Utcák és utak

A város utcái és útjai. Mindenhol fák és növények dísztik és övezik ezeket a helyeket, amik a nyári hőségben igencsak kellemesek tudnak lenni.

TOK-850, vagy az ismert nemén Cameron, csak egy pár napja érkezett Salembe. Aszt hallota hogy valahol erre van az X-Men iskola ahova scatlakozni akarna.
Most a városban sétált szinte céltalanul, hogy csak telyen az idö. Ahogy mindenkit akit látott, analizált... öt szintén mindenki megbámulta... vagy majdnem mindenki... volt egy pár mutáns is a városban , akiket a z arcán levö 'Y' alaku szakadád, nem nagyon lepett meg. Több hete történt már és csak egy kapocs géppel tudta megoldani akkoriban. Igy elég ilyestö látvány lehetett egy átlag embernek. Öt ez nem érdekelte. Egy kicsit megállt a város eggyit terénél és nézte a többieket. Virtelen egy kis fiu odaszalatt a padhoz ahol ült és lácolagos mutánsként, a fiu, Camre mosojgott és integetett. Ugy 8 éves lehetett. Hirtelen egy öreg férfi kezdett kiabálni feléje. " Tüny el a városbol te mutáns féreg. " Szalatt a fiu felé egy kövel a kezében amit eldobott a fiu felé. Cam, mevel hogy a mutánsokat segitette, villámgyorsan kinyult és erölködés nélkül elkapta a követ. Hirtelen felált és a nagyon negijett fiura nézem, majd a férfira. A követ egy hosszu pillanatig nézte majd a kezével összetörte. Majd gyorsan és a szkásos, nagyon nagy határozottan odament az öreghez és elé állt. Az öreg még hangosabban kiabált. "Te véded ezekeg a mocskokat... bisztosan ti és egy mutkó vagy mi? " Monta fanatikusan a férfi és jo erösen megötötte Cam et. A Férfi keze eltörött de Cam meg se mozdult. A férfi üvöltve el ment.
Egy hossu másodperc mulva a fiu is elszalat. Camet kicsit bántotta hogy a fiu is elment igy hát le ült megint.

Miután, Fel épültem ismét munkáda állhattam, Salembe kellet jönnöm, mert a közelben találtak pár indián nyíl hegyet, és most kutatgatunk a földben. Bár, ez azt is jelenti, hogy egy ideig megint nem látom Évát, de tegnap délután, itt volt mert volt neki két szabad napja, de ma vissza kellet mennie reggel, mert holnap neki már munka, és van még otthon dolga. Jelenleg, a telefonját várom, hogy éppen haza érkezett, és hogy halljam a hangját. Igaz, hogy hetekóta vagyok itt, de még mindig nem tudom meg szokni, a dolgokat. Terveim közt az is szerepel, hogy elmennék vele Egyiptomba nyaralni, vagy pedig egy munka kedvéért. Miközbe sétálgatok, egyszer csak egy fiucska szalad el, bennem pedig fel merül az örökbefogadás, de csak egy rövídke ideig, hisz se Éva, se pedig én nem érnénk rá a kicsivel foglalkozni. Tekintetem, egy nőn akad meg aki a közelben található, és egy padon ül. Közelebb megyek hozzá, és le ülök mellé.
- Helló. - Köszönök neki, kedvesen aztán kicsit végig kell gondolnom, hogy hogyan is folytassam tovább a dolgot. - Szép meleg időnk van, az előre jelzés szerint, még jövő héten is ilyen forróság lesz. Egyébként, a nevem Allison Carter. - Mutatkozom be, közben a levegőbe szagolok, és úgy érzem, hogy valami nem stim.

Amikor leül mellém egy lány, oda fordulok hozzá, önkénytelenül mutatva a sérülésemet az arcomon. Elemzem... mindenkit elemzek... nem akarok mindend és mindenkit elemezni de eszt nem todom kikapcsolni. Nem akarom megilyeszteni hogy ö is elfusson ezért bolintok. Egy hosszú másodperc alatt belépek az helyi idöjárás belsö rendszrerébe és megnézem az adatokat a következö 3 napra... de elmentem a telyes következö hetet.  " Hello... teccik a meleg idöt de az elörejeljés nem pontos... holnapra 2,7 fokos lehülést igérnek, holnaputánra még 1,3 fokos lehülést de azutáni napon 0,9 fokos fel melegedés várható. " Mondom kicsit tényként és bolintok. " Cameron Phillips... hivjál Cam nek. Ismerös vagy a környéken? "  Kérdezem töle a szokásos enyhén hüvös hangomon, nem mosojogva de probálok baráti lenni és kezet nyujtok felé... a kezeim egy nagyon erös virus miatt kicsit remegnek néha... máskor alig lehet a remegést eszrevenni.
Es ekkor hallom aszt amit mások nem halanának. A Fiu vissza tért és elég halkan közelit felénk... egy valószinüleg most tépett friss tulipánal. Amikor meglátta hogy 2 lány van most már a padon, oda jött hozznánk és szomoruan nézte az egy szél virágot és végül a másik lány velé nyujta nagyot mosojogva rám. Kedves esz a mutáns kis fiú... mért nem mindenki kedves? eszt én soha nem fogom igazán megérteni. Elörelép és félenken megérinti az 'Y' alaku sérülést és ettöll szomorubb nak tünik majd vissza néz rám szomoruan. Értem aszt amit nem mondtott ki. " Semmi baj. " Mondom nem mosojogva.
" Az emberek legnagyobb része még mindig nem toleránsak a másságal szemben... nagyon rosz dolog ez... nagyon sok rossz volt emiatt. " Mondom a tölem megszokott tényszerü és kicsit hideg hangomon Allison nak.

(Allison ember vagy mutáns? )

( Ally, mutáns.)

Az idegen, felém fordul, így láthatóvá válik a sérülése, de nem  ez miatt, hanem mert  nem érzem, a szagát, az illatát. Köszönésemre, vissza köszön, majd az idő járás hoz is hozzá szól valamit.
- Ezt, a TV-ben hallottam. - Mondom bocsánat kérően neki, de tisztában kéne lennem azzal, hogy ne higyek az előre jelzésnek, mert nem mindig megbizható. Majd, ő is bemutatkozik, közben felém nyújtja a kezét, amit el is fogadok, majd kérdez is tőlem valamit.
- Nem, nem vagyok ismerős a környéken, Brooklyn i vagyok. Vagy is ott lakom. - Válaszolok a kérdésére, de nem kérdem, hogy miért kérdi, hisz szerintem, az nem tartozik rám, de ha el akarja mondani, felőlem nyugodtan el mondhatja, de úgy sem fogja el mondani.Majd, aztán a fiúcska visszatér, egy szép virággal a kezében, Én is látom rajta a szomoruságot, de mikor nekem adja, már mosojog. Igaz nem rám, de mosojog. Aztán, meg érinti a sérülést. Aztán, mond valamit a kicsinek. Aztán nekem is mond valamit.
- És sajnos, lesz is még. - Értek egyet a  Cammal. Csak azt nem tudom, hogy most ebben a pillanatban, miről is van szó, de talán rá kéne kérdeznem.

" A környéken keresak 4 vagy 5 csillagos szállást... aszt montak hogy van a körnéken. " Kérdezem és most nem használom a rendszeremet hogy meg nézzem. Agy pár másodpercmulva odaj önn egy nagy darab férfi és erölködve lerak közént egy nagy és nehéz csomagot... pont rá a kezemre... szinte önykénytelenül megmérem... 42 kilogram. Erdeklodve figyelem a csomagot és a férfit is aki ag pár másodperc után jön rá hogy hova rakta a csomagot. "Juj... elnézest lányok... nagyon sajnálom... remélem nem tört el a kezed? " Kérdezi tölem ami után sietve felelelte a kezemröl. tátszolag a kisfuu és a férfi is meglepödött hogy semmi bajom nincsen. A másik lánynak se fogom el magyarázni a dolgot, ha csak nem kérdez rá... dudom hogy ö egy mutáns és nagy valószinület már sejti hogy én sem vagyok egy emberi lény. A férfi tövább megy a csomaggal és a kisfiu megleppetten néz rám és asztán megint elszalad.
" Nem vagyok egy átlagos lány " Csak ennyit mondok a másik lánynak, és meg vonom a vállam.

(remélem nem tól rövid a post? )

- Nem vagyok ide valósi, de mintha láttam volna pár sarokkal lejebb egy szállást, ha azt keresed, bár azt nem tudom, hogy hány csillagos, csak annyit tudok, hogy van. - Mutatok abba az irányba, ahonnan jöttem. Tényleg nem a csillagokat figyeltem, mert a gondolataim egészen máshol jártak abban a percben. Egy férfi is meg jelenik, egy nagy nehéz csomagot rak közénk. De, aztis csak érzem, mert tekintetem egy párra szegeződik, akik kéz a kézben andalognak céltalanul, de egymás társaságában. Csak most jövökrá, hogy hiányzik az a kis liba. Örültem volna, ha még marad velem egy kicsit. A férfi mondata zökkent ki a gondolat menetemből, és mikor már oda fordulok, hogy megnézzem, hogy miről is van szó, a csomag már nem volt fent a helyén. Egyenlőre, csak annyit látok, hogy a férfi is, és a fiú is meglepett képet vág, aztán mind a ketten el mennek. Jobban mondva, a kicsi inkább elszalad, amit nem próbálok megérteni. Cam mond valamit, én pedig rá nézzek Cammra.
- Gondoltam. - Mosolygok kedvesen Cammra, de nem értem. Talán rá kéne kérdeznem.

~Ralf Shaw~

Miután visszatértünk a garázsba terelnek minket, és Frost elmondja, hogy egyesével haladjunk majd. Nem mondom semmit, igyekszem nem is gondolni semmire, csak az éneklő gumimacikra, nem tudom miért, de ez jutott először az eszembe. Egészen addig gondolok ezekre, amíg a buszra felszállunk, és az elég messzire kerül a birtoktól, ekkor fordulok oda Kaylához.
- Egyesével, meg a faszomat. Ahogy megbeszéltük, menjünk ketten, rendben? Nem akarom, hogy valami bajod essen. Ha tényleg bajban vannak a lányok, és eltűntek, akkor mi sem biztos, hogy biztonságban vagyunk. Jobb lenne, ha kisebb csapatokban lennénk. - mondom a csajnak, a többiek nem érdekelnek, nem is ismerem őket, de Kayláról tudom, hogy nem sokat ér az ereje, és ha megtámadják, akkor nem tudna túlzott ellenállást mutatni, ezért is szeretnék mellette lenni, hogy meg tudjam védeni ha kell. Ettől függetlenül, ha mások között is felvetődik az ötlet, akkor láthatják rajtam, hogy támogatom, hogy kis csapatokban mozogjanak, de nem fogok erősködni, aki egyedül akar menni, az menjen egyedül. Ugyan ez igaz Kaylára is, ha egyedül akarja bejárni Salemet, akkor elfogadom - én tudok vigyázni magamra, magamat nem féltem, csak őt.
Ha megérkezünk a városba, próbálok az elsők között leszállni, és bevárni Kaylát ha úgy döntött, hogy velem tart. Ezek után vagy vele, vagy egyedül indulok el, hogy kérdezgetni kezdjem a járókelőket, látták-e a lányokat.
- Úgy lenne a legjobb, ha elég közel maradnánk egymáshoz, látótávolságban, mégis egyszerre tudnánk keresni, külön-külön mennénk oda emberekhez, kérdezni, hogy ki látta őket. - mondom a lánynak, ha itt van velem.

Felszerelés:

~Kayla Felice Norwood~

Megérkeztünk, a kísérő tanár próbált minket lelkesíteni, hát lehet ez valakinél beválik, engem egy dologgal tudna motiválni, ha engedne vissza szobámba és nem erőltetnének rám valamit amit nem szeretnék illetve nem vagyok képes jól elvégezni. Esélytelen, letereltek minket és buszra szálltunk. Egyesével kell keresnünk őket hogy gyorsabban végezzünk, és az aki még életében nem járt ott és simán eltéved, azt is simán engedik, sőt kötelezik hogy egyedül járja az utcákat, ne már, ez felelőtlenség. Általában leghátra ülnek a zajos bajkeverők, elől a tanár önjelölt segítői agy középtájon ültem be az ablakhoz, ekkor pittyent is a telóm, gondolom a lányok képei.Nagy hasznát nem fogom venni, ahogy nekem sem fogják, a busz kis körzetében fogok bóklászni, nehogy eltévedjek, igen, látótávolságban maradok, remek terv. Közben Ralf behuppant mellém, de egy ideig csak csöndben ülünk majd megszólít, vérbeli lázadó egyből szervezkedik, ő sem ért egyet ezzel a mindenkit a szélrózsa irányaiban egyesével engedni. Értem aggódik, ezt ezért tudom elhinni mert a bálon megtudhatta milyen gyenge, törékeny és esetlen vagyok, max rémcsalinak tudna használni amíg ő elfut de nem ilyennek ismertem meg. Bólintok.
-Rendben. Egyetértek veled.
Megáll a busz mindenki robog lefelé ezerrel, én meg motiválatlanul lebattyogok az utolsók közt szemmel kiszúrom Ralfot aki elsők közt szállt le és arra kanyarodok a kapucnim a fejemre dobva, várom hogy besoroljon mellém és indulhassunk és kezd is magyarázni, tiszta duma gép, de legalább nem baj hogy kukáskodok. A látótáv rész tetszik, a kérdezgetés nem és az utóbbi annyira nem, bátortalanul azért bele is kezdek a mondókámba.
- Tudod, nem vagyok valami kommunikatív, kín idegenek szólítgatni számomra, úgyhogy....-a fél arcomra húzom a sálam ami csiribú át változott maszkká, hegyes szemfogú koponyaállkapcsokkal -Bocsánat.
Én mondtam, max statisztának és balszerencse-kabalának vagyok jó, na majd most rá jönnek, nagyon idegen ez a terep nekem még.

"Felszerelés":

---Kayato---
Kicsit meglepődtem, amikor a sárkánymutáns felajánlotta, hogy legyünk egy csapatban. Meglepő volt, nem hittem volna, hogy valaki velem akar egy csapatba kerülni, de szó ami szó, örültem neki. Éppen válaszoltam volna, amikor a tanárok bejelentették, hogy egyedül kell menni, mert az hatékonyabb. Csapatmunka kilőve. Amikor azonban felkerülünk a buszra, eszembe jut valami fontos. Nekem nincs mobilom, szóval nincs meg az ikerlányok fényképe. Úgy néz ki, hogy akár tetszik a tanároknak, akár nem, kénytelen leszek valakivel egy csapatban játszani és már tudom is, hogy ki lesz az. Megvárom, amíg a sárkánymutáns végez a szónoklatával, majd odamegyek hozzá és halkan mondom neki.
- Öhm...korábban felajánlottad, hogy mehetnénk egy csapatban. Még áll a felkérés? Nekem sajnos nincs telefonom így nehezebben tudnék keresni. - mondom neki minél jobb angol kiejtéssel.

~ Ginny Dwerryhouse ~

Emma tervére, hogy egyfős csapatokra oszoljon a banda csak ingattam a fejem. Egyelőre annak nem láttam szükségességét, pláne, hogy egy biztosabb módszert találtam, legalábbis addig amíg "zsákutcába" nem futunk. Ezt viszont egyelőre nem volt még miért közölnöm, és ha a telepata akarta, akkor biztos könnyedén ki tudta olvasni a fejemből, lévén számára nem tartottam titoknak, hogy komolyabb erőfeszítésre legyen szüksége ahhoz, hogy ezt az információt megtudja.
~ Nem lesz gond. Amennyiben valami komoly felmerülne azonnal értesítelek titeket. - próbáltam megnyugtató lenni a nő számára, nem tudom mennyire sikerült. Amiatt nem aggódtam, hogy a városban támadás érne minket, hisz abban az esetben nem vinnénk ki oda a diákokat, ha bármi leselkedne ránk, vagy rájuk ott.
A buszban végbement jelenetet szánakozva néztem. Ilyen pillanatokban éreztem, hogy tulajdonképp mekkora is a szakadék néhány generáció között, és én még nem is vagyok olyan idős. Mondhatnám, hogy kedves tőlük, hogy olyan fiatalnak tartanak, hogy diáknak néznek, de lévén nyílt titok, hogy már született egy lányom, és, hogy X-men vagyok, így eléggé kétségbeejtő is, hogy mindezt ilyen könnyen elfelejtik.
- Azt hiszem, hogy nem tűnt fel önnek, Mr. Dragunov, hogy egy tanár is jelen van, aki egyrészt X-men, másrészt a jelenlegi feladat vezetője és az a személy aki felelős önökért. Amennyiben továbbra is zavaró önöknek, hogy itt vagyok, és csupán azért, mert új tanár vagyok, úgy gondolják, hogy a jelenlétemet ignorálni lehet, feltételezem nem fognak megharagudni azért, ha ez a busz vissza is viszi majd önöket az iskolába a megérkezést követően. Arról nem is beszélve, hogy Mr. Shaw hiába feltételez veszélyt, biztosítanom kell arról, hogy ilyesmiről szó sincs. Az X-men már minden lehetséges módon ellenőrizte, hogy biztonságosan odamehessünk. Ha bármi fenyegetés lenne, akkor önök most nem itt ülnének, hanem a saját szobájukban, vagy órán. - összefont karokkal álltam a sárkányszerű mutációval rendelkező, és korábban szónoklatot tartó diák mögött. A szemben levők biztos hamar észrevettek, de rá határozottan ijesztő hatással lesznek a szavaim és a hirtelen "megjelenésem". És én még abban reménykedtem, hogy nyugodtan és barátságos hangnemben töltjük el ezt a keresgélést, a lehető legpozitívabb végkimenetellel. Néha szörnyen naivnak érzem magam.
- Észrevettem, hogy már az iskolában csapatokat meg hasonlót alakítgattak ki maguk között, gondolom a személyem figyelmen kjvül hagyása már akkor elkezdődött. A helyzet az, hogy egyelőre mind együtt fogunk mozogni. Az ikrek szobájából elhoztam egy-egy ruhadarabot. Az illat alapján fogunk elindulni, úgyhogy megkérem Mr. Adkins-et, hogy bocsájtsa rendelkezésünkre a képességével járó fejlett érzékszerveit ennek érdekében. A többiek pedig odafigyelnek közbe minden gyanús nyomra, vagy bármire ami a lányok nyomára vezethet minket. Értve vagyok? - most szándékosan nem mosolyogtam sem a szöveg alatt, sem pedig a végén. Most mosolyszünet van, amíg úgy nem látom jónak, hogy ismét lehet anélkül lazítani a hangulatot, hogy a kedves diákok ismét elfeledkeznének arról, hogy tanár jelenlétében és felügyelete alatt vannak.
A megérkezést követően amennyiben valaki továbbra is önfejű és szuper okos akar lenni, és egyedül szándékozik útnak indulni anélkül, hogy bevárná a csapatot, úgy azt abban a minutumban visszaküldöm a busszal az iskolába. Pár szabályszegő miatt nem fogom megkockáztatni azt, hogy mindenki más, vagy maguk a szabályszegők kerüljenek veszélybe.

Felszerelés:

~ Damian Adkins ~

Leginkább egy ördögszekérnek éreztem magam, valahol a sivatag közepén amint a szél lökdösi. Az egész nyugis kis városi séta hamar összeesküvés elméletek és vérfürdő várások egyvelege lett volna. A pokol pedig egyelőre a buszon szabadult el leginkább. Először Ralf kelt ki a képéből, cseppet sem finom módon, majd Vaszilij kezdett szervezkedni és miegymás. Én igyekeztem jelezni neki amennyire szorult helyzetemben tudtam, hogy mögötte van a tanárnő aki velünk jött, de azt hiszem, hogy ezzel elkéstem, bár remélem, hogy még időben észrevette, hogy miért mutogatok.
A tanárnő szavai alatt végig szarul éreztem magam, mintha mindent, de mindent én okoztam volna, a lányok eltűnését is beleértve. Sohasem szerettem azt amikor a tanárok szidtak, vagy engem vagy bárkit, bár nem hiszem, hogy lenne olyan aki szeretné mindezt.
- Ööö... persze. - most igazán reméltem, hogy a mutációmnak köszönhetően nem leszek képes arra, hogy elpiruljak, mert már az eléggé összekuszálta a gondolatokat a fejemben, ha csak felmerült bennem, hogy az eltűnt ikreket az illatuk alapján kell bemérnem, ráadásul mindezt úgy, hogy forrásként a felsőjüket használom. Igyekeztem az út hátralevő részén annyira összehúzni magamat amennyire lehet és valahogy kiverni ezeket a gondolatokat a fejemből. Épp elég volt azzal tisztában lenni, hogy mindenképp nekem kell ezt a feladatot ellátni majd a megérkezést követően.

Felszerelés:

~Ralf Borsh Shaw~

A tanci elkezd papolni arról, hogy hu meg ha, meg hogy ő itt a góré. Nevethetnékem támad.
- Tisztelettel, szerintem a diákok legtöbbje szívesebben lenne otthon, a birtokon, mint idekint, és nem hiszem, hogy nagyon megsértődnének, ha vissza lennének küldve. Én szívesen jövök és segítek, de azért poén, hogy meg se lettünk kérdezve, hogy mit akarunk, vagy mi van, hanem zsupsz, pateroltak minket Salembe, ahol eltűnt két diáktársunk, és valószínűleg nem a wcn húzták le magukat. Ha megint a diákokat célozza valamilyen őrült szervezet - amire mondjuk ki, volt már példa - akkor kifejezetten felelőtlen ez a viselkedés, és az, hogy véletlenszerűen kiválasztott, az erejüket alig kontrollálni tudó tagokból álló csapatot küldenek utánuk, akik nem is önként jelentkeztek. De még egyszer mondom, én szeretnék segíteni. - feleselek a tanárnőnek mézesmázos hangon, fel is állva a mondandóm előtt, hogy jól lehessen hallani. Azt biztosra tudom, hogy Kayla nem akar itt lenni, sőt, ő ezt az egészet a háta közepére se kívánja, neki egy egyszerű iskolai bál is sok volt, képzelem mennyire kényelmetlen lehet neki ez az egész. Főleg, hogy menjünk kérdezgetni embereket, ő is mondta most, hogy nem képes rá. Ezen kívül a tanáriban ott volt a gyerek, aki szintén kifejtette, hogy semmi kedve az egészhez. Nem azt mondom, hogy az ilyeneket lőjük le, de tök feleslegesen hozzuk ki, hogy aztán a köveket rugdossa meg a kávézóban ücsörögjön. Azt pedig ne beszélje be nekem senki, hogy Salem milyen csudi biztonságos hely.
Elmegyünk egy kávézóhoz, semmi nyom, senki nem látott senkit, kicsit sem fura, ugyan. Biztos agymosták őket, és most is itt vannak a közelben, a csapda bezárult, benne vagyunk a pók hálójában. Kiváncsi vagyok ezúttal kik akarnak minket, volt már murderworld, hydra, mondjuk egy asgardi loki-ista csapat érdekes színt hozna az egészbe, vagy valami hasonló egység.

---Kayato---
Az utazás egyre inkább kezd kellemetlen lenni. Éppen beszélnék a sárkánymutánssal a csapatos dologról, amikor a tanárnő elkezd idegesen papolni, hogy őt nem tisztelik, meg hogy ő egy tanár, meg ilyen zöldségek. Nem mondom, igaza van, de ha már itt tartunk, akkor én mégis mi a lópikulát keresek itt? Alig tudok valamit azokról a lányokról, de attól még ki kellett engem rángatni az iskola biztonságot nyújtó falai közül és kivezényelni az utcára, hogy keresősdit játszunk. Őszintén szólva legszívesebben a tanárnő arcába vágnám az egészet, de az elég tiszteletlen lenne, meg már szerintem úgyis pengeélen táncolok, szóval nem kell még egy tanár, aki megutál a többi távolságtartó diák mellett. Visszaülök a helyemre és igyekszem minél kisebbre összehúzni magam, mikor az egyik diák jobbára felszólal a többiek nevében. Mondjuk teljes mértékben igaza van, én is szívesebben lennék a suliban, de ha már kiráncigáltak, akkor a lányokkal kéne visszatérni, így marad a kussolok módszer.
Rövidesen az egyik diák megszagolgat néhány ruhát és mint egy vadászkopó, követi a szagnyomokat egy kávézóig, ahol sajnos senkit se láttak, pedig a nyom idáig tart. Ez nekem nem tetszik, nagyon nem tetszik. Valami rossz dolog van készülőben, szóval nem árt az óvatosság. Feltűnésmentesen odaslisszolok a tanárnő mellé, majd halkan közlök vele pár dolgot.
- Sensei, ha szabad egy szóra. Szerintem a lányokat nagy valószínűséggel elrabolhatta valamilyen szervezet, ezért szerintem jobb lenne erősítést vagy ilyesmit hívni és rájuk bízni az egészet. - közlöm vele halkan, de a buszon tapasztaltakból következtetve, nyilván megint kiabálni fog, hogy így megy úgy, ezért igyekszem kartávolságon kívülre haladni.

~Kayla Felice Norwood~

Kényelmetlen lenne egyedül menni, láttam többen is szervezkedtek csapatokba amin a kísérő tanárunk fel is idegesítette magát. A szónokoló sárkánydiák mögé állt és közbeszólt. Tiszteletlenségnek tartja hogy a diákok simán a füle hallatára rúgják fel a szabályokat, de mit tehetnék, alkalmatlan vagyok a feladatra, kb csak sétálgatni tudtam volna a környéken. Azzal fenyegetőzik hogy aki nem bír megfelelően viselkedni, haza küldi a busszal, ha ez semmilyen körülménnyel nem járna én jelentkeznék hogy akkor engem lehet mert nálam haszontalanabb embert nehezen találtak volna az iskolában. Végül Ralf sem hagyja annyiban és feláll, kinyilvánítja a véleményét, újra csak egyetérteni tudunk, gondolom többen is vannak akik osztják a véleményt csak éppen hangosan nem merik vállalni.
A tanárnő megoldása az lett hogy egy csapatként haladunk majd, az egyik jó érzékekkel megáldott dáknak oda adja a szagmintát jelentő felsőt. Ha úgy vesszük a dolgát végzi amire megkérték, a többit nem látom de a piszkálódó lány mondatából ki tudom következtetni hogy a feladat a srác számára kellemes a hasznossal.
Leszállunk és a szag alapján egy kávézóhoz érünk, 2 robogó is van itt, kétség kívül itt kell legyenek, végre, meg vannak mehetünk haza, gondoltam én naivan. Mint kiderült senki nem látta őket, különös. Többen ezen a ponton megijedtek és gyorsan megoldást próbáltak kitalálni amiben elsők közt az szerepelt hogy egy nagyobb ill erősebb szervezetnek adjuk át az ügyet, úgy gondolom ezt eddig is így kellett volna az elejétől. Igaz hitegettek minket hogy nincs veszély, de ha két ember eltűnik szőrén szálán azért okot adhat egy kicsit nagyobb aggodalomra, nem? Felteszem a kapucnimat a fejemre, a sálizét a fél arcomra, kezeimet a zsebembe csúsztatom és kicsit közelebb oldalazok Ralfhoz, ösztönösen, mivel felajánlotta a védelmet, valamiért gondolkodás nélkül hiszek neki, talán a bál még mindig.
-Nagyon nem tetszik ez nekem. -érzelemmentes tekintetemet futtatom a tájon.

Charles Wilson

A vámpírok gondtalan élete abból áll, hogy napközben igen sokat pihenhetnek, viszonylag büntetlenül. Éjszaka ugyan jóval aktívabbak vagyunk, mint embertársaink, de bepótoljuk bőven mindazt, amit nappal kihagyunk. Némelyikünk, például rémisztgeti az embereket, mások meg is ölik őket. Én, többnyire sokkalta üdvösebbnek találtam, ha új állapotomnak megfelelően, inkább továbbra is az emberek segítségére próbálok lenni, semmint kárukra. Egyetlen probléma van, jelenlegi állapotommal. Halott vagyok. Ebből következik, hogy Necrotikusan hátrányos helyzetem miatt sok helyre nem mehetek be, illetve nem is találkozhatok emberekkel. Mondjuk a feleségemet, még mindig szívesen megkeresném, bár gőzöm sincs, hogy mit mondhatnék neki. Jut eszembe, a feleségem. Mint annyiszor, eltűnése óta, most is a vele való álmodás nem hagy nyugton pihenni. Újra és újra álmodom az erdőben töltött idők pillanatait, amikor együtt próbáltunk túlélni, a Harmadik Világháború kegyetlen valóságában. Csak azért sikerült megúsznunk egyetlen komolyabb sérülés nélkül, mert össze tudtunk dolgozni. Nem értem, fel sem foghatom, hogy miért lépett le egyetlen szó nélkül. Attól, hogy vitáztunk, még nem kellett volna elmennie. Hiszen a problémákat meg lehet oldani. Talán, én voltam a hibás? Erre a gondolatra, felriadok. A koporsómba épített órára pillantok és mondhatom, roppant bosszús leszek pillanatok alatt. A Nap, még magasan hordja az orrát, büszkén hirdetve, hogy nem tűri a holtakat addig, amíg az égi palotában Ő uralkodik. Kizárólag az éjszakának engedi át, hogy a holtak járhassanak az élők között. Forgolódva próbálok visszamerülni, élettelen álmomba, hogy elmémet pihentessem és végre ússzak a semmi ölelő karjain. Ez azonban nehezen megy, amióta vámpír lettem, képtelen vagyok egyetlen nappalt is tökéletesen végig aludni. Talán fel kellene keresnem egy pszichológust? Mégis mit mondana? Ön halott, ilyesmiben nem tudok segíteni? esetleg kimenekülne az irodából, elég lenne a képemre sandítania. Gondolatok cikáznak végig agyamban, idegpályáimat, a régmúlt pillanatok közötti szörfözés köti le. Emlékről emlékre rágom át magamat, négy éve, hogy ezzel töltöm nappalaimat és fáradhatatlanul agyalok a múlton. Néhány perc múlva, az éjszakai léthez szokott énem, végül felülkerekedik és semmit mondóan nyugtalan álomba taszít.

~ Steg ~

A cseppet sem örömteli pillanatomon az sem segített, hogy a szjnes hajú lány elkezdett piszkálni. Arra, hogy Vaszilij ezen nevetett, csak egy olyan pillantással illettem, mintha hátba támadott volna, vagy, mint amilyet Cézár intézett Brutusz felé amikor az hátba szúrta őt. Szerencsére ez a tortúra hamar a végéhez ért és a csaj is abbahagyta a csesztetésemet a megérkezést követően.
- Erre. - indultam el az illat által vezetett irányba, miután az egyik Moore lány felsőjét megszaglásztam. Basszus milyen jó illata volt, nem kis akaraterőmbe telt, hogy megtartsam a józan eszemet és ne bódítson el. Ugyanakkor arra is figyelnem kellett, hogy emberi sebességet tartsak, hogy a többiek is tudjanak követni.
- Itt ér véget az illat. - jeleztem mikor megérkeztünk egy kávézóhoz, én pedig igyekeztem kiverni az orromból az illatot valahogy, hogy a későbbiekben ne okozzon gondot számomra. A nyomozás többi részét pedig a többiek elintézik, én addig idekinn várok.

Felszerelés:

~ Ginny Dwerryhouse ~

Úgy éreztem, hogy teljesen hiábavalóan beszéltem, hisz még mindig került valaki, aki ki akarta fejezni az okos gondolatait. Nem tudom, hogy miért nem lehet egyszerűen elfogadni valamit és kész.
- Gondolkodjon kicsit, Mr. Shaw. Amennyiben innen valakit vissza kell küldeni, az bizonyos következményeket maga után von. Másrészről nem értem, hogy miért van önökben ez a folytonos dolog, hogy valami gonosz szervezet leselkedik önökre. Se a mutáns létnek, sem pedig a mutáns diákságnak nem volt a velejárója az, hogy teljesen biztonságba legyünk, mégis itt vagyunk. Úgy én, mint önök. Az, hogy egyesek nem akarnak, vagy ahogy maga mondta "nem tudnak" segíteni két diáktársukon, akik feltételezem gondolkodás nélkül megtennék mindezt magukért, az sajnálatos dolog. De gondoljon bele, hogy amennyiben valaki nem akar vagy nem tud egy annyit megtenni, hogy pár embernek feltesz pár egyszerű kérdést két eltűnt lányról, akkor az mit fog kezdeni magával az iskola befejezése után amikor végképp ki kell lépjen a komfortzónájából. A képességeiket illetően pedig teljes mértékben tisztában vagyok azzal amire jelenleg képesek, ha pedig nem kívánják használni az adottságaikat, akkor hogyan akarják megtanulni kezelni azt? És ha gondolja, hogy az megoldás, hogy órákat töltünk el azzal, hogy egy megfelelő önkéntes csapatot állítunk össze, mialatt a két lányt ez a csoport is képes megtalálni Salemben, akkor kérem gondolja át azt még egyszer. - a szavaim végére a jármű meg is érkezik a helyszínre és biztosítva a szagmintát Mr. Adkinsnek már indulhat is a nyomkövetés.
Sajnos hamar zsákutcába futunk, hisz miután körbeérdeklődtem a kávézóban, mind az ott dolgozóktól, mind pedig a jelen lévő diákoktól, arra jutunk, hogy a két lány soha be sem lépett az említett helyre, pedig a járműveik ott parkolnak előtte, és a járművek biztosan az iskolához tartoznak.
- Hálás lennék, ha az összeesküvés elméleteket meghagynák a szennylapoknak. - szólalok meg miután Veszélyt értesítettem a fejleményekről és Ms. Croft felszólalását is végighallgattam. - Az X-men többi tagját már értesítettem a fejleményekről. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan további utasításokat kapunk. És az isten szerelmére nyeljék már le a borúlátásukat egyszer és mindenkorra. - közlöm a diákokkal közben természetesen várva, hogy a többiek az erdőben mire jutottak és, hogy nekünk mi lesz a következő feladatunk, lévén jelenleg biztosan zsákutcába jutottunk. A folytatáshoz pedig segítségre és útmutatásra van szükségünk.

Felszerelés:

---Kayato---
Esküszöm, ez a Dwerryhouse nem semmi. Az még okés, hogy panaszkodik amiatt, mert jóformán igazunk van, de hogy le is adja a drótot Frost tanárnőnek, az azért már túlzás. Kis híján frászt kaptam, amikor újból meghallottam Frost tanárnő hangját, amiben kevés türelemmel közli, hogy aki fél, nem mer kint lenni, vagy valami hasonló nyűgje van, az menjen vissza a suliba. Persze élnék is a lehetőséggel, de Frost tanárnőt ismerve nem kis büntetés várja a visszakullogókat, szóval egyszerűen megrázom a fejem és átváltok kuss üzemmódba. Majd nyugodtan követem a tanárnőt, miközben az eltűnteket keressük, akiket igazából egy sokkal szervezettebb csapatnak kéne keresnie és nem törődök azzal az érzéssel, hogy bármikor elkaphatnak, megtámadhatnak vagy akár megölhetnek minket. Persze, ha beüt a krach, akkor én bízom a lábaim teljesítőképességében, mert hogy harcolni én nem fogok. Volt elég harcban részem a múltban és nincs kedvem még több vérengzéshez. Többé nem. Miután valószínűleg mindenki kifüstölögte magát és eldőlt, hogy ki marad és ki nem, akkor odamegyek a tanárnőhöz és finoman közlöm vele.
- Sensei, talán elkezdhetnénk a keresést esetleg? - mondom mély tisztelettel a hangomban, nehogy megsértődjön és panaszkodni kezdjen, bár ha annyira keresgélni akart volna, akkor nem poshadnánk még mindig a kávézó előtt.