fához húzni a társát, Zack nem volt ilyen egyszerű, őt továbbra sem tudta megérinteni, csak az energiamezőt tudta tolni, amiben benne volt. A lába sajogott a végére, de végül, mire a páros megérkezett, addigra a két kiesett játékos is ott volt.
Mivel Ralfot nem engedték mászni, így ő ott maradt a földön fekvő eszméletlen társnőjével. És helyesnek bizonyult, hogy maradt. A többiek nem látták, de ő észrevette, hogy az őrszem jobb lába mögött – a távolabbi láb – valami pirosan kezdett pislákolni, illetve mozgást és ágropogást hallott abból az irányból, ahonnan ők nem sokkal korábban érkeztek.

by **Laura Slyen** Szer. 31 Dec. 2014, 00:05

A terv készen állt és a kivitelezés is kezdett alakulgatni végre valahára. Bár sokat nem tudtam odabentről segíteni, de azért amit tudtam megtettem.
Odasétáltam az eszméletlen osztálytársamhoz, akit odahúztam az ágakhoz, majd Zackhez mentem, akinél kissé félve érintettem meg az energiahálót, de mikor konstatáltam, hogy nem ragadok hozzá nagyon megkönnyebbültem.
~ Remek, egy gonddal kevesebb.
De aztán hiába próbáltam sehogy sem tudtam megfogni magát az energiahálót és így húzni Zacket vele együtt.
~ Akkor ezt valahogy máshogy kéne.
Átsétáltam Zack másik oldalára és megpróbáltam tolni magam előtt a testét, és ezúttal sikeres volt a mozgatási kísérletem. Bár mire a célhoz toltam, már eléggé sajgott a fájós lábam, de legalább sikerült teljesíteni a célt.

by **Thorhalla** Hétf. 05 Jan. 2015, 09:08

//Mivel Danny még mindig Gami-ra és Raten-re vár, így továbbra sem tudok kört váltani. Remélem szombaton már sikerül, alig van pár kör hátra és jó lenne befejezni végre.//

by **King Raten Chromixen** Csüt. 08 Jan. 2015, 03:41

//Bocsi a szar posztért, nagyon szarul vagyok egész nap, próbáltam várni hátha jobban leszek, de nem javul, és halogatni nem akarom tovább Danny miatt//

Mikor elkezdenék mászni, Anthony odajön, és mond valamit, amit nem kellett volna. Mi az, hogy nem vagyok olyan állapotban? Ki ő, hogy ezt megmondja? Az orvosom, az edzőm? Valaki aki ismeri hogy mire vagyok képes, és mennyire van rám hatással a sebem? Nem! Nekem ő nem fogja megmondani, hogy mit csináljak. Nem kezdtem el egyből vitatkozni, inkább hagytam, hogy a düh felspanoljon, és erőt merítek belőle a mászáshoz. Látom azt is, hogy valami pirosan kezd pislákolni az őrszemnél, de nem érdekel - ha Tony annyira tudni akarja, hogy mi van az őrszemmel, akkor maradjon ő lent megnézni. Inkább megpróbálok felkapaszkodni a fára, és minden erőmmel mászni akarok, utolérni a többieket, bebizonyítani, hogy érek valamit, és nem vagyok egy földön hagyható szarkupac. Elég gyerekes, és valahol én is érzem, ettől viszont csak még makacsabb, és dühösebb leszek. Ott rohadjon meg mindenki, az se érdekel, ha belehalnak. Akkor legalább csak én maradok életben, és nem kell a nézőkre hagyatkoznom. Lehet, hogy meg kéne támadjam Tonyt? Az a baj, hogy lézerszem kisasszony könnyedén lever bármelyikünket, ha harcra kerül a sor, ezért ezt nem kéne még erőltetni. Nem, de ha "véletlenül" összetéveszteném mondjuk a lábát egy ággal, és lerántanám... valamit kitalálok, velem senki sem gecizik büntetlenül.

by Ajánlott tartalom