Örök város

A járható út megtalálása nagyon sokáig tart, de nincs mit tenni, valahogy le kell jutnunk. Időközben kortyolok néha a vizemből, és próbálok árnyékosabb helyeken haladni, de a hőség és a párás levegő így is elég kellemetlen. Mire végre megtaláljuk az ösvényt, már az se nagyon érdekelne, ha seggen csúszva kéne tüskésbokrokon átszánkázni, csak jussunk le.

Az út valójában egész járható volt, és ez nekem hirtelenjében elég is. Csak azon gondolkodom, hogy ha egyszer leérünk a városba, mennyi idő múlva kívánjuk majd, hogy bár fent maradtunk volna. Alethea megjegyzése a lábnyomokról és a pockokról meglep, mert annyira elbambultam a haladásban, hogy nem is figyeltem fel ezekre. Most, hogy jobban megnézem a nyomokat, egy kissé aggaszt a dolog. Állati nyomoknak tűnnek, és a méretük alapján nem szívesen futnék össze velük. A kis pockok kevésbé zavarnak, amíg nem jönnek túl közel. Ki tudja, miféle veszettséget vagy egyebet terjeszthetnek.

A kapu, ami lent vár minket, kolosszális méretű, épp ahogy a mellette lévő két szobor. Ugyan annak tűnik, mint a város közepén felállított szobor, de lehet, hogy csak én nem veszem észre a különbséget. Lehet, hogy egy konkrét embert ábrázol, de talán csak egy átlagos katonát, vagy valami istenséget, akiben hisznek a helyiek.

-Azt hiszem, nem sok esélyünk lesz elkerülni a figyelmet. A város főkapuján megyünk be, nem épp a helyi divat szerint öltözünk szerintem, és jelenleg még abban sem vagyok biztos, hogy ezek a lények nem óriások. De legalább bekopognunk nem kell - teszem még hozzá, mert a kapu legalább nyitva van.

Elindulok a kapu irányába, folyamatosan figyelve, hogy látok-e mozgást a közelben, embereket vagy arra hasonlító lényeket.

-Oké, kérem a tippeket: szerintetek beszélnek majd a nyelvünkön, vagy inkább egy kütyüvel értik meg, amit mondunk? - Teszem fel a kérdést, csak hogy oldjam kicsit a feszültséget.

Felszerelés:

Hátizsák, tartalék akkumulátor, svájci bicska, fél üveg víz, csoki, tárca

A városban lévő épületek mérete még amerikai sztenderdhez képest is meglepő, ezek nem egyszerűen felhőkarcolók. Viszont az ablakok és a struktúra alapján látható, hogy a szintek nem nagyobbak sokkal a megszokottnál, tehát akárki is használja ezeket, az nem óriás.

Ami viszont melep, hogy a városba beérve megváltozik a klíma. Ismét az ég felé pillantgatok, és kezdek azon gondolkodni, hogy nem egy belülről átlátszó búra van felettünk. Talán nincs is búra egyáltalán, hiszen a város és a kinti égbolt között nincs különbség. Valami másnak kell okoznia a változást, itt más a páratartalom, a nap sem tűz úgy, de nem értem, miért. Ha nem a kupola okozta, akkor nem tudom, mi.
Amikor hangokat is lehet már hallani, lelassítom a lépteimet, és figyelmesebben haladok. Lassan ki is tudom venni a szavakat, teljesen érthetően beszélik a nyelvünket, akárkik is vannak itt. Úgy hallatszik, mintha fogócskáznának a gyerekek, és már lelkiekben felkészülök valami borzalmasan földnkívülinek kinéző lényre, ami csápokkal próbál elkapni más... Hm, ez egy sima mutáns.
Alethea szavaira nagyot pislogva nézek rá, és kell egy-két másodperc, hogy visszafogjam magam. Hát persze, én mint apuci viszem kirándulni a gyerekeimet az életveszélyes dzsungelbe, védőfelszerelés nélkül. Na ebből biztos jól fogunk kijönni.
-Szervusz - köszönök vissza a lánynak, magabiztosságot erőltetve a hangomba. - Bizony, védőfelszerelés nélkül. Ez persze nagy butaság volt tőlünk, ne próbáld ki. Mi is csak azért tettük, mert muszáj volt. Szerencsénk van, ha nem kaptunk napszúrást, és persze alaposan eltévedtünk. Meg tudod mondani, hogy pontosan merre járunk?
Talán nem kelti fel annyira a gyanakvását a gyereknek a sztori és a kérdés, hogy rögtön furcsákat gondoljon rólunk, de remélhetőleg a szimpátiáját elnyerjük, és segítőkész lesz. Elgondolkodom rajta, hogy bizalmat keltesek-e benne irántunk, de remélem, hogy manipuláció nélkül is menni fog, elvégre tényleg nem áll szándékunkban bárkinek is ártani, és teljesen őszintén beszéltem vele.

A lány elég idegesen figyelt engem, a válaszaim és kérdésem sem éppen megnyerő számára. Amikor radioaktív sugárzásról kezd beszélni, rajtam a sor, hogy elkerekedjen a szemem, de a napszemüveg miatt ebből túl sokat nem vehet észre. Végül aztán hamar kisilabizálja, hogy nem vagyunk helyiek, kicsit pánikolni is kezd, ami nem a legjobb. Ha elkezd rohangálni, rendőrért kiáltani, és felhívja ránk a figyelmet, abból semmi jó nem sülhet ki.

Igyekszem elhessegetni a gondolatot, hogy vajon milyen mértékű sugárzásnak tettük ki magunkat az órákon át tartó túrával, és inkább koncentrálok az előttünk álló helyzetre. A lány szemébe nézve a képességemet használom, nyugalmat és bizalmat próbálok kelteni benne. Bár azt nem tudom szabályozni, hogy bennünk bízzon meg konkrétan, de ha magabiztosabbnak érzi magát, a félelme is csökken majd, és nem fog talán pánikba esni.

-Igazad van, nem vagyunk itteniek, ahogy mondtam, eltévedtünk. A helyet, ahonnan jövünk, Amerikának hívják, de nem tudjuk, hogyan kerültünk ide. Egy kupolával borított várost láttunk, ami a földből emelkedett ki, a következő percben pedig a dzsungelben tértünk magunkhoz. Nem akarunk mást, csak biztonságban hazajutni. Nem jelentünk veszélyt senkire. Segítenél nekünk?

Beszéd közben nem közelítek a lányhoz, és nem gesztikulálok sokat, nehogy megijesszem egy hirtelen mozdulattal, amit támadásnak vél. A napszemüvegemet lassan a fejem tetejére tolom, hogy szemtől szembe beszélhessünk. Nem sokat kell erőlködnöm, hogy arcomon a kétségbeesés nyomait fedezhesse fel a lány. Minél sebezhetőbbnek, gyámoltalanabbnak és ijedtebbnek lát minket, annál inkább elhiszi a történetünket, és annál kevésbé tart minket fenyegetésnek. Ezen kívül más trükköm nincs, az őszinteségnél jobb módszert nem tudok kitalálni. Remélem a többiek is tartják magukat ehhez, és nem akar egyikük sem ostobaságot tenni.

A diákok talán jobbnak látták csendben maradni, nehog megijesszék a lányt, vagy összezavarják további információkkal. Lehet, így jártunk a legjobban, mindenesetre a lány kezdett megnyugodni. A képességem hatására máris látoma lányon, hogy kevésbé feszült, nem esik pánikba, végighallgat, és nyugodtan válaszol. Mondjuk ebből nem sokat értek, de legalább válasz. Az Örök város nem mond semmit elsőre, de mikor megemlíti, hogy Laurázsiában vagyunk, már azon kezdek gondolkodni, hogy le sem engedem többé a felszaladt szemöldökömet. Valami feldereng a régi földrajz órákról, nem tudom, melyik korban, de azt hiszem, ez réges régen egy kontinens neve volt, amikor még egészen máshogy festett a Föld.
Tehát nem egyszerűen bekerültünk a búrán belüli városba, hanem az időben is utaztunk? Ez megmagyarázná a város nevét, de persze millió más kérdést vetne fel. Például: hogy az atyaúristenben kerülünk innen valaha haza?
A lány felajánlja a segítségét, elvisz valakihez, aki többet tud nála.
-Nagyon hálásak vagyunk - válaszolom neki mosolyogva, és elindulok vele, intve a diákoknak is, hogy jöjjenek bátran.
Séta közben a Nagy Evolucionistán gondolkodom, ő mondta a lánynak, hogy ez Laurázsia, de gondolom nem csak neki, ez inkább amolyan bejelentésszerű dolog lehetett. Elképzelem, ahogy a város összes házának falán kivetítőkön jelenik meg egy arc, és elmondja, hogy most hová, vagy mikorra utazik a város. Ő lehet talán a város vezetője. Az sem tűnik titoknak, hogy itt mindenki mutáns, vagy valami ahhoz hasonló, ez egybevág az evolucionista elnevezéssel. De nem értem, hogy-hogy nem mond semmit Amerika neve a lánynak. A mutánsok tömeges megjelenésekor mindenki ismerte Amerikát, és gondolom ezek a mutánsok is idekerültek valahogyan. Kivéve persze, ha ő már itt született.
A repülő nő stílusa barátságos, rögtön leszűri, hogy kívülállók vagyunk, pedig a ány még nem mondott neki semmit - és ennek ellenére mégsem ellenséges. Ez jó hír, így nyugodtan beszélhetünk a képességem használata nélkül is.
-Hello Diana, a nevem Godlaw - mutatkozom be neki, és közben az akcentusán gondolkodom, hogy vajon hol szedhette össze. Talán ő nincs itt olyan régóta.
-A "hogyan" valóban egy jó kérdés, de azt sem tudjuk, hová is kerültünk pontosan. Vagy mikorra - teszem még hozzá, és közben próbálom leszűrni a tekintetéből, hogy jogos-e a felvetésem az időutazás kapcsán. - Abban sem lennék biztos, hogy a Nagy Evolucionista szándékosan hozott minket ide, legalábbis nekünk nem szóltak róla. Amerikaiak vagyunk, ők itt mind egy iskola diákjai, akiket egyfajta kirándulásra, terepgyakorlatra kísértem el. A semmi közepén megjelent egy óriási kupola, benne egy várossal - mutatok körbe, utalva arra, hogy ez az a város véleményem szerint.
-Ezt a kupolát mentünk megnézni, elég sok tudós próbált rájönni, hogyan kerülhetett oda, és mi segítettünk volna ebben. Értelemszerűen nem vagyunk szakértők, csak talajmintákat gyűjtöttünk volna, megfigyeléseket végeztünk volna, ilyesmi. De mikor odaértünk, először világítani kezdett a kupola, aztán egy óriási lökéshullám söpört végig a helyen, mi pedig elvesztettük az eszméletünket. Gondolom ez volt az a pillanat, amikor a város idekerült, mi pedig a dzsungelben ébredtünk, és hosszas gyaloglás után sikerült eljutnunk a kapuhoz.
Most, hogy már egy kicsivel többet tud rólunk, és amúgy sem volt bizalmatlan velünk, úgy gondolom, megkockáztathatjuk, hogy mi is tegyünk fel kérdéseket. Elvégre ő egy tudós ember, az ilyenek pedig köztudottan imádnak okosnak tűnni.
-El tudnád magyarázni, hogy mi ez a hely pontosan? Ha jól értettem az eddigi utalásokból, akkor mi most valahol a földtörténeti őskorban vagyunk, de nem egészen értem, hogy kerültünk ide, és kicsoda a Nagy Evolucionista, akit említettél.

A nővel tartunk a helyre, ami leginkább egy múzeumra emlékeztet. Valamiért folyamatosan azt a kettősséget érzem, hogy egyszerre vagyok a jövőben és a múltban. A kiállított állatok már réges régóta nem léteznek, itt mégis kitömve látom őket, ami azt jelenti, hogy ez nem csak egyszerűen egy őskort ábrázoló múzeum, ezek az állatok itt még léteznek. Ugyanakkor a technológia, amit itt látok magam körül nem, hogy ilyenkor, de a saját jelenemben sem számít kifejezetten elérhetőnek mindenki számára. Holografikus kivetítések persze már vannak, de mit keresnek itt ebben a városban, ilyenkor?

Nem valami biztató, hogy egy történész sem hallott Amerikáról, és ez csak tovább erősíti azt a gondolatomat, hogy valóban a múltban vagyunk. De akkor kénytelenek voltunk mégiscsak az időben utazni. Mondjuk a Diana által említett hatszáz-valahány év még nem olyan sok, hogy lényeges legyen földtörténetileg, vannak ennél jóval öregebb városok... Vagy lesznek.

Amikor aztán meglátjuk a - mellékesen élőképes műhold által közvetített - bolygó képét, egy dolog tisztázódoik a fejemben. Ez nem az a Laurázsia, amiről én tanultam az iskolában. Ott az Észak-Amerikát alkotó kontinens még egyben volt Európával és Ázsiával, ha jól emlékszem. Itt viszont nem hogy elvált tőlük, de már Európa is külön áll Ázsiától. Ez tehát semmiképp sem a földtörténeti múlt. De ha ez nem a múlt lenne, akkor talán a jövő? Vagy egy másik világ? Hová a pokolba kerültünk?

-De igen, jól mondod - bólogatok Aletheanak. - Valóban szinte ugyan ott van a város, ahol mi is voltunk. De amennyire hiányos földrajz ismereteim sugallják, a Föld sohasem festett így a múltban, Európa és Ázsia nem vált ketté. Legalábbis a mi időnkben még nem. Talán mégsem a múltba érkeztünk, hanem a jövőbe... Vagy egy egészen másik világba. Talán hülye kérdés, de lehetséges lenne találkozni a Nagy Evolucionistával? Lehet, hogy ő többet tud, és képes segíteni. - Ezt a kérdést természetesen már Dianahoz intézem.

Érdekes felvetés, hogy a műszerek jeleztek-e valamit az érkezésünkkor, de azt sem tudjuk, hogy mit keresnénk, nekem legalábbis fogalmam sincs. Megvárom Diana válaszait, aztán bólintok Aletheanak.

-Megbocsátasz egy pillanatra? - Kérdem udvariasan Dianat, mielőtt eltávolodom tőle pár lépést, hogy halkan szót válthassak a "lányommal".

-Mondd csak, figyelek - fordulok a lány felé.

Diana válaszait hallgatva azon gondolkodom, kik lehetnek a deviánsok, és mire lehetnek képesek, ha egy ilyen fejlett városban élő mutáns társadalmat képesek rettegésben tartani. Amikor a műholdakat kezdi beállítani, csak elismerően bólintok. Vagy a technológia nagyon felhasználóbarát, vagy egy igen képzett történésszel van dolgunk, aki ért a műholdak irányításához is, gondolom ez igényel némi szakértelmet.

Aletheaval félrevonulunk, közben azon gondolkodom, jól emlékszem-e a földi kontinensek alakulására, és némileg elbizonytalanodom az előbbi véleményemben. Sajnos mielőtt ezt a gondolatmenetet befejezhetném, és Alethea elmondhatná, hogy mi aggasztja, újabb látogató érkezik Diana laborjába, múzeumjába, műholdközpontjába, vagy akármi is ez.

A lángoló mutáns srác hamar a lényegre tér, a probléma leírása kissé szokatlan, de ha jól értem, megtámadta a barátját valami. A "fekete takony belemászott" nem a legpontosabb meghatározása a problémának, nem tudom, mit fog ezzel kezdeni Diana. Részemről fogalmam sincs, miről lehet szó, de úgy nézem, errefelé sem szokásos ez a fajta atrocitás.

-Gyertek arrébb, adjatok helyet Diananak, hadd segítsen - szólok a diákoknak, és én is pár lépést elhátrálok az érkezők és Diana útjából.

A szenvedő srác elég rosszul fest, nem úgy néz ki, mintha a tüskék, a sav és a vér közül bármelyik is a mutáns képessége miatt jönne ki belőle. Nem sok minden jut eszembe, amivel segíthetnék. Tanácstalanul tekintek Alethea irányába, de pontosan tudom, hogy ő is ennyire tehetetlen. Mit tehetnénk valakiért, akit belülről mar szét a sav? A felköpött vér nyilván belső vérzésből származik, a belsőszerveit marja a sav, nem hinném, hogy ez túlélhető lenne akár egy-két percig is.

-Se-Segíthetünk valahogy? - Kérdem végül olyan arccal, mint akinek fogalma sincs, mibe csöppent. - Megpróbálhatom lenyugtatni, ha az segít a... Az akármiben, amivel próbálkoznátok.

Ha Diana igényt tart efféle segítségre, akkor képességemet használva megpróbálok nyugalmat kelteni a szenvedő fiúban. Eléggé ellentétes a jelenlegi érzéseivel, és nem tudom irányítani sem, de talán kevésbé fog szenvedni, ha egy kis békesség árad szét benne. Ha más nem, legalább utolsó pillanatai kicsit kellemesebbek lesznek. Ez mondjuk nem túl nagy szó, nehéz lenne rontani a savas-tüskés-vérhányós agonizáláson.