Metró

A helyi metróvonalak.

Borzalmas nap ez a mai én mondom. Az még oké, hogy egyetlen iskolai radiátor se működött, így egész nap azokat szereltem, hanem még fizetés-levonást is kaptam. Persze az egészet üres tekintettel tűrtem a nyugibogyóknak hála, de már a végére kezdtem ideges lenni szóval kis híján előugrottak a karmaim.
Lassan sétálok hazafele, a gyógyszeres doboz a zsebemben pihen, mert eszem ágában sincs egy újat bevenni. Minek? Esténként úgyis emberekkel végzek akkor meg minek. Igaz, ma kivételesen senkinek se akarom kitépni a gerincét, szóval talán be is vehetnék egy pirulát. Amíg ezen gondolkozom már rég a metróállomáson találom magam nem egy másik ember társaságában. Na itt, mindenki előtt biztosan nem fogom bevenni a gyógyszeremet, mert simán hihetik hogy drogos vagyok. Amíg várok a metróra egy ember fel se nézve a telefonjából, simán fellök. Nemhogy segítene felkelnem, még bocsánatot se kér és ez eléggé felhúz idegileg. Mire feltápászkodom a telefonom csörögni kezd. Talán valami jó hír, talán valami rossz, ezért felveszem. "Fizessen elő most a Csúcsjárgány magazinra és nyerhet egy autót is!" hirdetés fogad amikor a fülemhez emelem a mobilt. Egy durva mozdulattal kinyomom, majd zsebre vágom közben meg nő bennem az ideg. Talán a bunkó csávót be kéne hajítanom a metró elé? Nem, az túl feltűnő lenne, pláne a mindent figyelő drone-rendszer miatt és ha lebukom, megölnek. Ezen még inkább felkapom a vizet, de ekkor csikorogva beállít a metrókocsi. Belépve megcsap az a jellegzetes izzadságszag, de ezzel nem törődve leülök egy üres helyre. Ajtó zárul és elindulunk. Már közelít a másik állomás amikor minden elsötétül, a szerelvény hirtelen megáll, mintha a vészféket húzta volna meg valaki. Én a székemről egy fájdalmas eséssel leszánkáztam, de a lüktető fájdalmon kívül semmi más bajom nincs. Felállok, a vészfények felkapcsolódnak, az emberek ijedtek. Már nem egy szerelvény kisiklott a közelmúltban és ott sokan meghaltak, talán itt is történhetnének halálesetek. Senki se látná, de erről inkább leteszek, mert túl sokan vannak és van közöttük pár vaskosabb alak. Inkább csak nyugodtan leülök és várok, hogy mi fog történni.(bocsi a gyenge kezdésért )

Felszerelés:

Dean késésben volt, ezért  - kettesével szedve a metróaluljáróba vezető lépcsőfokokat - rohant a metró felé. A vállán egy nagyobb utazótáskát - amelyben egy csokor nyílvessző (tíz sima és öt speciális tulajdonságú) és az összecsukható íja pihent - cipelt. Mivel nincs szaktudása arra nézve, hogy hogyan kell megfelelő minőségű és egyáltalán használható nyilakat előállítani, ezért időről-időre kénytelen volt meglátogatni egy feketén dolgozó fickót, aki egy vaskos borítékért cserébe, kérdés nélkül készítette el őket.
Szerencséje volt, mert a metró még nem gördült ki az állomásról, így időben fel tudott pattanni a hozzá legközelebb álló szerelvényre. Némi kitérővel - még be akart ugrani a nyitás előtt álló kávézójába, a Writers' Room-ba - hazafelé tartott. Annak ellenére is, hogy a vagon szinte rogyásig tele volt hazautazó emberekkel, sikerült leülnie az egyik szabad, műbőr ülésre. A szeme szinte azonnal megakadt egy gyönyörű, vörös hajú, zöld szemű lányon. Nem igazán rajongott a metrón történő ismerkedésért, ezért pár pillanatig csak nézte, majd hátradőlt az ülésen. Az utazótáskáját a lába közé szorította, a homlokán gyöngyöző kövér izzadságcseppeket pedig egy fehér zsebkendővel kezdte felitatni. Ideje volt már, hogy egy kicsit leüljön pihenni. Egész nap csak rohant és veszekedett, ráadásul az éjszakai „túlórát” sem pihente ki teljesen. A nap folyamán először az ügynöke, Rosamund idegesítette fel, aki egyre élesebben bírálta Dean munkatempóját. Utána a beszállítókkal kellett üvöltöznie, akik a megbeszéltek helyett csak pár nappal később tudják leszállítani az italokat. A tetejében még egy új akusztikus bandát is kellett keresnie, ugyanis akiket korábban leszerződtetett, azok betegségre hivatkozva visszamondták a fellépést. Nehéz dolog üzletvezetőnek lenni, de az új, önálló és veszélyekkel teli élete sajnos nem két fillérbe kerül.
A grafitszürke farmerdzsekijének zsebébe nyúlva kivette az összetekeredett fülhallgatóját, amit előbb a telefonjába, majd utána a hallójáratába csúsztatott. Megigazította a meggyszínű pólójának nyakát is, ugyanis alóla egy pillanatig feltűnő módon kilógott az „éjszakai műszakjában” viselt fekete bőrhatású ruhájának egy részlete. Az utóbbi időben szokásává vált, hogy mindig magán hordja, mondván, ki tudja, hogy mikor lehet rá szüksége. Bár azt még nem sikerült kitalálnia, hogy egy esetleges krízis helyzetben miképp tud majd átöltözni. Egy telefonfülkében nem lenne túl hatékony és kényelmes végrehajtani ezt az igencsak körülmények folyamatot.
A zenelistáján találomra rábökött egy számra és elindította. Pont abban a pillanatban, amikor a metrókocsi megviselt, veterán, automatikusan záródó ajtaja erős rúgások és rozsdás nyikorgások közepette bevágódtak. Elindult. Dean több okból kifolyólag is szerette a tömegközlekedés: egyrészt olcsóbb volt, mint egy saját autót fenntartani, másrészt pedig író énje itt valódi ihlett-paradicsomban találta magát. Mindig rengeteg sorssal és élethelyzettel találkozott, amit rendre mozaikdarabként illesztett bele az éppen készülő, formálódó történeteibe. Elvégre még mindig az élet a legjobb forgatókönyvíró.
Dean elmélázva próbálta meg kitalálni, hogy mit csinálhatott ma a vele szemben ülő háromfős család, amikor megtörtént a katasztrófa. A metrószerelvény a szokásosnak induló, erőteljes fékezés helyett iszonyú erővel rándult egyet. Mintha egy láthatatlan kampó az utasokat a köldöküknél fogva a pokol felé lökte volna. Abban a pillanatban, hogy megtörtént a baj és a hozzá legközelebb álló férfi fejjel előre bukva betörte a szerelvény ablakát, Dean mutánsképessége bekapcsolt. Még mindig nem tanulta meg rendesen használni. Ha meglenne az ereje és a tudatása ahhoz, hogy előre érzékelje a veszélyt, akkor bizonyára ez a történet is máshogy alakult volna. Ám ezúttal is csak akkor sietett a segítségére az ösztöne, amikor már késő volt. Akárcsak tegnap a sikátorban, most is lelassult körülötte minden. Emberek, táskák, kiömleni készülő kávéspoharak, telefonok, egyszóval komplett emberi életek repültek el mellette az ismeretlenbe. Nagyon lassan Dean teste is lebegésnek indult. Pár centivel már az ülése felett „repült”, amikor végre sikerült felocsúdnia az döbbenetéből, és tettre szánta el magát: a plafon felé lebegő utazótáska pántját a lábával a bokája köré csavarta - véletlenül sem akarta elhagyni -, az egyik kezével teljes erőből megszorította a feje fölött a földbe fúrt, masszív kapaszkodó rudat, míg a másikkal elkapott a szerelvény vége felé magatehetetlenül zuhanó kislányt. Magához szorította, és behunyta a szemét. Abban a pillanatban a világ ismét visszabillent a megszokott medrébe. Bárcsak ne tette volna….Dean-ek végül sikerült megvédenie magát és a kislányt is az ütközés halálos kimenetelű mellékhatásától, bár az erőteljes földre érkezés után biztosra vette, hogy másnap - ha ezt túléli - akkor kékes-zöld foltok és véraláfutások lesznek a combján. Ezzel együtt is csekély árat fizetett az életben maradásáért, szemben jó néhány utastársával, akik közül többen is nyílttörést szenvedtek, de akadt olyan is, aki öntudatlanul hevert a földön, a testéből pedig ijesztő mennyiségű vér ömlött ki a koszos padlóra.
- Jól vagy? – nézett a lányra, akit jól láthatóan a sírás fojtogatta, de azért félszegen bólintott és úgy kapaszkodott Dean-be, mintha az élete függne tőle. Nem látott rajta külső sérülést, így csak reménykedni tudott, hogy tényleg minden rendben van. Talpra szökkent, és a lányt felemelve, az ülésre tette. - Maradj itt, jó? Nem lesz semmi baj.
Körbe nézett a szerelvényben rekedt sorstársain. Rajta kívül volt még egy-két ember, aki meglepő hidegvérrel és nyugalommal vészelte át a kritikus perceket. Velük ellentétben az utasok nagy része sebzett vadként püfölték az ablakokat, miközben a legkülönfélébb tárgyakkal próbálták meg felfeszíteni az ajtókat. Az egyik kosztümös, újonnan dauertezett szőke hölgy kétségbeesésében a körömreszelőjét is segítségéül hívta. Leleményesek az emberek, ha a túlélésről van szó.
Dean magához húzta az utazótáskáját. Volt nála pár speciális funkcióval rendelkező nyílvessző, amellyel kirobbanthatta volna az ajtót a helyéről, de azzal a lebukást kockáztatta. Nem Dean West akart híres hős lenni, hanem a mutáns alteregója, Lidérc, így egyelőre megfontoltan kellett cselekednie.
Épp felsegített egy idősebb, könnyebben megsérült asszonyt a földről, amikor váratlanul kihunytak a fények a halálfélelemtől büdös „fülkében”. Ugyan a sötétség csak pár pillanatig tartott, ám arra bőven elegendőnek bizonyult, hogy eszeveszett pánikot és őrjöngést generáljon a szerelvényben. Dean egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy a kétségbeesés hulláma ilyen mértékben végigsöpört az apró kis kocsiban. Az ő szíve is elszabadult légkalapács módjára próbálta meg áttörni a bordáját. Behunyta a szemeit. Le kellett győznie a saját korlátait és félelmeit. Itt és most nem pánikolhatott. Majd ha ennek a rémálomnak vége lesz, egy pohár whiskey szóda és egy doboz cigaretta mellett - amire most mindennél jobban vágyott - majd átértékelheti az életét. A légzése lassan kezdett normalizálódni, amivel párhuzamosan a légszomja is megszűnőben volt.  Az ujjai a pulzusára csúsztak. Örömmel konstatálta, hogy már nem akarta átszakítani a bőrét.
Haladunk. Ez sem veszélyesebb a tetőkön való ugrálásnál és a golyózáporok közötti balettozásnál.
A tartalék áramforrás bekapcsolhatott, ugyanis a szerelvény újra kellemesnek ható narancssárga fényben fürdött, ami jótékonyan hatott az emberek állapotára is. Dean az ablakhoz sietett és kinézett rajta. Ugyan a szerelvényekből áradó lámpafény valamelyest utat tudott törni magának a piszkos, vérfoltos és az izzadságtól egyre jobban párásodó ablakon keresztül a koromsötét alagútba, arra azonban kevés volt az ereje, hogy Dean rájöjjön, mi történhetett a metróval. Homlokráncolva meredt a távolba, miközben elmekönyvtára előhívott egy elfeledettnek hitt New York Times-os cikkszemelvényt, aminek az írója az utóbbi időben bekövetkező, szokatlanul sok metróbalesetről tudósított. Ez zsinórban már a harmadik olyan kisiklás volt, ami ezen a vonalon történt. Most vagy az van, hogy annyira régiek a sínek, hogy egyszerűen nem bírják a mindennapi terhelést vagy terrortámadásáldozatai lettek. Dean hirtelen nem tudta eldönteni, hogy melyiknek örüljön jobban.
- Segítség! – ordította túl a zajt egy férfi, aki a földön hevert. A combját átszúrta egy vasrúd. Dean odasietett, és megvizsgálta a sebet. Nagyon csúnyának festett. A nadrágjából már facsarni lehetett a frissen és folyamatosan kiömlő vért.
- Próbáljon meg keveset mozogni és beszélni. Spóroljon az energiával. - megszorította a rudat, de rögtön el is elengedte, mert a férfi fájdalmasan felüvöltött.  – Rendben, nem bántom. Lehet, hogy átszúrt egy artériát. – töprengett. Sajnos egyáltalán nem volt jó elsősegélynyújtásban, ráadásul a biológia órákat is rendre átaludta. Felegyenesedett és az ajtókat, ablakokat kaparászó férfiak és nők felé fordult.
- Van önök között orvos? – üvöltötte el magát. Ez egyszer szerencséje volt. Illetve nem is neki, hanem a földön fekvő sebesültnek, ugyanis a szerelvény sarkában álló középkorú nő meghallotta Dean segélykérését és a félelmét félretéve odasietett hozzá.
- Én orvos vagyok. A kórházból jöttem. - tért a lényegre bemutatkozás nélkül a doktornő, aki azáltal, hogy a félelmen kívül mással is el tudta foglalni magát, kezdte visszanyerni az arcszínét – Álljon félre! – utasította Dean-t, aki szó nélkül engedelmeskedett. Ugyan a sebesültek ellátásában nem tudott segíteni, de a saját tudását és képességét megpróbálta felhasználni arra, hogy kiutat találjon ebből a rozsdás koporsóból, amelybe jelenleg élve voltak eltemetve.

Spoiler:

Itt az ideje egy kis szocializálódásnak egy kis kocsmatúra keretén belül, úgy is rég volt már ilyen, azt se tudom mikor voltam kint utoljára aljaskodni, a többieket is ritkán látom, őket is fejtetőig lepi a meló, legalábbis azt aki nem lazázik otthon a  családi fészekben.  Kocsival akkor se mennék ha lenne, taxizni nem sok kedvem van, metrózni akadt kedvem, úgy is sok időm van még és régen imádtam ezzel közlekedni, nosztalgia idő. Le is érek, banyesz, nem a legjobb időben jöttem, annyian vannak mint az oroszok, már mindegy nem baktatok vissza, egy kis heringpartyba senki nem hal bele, feltolom a fejhallgatót a nyakamból a fülemre amikor csikorogva befut a metró, inkább a basszus bömbölje szét a dobhártyám mint ez az embertelen csikorgás. Fel nyomakodunk, meg állok egy viszonylag szabadnak ás aurámnak megfelelő helyen, igazából tök mindegy rögtön körbe lettem állva, de szerencsére még nem akkora a tömeg hogy össze legyünk zsúfolódva épphogy de nem érek senkihez, millimétereken múlik sok helyen de az is csak valami. Bambulásomban ismerős illat csapja meg az orrom, aha, egy másik bunkerszökevény is itt van, de pontosan melyik is, mindjárt eszembe jut, asszem valahol mögöttem lesz, fordítom kicsit oldalra a fejem, igen erősödött is a szag, majdnem pont mögöttem, de nem nézek nyíltan fel, a szemben lévő tükröződő üvegben ellenőrzöm az arcot, kékeszöld haj aranyszín szemek, iiigen a punk, a nevére már nem egészen emlékszek de ha erőltetem magam eszembe juthat, egyenlőre örvendezek a jó memóriámnak és bambulok tovább egy halvány mosollyal az arcomon, idegesít ha nem ismerek föl egy zenét, illatot vagy arcot ami ismerős.  Zenét vált a telóm és becsuknám egy pillanatra a szemem mert libabőrös leszek ahogy ez kezdődik amikor hirtelen durr, majd letépem a kapaszkodót úgy utána kaptam a pillanatnyi gyengeségem után,  de csak levett a lábamról a tömeg, na ez az a helyzet amit gyűlölök, de nagyon, szerencsére puhára estem, ahogy másis aki rajtam landolt, taszítok le magamról mindenkit, bocsesz, muszáj felállnom, tán sikerül is és nézek körbe, hanyatt-homlok mindenki egymás hegyén hátán, mindenféle sérülés, különböző szagok keveredése,  csodás és a hab a tortán, nem sokára már fényünk sincs hmmm. Vicces hogy egyszer szállok metróra de akkor is mi van...? Kínomban kuncogok és elkiáltom magam.
-Szabad a csók!
Enyhe röhögőgörcsöt kapok, amit próbálok vissza fogni, fogom a fejem lehajtva, pánikolni illene mint itt mindenkimás, de nem tudok mert ez annyira......tipikus vagy nem is tudom mi erre a jó szó. Végül csak felkapcsolnak a vészfények, mindenki kapkod, sír, visong, üvölt, franc tudja, az ajtót feszegetik az üveget püfölik, megforgatom a szemem.
-Na vigyázzanak!
Választom szét a tömeget, kiveszem egy nő kezéből a dzsekijét.
-Ezt elkérem egy pillanatra! - párosítok hozzá egy kedves mosolyt azért hogy kicsit megnyugtassa.
Az öklömre tekerem és kiütöm az üveget, pár kis darabot is kiütök körbe hogy azért annyira ne szabdalják szét magukat na, eztán vissza adom a kabátot és hagyom hogy a sok barom másszon az ablakon, legalább több hely lesz, ezek után sétálok az ajtóhoz és segítek a feszegetésben ha nem menne másnak, ha nagyon szenvednek arrébb állítom őket egy kicsit és szét húzom kézzel, remélem elég jó erőben vagyok mind ehhez. Persze udvariasan hagyom hogy pánikoló tömeg menjen előre, addig leülök, persze behúzott lábakkal nehogy szabadeséssel távozzon valaki, nem mintha nem lenne poén, na jó talán tényleg nem.  Közben azért figyelek ha veszély van kiugrok én is, ha nincs nyugisan megvárom amíg üres lesz a kocsi és lent is elsüvít a tömeg helyet hagyva nekem, hogy kényelmesen mehessek amerre akarok majd. Addig úgy döntök rá gyújtok, de előtte a levegőbe szagolok van e valami gáz szivárgás az ijedt emberekén kívül, na igen, a cigi tompítja kicsit az orromat is és most nagy szükségem van rá. Ha megbizonyosodtam a biztonságról már gyújtok is rá és fújok egy karikát. Amikor hátradőlök meglátom szemben a dohányozni tilos táblát, megvonom a vállam.
-Hé zavar valakit a füst? Jaaa hogy az életetekért menekültök... az más.
Na még pár ember és nekem is leszállás lesz, mondjuk ha élnek a türelem és a kivárás szabályával és nem nyomakodnának, nem szorulna állandóan a tömeg és gyorsabb lenne a kiürítés, ráadásul kevesebb sérült is lenne, taps az emberiségnek megint, kezdek egyre jobban kiábrándulni belőlük.
Ha vége a pogózásnak, elhúzott a tömeg és leszálltam, a metró eleje felé indulok meg, egy-arra tudok majd kimászni egy peronra, kettő-ott van a káosz oka, nem hiszem hogy véletlen kis baleset miatt állt meg így ez a metró.

Felszelelés:

Már jócskán benne voltunk a napban, amikor felszálltam a metróra, és hazaindultam. Alig vártam, hogy kezembe vehessem a gitárom, és játszhassak kicsit, belemerülve a zene pihentető bódultságába. Épp akkor értem le, amikor megérkezett a szerelvény, meg is indultam hát a tömeggel, de nem tolakodtam - ráértem, nem siettem annyira. Végül mégis fölfértem, sőt, még ülőhelyem is akadt, és boldogan ültem le, nem törődve a zsörtölődő nénivel, akinek már nem jutott hely. Hé, ez New York, ha nem tetszik a nagyvárosi élet költözz vidékre, öreg! Hátradöntöttem a fejem, és magam elé bambultam, amikor láttam az üvegben, hogy valaki egyenesen rám néz. Ismerős volt az arc, hamar beugrott, hogy vele együtt voltunk az öreg Cer... Cerberus? Valami hasonló program kísérleti patkányai. Rámosolygok, és kacsintok a csajnak, még mindig elég jól néz ki, bevállalnám szívesen, de most fáradt vagyok. Inkább hallgatom a zenét, éppen The Ramones szól, ami illik a pólómhoz, tőlük is a Rocket to Russia album. Szerencsére a füles tökéletesen kiszűri a vonat zaját, és élvezhetem a zenét. ~Sweet sweet little Ramona... she always wants to come over. Sweet sweet little Ramona, I think I'll try and phone her.~ Behunyom a szemem, és ekkor hirtelen lódul egyet a szerelvény, vagyis inkább én indulok meg ültemben, a többi utassal együtt. Jobban jártam, mint akik álltak, közülük többet is a földön feküdtek, és voltak páran akik elég csúnyán megütötték magukat - még nyílt törést is láttam. Szerencsére velem ilyen nem történt, viszont egy plázapicsa behuppant az ölembe, akit reflexszerűen megfogtam, hogy ne essen tovább. Hálásan nézett rám, de a csávója miután felkelt haragosan kirántotta az ölemből. Hogy rohadna meg. Az emberek ekkor pánikolni kezdtek, tömeghisztéria meg minden, miközben felkeltem az ülésről, és lazán belebokszoltam az üvegbe - reméltem, hogy nem sért fel az üveg. Jenny - tényleg, ez volt a neve? Vagy Janet? Jane? - ruhát tekert a karjára, ami nagyban rontja a cselekvés lazaság faktorát. Miután beütöttem az ablakot, a tömeget tolva - ha kellett - elsétáltam egy üléssorhoz, ahol senki nem próbált kimenni, persze csak ha találtam ilyet, és felfeküdtem az ülésekre. Nem terveztem sietni kifelé, majd ha már kellően letaposták egymást a birkák, kikászálódok én is. Ezen kívül egy cigarettát is bedobtam a számba, és jóérzéssel gyújtottam rá, kabátomat a fejem alá téve, párnaként - akkor is, ha nem tudok lefeküdni. Ez esetben odébb lököm az előttem lévőket, és kimászok az ablakon, a másik bunkerest keresve - belevaló csaj, és nincs kedvem nyivákoló picsákat hallgatni. Amennyiben így kell tennem, és megtalálom a csajt, lazán szólítom meg, óvatosan megérintve a vállát, ha szükséges, és másképp nem vesz észre. Eközben már a Surfin Bird szól... ~Bird bird bird... bird is the word....Don't you know about the bird, well everybody knows that the bird is the word...~
- Nem gondoltam volna, hogy még találkozunk.

Ruházat:

Békésen ültem a székemen és az iskolai radiátorok problémáján gondolkoztam. A radiátor nem fűt, tehát a kazánnal lehet gond, de azt már megjavítottam, szóval biztosan a csövekel lehet gond. Elnézve a sok ordibáló, rohangáló, kétségbeesett embert. Ahogy rimánkodnak és próbálnak kijutni a kocsiból a gyilkosságaimra emlékeztet. Ott is rimánkodnak és könyörögnek az életükért. Kellemes nyugodtságot érzek a sok rettegő ember láttán, és azon gondolkozok, vajon ha már jó páran leszálltak, akkor megölhetném azt aki fenn marad. Amíg bambulok egy csaj betöri az ablakot, hogy embereket mentsen, egy furcsa, táskás ipse aki egy sérülten próbált segíteni és orvosért szólongat. Tisztára olyanok mint a tévében szereplő "Hétköznapi hősök". Miért nem képesek nyugton maradni úgy, mint jómagam vagy az a Ramones pólós fickó. Miután már nem egy ember lekászálódott a kocsiról én is felállok, majd megcsapja az orromat a tömény füstszag. Körbenézek, remélve hogy nem gyulladt fel semmi, de miután meglátom hogy a csaj és a Ramoneses ürge cigizik idegesen felszólalok:
- Abbahagynátok a füstölést? Buzerálja az orromat a cigi, ez mag amúgy is egy nemdohányzó fülke! - kiabálom, majd odamegyek az ablakhoz, de ekkor egy hatalmas robbanás rázza meg a kocsit, és elvakító fény tölti be az alagutat. A fénytől megtébolyulva visszaesek a székemre, a fejemet pedig jól beverem a támlába. Erre volt szükségem! Most már tökig vagyok, alig van pénzem, egy bunkó fellökött amitől mocskos lett a cipőm, ellepnek értelmetlen reklámokkal és most ez. A dolgokat még jobban elmérgesíti az, hogy hirtelen elég meleg lett a kocsiban. Nagyon meleg és észreveszem hogy mintha dőlni kezdett volna a szerelvény és igen! A kocsi a jobb oldalára dőlt! Azonnal kapaszkodni kezdek, mikor kint egy erős narancssárga csóva csapódott a szerelvény mellé. Mégis mi a jó fene történik itt? Ez egyáltalán nem egy sima metróbaleset az biztos, mert az nem jár rejtélyes csóvákkal. Ekkor viszont kintről égett hússzag árad befele, ami az emberek visongásával keveredik. A maradék bent lévő utassal nem törődve előugrasztom a karmaimat, mert itt biztos valami Hydrás vagy Shieldes cucc történhetett. Bár az is lehet hogy ez a mutánsgyűlölő szervezet tette lehet szóval ha harc hát legyen! Körbenézek, hátha már a tettes a metróban van. Bármi is legyen, egy biztos: én nem adom fel harc nélkül.

Bár nem igazán egyezett a bunker sztori elején a nézetünk, azért pozitív visszaigazolást kaptam a felismerésemért egy mosoly és egy kacsintás képében, amire engedtem egy kis mosolyt én is. A baleset után pedig sorszerűen ment minden, az orvosok bedobták magukat a sérültek ellátásában, az "izmosabbak" utat nyitotta az embereknek, a tömeg szinte fejvesztve halad kifelé az úgy mond veszélyzónából bla bla bla. Én lustának bizonyultam és nem akartam menekülni, valahogy itt nagyobb biztonságot gondoltam, főleg hogy már tömeg sincsen és ahogy látom nem csak én vagyok ilyen, sőt akad nálam lustább aki szépen le is fekszik az ülésekre és követi a házi rendet, rágyújt szintén, ki gondolta volna hogy Michael lesz az, igen eszembe jutott a neve is közben, túl sok időm volt.  Ha már itt tarunk, telefonálok egyet a nagybátyámnak hogy tud e a dologról ha igen akkor zsír mert itt vagyok és értem jöhetne vagy valami, esetleg bedobhatná magát valami intézkedésbe, ilyesfajta dolgok szaladták át az agyamon, amíg kikapcsoltam a zenét és letoltam a fejes a fülemről, keresem a névjegyet a telómban, közben persze elengedhetetlen a fel-alá járkálás, mindenki ismeri azt a típusú embert aki körbejárja a földet 5ször egy telefonbeszélgetés alatt, én is ilyen vagyok csak valamivel lassabb de mindenképp túl mozgásos. Épp böktem is volna a kis zöld telefon alakra, amikor valaki megérintette a vállam, fordulok is azonnal, nem tudom kire számíthatok milyen szándékokkal, szerencsére egy ismerős arc az.
-Őszintén szólva én se....-mielőtt hozzáfűzhetnék még valamit, egy utast még is csak zavarja a füst, felvonom a fél szemöldököm -Ez legyen a legkisebb gondod,amúgy szerintem elég jól szellőzik a hely..-utalok a kitört ablakokra, ahogy az egyiken ki is pöckölöm a csikket.
Hirtelen egy robbanás rázza meg az egész kocsit amitől a telómat is kiejtem a kezemből majd ösztönösen a fülemhez kapom a kezem és húzom kissé össze magam.
-Ezt nem én csináltam, ugye? -kérdem egy kínos mosollyal, és lehajolok a telefonért, amit aztán zsebre csapok, majd vissza egyenesedve veszem észre hogy eléggé erős fény lett ami kicsit bántja is a szemem, nézek előre ahonnan a robbanás jött.
-Pont ilyenkor jut eszükbe bombázni, csesszék meg!-mérgelődök, majd érzem hogy dőlni kezd az egész kocsi, vele együtt az egyensúlyom is, kapok egy stabil ponthoz, ami most hát, mivel a kocsi közepén álltunk meg Mich karja lesz, remélem sikeresen megállok, nem akarok még egyszer elzúgni.
-Bocsi! -ha utánam kap vagy bármi akkor egy köszönetet is nyomok mellé, egy kis mosollyal.
Majd a szemem sarkából látom hogy a döntésem hogy maradtam a fedett de nem túl stabil kocsiba helyes volt, ugyanis a kint ácsorgókra egy sárga nyaláb csapott le, nem látom de sejtem milyen vég eredménnyel, a sikolyokból is ítélve már akinek volt rá ideje.
-A pillanat amikor a lustaság a helyes döntés...-sóhajtva nézek ki  a metró ablakán, majd vágok egy fintort az égett hússzag miatt-... tuti nem megyek ki oda!-megcsap a hűség ami betölti az egész helyet -Huhaa, de meleg lett hirtelen! -mondom érdekes hanglejtéssel, közben hátratúrom a hajam., és bújnék ki a dzsekimből de mivel minden fegyverem és fontos cuccom abban van, tűröm a hőséget, max a vállamról csúsztatom le amíg ácsorgok.
Sétálok a kocsi elejéhez ahol van egy ajtó amin keresztül át mehetek a másik kocsiba, először körül nézek érdemes e egyáltalán át menni vagy marad a síneken való szlalomozás egy kis szerencse játékkal összekötve. A másik kérdés ami megfordul a fejemben, most előre menjek ahol az egész hacacáré forrása van, vagy visszafelé ahonnan jöttünk és kihúzni magunkat az egészből, már ha ott nem várnak pont olyanokra akik ezzel a tervvel indulnak el. Az ajtónak támaszkodva agyalok, szinte hallani ahogy kattognak a kerekek, majd a cipőmorrára bambulva teszem föl félhangosan a kérdést, igazából magamnak.
-Előre vagy vissza?
Harapom a szám, ha érkezik valami válasz felkapom a fejem kicsit zavarodottan és megjegyzem.
-Hoppá, ezt nem hangosnak szántam...

Dean elismerősen biccentett a vörös lány felé, aki bátran megragadta a kezdeményezést és néhány jól irányzott ütéssel beverte az ablakot, utat nyitva a szabadság felé.  Az emberek ezt követően továbbra is rendezetlenül, egymás hegyén-hátán sorakoztak fel az ablakok előtt. Mintha egy komikus „kicsi a rakás”- jelenetet nézne. Ilyenkor a fajunkba kódolt túlélési ösztön minden más nemesebb cselekedett felülír, ezért lehetett az, hogy szinte egymást taposva próbáltak meg kijutni a szűk szerelvényből az éltető „alagúti” levegőre. Dean is beállt a sorba, ám hamar rájött, hogy érdemes lenne megvárni, míg az első erőteljes szabadulási hullám lecseng, ezért inkább hátrább lépett. A várakozási idő alatt a tekintetét végig hordozta a vagonba maradt pár emberen. A vörös hajú lány, amellett, hogy szép volt, ritkán látott határozottságot is mutatott. Olyanfajta nő volt, aki inkább uralkodott, semmint behódolt. A másik higgadt utastársa egy igazán feltűnő külsejű férfi volt, aki hasonlóan a lányhoz, tettre szánta el magát, és minden fajta védekezés nélkül beverte az ablakot. Érdekes, kékes-zöld színű frizurát viselt, a szemei révén a tekintete pedig aranyszínben táncolt, amihez hasonlót Dean még életében nem látott. Volt egy olyan érzése, hogy a jövőben több ilyet biztosan nem is fog. Különös figura lehetett, aki a közlekedési felügyelet szabályzatára fittyet hányva, rágyújtott. Dean megbabonázva meredt a lámpabura felé cikázó füstkarikákra. Az ujjai remegtek, a szájában pedig szinte érezte a dohány és a nikotin keveredésének fura keserédes ízét. Az ütközés bekövetkeztekor használta a képességét is, ami most visszaütni látszik. A szervezete a kimerültség első jeleként küldte ezt a szélsőséges elvonási tünetet.
Kellene egy rohadt cigi…
Vett egy mély levegőt, és a sráchoz sétált.
- Ne haragudj, de tudnál adni egy szálat? Ölni tudnék most érte. - szólította meg, és ha a férfi megkínálja, akkor megköszöni és rágyújt.
Megfordult – ha kapott, akkor cigivel a szájában – és elindult az időközben szelősebbé vált, üvegszilánkokban fürdő ablak felé. Épp ki akart volna mászni, amikor egy hatalmas robbanás rázta meg a sokat megélt metrókocsit, amihez egy vakítóan erős fénycsóva is párosult. Az erős lökéshullám ugyan lesodorta a lábáról, de reflexszerűen az utolsó pillanatban még sikerült elkapnia az egyik fogódzkodót. Dean első gondolata az volt, hogy meghalt. A hirtelen jött világosság eltompította az agyát és az érzékszerveit. Egy tizedmásodpercig az is felmerült benne, hogy megvakult. Végig pörgött a fejében az a forgatókönyv, hogy beléjük rohant egy későn értesített metrószerelvény és a lelke épp kiszállni készült az élettelen testéből.
Ösztönösen megcsípte a tenyerét. Nem, határozottan él. Érezi a fájdalmat. A világ is szépen lassan kezdett újra kikristályozódni előtte. Egy újabb robbanás történhetett. ráadásul ez most más jelenségeket is generált, ugyanis a földalatti kalitkájukban felforrósodott a hangulat, csak nem jó értelemben. Dean ledobta magáról a farmerdzsekijét. A szerelvény, ami eddig hősiesen állta a sarat, kezdte megadni magát. Olyannyira, hogy a „tűzijáték” okozta lökéshullámoknak köszönhetően jobb oldalra kezdett dőlni. Dean egy hirtelen, reflexszerű mozdulattal erősen megszorítja a feje fölötti kapaszkodót, hogy meg tudja őrizni az egyensúlyát.
Időközben odakint, a mai nap már másodszor, ismét elszabadult a pokol: az emberek pánikolnak, sikoltoznak, régi és új Isteneikhez fohászkodnak, na meg a józan eszüket félretéve rohanni kezdenek a legközelebbi metróállomás felé. Legalábbis egy részük mindezt csak megpróbálta, mert a tetteik és a jövőjükről alkotott álomképeik egy pillanat alatt hamvaiban porladtak szét. Szó szerint, ugyanis olyan dolog történt, amire Dean a legrosszabb rémálmában sem gondolt volna: egy eddig általa sosem látott/hallott, elképesztően forró narancssárgán ragyogó csóva csapott le „vérszomjasan” a menekülő utasokra. Nem hagyott belőlük hátra mást, csak csontporos hamut és a semmivel össze nem téveszthető széné égett emberi hús és bőr szagát. Ilyen az, amikor egy emberi lelket nyárson sütnek füstössé. Förtelmes egy bűz volt, ami egyre csak terjedt. A fél karját odaadta volna most egy doboz légfrissítőért. Ami még a pusztító, rejtélyes „isteni villanásnál”, a már lassan tényleg elviselhetetlenné váló melegnél, és az orrfacsaró, gyomorforgató bűznél is jobban megdöbbentette az nem más volt, mint a szerelvényben rekedt egyik társának a mutánsképessége. Az eddig ápolt emberi körmei helyett most hegyes, vadállati karmok díszelegtek, amelyek még fenyegetőbben csillogtak a szerelvény lámpáinak derengésében.
- Van tippetek, hogy mi történt? - fordult a szerelvényben rekedt kis csapathoz. Odakintről egyre hangosabban szivárogtak be a halálfélelemtől üvöltő emberek kétségbeesett könyörgései, akik egymáson keresztül-kasul áttiporva lassan tömegsírrá változtatták az alagutat.
- Szerintem, derítsük ki, hogy mi folyik ott elől. - bökött a fejével az ajtó felé, ami a következő metrófülkébe vezetett, és ezzel válaszolva is a lány – még nem jutottak el a bemutatkozásig - hangosan kimondott gondolataira. Ha a többiek úgy döntenek és az események is úgy hozzák, hogy előre mennek, akkor előveszi a táskájából az íját, a tegezt pedig a hátára csatolja, ha nem, akkor kér még egy szál cigarettát és az egyik ülésre leülve lelkiekben felkészül a folytatásra.

Miközben az emberek menekültek, én kényelmesen leheveredtem a metró ülésein, és dobtam be egy cigit a számba, miközben odasétált hozzám egy másik tag, és cigit kunyerált. Nem igaz, hogy ezek a rohadt csövesek már a szerelvényen se hagyják békén az embert... Ki se nyitva a szemem dobtam oda neki egy szálat, nagyjából a hang irányába - ha nagyon kell neki, elkapja, vagy felszedi a földről. Közben valami konzervatív köcsög már fel is emelte a hangját a cigarettafüst ellen, még az csak kelljen, hogy elkezdjen papolni a káros hatásairól meg ilyenekről.
- Figyi, arc. Én se ugatok bele a te életedbe, úgyhogy jobb ha te se az enyémbe. Engem nem zavar a füst, téged igen, akkor szerintem neked kellene gyors ütemű helyzetváltoztatással javítanod a helyzeten miközben nullához konvergáló hangkiadással kíséred a cselekvésed, a mozgási sebességed viszont nem kell hogy állandó legyen. - Alig mondom végig a monológot, már robban is valami, amitől ismét megrázkódik a szerelvény.
- Kibaszott terroristák. "New York, a város, ami sosem alszik" - persze bazdmeg, mert éjjel nappal rettegésben élnek az emberek. Mi lesz most? Megint a kibaszott Hydra? Vagy ezúttal űrlények? Démonok? Apokalipszis? Esküszöm, a boltba is életveszélyes lemenni ebben a k-rva városban, nem csoda hogy olyan rohadt sokat keres egy orvos. - morgok, miközben feltápászkodom az ülésről, és az eddig fejem alá hajtogatott kabátból kihalászom a két Berettát.
- Locked and loaded, let's get the party started. - kiáltom a fegyverek kibiztosítása közben, és kiugrom az ablakon, nem törődve a többiekkel. Odakint egyből számítok a támadásra, próbálok odébb vetődni, ha egy lövedék egem célozna, és csak akkor lövök, ha tiszta rálátásom van az ellenségre - amit próbálok felmérni, hogy mi is lehet.

Karmaimmal harcra készen állok a metrókocsiban, ügyet se vetve a dohányosokra. Lehet hogy meghalunk, de ők csak bagózgatnak, látszik már voltak hasonló helyzetben. A Ramoneses ipse fegyvert rántva kiugrik az ablakon, valamint a táskás hapsi is elindul kifele. Én a helyükben itt maradnák, mert bármilyen ellenség leselkedhet kinn, itt meg viszonylag nyugi van eltekintve a döglesztő melegről és az égett hússzagról. Odaballagok az ablakhoz, de a látványtól azonnal hátrálok, mire a vörös hajú csaj  előkapja a mobilját. Remek ötlet! Majd pont a metróban lesz térerő, ezt persze nem emlegetem fel.
- Hogy hívnak? - kérdezem neki, majd akár válaszol akár nem én is megmondom a magamét:
- Én amúgy Kevin vagyok, de hívj nyugodtan Jedaknak.
Minden bátorságomat összeszedve odamegyek az ablakhoz és a Ramoneseshez szólok:
- Neked mi a neved? - és miután megkapom a választ vagy nem, hátrálok. Valamiért különösen rosszul érzem magam, mert eddig a legdurvábban megcsonkított holttest láttán se kapott el a hányinger. Lehet hogy a meleg az oka, lehet hogy nem, de a kezemet a számra fogva visszatartok egy hányást. Van valami a levegőben.
Erőt gyűjtök magamon és a táskás pasas felé közeledek és meglepetten látom, hogy már egy íj van nála.
- Mi a neved íjász? - kérdezem, majd ha kapok választ barátságosan megmondom a nevemet és újra kérdem:
- Honnan az íj? Vagy mindig magaddal hordod? Bár egy kissé feltűnőbb cipelni, nem úgy mint a karmaimat - mondom neki - Igen, láttam hogy megnézted őket. - ha viszont nem mondja meg a nevét ez a kérdés nem történt meg.
Bajt sejtve, hogy a Ramones pólóst megtámadhatják, kiugrom a kitört ablakon. Kint viszont észreveszem, hogy az egyik szerelvény elég erőteljesen izzik, ettől kissé beparázva hátrálok, majd rátaposok valakinek a hamvaira.
- Ez nekem egyáltalán nem tetszik emberek! - mondom, majd a zsebembe nyúlok és kiveszem a gyógyszeres dobozt, ezzel felszaggatva a zsebemet. Vajon jobb lenne ha bekapnák egyet? Lehet hogy a rosszullét már egyfajta elvonásos tünet, mint a drogosoknál. Ha beveszem, lenyugszom és lehet hogy túlélem. De az is lehet hogy így nem tudom majd megvédeni magam, ha viszont nem veszem be, akkor hamarosan olyan ideges leszek hogy vér fog folyni.
A dobozt erőteljesen a földhöz vágom és próbálom visszatartani a dühömet. Itt valaki meg fog halni.

Hé, lassan egy átlagos munkanapnak is mondhatná, gyilkos szándékú drogosok vagy fel-le robbanó metrókocsik, lényegében egyre megy. „Yo, it’s New York and I’m tryin’ to kill ya!”, neonvigyorú szmájli, üdv Amerika legnagyobb metropoliszában, ahol a káosz a mindennapos közeg a gyorskaja és a terrorizmus mellett, lehet választani, melyik a legrosszabb.
Csak ül egy kocsiban, és sugározza a nyugalmat és az antipátiát.
Persze segít az embereknek menekülni, a kopasz kiscserkész mindenekelőtt, az mindig beválik. És ha esetleg mágiára kényszerül, lássák minél kevesebben, az se épp hátrány. Leveszi a dzsekijét, és kiüt vele egy ablakot, aztán szótlanul segít a nehezebben mozgóknak kievickélni, gyerekek és öregasszonyok mosolyognak rá, nincs a világon semmi, ami kevésbé érdekelhetné, mint az emberek hálája. Nem érzi magát veszélyben, unja az egészet; csak jusson vissza megszokott ocsmány közegéhez.
Már kint van a kocsiból, az angol hidegvér vérnyomászavaros megtestesüléseként terelgeti azt a maroknyi túlélőt a szerelvény vége felé, akik túlélték az előzékenységét, mikor kisebbfajta robajlást hall a háta mögül – és önmagát is meglepve megfordul rá. Kell neki két pillanat, míg ráébred, hogy a maradék utasok puszta jelenléte lepte meg, mi van, ezeknek derogál menekülni?
A négyes három tagjának látványa csak egy szemöldökfelvonást vált ki belőle. Egy figura akkora karmokkal, mint egy éjlidérc, egy csávó íjjal és nyilakkal és egy vörös cicababa – ez itt New York, itt minden megengedett. És odakint a lárma, amit…
…egy paralény okoz?
Vadonatfriss meghökkenéssel bámul ki egy betört ablakon, a zöldhajú fickó szemre nem tűnik többnek egy vad fantáziájú punknál, abszurd módon mégis igen erős mágikus jelenlét árad belőle. Na, ezt magyarázza el neki valaki. A szakmai kíváncsiság pedig nagy úr, legalábbis nála. Ki tudja, talán megismerheti a figurát, elbeszélgethet vele, mágikus úton a szolgájává teheti, ilyesmi - egy próbát megér, nem?
Energikusan kikászálódik az ablakon, vállára veti a dzsekit, és nyugodt léptekkel a négyes társaság felé ballag, egyik keze a zsebében, másik az oldala mellett lóg, hogy könnyen előránthassa a Glockot, ha esetleg a punknak rossz napja lenne.
Ha nem, akár maradhat udvarias is.
- Bocsánat, mindenki. – egykedvűen végighordozza a tekintetét a négyesfogaton, láthatóan semmiféle meghökkentő részleten nem akadva fenn. – Nem kellene nektek is menekülni? Kétlen, hogy biztonságos lenne maradni.
Azzal a fejével a pusztuló kocsik felé int, mintegy magyarázatként, hogy a papucsállatkák is értsék.

Spoiler:

Dean szavak nélkül is megértette a furcsa, aranytekintetű idegent, aki meglepetésére, mindenfajta terepfelmérést sutba vetve, egy csőre töltött pisztoly társaságában kiugrott az ablakon. A bátorságát illetően semmiféle kétely nem merült fel vele kapcsolatban. Az meg, hogy milyen személyiség, mennyire csapatjátékos vagy afféle magányos farkas, az majd egy kicsivel később, éles helyzetben vagy néhány szóváltás után fog kiderülni. Természetesen ő sem tovább tétlenül ücsörögni, ezért erősítés gyanánt, utána indult. Előbb kidobta a táskáját az ablakon, majd egy atlétát megirigylő módon kiugrott rajta. A földre érkezés után megkereste a lába mellett pár centivel, a poros és minden valószínűség szerint, emberi hamutól ragadós táskáját, és leguggolt mellé. Egy gyors mozdulattal szétnyitotta a sporttáska száját. Örömmel konstatálta, hogy a nagy fejetlenség közepette, semmi sem sérült meg. Végre egy jó hír!
Belenyúlt a sporttáskájának szinte üresen kongó gyomrába, és kiemelte belőle a tegezét. Megszámolta, és gondosan, funkcióként különválasztotta a nyilakat, majd az egész gyűjteményével együtt a nyíltartót a hátára csatolta. Ezután kezébe vette az íjat is. Megszorította, majd a markolat oldalán egy rejtet gombot megnyomva életre keltette. Már nem csak Dean, hanem a fegyvere is felkészült a vérontásra.
- A kommunikációnkon van még mit csiszolni.– szólt az átmeneti, aranytekintetű társának. Majd bemutatkozik neki – Dean West, az álnevét nem mondta el – és választ kap, akkor beszélgetést kezdeményez: - Katona vagy? Úgy látom, jól értesz a lőfegyverekhez.
Kihúzott egy nyílvesszőt a tegezéből. Az ujjait lassan végig húzta a frissen készített tollazaton - ez egyfajta ismerkedős rituálé volt az új nyilaival -, majd ráhelyezte az idegre. Félig megfeszítve a húrt, egyelőre a lába elé célozva vele. Bár szívesen végezne azzal, vagy azokkal – egyelőre fogalma sem volt, hogy mivel vagy kivel van dolga -, akik ezt tették, mégis a nyilakkal okosan és taktikusan kellett sáfárkodnia, mert korántsem volt nála a teljes felszerelése. Mindössze tíz szimpla, és öt robbantófejes vessző volt nála. Egyáltalán nem készült leszámolása, hiszen rendszerint csak éjszaka szokott dolgozni.
A lépeit kicsit felgyorsította, hogy utolérje a fegyveres rockert. Pár lépéssel lemaradva tőle a hátát és a közvetlen környezetüket fedezte, miközben a tekintete az egyik tetemről a másikra siklott.
- Mi a neved íjász? – töri meg a kényelmetlenné váló csendet az egyik mutánsutastársa. Legalábbis a karmokból arra tudott következtetni, hogy egy fajtársával hozta össze a sors. Megtorpant, és hátrafordult a még szerelvényben kitekintő társára.
- Dean West. – mutatkozott be. Ekkor tudatosult benne, hogy az eszeveszett káoszban elfelejtette az alapvető illemet. A karmos is bemutatkozott: Kevinnek hívták, de Jedaknak is szólíthattuk
- Gyerekkorom óta az íjat elegáns és nemes fegyvernek tartottam, ezért választottam. – válaszolta a fegyverét firtatót kérdésre, majd a tekintete újra az érdekes és veszélyes karmokra vándorolt. – Van egy olyan érzésem, hogy jól fog még jönni a képességed. – mosolyodott el, majd visszafordulva folytatta az útját előre a sírboltnak beillő metróalagútban. Továbbra is lemaradt pár lépéssel a zöldes-kék hajú idegen mögött. Bár megpróbált tiszteletadóan lépkedni a holttestek között, időről-időre mégis lépett egy-két kihűlő tetemre. Jó pár ember létezéséről, a gyomorforgatóan bűzlő hamun kívül, csak néhány, egykor fontosnak hitt használati tárgy - aktatáska, retikül, gördeszka, léleksegítő könyv, telefon - emlékezett meg szomorú ürességgel. Hiába, a pokolba vagy a mennybe vezető út is meztelenül történik. Akikkel nem a vakító, forró fénynyaláb végzett, azt a megveszett társai tiporták agyon a fékezhetetlen, futótűzként terjedő pánikban. Őket egyáltalán nem tudta okolni. Mindenkit a saját túlélési kódexe vezérelt.
Dean váratlanul, az útközepén keresztbe álló metrószerelvény előtt pár méterrel megtorpant, és homlokráncolva leguggolt két holttest mellé, ami kiemelkedett a többi közül. Nem zavarta a vér és az oszlás előtt álló, fekélyesedésnek és rothadásnak indult csonkavégtagok sem. Végig tapintott a két sebesülésein. Itt valami nem stimmel. Ezekkel a szerencsétlenekkel nem gyilkos tempóban rohanó, makulátlanra suvickolt öltönycipők, magas, divatos tűsarkak egész csordája vagy koszos tornacipők talpai végeztek. Habár volt rajtuk pár lábnyomat, mégis az egyiknek a halálát a kitört nyaka okozta - jól megállapítható volt az elroppant csont helye -, a másikat viszont úgy vágták ketté, ahogyan a hentes szokta a rúd szalámit. Végig húzta az ujjait a friss vágáson, amiből még csöpögött a vér.
- Ezekkel itt nem a fénycsóva végzett. Kettévágták. - tájékoztatta a többieket. Ha oda jönnek hozzá, akkor pontosan meg is mutatja a vágásokat. Ha nem akkor megpróbálja körbe írni a sebet.– Méghozzá olyan éles fegyverrel végezhettek vele, ami úgy siklik át a testen, mint kés a vajon.
A borús gondolatsor után felegyenesedett, és ránézett az alagútban keresztben álló szerelvényre. Ha teljesen eltorlaszolja az utat, akkor egy nyílvesszőt elengedve kitöri az ablakot, hogy azon keresztül tudjanak tovább haladni, de ha van a szerelvény eleje/hátulja és a fal között egy keskeny, ám járható ösvény, akkor azon folytatja az útját tovább előre az első robbanás helyszínéig.

Nincs térerő, váó boldog vagyok, még jó hogy biztosítva lenne, vissza a múltba, na mindegy akkor nem telefonálunk, mondjuk ezek után biztos nem hívnám ide a nagybátyám, csak ideg beteg toporzékolás lenne a vége, meg a lecseszés. Dőlök reményvesztetten az ajtónak, jéé érzem hogy rohadt meleg és a bőrömet a dzsekim mentette meg, remélem ő is túl élte ezt a rövid érintkezést, pattanok is le róla.
Nos tény állás, előttem egy sütő, mögöttem nyugalom, na mi legyen? Azt mondják előre kéne haladni, talán igazuk van, meg is indulnak, konkrétan Mich rombol ki a metróból felfegyverkezve, hmmm bátor, ha rá is lecsapna a nyaláb akkor béke poraira, de ez nem történt meg úgyhogy csak hajrá. Az első számú teszt alany...na jó nem kezdem amit az a robot némber, de azért egy dolgot tanított, csapatban jó haladni, nagyobb a túlélés esélye. A nagy akciózásban egy bemutatkozás bele fér, Hasfelmetsző Jack rokonának.
-Jenna vagyok!-miután az ő bemutatkozója is meg volt bólintok.-Üdv!
A kéz fogást a karmok miatt most hanyagolom, nekem is vannak ám karmaim, lehet hogy nem pont olyanok de ez is hasznos tud lenni, de én megtartom későbbre a felfedést. Közben mindenki ugrál ki az ablakon, hát jó, ha menni kell hát menni kell.  Kiugrok a változatosság kedvéért a szét feszített ajtón, a sajnos csak majdnem szénné égett hullák közé vagy beléjük. Szépen kivitelezett ugrás volt, gyönyörűen talpra is érkeztem valami maradvány közepébe, húzom el a szám, ez a látvány meg a szag is valami embertelen, legalábbis számomra.
-Ó a bánatba!
Kászálódok ki a tetemből és szedem sebesen a lábam kerülgetve a hamukupacokat, az orrom és a szám előtt tartva a kezem.
-Nagy pech hogy nem adnak kedvezményt ilyen esetekben hamvasztást illetően!
Haladnék elfelé innen, kiborít ez a szag, erre mit látok az első metró kocsi keresztbe állva torlaszol, nézek unottan, leejtve magam mellé a kezem, megszívom magam és indulnék hogy át másszak rajta de amikor az ujjam épp hogy hozzá ér már kapom is el a kezem és ugrok hátra.
-Jáu, de forró a kicsike.
Nézem a majdnem leégett ujjlenyomatom, ezután a számhoz teszem és nézek körbe, kijárat, hol van itt a kijárat? Ha ezt a nyomorék kocsit nem tudjuk arrébb tenni akkor csak is visszafelé, kivéve ha át tudok valahol bújni alatta. A nagy forgolódás nézelődést, Dean hangja törte meg aki megjegyezte hogy van itt egy vagy több kivégző is. Egy embert mutat akit úgy csaptak ketté mint a papírt, egyeseknek meg a nyakát törték ki, a vágásra annyi a megjegyzésem hogy valamelyest nyugtassam főleg magam.
-Lehet hogy egy rémült jakuza így vágott magának utat, jó éles lehetett az a katana.
És vártam hogy a szemét megjegyzésemre vagy leoltsanak-nyugodtan most ez a legkevesebb gondom- vagy már csak a ketté választott testem bukik a földre. Viccet félretéve, fülelés van ezerrel, nem akarom egy ilyen tömegsírban hagyni a fogam, de még nem rántok fegyvert csak figyelek ugrásra készen, úgy is az adott helyzet veszélyfaktora dönti majd el milyen "fegyvert" válasszak. Egyenlőre én tűnök itt a leggyengébbnek és védtelenebbnek, azért remélem nem engem céloznak majd először, mondjuk amíg még ismeretlen a támadónk helye és kiléte érdemesebb az első támadást a csapat erejére vinni mert ha szerencsés, egy erős ellenfél már ki is lett ütve. De nem logikázok ezen tovább, menekülő út kell!

Mikor kiugrom az ablakon, a többiek is felélénkülnek, többek között az egyik tag követ, aki előbb még cigit lejmolt. Hihetetlenek ezek a csövesek, egyszer adsz nekik valamit, onnantól levakarhatatlanok lesznek. Esküszöm, ha aprót fog kérni, lelövöm a picsába. A füstérzékeny köcsög szociális képességein lenne mit csiszolni. A kérdésére rá nézek, felvonom a szemöldököm, és válaszra se méltatom. Majd ha normálisan teszi fel a kérdését, akkor lehet reagálok rá, de egy  "neked mi a neved" elég tajparaszt ahhoz, hogy ne foglalkozzak vele.
Körbenéztem, és felmértem a terepet, láthatóan súlyos áldozatokkal járt a kis incidens, aminek a közepébe csökkentünk. Elnézve a halottakat, nem tudtam másra gondolni, mint egy beteg vígjáték zenéjére. Hát igen, life is short son, better have some fun. Mondjuk az a szám nem pont erre gondol, na mindegy.
- Haza akartam menni pihenni, erre valami buzik szétbasszák itt a programomat. Az elmúlt időszakban kezd a tököm kilenni ezzel a várossal... Megpróbáltam többet nyelni, de túl sok lett a nyál a számban. Úgyhogy nem, nem menekülök Kopasz, inkább meglátogatom azokat, akik annyira unatkoznak, hogy metrókocsikat gyújtanak fel hobbiszinten. Íjász, úgy látom te is felkészültél arra, hogy megnézzük kinek van ilyen elbaszott humorérzéke. - vetem oda, és mivel egyelőre nem érkezik támadás - bár azért felkészülök rá, hogy bármikor ránk támadhatnak, és próbálom figyelemmel tartani a környezetünk, amennyire ezt lehet - a hullákat is meglesem.
- Tehát, valaki aki kardot használ, és vagy kurvasok bomba, vagy valaki aki elég erős ilyen szintű mágiára. - összegzem  a helyzetünket, önkéntelenül is visszagondolva korábbi támadómra, aki tűzgömbbe próbált zárni. Akkor megkegyelmezett, bár nem sok esélyem volt ellene. A hangom amúgy meglepően nyugodt a helyzethez képest, gondolom ha elég ideig laksz New Yorkban, akkor hozzászoksz dolgokhoz.
- Hé faszfejek! Miért a könnyű prédára mentek, amikor itt vagyunk mi is? Kardos buzikám, neked ugatok. Gyere, bulizzunk egy kicsit! - kiabálok körbe az alagútban, próbálva provokálni az ismeretlen ellenfeleinket. Még mindig jobb, mintha váratlanul támadnának ránk. Hogy színpadiasabb legyek, a kezeimet is széttárom, a pisztolyokat lazán fogva, de azért még éberebben vizsgálom a terepet, mint korábban. Ha tényleg érkezik támadás, jó lenne ha nem érne váratlanul.

Erős szagok, izzó kocsik, hamvak és leszakadt testrészek mindenütt. A tablettáimat elnézve, amik földhöz vágott dobozomból estek ki, elönt egy elég különös érzés. Nem dühítő vagy boldogító érzés, de nem is elszomorító. Inkább valami rádöbbenésféle, amit legutoljára az apám megölése után éreztem. Egy gyilkos vagyok, de nem tudom elnézni ahogy mások ölik meg az embereket. Ez egy amolyan "Önzetlen Gyilkos" érzés lehet.
Hirtelen lövések dörrennek el és az egyik golyó milliméterekkel halad el a lábam mellett. Perzselő, melengető érzés, de nem tűnik úgy mintha ez csak egy elvétett lövés lenne. Ez figyelmeztetés. Összegyűjtöm az összes dühömet, hogy erősebben, könyörtelenül tudjak ölni. A dühömet a bunkó mobilos, az idétlen reklámok, a bagó és a bunkó kék hajú iránt. Mindenki képes volt bemutatkozni csak az a pasas nem. Legszívesebben kitépném a szívét és a képébe tolnám, de most inkább a lövések iránya felé figyelek, az izzó kocsi felé. Különös hogy nem hallok semmi olyasmit hogy "Ne mozduljon" vagy hogy "Készüljetek a halálra". Semmi ilyesmi, ez a stílus pedig eléggé feszélyez. Ki az az elvetemült, aki leöli egy metró majdnem hogy az összes utasát egy sárga "csóvával" aztán pedig pisztollyal felém lő. A legrosszabb dolgot tette, aláírta a halálos ítéletét.
- Ki vagy idegen?- üvöltöm a lövés irányába, majd szinte azonnal folytatom:
- Nagyon elcseszted hogy nem lőttél agyon, mert most kitépem a beleidet! - üvöltöm. Elég furcsa ezt hallani a számból, mert majdnem úgy hangzott mintha a megölt utasokat sajnálnám. Nem, ha ilyen lennék azt mondtam volna hogy "Kitépem a beleidet azért amit az emberekkel tettél!", de én nem mondok ilyeneket mert nem vagyok jószívű.
- Megfizetsz az utasokért! - gondolom és közben már hangosan ki is mondtam. De mégis mit jelenthet ez? Egy önzetlen hős lennék? Fenéket, mert alig tíz perce még azon gondolkoztam, hogy hogyan öljem meg valamelyik utast. Esetleg azért mondom ezt, mert levadászta előttem őket? Nem, mert akkor már a kisiklás előtt meghaltak volna az utasok.
Vannak érzéseim? Ilyenek egy sorozatgyilkos érzései? Így érez az emberek iránt egy gyilkos mutáns? Fogalmam sincs, mert nekem nem lehetnek józan érzéseim, de most valamiért nem a gyilkosság öröméért, hanem a bosszúért akarok ölni.
- Mire vártok, gyerünk! Valaki ma meg fog halni!- mondom a többieknek, majd eltökélten elindulok előre a lövése irányába.

Dean egy percig sem vonta kétségbe Jenna szavait. Annak az embernek, aki egyetlen pillantás után tudott a sebhez fegyvert párosítani, illett a szavára adni.
- Igazad lehet. Bár azt kétlem, hogy egy menekült vágta volna ketté- bólintott, a szája szegletében megbújó mosollyal. - Csak nem fegyverszakértő vagy? - érdeklődött Dean. A könnyedebb, ismerkedős jellegű beszélgetéssel az volt a célja, hogy megismerje jobban az ideiglenes társát, akivel élve eltemették. Másrészt pedig ennek az élve eltemetésnek a nyomasztó gondolatot akarta rövid időre száműzni.
Ebben a pillanatban a kékes-zöldre „mázolt” hajú, az egyszemélyes akcióhős szerepében tetszelgő Michael üvöltött bele a halálsikolytól és megannyi szenvedéstől terhes levegőbe. Szimpatikusnak találta a férfit. Kevés dolog rettenti meg, ráadásul igazi harcos típus volt, ami kétségkívül nagy fegyvertényt jelenthet még a számukra.
Dean a társa provokáló szónoklata alatt megfeszítette az íját, készen állva arra, ha valaki előugrana a sötétből, azt azon nyomban a túlvilágra küldhesse. Közben a láthatatlan, mutáns érzékelőivel próbálta meg megérezni, letapogatni a rájuk leselkedő veszélyt. Mindezt természetesen sikertelenül.
A felfokozott hangulat és az ereiben egyre erőteljesebben lüktető adrenalin hatására majdnem szemen lőtte a metrókocsi ablakát betörő utast, aki kaput a nyitott a szabadság felé a szerelvényben túlélt utasok számára. Szerencsére még az utolsó pillanatban sikerült visszafognia az ujjait.
Nyugalom…nyugalom…
Megkönnyebbülten figyelte, ahogy az utasok sápadtan, de egymást segítve kászálódtak ki a szerelvényből. Jó látni némi emberséget az embertelen időkben. Egy alkalommal félre is kellett állnia az útból, mert amint beleszagoltak a vértől dohos alagúti levegőbe, azonnal megvadult szarvascsorda módjára futni kezdtek az előző megálló és a vészkijáratok felé. Miután a túlélők megkönnyebbült zsivaja csendesedni látszott, Dean Michael felé fordult:
- Nem biztos, hogy meghallották a szavaidat. - dörmögte Dean. - Minél előbb meg kellene találnunk a robbantás forrását. - vetette fel az ötletet az öt főre duzzadt csapatnak.
Épp fordult volna a Jedak-Jenna-Richard trió felé, hogy meghallgassa a véleményüket, amikor megfagyott körülötte a levegő. Immár másodszor, ami csak egyet jelenthetett: veszélyben vannak! Nem is telt bele sok időbe, mire a baj forrása felfedte magát: öt golyó szelte feléjük a levegőt azzal a határozott céllal, hogy vagy megölje, vagy harcképtelenné tegye a kis csapatot. Az egyik, Dean felé tartó lövedék kivételes pontossággal repült keresztül az egy-két perce még zsúfolt metrószerelvény kitört ablakain. Minden egyes megtett centiméterrel a Halál jege karja egyre közelebb és közelebb került hozzá. Ránézett a társaira, akiket most a képessége révén lassabbnak látott - persze a valóságban a saját „órájuknak” és tempójuknak megfelelően mozogtak -, akik szintén meghallották a lövések okozta vészterhes dörrenést. Nem volt már elég ideje becéloznia és eltalálnia a feléje száguldó golyót, ezért egy oldalirányú ugrással próbált előle kitérni, több-kevesebb sikerrel: a lövedék ugyan nem ejtett halálos sebet Dean-en, mégsem tudta tökéletesen kivitelezni a mozdulatsort. Egy ponton felszakította bőrét, hogy lakmározzon egy kicsit a férfi húsából és igyon egy kortyot a kibuggyanó, meleg, adrenalin áztatta véréből. Abban a pillanatban, hogy a mozdulatsor végére ért, az idő ismét visszabillent a megfelelő medrébe. Ezzel egyenes arányosan a fájdalom is elöntötte a testét. Forróságot érzett a vállánál. Ugyan égett és lüktetett a sebe a fájdalomtól, de szerencsére megúszta egy könnyebb felszíni karcolással. A mai nap már másodszor fújt visszavonulót Hadész követe.  Miután kifújta magát, körbenézett, hogy lássa, a társai is túlélték-e a likvidálásukra tett első kísérletet. Örömmel konstatálta azt is, hogy a golyók nem záporoztak tovább rájuk, ennél fogva feltehető volt, hogy egyelőre életben akarják tartani őket valamilyen okból kifolyólag. Legközelebb tüzelés helyett akár köszönhetnének is. Jedákot is súrolhatta a golyó, mert magából kikelve előre indult, hogy végezzen a lövészekkel, akiknek bizonyosan közük lehetett a merénylethez is. Dean felegyenesedett és a húrt pattanásig megfeszítette készen állva arra, hogy végre útjára indítsa az első halálpontos nyílvesszőjét. A tüzelési fészek messze lehetett tőlük, ráadásul biztos fedezékben is lehetnek, mert semmit és senki nem látott.
- Szerintem nem kellene egyből nekik esnünk. Valószínűleg azért élünk még, mert az a céljuk, máskülönben jelenleg is golyóesőben próbálnánk meg balettozni. Ha most sebzett oroszlánként nekik rontunk, akkor könnyen csapdába eshetünk. Maradjunk együtt. Egy csapatként kisebb a támadási felületünk, jobban tudunk reagálni és válaszolni. Az a javaslatom, hogy senki ne mászkáljon egyedül. Aki képes kiszagolni, megérezni az ellenséget vagy esetleg a sötétben jobban lát az átlagosnál, az menjen előre, mi pedig hátulról fedezzük. - vetette fel az ötlet, majd Jedak-hoz fordult: - Szerintem próbáljuk meg először élve elkapni őket. Válaszokra van szükségünk, azt pedig könnyebb kapunk az élőktől, mint holtaktól.

Nézem hogy halad a hevülő kocsiból való szabadulás, ahogy látom menni fog nekik, de ha mégse kilövöm az üveget vagy valami, be biztos nem megyek oda. Közben a Figyelmemet Dean szavai szakítják meg.
-Tudom, a körítés poén volt, a kard a lényeg. -fonom karba a kezeim és a keresztben álló metrókocsit pásztázom, közben válaszolok a kérdésre is - Papírt nem tudok róla mutatni, de aha, kicsit értek a fegyverekhez, üzletem is van...
Közben Michael kezd kiabálni kihívóan, gondolom ennyire nem lenne laza ha tényleg előugrana az ipse a karddal és lecsapná valamijét, mondjuk ha elég gyors a srác akkor a kardos harcos terülne egy lyukkal a homlokán, na pont ezért nem fog csak így elő ugrani, sose volt fair egy lőfegyver egy kard vagy más pengés, közelharcra alkalmas fegyver ellen.
Közben sikerült hát az üveget kitörni, tudtam én, ügyesek, keresek is magamnak egy helyet ahol nem zavarom a menekülő tömeget. Visszafelé haladnak, kicsit fejvesztve de még nem pánikolnak annyira mint az első csapat, nézek is utánuk, felső testtel és az arcomat fordítva, amikor hallatszott pár lövés eldördülése. A mázlim az volt hogy nem kaptam vissza a fejem hanem nyugodtan megálltam és becsuktam a szemem a pillanatig amíg becsapódtak a golyók, 5 lövés érdekes mód pont 5en vagyunk, mindenkinknek szántak el lövedéket. Az enyém szerencsére csak épphogy de súrolta az arcom és kis nyomot hagyva, eztán vissza fordulok körülnézve látom senkit nem lőttek le igazból, ha ölni akartak volna nem ment volna félre mind az 5, ez szándékos volt és csak figyelmeztetésre szolgált. De honnan tudta hogy nem fogok hirtelen vissza fordulni és telibe kapni a golyót, ennyire jó megfigyelő lenne a lövészünk? Próbálom nagyjából a lövés hangja alapján bemérni hol bujkálhat az emberünk, csöndre lenne szükségem hátha a kisebb mozdulatait is meghallanám, nem, ehelyett a másik delikvens kezd hangosan fenyegetőzni, wáó biztos totál berezelt a fickó, hangosan sóhajtok és fordítom el a fejem egy másik irányba.
-Reménytelenek...
Kicsit feszültebb állapotomban lehet rá kiabáltam volna hogy inkább hallgasson a felesleges üres fenyegetőzések helyett mert magam küldöm a pokolra, azért a nyugodtságom ellenére kicsit dühít hogy eltaláltak, na jó súrolt egy golyó de akkor is és ráadásul még a fickó megtalálását is akadályozzák. Na jó ha a fül nem jön be bizonyos zavaró tényezők miatt talán a szag, feltéve ha a hullaszag, a lőpor meg más francságok nem zavarnak benne. Dean rögtön jön is egy tervvel hogy maradjon együtt a csapat, adom az ötletet de ebből se jövök ki minimum egy új ellenség nélkül, van is sejtésem ki lesz az, de legalább tényleg nagyobb az esélyünk. Aztán a kövi javaslat hogy az éles érzékekkel rendelkezők menjenek előre és ők fedezik majd, hát nem tudom mennyire bízzak meg egy idegen szavában de tök mindegy, ha akar a fickó leszed hátulról is úgyhogy meg is indulok előre az érzékeimre hagyatkozva.

Lassan mindenki kikerül a kocsiból, és úgy tűnik hogy az izzó szerelvényben rohadó emberek is kijutnak. Nem rossz, bár az önjelölt hősöknek elég szar ajánlólevél, hogy ennyire telibeszarták szerencsétleneket. Engem meg simán nem érdekelnek. Szépen elkiabálom magam, provokálva támadóinkat, mire az íjas tag - akarom mondani csöves - ismét beszélni kezd. Tisztára mintha egy csapat lennénk, amit vezetni próbál. Most röhögjem ki, vagy ráér később?
Egyelőre továbbra is a környezetünket figyelem, amikor hirtelen megérzek valamit - az arcom lángolni kezd egy ponton. Odakapok, és látom, hogy kissé véres a kezem, és ekkorra jut el az agyamig a lövés hangja is. Reflexszerűen vetődnék oldalra, de inkább nem mozdulok. Lassan körbenézek a többieken, látom, hogy mindenkit eltaláltak, de csak felületesen. Nem szólok semmit, csak némán várok, amikor a füstérzékeny ordibálni kezd. Komolyan, ez a retardált csávó arra izgul, hogy idegenek nevét kérdezgeti? Kezd nevetséges lenni.
- A következő mozdulatom nem támadás, csak nevelés! - mondom hangosan az ismeretlennek, miközben villámgyorsan mozdítom a kezem, és megpróbálom stílusosan meglőni a fenyegetőző tagot, úgy, hogy ne okozzak komoly sérülést - lelőni a szemüvegét, ha rálátok, vagy csak a haját súrolja a lövés, ilyesmik a céljaim - tehát figyelmeztetés, nem komoly seb okozása. Ha ezek után rám támad, a fejét célzom, miközben hátraugrok védekezően, hogy teret nyerjek. Ez esetben próbálok az egyik pisztollyal oda lőni, ahol a feje van, a másikkal pedig arra, amerre valószínűleg mozdítja - tehát biztosra megyek. Ezen kívül az ismeretlen-, vagy ismeretlenektől is tartok, ha ők lőnek rám, vagy támadnak meg, akkor próbálok elvetődni, és a lehető legjobban kijönni a helyzetből, miközben visszatámadok. Amennyiben pedig a többi metrós tag közül támad rám valaki, rájuk is ugyan úgy lövök, mint Jedakra, próbálok a lehető leghatékonyabb lenni. Ha viszont egyik sem következik be, akkor lazán elteszem a fegyvereimet, és a tarkómra emelem a kezeimet.
- Füstérzékenykém, ha el akarod dobni az életed, akkor tedd egyedül. - mondom a meglőtt tagnak, ha sikerül a mozdulat, majd felemelem a hangom, és ismét az ismeretlenekhez szólok.
- Megadom magam! - mondom elég hangosan, és letérdelek a földre is. - Nem ismerem közelről ezeket az embereket, és nem velük vagyok. Ha akartok velünk valamit, gyertek elő, ha nem, akkor engedjetek el minket. - folytatom, még mindig a semminek beszélve.

- Mágiára? - őszinte érdeklődéssel mered a zöldhajúra majd szemlélődik körbe az alagútban, körülbelül ilyen arcot vághat egy kórboncnok, ha különösen szaftos eset hever előtte kiterítve, és ezen az sem változtat, hogy a jelek szerint jórészt tévedett a mágikus jelenléttel kapcsolatban. Az előző monológ nem is volt számára említésre méltó, pláne, hogy mélyen egyetért a New York Cityt érintő napsugaras-csillámpónis jellemzéssel. Az egészből egyvalami a fontos. Itt és most valamiféle mágiát alkalmaztak; valószínűleg el volt foglalva az életek hiábavaló mentésével, azért nem figyelt fel rá, de ha előkerítheti a mágust, kivallathatja, hol sajátította el az ágazatot, kitől, mikor, mennyire, hogyan, és...
Egészen enyhe fájdalom, mintha megkarmolták volna, és csak aztán jutnak el a füléhez a dörrenések. Odakapja a kezét, jóval lassabban, mint a nagyszájú punk, az ő reflexeit nem edzették harcokban, na meg szokatlan neki az egészséges csatatéri paranoia. Meleg folyadékot tapint... Ó, mesés. Tényleg, őszintén. Letörli a vérpatakot, megnyugszik és majdnem vidám lesz, ahogy hallgatja a többiek értelmetlen fecsegését, a szemüveges fenyegetőzését és az íjász parancsnoki eligazítását. Nem tud magára haragudni: természetes emberi reakció megnyugodni, ha kiveszik valaki kezéből az események irányításával járó felelősséget.
Mindeközben oktatás 'n' stuff.
Kezd szimpatikus lenni neki ez az abszurd színekkel rendelkező figura.
Ha valaki megpróbálna rátámadni a csapat hobbilövészére a drákói szigorért, békítőleg közbelép, még csak az kéne, hogy egymásnak essenek, legyen stílusosabb haláluk, ha már. Aztán az is kiderül, hogy nem is tette rosszul amit tett: kedvenc punkjuk a csapatból először mutat józan észt. Tényleg, ez a kölyök talán tud is valamit, ha kiderül, hogy piercingje is van, még némi elismerést is kicsikar belőle a végén. Vagyis... Na jó, ne olyan gyorsan, Richie, ne olyan gyorsan.
- Az ötlet határozottan nem rossz. - szintén a tarkójára teszi a kezét és szintén letérdel, közben egyet oldalra is lép, ha lehet, igyekszik legalább egy kicsit úgy helyezkedni, hogy nehezítse a rálátást arról, amerről a lövések érkeztek. - Megjegyzem, ha ilyen pontossággal adtak le figyelmeztető lövéseket... - a hangja nyugodt, majdnem derűs, amolyan jófej-tanítóbácsi-a-hülyegyerkhez stílusú, elsősorban persze a dühöngő szemüvegesnek és az önjelölt csapatvezető íjásznak szól, a lány talán felismerné a most elmondottakat magától is. Bár nem biztos. Hé, ez itt New York City! - ...akkor a fejünket is szétlőhetik, mielőtt az ujjunkat is mozdíthatnánk. Ezért mondom: az ötlet nem rossz.

Jedak kiabálásának ellenére csak sikerült kitalálnom honnan jött a hang, fordultam is arra felé, de nem indultam meg  nem akarom hogy lelőjön mert veszélyeztetem vagy bármi ilyesmi. Aztán egy váratlan dördüléstől rezzentem össze, de a lövés nem az ellenfelünktől jött, Michael lőtt Jedakra, mivel nem rájuk figyeltem nem tudom hogy azért mert esetleg neki akart e menni a pasi vagy csak úgy random lőtt és ő volt útban de a pasi kidőlt, az biztos hogy ebben a kis térben a lövéshangja majdnem széttépte a fejem, eggy pillanatra csak állok becsukott szemmel és vágok egy grimaszt egy halk morgással kísérve. Eztán figyeltem csak az "áldozatunkra", szerencsére nem éreztem friss vér szagot és nem is láttam Jedakon sérülést, lehet hogy a szíve feladta a hirtelen sokkhatásra oda is futok és ellenőrzöm  valami életjelet ad e még, igen nyugodtan bólintok hogy csak ájult, ezután felállok és értetlenül pislogok Michaelre.
-Te még is mi a francot csinálsz? Értem én hogy idegesítő a pattogása de azért ezt...
Aztán látom hogy fegyverek le és térdre vágja magát, megadó pózba, mi lett az előbbi nagy harcossal, úgy fest neki is csak a szája jár, valaki vissza ugat és a pitbullból pincsi lesz, na szép, rázom meg a fejem amikor előadja a megadó szövegét és csak értetlenkedve pislogok, látom még egy fickó követi a példáját. Érkezik is a válasz a másik féltől, egy férfi és mindketten a szíve csücskei vagyunk, tuti a bunkerhez lesz köze előtte még nem volt semmiféle kapcsolatom a punkkal. Próbálok emlékezni ismerős e a hangja a támadónak és ha igen akkor kihez tartozhat, nem a másodikhullámos pasi az biztos, legalábbis én nem így emlékeszek a hangjára, és jó tudni hogy a gondolkodásom közben már a helyét is változtatja, ezt egy lövéssel jelzi is. A golyó pedig annak lett címezve aki először meghunyászkodott, alig pár másodperc  áll a rendelkezésemre hogy döntsek tegyek e valamit vagy megérdemli a találatot, de fene a jó szívembe, a gyorsaságomat kihasználva ugrok felé és rántanám el/le, aminek tuti zakó lesz a vége, de inkább egy zúzódás mint egy koporsó, én megtettem amit tudtam. Ha sikeresen megúsztuk a támadást,  miközben kelek föl vetek rá egy pillantást, amiben látszik  az enyhe dühöm amit nem is leplezek és  azért van ott még egy kis szánalom is.
-Ez nem jött be, senki se szereti a szájhősöket!
Ennyi volt a max figyelmem amit nekik szenteltem, innentől a pasira koncentrálok, remélem lesznek olyan kedvesek a többiek és kussolnak hátha meghallok egy két óvatosnak szánt lépést és valahogy megpróbálom becserkészni, kíváncsi vagyok az indítékára, de ez a gondolat menet addiog tartott amíg le nem esett sajnos nem vagyok golyóálló úgyhogy inkább kijutok és majd egy óvatlan pillanatában esetleg elkapom. De a rohadékja lezárta a menekülőutunkat egy tűzfallal, arra amerre a civilek futottak, csodás akkor asszem egy út maradt, a rés a szerelvény és a fal között ahonnan először lőtt, gondoljuk át, remélhetőleg elég nagy ahhoz a hely hogy át férjek ha egy felnőtt férfi is át fért, de vajon mi van a szerelvény mögött csapdába futok, lelő esetleg szabadulok, sok a kérdőjel de itt nem állhatok tétlenül, célpont vagyok én is úgy fest, nem várhatok míg engem is megcéloz. Vázolom is magamban a tervem ami talán sikeres lehet, legrosszabb esetben meghalok, ugyan már ha maradok akkor meg tuti úgyhogy szégyen a futás de hasznos, mondhatjuk életmentő, célba veszem a keresztbe fordul kocsi és fal közötti rést ott ki a kocsi mögé vagy elé, mindegy és ha ott nem vár senki aki segít fűbe harapni szaladok mint a nyúl, persze nem nyíl egyenesen hanem össze vissza szlalomozva kiszámíthatatlanul, nehogy mégis utánam lőjön az a s*ggarc, a terv meg van, már csak meg kell kísérelnem. Amíg ezt kitalálom persze nem az úti célom nézem, rögtön levágná mivel akarok próbálkozni úgyhogy a hang irányába bambulok, aztán még állok egy kicsit  és gyűjtök magamba elég hajrát, aztán go.