Alvilág

Amíg a sebet ellátták, a birka kimúlt. Az oroszlán persze kiszagolta a vért és nyilván süket sem volt, hogy ne hallja a küzdő juhot. A hangja alapján már közelebb lehetett. Nemsokára meg is látták a szemeit, majd az egész lényt. A doki oroszlánból még nem látott ekkorát. Az állatot nem érdekelte a tűz. Zield bízott abban, hogy ha szúró- és ütőfegyverrel nem is lehet neki ártani, a lángok azért fogják.

A halott birka felé kellett volna indulnia, mivel az még egy sebzett egyénnél is könnyebb préda. Az oroszlánok amúgy sem elsőként az embert támadják. Zield viszont azt látta, hogy őt figyeli a bestia. Lehet, hogy érezte a mérget a birkában. Ha mégis a juh felé közeledett, akkor a doki egyelőre nem támadott. A legtisztább az lenne, ha a mérgezett birka felfalásával az oroszlán is kidőlne.

Ha nem így történt, hanem az állat őt támadta meg, akkor megpróbálta a mérgezett hegyet benyomni a pofájába vagy akár az orrlyukába. Ha egy lándzsát elvesztett, akkor a másikhoz nyúlt. Ha azt is elvesztette, de még tudott harcolni, akkor viszont megpróbálta a karjaival átfonni az állat nyakát és azt eltörni. Támadó dobermanokkal már sikerült egyszer, de ez nehezebb falat. Sokkal nehezebb falat. Abban reménykedett, hogy ha ő kevés is ehhez, a többiek közben megpróbálhatják hátulról támadni az állatot.

A titán szájára nagyon lassan jöttek a szavak. A vámpír figyelmesen hallgatta. Az ő idejében még nem volt olyan kapkodó a világ, mint manapság a borzasztó kütyük korában. Az ő ötletét elvetette az óriás, de mondott valamit, ami segíthet. Rövid mondat volt, de igen bonyolult. Nem görögül hangzott, ez inkább az istenek nyelve lehetett. Ha tényleg így volt, akkor Lerois ezt rendkívülinek és megtisztelőnek érezte.
A gyanakvása nem múlt el teljesen. Atlasz haragudhat az egész világra és könnyedén megteheti velük, hogy egy ismeretlen nyelven olyan üzenetet küld, ami miatt a Heszperidák rögtön rájuk uszítják a sárkányt. Egyszerűbben is elzavarhatta volna őket, de lehet, hogy csak játszik. Aztán végiggondolta, hogy mennyi oka van ezt megtenni egy olyan óriásnak, akihez évezrdek óta senki nem szólt. Úgy gondolta, még egy dolgot megkérdez:

- Tiszteletreméltó Atlasz! Hálásak vagyunk a felajánlásodért és kérlek, áruld el még nekünk, mi módon kerülhetünk lányaid szemei elé úgy, hogy Ladón ne oltsa ki életünk lángját?

Atlasz lassú és mély, földet rengető szavai biztosítják Lizát és a többieket az óriás segítőkészségéről. Nem érti, hogy mi oka lehet annak, hogy segít nekik abban, hogy új életet kaphassanak, de eszébe jut, hogy talán már csak az ő világában veszett ki ez az erény, ami talán az ókori görögöknél sokkal többet jelenthet, mint amit ő igazán megérthetne. A legtöbb történetük is ezt tükrözi, amiben a messzi földről jött nincstelen vándorok is, kaptak segítséget idegenektől, pusztán jószándékból. Egészen addig gondolkozik ezen, amíg az ősi nyelven szóló mondatot el nem kezdi hangosan és magában is ismételni. Nem tudja milyen nyelv lehet, de abban biztos, hogy nem ógörög vagy annak az őse, hanem valamilyen annál is régebbi nyelv. Azt a tanulási technikát próbálja használni, amit az anatómiánál a rengeteg latin kifejezés tanulásakor, így próbálja meg szóról szóra rövid idő alatt pontosan memorizálni a mondatot. Tíz hangos kiejtés után már sikerül ez neki. Amíg Lerois ismét Atlaszhoz szól Liza a másik férfi, Raten felé fordul, aki egy ideje nem igazán tett semmit.
- Mr. Chromixen, ha megkérhetem figyelné az erdőt? Mikor jöttünk valami volt ott, mozgott a fák között, hálás lennék, ha szólna, ha ismét valamilyen árnyat vagy mozgást lát.
Ezután ő az eget kezdi fürkészni a sárkány, vagy arra utaló jel után, vagy akár bármilyen furcsa jelenséget keresve. Közben azon gondolkozik, hogy milyen más módszer lenne még az almák megszerzésére, de egyelőre Atlasz módszerénél gyorsabb és békésebb nem jut az eszébe.

Na ennyit a tervekről, a gondosan kidolgozott csapdáról, meg a fáradságos készülődésről, mivel szemlátomást kidobhatjuk az egészet az ablakon. Az oroszlánt, ami nagyobb volt, mint bármelyik példány, amellyet eddig láttam, nem annyira a már döglött birka érdekelete, hanem a doki, akinek sérülése gyengeséget is sejtetett. Szemlátomást nem zavarta a tűz jelenléte, egyelőre Zieldet vizslatta fénylő, meg nem mozduló szemekkel.
Nem mondom, hogy nem remegett meg a lábam, amint ebbe a megvillanó tekintetbe meredtem. De egyszer már meghaltam, így bármilyen fájdalmas is lehet az élmény, másodjára csak nem lesz akkora trauma. Viszont, ha hinni lehet Perszephonénak, akkor ezúttal ez végleges lesz. Viszont nem állt szándékomban olcsón adni magam.
Lehet, hogy az óriási ragadoónak nem volt szüksége a fényre, de nekünk igen, így nem távolodhattam el a tűztől annyira, hogy ne lássak. Mivel a dokit szemelte ki célpontnak, kicsit oldalra húzódtam, hogy lehetőség szerint egy védtelen pontra szúrhassak, mint a fülek, vagy a szemek. Remélem, hogy a dokinak lesz elég esze, hogy amíg ő az elsődleges célpont, inkább a védekezésre koncentráljon. Ha látom, hogy ő nagyon rosszul áll, akkor igyekszek egy nagyot csapni majd az oroszlán fejére, hogy elvonjam a figyelmét. Ha az állat ugrani készül, akkor természetesen igyekszek kitérni az útjából, és a tüzet továbbra is kettőnk között tartani...

Nem volt szerencsénk. Nagy erejű üvöltést és hangos morgást lehetett hallani a tűz felől, hamar felismertem az oroszlánüvöltést és a hang irányába pillantottam. Egy nagy macskaszempár meredt ránk a tűz mögül. Meghökkentem mikor láttam, mekkora is az a dög. Fura érzés fogott el, mint az első átváltozásokkor, mikor az ember ismerkedik a benne rejlő fenevaddal. Nos, valami hasonlót éreztem most is. Próbáltam megmakacsolni magam és a maradék bátorságomat a felszínre hívni.
Az oroszlánt nem érdekelte a halott birka, de annál inkább érdekelte Zield vére. Az oroszlán megindult felé, én a lándzsámat szorítottam és felkészültem rá, hogy oldalra ugorjak a csapása elől, ha ránk támadna, és még azzal a mozdulattal megpróbálok a dög háta mögé kerülni, hogy a mérgezett lándzsát beleszúrjam, oda ahova sosem süt a nap. Persze ezután rögtön hátra is ugrok, mert sejtem, hogy az állat ezt nem fogja annyiban hagyni.

Végül is balra indultunk, és így már pár méternél többet is tudunk haladni. A társam megjegyzését elengedem a fülem mellett. Nem volt annyira vicces és annyira bölcs se, hogy több időt el kelljen vele tölteni. Mindenhol sötét volt meg nyirkos. Igazán kellemes kirándulás. Hamarosan még egy kereszteződéshez értünk, ahol balra meg előre lehetett menni.
- Szerintem nem visszafelé kéne mennünk. Biztos valahol a barlang belsejében lesz a szörny. Menyünk tovább előre. - osztom meg igen bölcsnek nevezhető észrevételemet. Már éppen vizsgálni kezdtem volna a falakat, de ekkor egy újabb üvöltés rázta meg a labirintust. Hihetetlen, hogy nem lehet megmondani az irányát. Az ember azt hinné, hogy ez lesz a legjobb támpontja de nem. Nagyot sóhajtok. Kérdőn nézek a többiekre, hogy van e valami más ötletük. Ha nincs, akkor magabiztosan megindulok előre, remélve, hogy zsákutca nélkül folytathatjuk az utunkat.

A kidolgozott tervek nem sikerültek, és az istenek sem álltak a mi oldalunkon, legalábbis semleges pozícióban popcornt ropogtattak, miközben figyelték ügyködésünket. Sajnos a helyiek információ nem túloztak, és az oroszlán tényleg sebezhetetlennek rémlett, ahogy kezdetleges lándzsáink lepattantak, és kettétörtek a bőrén.
Némileg elkeserítő volt a helyzetünk, így úgy tánik, hogy ahelyett, hogy megvártam volna, hogy az oroszlán elsődleges célpontjára koncentráljon, gyorsan fejbecsaptam a kezemben maradt lándzsa darabbal. Az elterelés tökéletes volt, és rögtön én kerültem az oroszlán figyelmének középpontjába. Az állat felém fordult, nyílván hogy ne kapjon több fülest, ami szemlátomást éppen arra volt elég, hogy kicsit ellapítsa a szőrt a koponyáján, és a kitérést lehetetlenné téve rám vetette.
Egyszerre láttam egy erős mancsot, és az állkapcsot is felém közelíteni, és mivel a hátra mozgás lehetetlenné vált, hát nem volt más, mint előre. Végülis a halál általában fájdalmas, bár a korábbi gyors robbanás megkímélt ettől, de most úgy tűnik ezt is meg kell tapasztalnom. Miután a fejem belefért volna a szájába, így az állkapcsot ítéltem veszélyesebbnek, így a lendülő manccsal ellentétes oldalra léptem, és a kezemben tartott lándzsa darabot benyomtam az állat szájába, olyan mélyen, hogy ne tudjon a harapással akkora erőt kifejteni. Bár az oroszlán nagyobb volt, mint bármelyik kutya, ha a fadarab elég mélyen beékelődik a fogai közé, akkor hátul kisebb nyomásra képesek az állkapocs izmai. Az állat előbb utóbb úgyis fel fog dönteni, lévén, hogy erősebb, mint én vagyok, de ha lehetséges, igyekszek néhány kétségbeesett rúgást elhelyezni az érzékenyebb hasi és egyéb lágy részeken, és nem elengedni a fadarabot. Remélem, hogy fekve az állat kevésbé tud lendületet venni egy újabb mancscsapáshoz, és talán ad egy csepp esélyt a többieknek, hogy tegyenek valamit...

Dr. Zield Jones sajnálattal tapasztalta, hogy macsakféléhez méltóan az oroszlán akar egy kicsit játszani is. Nem csak az étel, a könnyű prédát jelentő döglődő juh érdekli, hanem a sérült ember. A doki felé indult a hatalmas bestia, ő pedig támadott. Ezzel csak annyit ért el, hogy mindkét lándzsáját eltörte. Nem sikerült a mérget bejuttatni a szervezetbe, mert egy testnyílást sem talált el. Damien is támadott és sikeresen magára terelte az állat figyelmét.
Az oroszlán csapott a mancsával, de ha azt Damien túléli, akkor a nyitott pofába bele tudja nyomni a lándzsát. Lehet, hogy az egyik karja fogja bánni, de a méreg hamarosan hatni kezd. A doktor nagyon remélte, hogy így lesz. Már arra gondolt, hogy a méreggel küzdő, erős belső fájdalmakat átélő állat mit fog tenni. Inkább vergődni fog és talán el is vonul. Valószínűleg már csak akkor támad, ha valaki épp a közelében lesz. Ha tényleg figyelmetlenné fog válni, akkor ezt kell majd kihasználniuk.
Zield a mozsár után nézett. Ha még maradt benne anyag, akkor felkapta az eszközt. Ha az oroszlán újra felé fordul, akkor megpróbálja majd a pofájába loccsantani a megmaradt mérget. Az előbbi nyaktöréses gondolatmenetet még folytatta egy kicsit. Az oroszlán bőre sérthetetlen, de belső kárt még talán okozhatnak. Damien is próbálkozott ezzel. Ha az állat megint Zield felé fordulna, akkor a mozsár kiöntése után a doki ütésekkel fog próbálkozni az állat orrára és a lábízületeire, minden erejét beleadva.

Az ókori görög történetekben az erényesek igazán erényesek voltak, de kivétel is bőven akadt. Héraklész is hatalmas hős volt, mégis becsapta Atlaszt azért, hogy megoldjon egy feladatot. Az istenek is intrikákkal éltek, miért ne tették volna azt az egyéb lények. A vámpír nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de azt érezte, hogy ezen a világon a találkozás még nem történt meg. Ez valamilyen más múlt akar lenni, ahol a félisten még nem verte át a titáni leszármazatottat. Liza közben szólt Ratennek, hogy figyelje a környéket, hátha megint előtűnik az, ami vagy aki mozgott az erdőben. Lehet, hogy ez volt az, ami az óriást elbizonytalanította, de a kis nyelvbotlás is zavaró lehetett. A vámpír mosolyogva próbálta meg elmagyarázni:

- Nagyon különös helyzet ez és nem is igazán tudjuk, hogy nevezzük e mostani állapotunkat. Meghaltunk, amikor felfuvalkodott eszméktől hajszolt emberek támadást intéztek egy görög kulturális rendezvény látogatói ellen. Az Alvilágban Perszephoné adott nekünk egy lehetőséget, hogy visszanyerjük az életünket, ha viszünk neki a Heszperidák kertjének almáiból. Addig ilyen formában élünk, amit talán lelki testnek lehet nevezni. Kérlek, bocsásd meg iménti pontatlanságomat, Atlasz! Nem áll szándékunkban hatalmat vagy örök életet szerezni oly galád módon, hogy téged egy hazugsággal bírnánk rá segítségre. Lesz olyan, aki ezt meg akarja majd tenni. Oly hatalmas erejű hős lesz ő, aki képes átvenni terhedet, amíg te leányaidhoz mész. Amikor azonban visszatérsz és ő azt mondja neked, hogy meg akarja igazítani a vállán a párnát, ne higyj neki! Ezzel akarna rávenni, hogy újra az ég súlya alatt roskadott. Mi nem akarunk mást tenni az almákkal, mint átadni azokat az istennőnek, hogy ő visszaküldjön minket a Földre a mi világunkba.

A vámpírnak rá kellett jönnie, hogy itt nem szabad fukarkodni a szavakkal. Itt nem üzletelés van tényekkel és érvekkel. Itt fontos a történelmi háttér, fontosak a családi szálak, a származás és ezeket részletesen, aprólékosan el kell magyarázni. Ezt szereti is, de sokszor nem értékelik. Most arra a helyre vetődött, ahol erre szükség van.

A lándzsa nem talált célt, mert az állat elmozdult, így a mérgezett lándzsa egyszerűen eltört a bőrén.
~ Ez nem jött be.
Damien próbálja menteni a dokit és fejbe vágja az oroszlánt, amivel csak annyit ér el, hogy rá akar támadni a dög és a jelek szerint le is akarja harapni a fejét. Előre tudtam, hogy az állat hamarosan földre viszi majd Damient és akkor neki annyi, jobb ötlet híján...
- Na azt már nem.
Hátulról, az oroszlán nyakára ugrottam, azzal a lendülettel kapaszkodtam meg a lábaimmal az állat derekán és a karjaimmal a bestia nyakát szorítottam meg. Próbáltam a nyakszorítással egy időben magam felé is húzni az oroszlán nyakát, a légcsövet célozva, hogyha el nem töröm a nyakát, akkor legalább fuldoklásra kényszerítsem, és eltereljem a figyelmét Damienről és a vérző dokiról.

Raten szó nélkül teszi amire Liza kérte, miközben a nő figyeli az égboltot és a környezetet, de nem igazán történik semmilyen különös ott. Atlasz az egyetlen lényeges dolog itt, ezért lassan figyelme is ráterelődik. A titán valamit félre érthet, mert hirtelen haragra gerjed és hangjából teljesen eltűnik. Ez aggasztja Lizát, már éppen elgondolkozik a megoldáson és eszébe jutnak az előbbi erények, amikre gondolt, az igazságra, őszinteségre, hogy akkor az lehet a megoldás, de Mr. Dumbon már megelőzi ezzel. Ahogy a férfi magyaráz kicsit bizalmatlanná válik a küldetés sikerével kapcsolatban, ha már a legelején lehet, hogy Atlasz bizalma egy legyőzhetetlen akadály lesz. Mikor az idősebb férfi befejezte ő is megszólal, de előtte még teljes egészében az óriás felé fordul.
- Igazat mond hatalmas Atlasz! Egy szent ünnepségen haltunk meg, ott ahol senkinek nem szabad meghalnia. Az alvilág úrnője adott nekünk esélyt, egy második életre, mi csak a halandó életünket akarjuk visszakapni. Nem akarunk ennél nagyobb hatalmat.
Hangjában egy kis reménytelenséget és kétségbeesést is kever. Szándékosan mondja el ugyanazt, mint ami az előbb elhangzott, csak ő egy kissé rövidebben és tömörebben. Sejti, hogy talán Atlasznak pozitív pszichológiai hatás lesz, ha hármójuk közül egy mond el mindent és a másik kettő csak hallgat, az furcsa lehet. Liza végig úgy beszél, hogy csak kiegészíti, megerősíti azt amit Dumbon mondott, nem ismétlésként mondja el. Reméli talán ez működni fog.

Elég sokat haladunk egy irányban. Ez vagy jó, mert közelebb vagyunk a Minotauroszhoz, vagy rossz mert sokat kell visszasétálnunk... Majd meglátjuk. Egy biztos, rengeteg pók van erre felé. Nagyok. Eléggé zavaróak, de szerencsére nem félek tőlük. Különben eléggé rosszul érezném magam. Nem mintha a sötét labirintus és a benne élő szörny jó érzéssel töltene el. De kiadták a feladatot és én preferálnék  életben maradni. Nem úgy mint azok a szerencsétlenek a saroknál. Van ott egy kis aranypénz meg serleg. Megfordul a fejemben, hogy el kéne vinni őket, hátha megtarthatjuk feléledés után. Mondjuk a plusz súly nem lenne jó a harcban így inkább ott hagyom. Ha tegezben vannak nyilak, akkor azt magammal viszem, hiszen több éles dolog még jól jöhet. Bár most se időnk se eszközünk sincs a csontvázak eltemetésére, de egy-egy aranypénz helyezek a szájukba. Persze nem tökéletes, de mégis több mint a semmi. Egy pénz érmét még azért magammal viszek. Könnyebb lesz eldönteni a következő elágazásnál a haladási irányt. És igen, hamarosan már használhatom is az érmém. Feldobom az érmét, és az eredmény alapján elindulok előre. Természetesen, csak ha senkinek sincs ellenvetése.

A csapat Ulyssesszel egyetemben mélyebbre hatolt a labirintusban. A föld mély sötét mélységével egyedül a fáklyájuk fénye vette fel a harcot némiképp.
- Gusztusos hely. – Állapítja meg miközben a falakat ellepő ocsmányságok fedezékbe húzódtak a tűz fénye elől. –Próbáljatok nem hozzájuk érni.
Közben a csoport rátalált a két kevésbé szerencsétlen sorsú kalandorra.
- Úgy tűnik ezeket se a világbéke vágya vitte a sírba…- jegyzi meg miközben az egyik tetem mellkasából kiálló nyílveszőt finoman megforgatja két ujjával. - …és nem is egy szörny.
~ Ha csak a kapzsiságot nem tekintjük annak. Komolyan emberek egy jól megépített halálcsapda közepén is azzal foglalkoznak, hogy egymás élete árán jussanak nagyobb haszonhoz. ~ teszi hozzá magában amitől undor fogta el az ott heverő arany halomtól. Igaz valószínűleg a csapatból ő volt az egyetlen akinek nem lett volna szüksége az ott heverő vagyonra. Megpróbálja a zsákot kiszabadítani a csontváz kezéből és kiborítani a tartalmát a földre a holtak melli hátha van valami hasznos is benne az aranyon kívül.
- Jobb lenne itt hagyni az egészet. Ne feledjétek , hogy ez az egész hej arra épült hogy megtörje az embert és végül végezzen vele. Nem kellene semmit magunkkal vinni ami ide tartozik. Főleg olyasmit amire nincs szükségünk a küldetéshez. – közben fölveszi az egyik tolvaj kését és oda nyújtja Simon-nak, hogy őse érezze magát teljesen fegyvertelennek.
- Az is van olyan jó irány mit a többi. – Mondja Darren-nek az irányválasztással kapcsolatban, közben folytatja a vázlatot a pajzsa belső oldalán a labirintusról az azóta bejárt részekkel.

Következő körváltás: 2013. december 20. (péntek)



Résztvevők: Laura Sylen, dr. Zield Jones és Damien Knight

Mindhárman mással próbálkoztak, hogy miként is tudnák elintézni végre az állatot. Damiennek sikerült némileg kikerülnie a mancsokat, de az oroszlán gyors volt, ő pedig lasabb, mint megszokta, révén mutáns léte itt nem érvényesült. Az oroszlán karmai végigszántottak az oldalát, szerencsére nem túl mélyen, de így is roppant kellemetlen és fájdalmas volt, és érezte, hogy a vér végigfolyt egyből az oldalán. A fát sikerült beleszúrni az oroszlán szájába, egyelőre nem tudta szétharapni, de most elsődleges dolga az lett, hogy attól szabadulni próbáljon, a mancsával kapkodott utána.
Laura ezt a pillanatot választotta ki annak, hogy az oroszlán hátára ugorjon, próbálta elkapni a lény nyakát, ami még ment is, de az már nem, hogy a fejet hátra is szorítsa. Ahhoz túlságosan gyenge volt a nő. És mivel az oroszlán szabadulni próbált a fennmaradás is roppant nehéznek bizonyult.
Zield megérkezett a mozsárhoz, még mindig volt benne a némileg kenőcs állagú méregből, amit végül sikeresen rá is hajít az oroszlánra. Most már csak ki kellett várni, hogy hasson. A lény erre, hogy szembelocsolták még jobban ficánkolni kezdett, minek köszönhetően Laura lezuhant róla pontosan bele a tábortűzbe és a ruhája egyből lángra is kapott.



Résztvevők: Michael Dumbon / Szürke Eminenciás, Raten Chromixen és Liza Rilejev (Bishop)

Dumbon kezdte a történetet a titánnak, hogy elmondja, hogy mi is történt és mi volt azaz aprócska nyelvbotlás, amit elkövetett. Ahogyan befejezi Liza is megismétli ugyanazt, csak valóban rövidebben. A nő hangjában erősebb érzelmek voltak, amik nem tűnhettek áskálódásnak és átverésnek. Úgy tűnt, hogy Liza szavai voltak azok, amiknek hála a Titán végre valahára elkezdte elhinni azt, amit a vámpír mondott neki. A páros most a saját tudtukon kívül, bár Liza a tanulmányai miatt számított erre, tökéletesen kiegészítették egymást abban, hogy meggyőzzék Atlaszt arról, ami nekik szükséges. Jelenleg tényleg az igazságról.
- Legyen hát – mondta végül percek múlva bólintva a titán. – Hiszek nektek.
Néhány pillanatra elhallgatott, majd a korábban feltett kérdésre felelt.
- Leányaim a völgyben laknak, a sárkány pedig a hegyen a fa közelében – adott magyarázatot. – Nem kell vele találkoznotok, ha gyermekeimmel akartok, de legyetek türelmesek, félénkek és nem gyakran jönnek elő idegenek számára.



Résztvevők: Ulysses J. Forge / Aegis, Simon Basley / Tökfej és Darren Cain

Tökfej átveszi a tőrt, amit Aegis vett fel neki a földről. A férfi továbbra is rajzolta a pajzs belsejére a térképet és így haladtak tovább. Ismét úgy 20 métert tudtak csak megtenni, amikor újra egy elágazáshoz érkeztek. Ezúttal is jobb oldali irányba ment felfelé az egyik leágazás, a másik pedig tovább előre. Felfelé, azaz a jobb oldali irányból áporodott levegő illatát lehetett érezni, míg szemből valamivel frissebb levegő jött a hármashoz és mintha sülő hús illatát is érezték volna arról.

A labirintus eddig:
[/color]

Damien kitér, de még így is kap egy szép sebet, amiből rögtön ötleni is kezd a vér. Ráugrom az oroszlánra, aki rögtön kapálódzni kezd.
~ Tisztára mint egy rodeó, csak aztán le ne essek.
Tiszta erőből kapaszkodom, mikor megpróbálom a lény nyakát hátra húzni, rájövök, hogy nem vagyok már feline erőm birtokában és a testem mennyire korlátolt erővel is bír.
~ Ez így nagyon nem lesz jó, két sérült, és ha leesek,  akkor már mind azok leszünk, valamit ki kell találnunk gyorsan.
Sajnos elkiabálom a dolgot, ugyanis mikor a Doki szembelocsolja a dögöt az még jobban kezd el rángatózni, már képtelen vagyok magam tartani és leesek a bestia hátáról, és amilyen pechem van épp a tábortűzbe, a ruhám pedig rögtön lángra is kap.
Azzal a lendülettel pattanok talpra és ugrom ki a tűzből, mielőtt más is lángra kapna, a tavaszi kabátom kapásból ledobom magamról, hogy  ne égessen, aztán, ha a többi ruhadarabom is ég, akkor ha az égés csak kis mértékű, akkor a porban (távolabb a tűztől és az oroszlántól) próbálom a földön hemperegve, gyorsan eloltani a tüzet.
Ha pedig az égés a ruháimon nagymértékű, akkor ledobom a következő ruhadarabot(lehetőleg pulcsit) és aztán hempergek meg a porban.
Ha sikerült eloltani magamat és már nem ég semmim, akkor egy bottal megfogom az égő kabátomat és a társasághoz sietek.
- Fiúk, hátra!

Kiáltom, majd megpróbálom rádobni a lángoló kabátot az oroszlánra.

A doki látta, hogy ezt egyikük sem ússza meg ép bőrrel. Damient végigkarmolta az állat, Laurát pedig ledobta hátáról. Zield jobban örült volna, ha egyből a pofájába tudja önteni az egészet, de talán az is megteszi, hogy a szemébe kapta. A szájában ott volt Damien lándzsája, amit ugyan kettéharaphatott, de a mérget akkor is lenyelte. Az ügynöknő nagyon bátor volt, mikor az oroszlán nyakába ugrott, de most akkorát repül, hogy pont a tűzben landolt. Zield örömmel láttta, hogy nem esett kétségbe, sőt elkezdett vetkőzni és az állatot is lángra akarta lobbantani. A S.H.I.E.L.D-nél biztos jó kiképzést kapott és remélhetőleg sikerül a tervét élve véghezvinnie.
A dokinak elfogytak az eszközei. A lándzsák eltörtek, a mozsarat kiürítette. Egy szusszanásnyi ideje volt, ahogy az oroszlán a szájából kiálló fegyver után kapkodott. Ha Laura begyújtja, akkor nem kéne megközelíteni. Ha Laurának nem sikerül a tüzet az állatra átvinni, akkor viszont a doki megpróbál az oroszlán hátsó lábához ugrani és minden erejét beleadni egy rúgásba, amivel el akarja törni az oroszlán térdét. Most kiderül, hogy csak kívül sebezhetetlen-e. Valószínűleg visszakézből kap egyet a doktor, de ez bele van kalkulálva. Élethalálharc van és ha nem tesz semmit, csak ott áll, annak nincs értelme.

Ha valaki puszta kézzel áll ki egz mitológiai oroszlán ellen, az számítson arra, hogy megsérül. Szerencsére úgy tűnik sikerült egy kicsit meglepni, így nem belezett ki egyetlen mozdulattal, bár a seb még így is piszkosul fájdalmas volt, amit nem is tudtam megállni egy fájdalmas kiáltás nélkül. A dolgok viszont hirtelen felgyorsultak, ahogy Laura az állat hátára ugrott, bár neki is hiányozhatott megszokott mutáns ereje, így nem is tudta egy mozdulattal elcsavarni az oroszlán fejét.
Zield jól célzott, és sikerült a maradék mérget az állatra fröccsntenie, ami igen hamar realizálta, hogy mi is történt vele, és vadabbul küzdött, ledobva Laurát a hátáról. A lány pechesen pont a tűzben landolt, de úgy tűnt, sikerül megszabadulni az égő ruhadarabtól, hihetetlen lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot. Bármennyire is elhomályosítják a látásom a fájdalom könnyei, igyekszek addig tartani a botot, amíg lehet. Már már őrült grimasszal az arcomon próbálom megakadályozni, hogy az állat megszabaduljon tőle, hiszen akkor az állkapcsát hisz használhatja ellenünk.
Ha látom, hogy Laura terve sikeres, akkor igyekszek az állapotomhoz mérten félre ugrani, nehogy az égő állat rám vesse magát. Ha nem sikerül, akkor kénytelen vagyok tovább birkózni vele, remélve, hogy vagy a doki tud ügyködni valamit az oroszlán hátsó lábánál, vagy Laurának lesz valami mentő ötlete, vagy a méreg végül ledönti az állatot a lábáról...

Úgy látszott, hogy ketten együtt meggyőzték Atlaszt a szándékaik tisztaságáról. Az óriás elmondta, hogy a Heszperidákat a völgyben kell keresni. Ezzel tulajdonképpen megválaszolt Lerois fel nem tett kérdését is, hiszen az egyik nimfa rejtőzhetett a fák között és az ő mozgását láthatták. A sárkány pedig ott lakott, ahonnan hallották.
A vámpír nem is akart itt tovább időzni. Mély tiszteletet sugárzó hangon szólt:
- Hálásan köszönjük a segítségedet, dicső titáni lény! Megyünk is, hogy üzenetedet átadjuk leányaidnak! Kívánom, hogy legyen neked könnyebb az ég, amennyiben ez lehetséges!
A Szürke Eminenciás tényleg tiszteletet érzett a lény iránt. Nem akarta becsapni őket, hanem jószívűségéről tett tanúbizonyságot, de egy mitológiai szereplővel személyesen találkozni egyébként is nagy dolog volt a számára. Úgy érezte, valóban szívesen tenne az óriásért valamit, de az megmondta, hogy nem segíthetnek neki. Talán az üzenet, amit leányainak átadnak, ér valamit. Ennél többet nem tudnak tenni. Ha a többiek még akartak mondani valamit, azt a vámpír megvárta, utána viszont indult a völgy felé. Arra ment, amerre a mozgást látták. A vámpírérzékei nem voltak meg, így egyelőre csak figyelt, ahogy egy ember tudott. Ha az égvilágon semmit nem vett észre, akkor csak úgy belekiabált a csendbe:
- Legyetek üdvözölve, csodás hangú nimfák, Atlasz leányai, az örök élet gyümölcseinek őrzői! Odafentről jövünk, atyátoktól, aki üzenetet bízott ránk, hogy juttassuk el hozzátok! Kérlek titeket, adjátok tudtunkra, ha füleitek nyitottak a nyelveteken szóló szavak meghallására!

Liza és Michael most a kezdeti ellentétek után egész jól kiegészítik egymást, ami Atlasz meggyőzését illeti. Az óriás hisz az őszinte szavaknak és egyszerűen továbbengedi a csapatot. Sőt még további két fontos információt is elmond, a Sárkányról és a völgyben már látott kertről. Így már Liza is jóval bizakodóbb a feladattal kapcsolatban. Talán nem kell megküzdeniük egy legyőzhetetlen lénnyel, talán egyszerűen is megszerezhetik az almákat és visszakaphatják az életüket és ő visszamehet a családjához és vége lehet ennek az egész őrületnek. Liza is elköszön az eget tartó istenségtől.
- Harmadik társunk nevében is köszönöm megértésed és segítséged Atlasz. Mind hálásak vagyunk neked.
Elindult lefelé a völgyben és jelez a csöndesebb Chromixennek is, hogy kövesse őket, ha esetleg a férfi még mindig az erdő mozgásait figyeli és ezért nem veszi észre mi történik előtte, néha minden emberrel megeshet, még ilyen helyzetben is. A völgybe menet figyeli az erdőt, ezúttal jóval kisebb félelemmel. Ha Dumbon végigmondta a mondatot, akkor ő egy kis rákészüléssel az Atlasztól tanult ősi nyelven szóló mondatot mondja el. Hangosan, tagoltan és tisztán beszél, remélve, hogy lesz valamilyen eredménye.

Tovább megyünk, megint arra amit mondtam. Elég jó érzés, hogy soha senki sem kérdőjelezi meg a döntésemet. Vagy csak nem akarnak égni a többiek előtt, mint én. Mindegy is, még így is jól esik. Hamarosan még egy kereszteződéshez érkeztünk. Ami nem meglepő. Egyik ágról a sült hús illata vegyült a friss levegővel. A jobb oldalról pedig áporodott levegő volt érezhető. Mivel ez utóbbi felfelé vezetett, ezért ösztönösen előre mentem volna. De amit mondott az egyik társam előbb elgondolkodtatott. Persze eredetileg nem az emberek megtörésére lett tervezve a barlang, de eredetileg elég egyszerű volt a labirintus is. Mivel más a labirintus akár még illúziókat is helyezhettek bele. Mért ne? Végül is ezeknek a feladatoknak próbáknak kéne lennie vagy mi. Mivel nem tudtam eldönteni ezért a társaimhoz fordultam segítségért.
- Valakinek valamilyen ötlete? Sült hús, ami lehet hogy nem igazi, vagy áporodott levegő?  Személy szerint a sülthúsra szavazok, de ha valakinek van jobb ötlete mondja csak bátran.

Nos... Nem hiszem hogy minket várnak ebédre. - mondja a sült hús szagú alagút felé nézve. - legfeljebb főfogásként, de arra legalább határozottan van valami doh szagú alagutakon kívül, ha más nem akkor egy könnyen megtalálható tájékozódási pont. - feleli végül vállat vonva, végül is majdnem mindegy volt merre mennek. Egyiküknek se volt fogalma se hogy merre kellene menniük, a pajzsra ugyan rajzolt egy térkép féleséget amivel ki lehet találni de arról semmit nem mondott hogy elötük mi van.
- Amúgy , hogy is volt a labirintus története? azt tudom hogy a minotauruszt tartották benne és nem lehetett belőle kitalálni, de a mitológiai tudásom ezzel véget ér. - Kérdezi Darrent hátha az eredeti mítosz ismerete közeledbb viszi a magoldáshoz, bár nem sok reményt fűz hozzá, de legalább telik az idő amíg a következő elágazáshoz érnek.

A doktor nem sokat ért el a rúgással, de úgy látszik, az állatnak komoly fájdalmai voltak és inkább elmenekült nyalogatni a sebeit. Damien a földre esett, de nem harapta meg az oroszlán. Zield úgy látta, hogy most Laurával kell foglalkozni, mert nagyot esett és lángolt, mint a Reichstag.
- Damien, figyeljen, hogy visszajön-e az állat! Én megpróbálom eloltani Laurát.
Körülnézett, hogy volt-e legalább egy kisebb tócsa valahol. Ha volt, akkor odarohant és belemártotta a maradék ruháját, hogy majd azzal segítsen a lángokat csillapítani. Ha nem, akkor a tűzvédelmi ismereteit alkalmazva a doki olyan ruhát keresett, ami nem műszálas. Egy biztos megoldást látott: nagy sajnálatára a juhásztól kellett elkobozni az öltözetét, mivel az biztos megfelelt a célnak. Ha erre nem ébredt fel a férfi, akkor a doki megtette, amit akart. Ha ez nem ment, akkor a saját ruházatán keresett természetes anyagból készültet. Csapkodta és ha már lehetett, akkor be is terítette a nőt. Ezután megpróbálta földdarabokkal bedobálni, hiszen az is jó a tűz ellen, főleg, ha egy kicsit nedves is a talaj. Remélte, hogy ha sikerrel járnak, az istennőt ezt a sérülést is helyrehozza. azt még nem tudta, mi lesz, ha visszajön az állat, de már csak az ütést-rúgást látta maga előtt esélyként. Vagy a menekülést fel egy nagy fára...

A vámpír látta, hogy társa is jött velük. Csendben volt, de jött. Nem láttak, nem hallottak senkit, sőt a csend egyre nagyobb lett, ahogy közeledtek. Még a természet is elhallgatott, se madarak, se levélzizegés. A Szürke Eminenciás köszöntése után Liza elmondta az Atlasztól hallott mondatokat. Ez egész jó kiegészítés volt és legalább nem egyedül kellett mindent csinálnia, gondolta magában a férfi.

A reakcióra sokat kellett várni, hiszen először csak maradt a csend. Egy kicsit messzebbről vidám női hangokat hallottak. Philippe nem tudta, hogy rajtuk nevetnek-e vagy tőlük függetlenül. Lizára és Ratenre nézett, majd biccentett fejével a hangok irányába. Ha a többiek sem ellenkeztek, akkor még mielőtt elindult volna az erdőben, annyit mondott társainak halkan:
- Nimfák. Nem gonoszak, de játékosak, olykor pajzánok. A szépség és termékenység megtestesítői.

Ezután elindult és szándékosan rálépett több ágra. Ha voltak kiszáradt, zörgő falevelek, akkor azokra is, hogy ne tűnjenek lopakodónak, hanem felhívják magukra a figyelmet, mint olyanok, akik nem akarnak rosszat és ezért nem is tartanak támadástól. Amikor meglátta a nőket, csodás szépségűnek találta őket, akár a festményeken vázarajzokon. Nem, élőben igazából még szebbek voltak. Úgy tűnt, a derültség nem a triónak szólt, hiszen nem mutatták jelét, hogy hallottak volna bármit az elmondottakból. A vámpír felkészült, hogy ha megpillantják őket, akkor egy kedves mosollyal az arcán nézzen rájuk, ahogy a nőkre szokott, mikor el akarja nyerni a tetszésüket. Még nem szólt, megvárta, hogy a nimfák szólítsák meg őket.