WREC - Training Center and Consulting Division - New Jersey Office

Victor visszafelé számolta a lépcsőket. Közben próbált visszaemlékezni arra, hogy körülbelül hány páncélost is látott az épület körül lebegni. Ezzel a matekkal és a memóriajátékkal foglalta le folyton pörgő agyát. Addig sem arra gondolt, hogy Albert talán már meghalt. Mindenki máshogy küzdi le a félelmeit és a barátai elvesztését. Ő a matematikával. Még akkor is, ha sosem volt belőle túl jó. Gyakorolt. A számolásból egy szempillantásnyi idő alatt rántotta ki a szinte semmiből érkező plüss. Egy szívdobbanásnyi ütemmel később reagál rá, mint Tariq. A hibáért most nem okolja magát. Egyszerűen ráfogja a medvére a fegyvert. Nem ismeri fel. Nem emlékszik arra, hogy találkozott-e valaha ezzel vagy ilyen lénnyel. A hanghatás és a magasról való zuhanás azonban felidéz benne egy történetet. Még Albert mesélt neki egy lényről. Pontosan nem emlékszik arra mit mesélt neki barátja. Egy azonban kristály tisztán él benne a mackóval kapcsolatban.
- Ellenség. Szét kell tépni. - jelenti ki tárgyilagosan és már nyúl is a plüssért, hogy felemelje és ketté tépje, miközben mesterlövész puskáját félre teszi, hogy felszabadítsa mindkét kezét.

Kifejezetten élvezem a lépcsőn való leesést, nem tudom pontosan, hogy miért, nem is akarom tudni hogy miért, de egyszerűen jó érzéssel tölt el az hogy folyamatosan mozog és változik a kép amit látok, nos... Kicsit, valahogy mégis ugyanaz de mégsem ugyanaz. Az egyik biztonságosnak vélt zuhanás után azonban két alakkal találom magam szemben, természetesen nem zavartatom magam, kissé nevetgélve állok fel a földről és porolom le magam ahogyan felnézek a két óriásra, akik közül az egyik mosolyog, amire kicsit szélesebben mosolygok jómagam is.
- Sziasztok. - Köszönök mosolyogva, kicsit integetve is az egyik mancsommal, miközben futólag szemügyre veszem a ruházatukat.
~ Meg fogom ölni őket. ~ Teljesen barátságos hangnemben hangzanak el ezen szavak a gondolataimban, igaz még nem tudom, hogy miként akarom csinálni, pontosan ezért nézem a felszerelést, mármint nem tudom hogy mi az-az izé ami a mosolygósnál van, meg a másiknál is, de mégiscsak olyan pontot keresek amin könnyű lenne megszúrni valamelyiket. Végül úgy alakul hogy az egyik próbál felvenni, szét tépés jelleggel, amire a mosoly eltűnik az arcomról és a helyét átveszi az érdeklődés, ahogyan a fejemet kissé oldalra biccentve figyelem a közeledő kezet.
- Mmh.. - Fejezem ki a gondolataimat ahogyan próbálok elhúzódni, lényegében igyekszem behátrálni a másik lábai mögé a fenyegetés elől, legalább is látszólag, közben azt figyelem meg hogy van-e kesztyű a kézen... Amennyiben nincs, megfelelő helyzetből próbálom meg egy bökéssel a mérget bejuttatni mindkettőjük szervezetébe, az egyiknek a kezén, a másiknak pedig a lábán keresztül. Amennyiben kesztyű van rajta az már problémásabb, az esetben marad a lapulás és leskelődés a mosolygós lábai mögül, ha pedig attól függetlenül képes elkapni akkor a felemelés után veszett szurkálódás csuklóra vagy alkarra, ahol érem és egy ugrási kísérlet megejtése a másik arcának irányába ha sikerül kiszabadulnom és valami csoda folytán megkapaszkodnom ahelyett hogy a földre esnék.

Próbálok behúzódni az egyik elől a másik lábai mögé, de fölöslegesen, mire oda érek ő egyszerűen odébb lép, így keresztbe húzva mind kettejük megölését, de legalább azon amelyiknek sikerült elkapnia nincs kesztyű és így meg tudtam szúrni és egy sértett tekintetet megeresztek mellé annak akiről azt hittem hogy neki gyorsabb halált fogok szánni... De nem, elárult, ELÁRULT! Pedig olyan sok szép pillanatot öltöttünk együtt! Mint amikor ő rám mosolygott én meg rá! Amikor először megfogalmazódott a fejemben a gondolat hogy meg akarom ölni! És ő képes ezt tenni velem! VELEM! Ez hirtelen rengeteg emléket idéz fel, már magában a tény hogy sorsomra hagyott nagyon feszíti a húrt, az pedig csak rá tesz egy lapáttal ahogyan megjelenik előttem egy kislány ködös képe.
- Eressz... ERESSZ! - Ordítom a magam iszonyatosan fenyegető magas hangján ahogyan vörös fények izzanak fel a tekintetemben és bármiféle hezitálás nélkül kísérlem meg még két-három helyen belevágni a tűt a kezébe, vagy kezeibe ha esetleg továbbra is próbálna széttépni. Ezzel igyekszem elérni hogy eldobjon, elejtsen, vagy csak elengedjen, attól függően, hogy felemelt-e vagy sem, következő dolgomként pedig gondolkodás nélkül, hatalmas sebességemmel a másik felé veszem az irányt és kísérlem meg a lábaiba, vagy ha valamilyen véletlennek köszönhetően el lettem dobva és ne adj isten rajta landoltam, az esetben ott ahol érem őt is jó néhányszor megszúrni.
- HAZUG! ÁRULÓ! AZT MONDTAD BARÁTOK VAGYUNK! - És ehhez hasonló talán nem túlzottan igazsághoz hű mondatok konstans ordításával kísérlem az előbb eltervezetteket megtenni, bármiféle gondolkodás nélkül. Ami pedig a mondatok tartalmát illeti, én pontosan tudom hogy így volt, emlékszem! Most pedig meg kell halnia, meg kellett volna amúgy is halnia de most hogy kihúzta a gyufát.... Ismét...  Most... Nagyon... Igen, most nagyon meg kell halnia! Jobban mint a többieknek és majdnem annyira mint majd a kapitánynak, de egy fokkal alatta... De akkor abból mit hagyjak ki? Csonkítás, nyúzás, marás, tépés, égetés... Az égetést! Talán. Még eldöntöm! Most csak az a lényeg hogy pusztuljon ismét amiért magamra hagyott!

A sérült kopter pilótája küzd egy kicsit a gép levegőben tartásával. Mikor látja, hogy egyelőre ez sikerült megfordítja a gépet és elindul, hogy elhagyja a veszélyes zónát és visszatérjen a kiinduló platformjára. Közben a Pave Low sikeresen földet ér és amíg az MH-6 és a megmaradt Black Hawk fedezik a levegőből, az épületben várakozó személyek, a biztonsági kíséretükkel könnyedén be tudnak szállni. Amikor mindenki a fedélzeten van, a pilóta kicsit megemeli a gépet, majd a lehető legalacsonyabban repülve megpróbálja elhagyni a harci területet. A két fedező helikopter is így tesz. Közben Madeleine elsősorban a mentésre koncentrál. Amint látja, hogy a vendégeik biztonságosan elhagyták az épületet és a környéket kiadja az utasítást.
- Azonnal elektromosan zárjanak le mindent. Csak Victorék előtt nyissanak ajtókat...hol is vannak?! - a monitorok tengerében keresi a két férfit, akik éppen egy...plüssmackóval hadakoznak?! - Jelentsék az őröknek, hogy játékok támadtak meg minket. Azonnal menjenek Tariqék megsegítésére.
Tariq nem csak, hogy ellépne de bele is rúgna a különös teremtménybe, ha Victor nem kapná el. Sajnos túl későn látja meg a veszélyt jelentő tartályt az állatszerű lény hátán, ezért nem tudja időben figyelmeztetni társát. Látja, ahogy a mackó megszúrja Victort és ahogy a férfi arca kissé eltorzul. Aztán azt a mozdulatsort is, amelyet Victor próbál véghez vinni. Ha és amennyiben Victornak nem sikerülne széttépnie a medvét, Tariq bizony meghúzza a ravaszt és lead egy lövést az állat testére úgy, hogy megpróbálja szétlőni a hátán lévő tartályt.
Albert egy szempillantásnyi idő alatt felméri lehetőségeit és tudja, nincs ideje totojáznia. Amint a bot és a kard egymásnak feszült, baljával elengedte fegyverét, amit addig két kézzel fogott. Aztán rámarkolt Morgana mágus botjára. Ha áramütés éri a testét kezében lévő izmok begörcsölnek és ha akarná sem tudná majd elengedni a mágusnő fegyverét. Ugyanakkor abban reménykedik, hogy a hirtelen rá nehezedő súly és az amúgy is lefelé ható erőhatás amit a nő kifejt, majd kibillenti egyensúlyából és ketten együtt zuhannak vissza a földre.

Madeleine egyetlen bólintással nyugtázza, hogy a repülőtérről visszajeleztek: a gépek és a civilek sikeresen megérkeztek. Ugyanakkor a monitorokra pillantott és látta, hogy az összes ajtót blokkolták az elektromos zárak. Így már csak az óvóhelyről lehet szabad utat adni az épületben tartózkodóknak. Az egyik technikus így is tesz, hogy a biztonságiak könnyedén eljussanak Tariqékhoz.
Tariq bambán bámulta néhány másodpercig a Teddyt. Bár látott már sok mindent, mégis tud újat mutatni neki a világ. Egy gyilkos plüssmackó, aki még regenerálódik is. Valószínűleg a pillanatnyi zavarát használja ki a mackó, amikor többször is megszúrja Victor kezét. Erre a nagydarab hispán először alig reagál. Aztán a szervezete feladja a harcot és izmai összerándulnak. Tariq pedig látja, ahogy társa elejti a mackót, ami a föld felé hull. Gyakorlott mozdulattal húzza fel a fegyvert. Az előző hüvelyt eltávolítja a csőből és közben a tárban lévő laprugó a helyére tolja a következőt. A mozdulatsor végén Tariq alig céloz, majd rálő a mellette földet érő, remélhetőleg még sérült macira.
Albert terve egyelőre úgy néz ki működött és a végkifejlet tekintetében egyre inkább közelít ahhoz, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Ezért nem is vesztegeti az idejét, elrugaszkodik Morgana felé és megpróbálja minimálisra csökkenteni a kettejük közötti távolságot. Konkrétan támadásba lendül és megpróbál lesújtani az ellenfelére. Felső, haránt vágást intéz tehát Morgana felé.

Úgy tűnik hogy hiába szurkálódok ott ahol csak képes vagyok elérni az alakot, nem elég, nem tudom pontosan hogy miként működnek a dolgok de ez most kicsit szokatlan mert azért általában működni szokott most pedig nem működik és kicsit zavar, mármint hogy össze, összezavar, de a bosszúvágy, a tudat hogy meg kell ölnöm mindkettőt pár másodpercig ezt tökéletesen elfedi még előlem is, egészen addig amíg meg nem hallok egy ismerős hangot. Azt a hangot amit már eléggé sokszor hallottam, a szakadás kellemetlen... Vagy kellemes?... Ömm, szóval azt a hangot. Az hirtelen pár másodperces megállásra késztet, ahogyan eszembe jut néhány dolog róla, s a helyzettől függetlenül kicsit kérdőn nézek arra akit megszúrtam, nem azért mert kezd összeesni hanem... Nem tudom, azért mert csak. Ahogyan lassan ténylegesen kiesek a kezéből egy kedves mosoly jelenik meg az arcomon egy kis kuncogással megfűszerezve az egészet. Megöltem, ez pedig hirtelen képes olyan boldoggá tenni hogy a másik létezéséről megfeledkezzek, egyenlőre, de megjegyeztem... Vagy nem... De igen, azt hiszem. Most viszont ahogyan közeledni kezd a föld, figyelmem a lépcsősorok közötti kevéske résre terelem át s kísérlek meg egy kevés koncentráció mellett egyszerűen oda teleportálni, hogy megkezdhessem a szabadesést a lépcsők között egészen a... Hát, amíg le nem érek. Tompítani nem próbálok, minden pillanatát élvezni fogom a zuhanásnak a tőlem megszokott, viszonylag hangos módon, mire pedig leérek lehet hogy sérülésem sem lesz, bár az mellékes. Természetesen ha menet közben valahol felfedezek egy rakat embert akkor igyekszem ott befejezni az utat inkább, megkapaszkodva, vagy teleportálva, attól függ hogy miként is van felépítve a dolog. Alig várom hogy megtaláljam őket, csak vigyorgok a gondolaton.

Madeleinet elsősorban a lépcsőfordulóban kialakult csetepaté kötötte le. Csak akkor figyelt fel a főbejáratnál történtekre, amikor hangosan sípolni kezdett egy számítógép. Gyorsan az alaprajzra tekintett és látta, hogy a főbejáratnál hatoltak be. Az őrök piros pontjait már nem látta, ahogy a kamerák képeit sem.
- Hozzák vissza a felvételeket! Látni akarom mi jött be! - közben a többi kamera képén kereste a behatolókat. - Értesítsék a betörésről a többi őrt! Fokozott figyelem és tűzparancs.
Tariqék fölött egy fél emelettel a folyosón rohan négy fegyveres biztonsági őr. Csak pár méterre vannak lépcsőház ajtajától amikor megjelenik közöttök egy plüssmackó. Pillanatnyi zavar támad soraikban, mikor eldördül az ajtó mögött a lövés. A pár másodpercnyi hezitációt követően azonban mind a négyen Teddyre emelik sorozatlövésre alkalmas fegyverüket és megpróbálják lelőni a mackót.
Tariq lő és...a célpont eltűnik. Az ő füle pedig erőteljesen csengeni kezd. Nem volt felkészülve arra, hogy zárt térben süti el a fegyvert. Kell neki néhány másodperc, hogy kitisztuljon a feje. Ekkor tekint körbe és keresi a célpontját. Ha nem találja, akkor leteszi a mesterlövész puskát és megpróbálja leültetni Victort és biztonságos pozícióba segíteni.Victor pedig szenved egy rövid ideig. A segítséget szívesen veszi és már nem küzd a testébe kerülő méreg ellen. Az idegmérgek egyik általános tulajdonságai, hogy annál agresszívebben és gyorsabban terjednek, minél jobban próbál ellenük küzdeni az ember. Már a nyelve hegyén van, hogy ki kéne szívnia Tariqnak a mérget, de eszébe jut, hogy túl sok szúrás érte a kézfejét. Inkább azzal próbálja lekötni elméjét, hogy vajon milyen mérget fecskendeztek belé és milyen anyaggal tudná lelassítani vagy visszafordítani a hatását.
Albert nem is akar foglalkozni mással egyelőre, mint Morgana. Illetve Morganak. ~ Mindegyik igazi és egyik sem az. ~ készíti fel magát azonnal mindkét eshetőségre és már készen is áll a mozdulatsor, amellyel támadni fog. Nem beszélget, nem várja meg Morgana verbális kinyilatkoztatását. Agya egyszerűen beindítja motorikus testét. Jobbról-balra halad. Emberfeletti gyorsaságát használva szúr a mellkasa felé, ha azt hárítaná, akkor lendületből vág az első boszorkány csípőjének irányába. Majd alacsonyan, behajlított lábakkal lő ki a második felé. Nála pont fordítva támad. Először csípő magasságban vág, majd mellkas felé szúr és már lő is kifelé, hogy ugorjon tovább. Így a harmadik boszorkányra, ha eddig nem jött volna arra rá, hogy melyik az igazi vagy mindegyik az lenne, felülről vágva támad és lendülettel és súllyal próbálja ellökni, ha egyből nem tudja megölni.

Végül sikerül elérnem amit akartam, nem pont úgy ahogy tervben volt. De úgy tűnik még áll az élve elfogás dolog, valami féle energia mező vesz körbe. Technológiainak tűnik, bár valószínűleg mágia ellen se érnék sokkal többet. Így átgondolva kicsit kevésbé tűnik jó ötletnek ez az elfogatós buli. Pláne mikor kiderül az ártatlanról akit védeni próbáltam, hogy... hát nem tűnik túl ártatlannak. Talán kint a galaxisok között elgondolkoznék, hogy valami furcsa faj tagja lehetne. De itt határozottan ismerős démoni alakokra emlékeztet. Óvatosan el is lépek mikor behajítják mellém és bár el tudom képzelni, hogy csupán tévedek azért megpróbálom tartani tőle a távolságot. Még felsegíteni se próbálok, csak nézem, amíg fel nem teszik a kérdést.
~ Tipikusan varázsló művésznév. Szinte nevetségesen, de most csak ennyi van a kezünkben és remélem jól sikerül használnom.~
Büszke, kaján mosolyt öltök ahogy keresztbe teszem a mellkasomon a karjaimat.
- Csak az űrnőjével vagyok tárgyalva. Ugyanis nélkülem aligha találják meg Pengdragont. Ne kövesség el önök is azt a hibát, hogy lebecsülik. - Szokja az arcom az önelégültséget amíg ezeket a szavakat mondom könnyedén. Megpróbálok új barátunkról valami információt leszűrni a kiállásából, ruházatából. Továbbá kíváncsi vagyok, hogy miként irányítják a robotokat, de eről biztos információt egy darabig valószínű még nem tudok meg.

Lefelé igyekszem teleportálni de.... Nem tudom, hogy sikerült-e, ugyanis teljesen más helyen kötök ki és nem ott mint amit kinéztem magamnak.
- Wááááá. - Nézek fel a négy őrre teljesen lenyűgözve, természetesen magam miatt, igaz fogalmam sincs hogy hogyan hajtottam végre azt amit, azt tudom hogy képes vagyok ilyesmire meg minden de ez az egyszerű manőver még tőlem is mesterinek számít. Hogy miért? Mert azt mondtam. Pár pillanatig békésen élvezem a négy ember társaságát, elvagyok velük, nem érzem magam magányosnak, én vicceket mesélek, ők jól érzik magukat és mindenki boldog. Igen... Nekik is halniuk kell! Újabb koncentrálásba kezdek, s megpróbálok ismét végrehajtani egy teleportálást, ezúttal a velem szemben álló személy fejére, azon pedig azonnali hatállyal hasra vetem magam és kapaszkodni kezdek. Lassan mászok közelebb az arcához, majd pedig ha semmi sem zavar meg, fejjel lefelé mozgok be a látóterébe és nézek vele farkasszemet.
- Medveölelééééés... - Jegyzem meg barátságosan, mégis valahogyan fenyegetően, amennyiben pedig nincs rajta sisak, vagy olyan fajta van rajta amivel ezt megtehetem, úgy megkísérlem a kezemen lévő tűkkel kiszúrni a szemeit. Amennyiben ez nem lehetőség, úgy megkezdek egy zuhanást a föld felé, de most nem tudom zavartalanul élvezni a mozgó képet, ugyanis jobban leköt egy újabb pukkanással járó utazás egy másik ember arcára, amelyben remélhetőleg meg is kapaszkodhatok és rá is rámosolyoghatok. Miért szükséges? Mert ki kell találnom hogy ha védve van az arcuk, hogyan tehetem... Ömm, védtelenné! Meg persze remekül szórakozom közben, és most jut eszembe hogy meg kéne találnom egy csapatnyi ártatlan és védtelen embert, rájuk is lesz még gondom, most túlzottan jól érzem magam.

Először a körmeimet mélyesztettem a férfiba. Ekkor minden lelassult számomra valahogy, a döfésem pontos volt és határozott. De valahogy ránéztem a férfira és nemigen akart kinyúlni, mi több a "ruháján" sem láttam semmilyen foltot. Aztán erősen benyilallt valami a kezembe, ránéztem a körmeimre, amik határozottan kiszakadtak vagy eltörtek. Megint szép kis vérecske folyt a kezemből. Aztán egy pillanat múlva a földön találtam magam.

Hát ezt nem hiszem el. Ez a fickó csak úgy ledobott a földre. Ejnye-bejnye, ezt nem így játsszuk....aztán egykérdést szegezett nekem, vagyis nekünk mert hős lovagom már megint mellettem volt. "Bűzlött" a jóságtól, már kívülről is láthatta az ember. Olyan nemes célokért harcol barátocskám, akivel egy "micsodában" vagyunk. Mindig is visszataszítottak az ilyen lények, legyen szó állatról emberről. De a hecc kedvéért rámosolyogtam, amikor láttam, hogy tesz egy lépést hátra. Oh milyen ijesztő lehetek...inkább vissza változom. S megpróbáltam ebben a pillanatban újra emberi alakot ölteni. Újra rámosolyogtam társamra. Majd kacéran kacsintottam egyet. De szívesen megrontanám a lelkét, de ekkor eszembe jutott, hogy most fogságban vagyok. Két alak flörtölgetett előttem. Micsoda kéj, micsoda fertő...szeretők a világvége oldalán. Ah, ha ezt majd elmesélem, mindenki irigykedik rám majd a pokolban...
Láthatóan valamiféle rituáléra készülnek. De romantikus, egy kis emberáldozat...ismerős...
Most egy mackó féleséget is idehoztak és több mint valószínű, hogy megölnek majd bennünket. Hát ez aztán a remek szórakozás.
Na lássuk csak merre megyünk. Ha időközben próbálkozna fogságba ejtett társam valamivel, készen állok. Kéne valami terv, hogy kijuthassak. Hátha van valami gyenge pontja ennek a "cellának"...

Leolvad a máz az arcomról mikor megjelenik Morgana és egymásnak esnek. Nem nem esik le az állam, nem fintorgok csak egy egy egyszerű lemondó mosolyba fut a szám ahogy ellazulnak az izmaim. Ennyit a trükközésről. Tudom, hogy eddig kellett késznek lennem minden pillanatban és nem tovább. Kicsit megforgatom a csuklóm a lazítás kedvéért, megigazítom a kesztyűmet amíg be nem fejezik a beszélgetést.
A következő feladatom túlélni és ehhez bizony információk kellenek. Egy darabig elkényelmesedhetek, csak fülelnem és figyelnem kell. Esetleg ha olyan a helyzet pár jól irányzott kérdés. De mindenek előtt megvárom míg a nő távozik és megszűnik a burok.
A másik szörnyeteggel most nem foglalkozom, önön kudarcom, hogy a szörnyeteget ártatlan bamba járókelőnek néztem. Talán ha nem teszem már rég féltucat sikátorral arrébb kocoghatnék a kerületből.
De most tudják, hogy blöfföltem és mégis előre küldenek, szóval a vesztesek nyugalmával vágok neki a dolognak.
- Amúgy Holmes, Jonathan Holmes. - Kezdem könnyedén csak félig meddig fordulva, hogy látszódjon az akarás de mégse keljen háttal közlekednem az útnak.
- És ön? Megkönnyítené a kommunikációt ha tudnánk egymás nevét. - Teszem még hozzá. Higgadt vagyok, voltam már rosszabb helyzetben is. Ez legalább hazai terep. A fickó meg egy nyitott könyv, végig se gondolom mielőtt tudnám a történetét.

Madeleine aggódva várta a behatolók képét, miközben a főmonitor melletti képre a lépcsőház képét kérte. Össze-össze rándult a szemöldöke ahogy Victor haláltusáját figyelte. Közben a harmadik cselekményre pillant ott, ahol leadták a lövéseket. Azt is látja, hogy a medve eltűnt. Szeme a külső kamerák képére siklik, ahonnan eltűntek a támadók. Nem vár sokat, azonnal újra utasításokat osztogat.
- Próbálják meg közvetlenül hívni a helikoptereket. Azonnal jöjjön vissza a kismadár és az egyik Pave hawk. A két egység azonnal folytassa az útját a lépcsőházba és juttassák ki Victort a helikopterekhez.  - hadarja gyorsan a szükséges intézkedéseket. - Ha nincsenek még rádiójelek, akkor a reptérnek szóljanak, hogy küldjék vissza a két gépet. - ahogy kiosztotta a feladatokat az emberei elkezdek dolgozni rajta.
Tariq próbál segíteni a munkatársán de csak elfekteti a rángatózó és fulladozó Victort. Kezdi érteni, hogy mi történik vele. Azt is tudja, hogy csak egyetlen ellenszere van a testébe juttatott méregnek és azt szívbe kell adni. De abban biztos, hogy nincs ilyen az épületben. Talán csak a közeli kórházban. Talán.Közben megérkeznek az őrök, gyorsan elmondják, hogy miért jöttek. Tariq pedig segít Victort kijuttatni az épületből. Nagyon reméli, hogy vissza tudnak jönni a gépek. Amennyiben nem, azt tervezi, hogy autóba teszi a haldoklót és azzal indul a kórház felé.
Albert sikeresen véghezviszi a megtervezett mozdulatsorát. Eredménytelenül. Ugyanis kiderül számára is, hogy csak illúziókkal harcol. Kezd ebből nagyon elege lenni. Azt viszont örömmel konstatálja, hogy váratlanul eltűnnek ellenfelei mind egy szálig. Egy szusszanásnyi időhöz jut, amit csak Lionheart vészmadárkodása szakít meg. Albert egy pillanatig sem gondolkodik.
- Induljunk. Azt viszont nagyon remélem, hogy eddig nem tudtál a fiúról, sem a helyzetéről.

A teleportálásnak ismét váratlan eredménye van, ezúttal nem vagyok benne biztos, hogy valóban én voltam-e vagy sem de igazából nem is igazán számít, két okból, az egyik az érdekes helyzet ami elém tárul az ugrás után, szinte azonnal elvonja a figyelmem, a másik pedig a társaság akikhez keveredtem. Azonnal széles vigyor jelenik meg az arcomon, valamiről lemaradtam és amik történnek Morgan és a példaképem között azt nem nagyon tudom követni, de gondolom valami gonoszat csinálnak, vagy csináltak és... Igen biztosan! Többet nem is kell értenem belőle, persze érdeklődve hallgatom, hogy mit beszélnek és nagyjából akaratlanul is össze tudok rakni belőle valamilyen képet, de még az sem igazán tiszta egyenlőre, Morganre viszont kedvesen mosolygok vissza a szavaira miközben leülök a kapitány vállán és mondanék valamit csak valahogy nincs meg az a pillanat hogy mondjam is mert beszélnek és mire végeznek Morgan eltűnik én pedig pár másodpercig csak szomorúan nézek utána, legalább is amíg el nem indulunk, mert abban a pillanatba ujjongva dőlök hátra a kapitány vállán egészen addig hogy szinte leesek arról, még éppen nem, de eléggé közel vagyok.
- Halááál. - Jegyzem meg boldogan nyújtózva minden végtagommal mielőtt vissza ülnék rendesen. Ettől a ponttól kezdve egyenlőre izgatottan figyelek, várom hogy ki fog következőnek meghalni és szemlélem a pusztítást amit a páncélosok végeztek, ezt egészen addig amíg egy darabig nem történik semmi.
- Mit csinálunk? - Teszem fel végül a kérdést ebben a pár nyugodt pillanatban a bálványomnak, na jó, példaképemnek, igaz nem ismerem a fogalmakat annyira hogy különbséget tudjak tenni közöttük, a legtöbb fogalmat nem ismerem ennyire, de nem gond, a fogalmak nem fognak megölni senkit, így nem is érdekesek. Jelenleg úgy érzem magam mint akit egy játszótérre visznek és ha képes lennék rá kibújnék a bundámból, egyenlőre azonban csak érdeklődve mozgolódok, leskelődök és kíváncsian várom a... A... Pontosan azt!

Madeleine elégedetten követi nyomon a monitorokon, ahogy a haldokoló Victort kimenekítik az épületből. A visszajelzések miatt tisztában van azzal, hogy érkeznek vissza a mentőhelikopterek és az alkalmazottját nagyon gyorsan, a legközelebbi kórházba fogják szállítani. Csak reménykedni tud benne, hogy időben ér a férfi megfelelő kezekbe ahhoz, hogy túlélje a plüssmackóval való találkozást. Bár fogalma sincs arról, hogy mi történhetett. Miután a két férfi és kíséretük elhagyta az épületet, utasításokat kezd osztogatni.
- Azonnal küldjenek jelentést a SHIELDnek, a helyi rendőrségnek és a nemzeti gárdának. Valamint mérjék fel a károkat. Ebből kérek egy jelentést én és készüljön egy a biztosító társaságnak. A mobilon remélem elérnek, különben megyek a kórházba miszter Montano után. - Madeleine az ajtóhoz lép, feloldja a biztonsági zárat és elhagyja az óvóhelyet. A parkoló felé vette az irányt. Tervei szerint a céges autóval megy majd abba a kórházba, ahova Victort viszik.
Tariq beemeli társát a helikopterre, majd behuppan mellé. Ezután jelez a pilótának, hogy indulhatnak s a gép meg is kezdi az emelkedést. Közben tubust keres az egészségügyi felszerelésben és gégeendoszkópot. Ha talál, a hátára fordítja Victort. A fedélzeti mérnöknek jelez, hogy tartsa erősen a fejét. A megemelt fej és nyak, segíti a légcső egyenletesen egyenes tartását. Az endoszkóppal és a tubussal óvatosan behatol Victor szájüregébe és torkába. Közben az endoszkóppal keresi a garatkupakot és a hangszálakat. Lassan szétnyitja őket, majd egy határozott, de óvatos mozdulattal biztosította a férfi légcsövét. Aztán egy pumpát tesz a cső végére és lélegeztetni kezdi. Ha ez a folyamat technikailag nem kivitelezhető, akkor mellkas kompresszióval próbálja fenntartani a légzését.
Albert azonnal követi Lionheartöt. Amikor meglátják a civileket, a páncélosokat, a medvét és a kapitányt, nem kezd el hosszan monológot fogalmazni. Meglódul és talajszinten támad a másik kapitányra. Kardot ránt és lesújtani készül. Törzs magasságban suhint, tervezi, hogy testre vág. A meglepetés erejét akarja kihasználni. Most azonban már figyel arra, hogy ne ejtsék csapdába a páncélosok.

Izgatottan ülök példaképem vállán és továbbra is figyelek, fészkelődök, mocorgok, de aztán még mindig nem történik semmi és lassan kezd alább hagyni és kezdek csalódott lenni, és így szomorú, és így vérszomjas... És így továbbra is izgatott, ördögi köröket írok le másodpercek alatt szélesen változó érzelmekkel, ahogyan egy pillanatban unottan fordulnék le a válláról, a következőben úgy kapaszkodok meg kíváncsian. A válasz nem annyira lehengerlő mint amiben reménykedtem, de a halál és pusztulás látványa kárpótol és egy színes, kicsit hangos és látványos ujjongásba taszít ami maximum pár másodpercig tart, amíg el nem kezdődik egy újabb beszélgetés amire nem figyelek, amit értek az... " Blah, blah-blah. Mephisto, blah Ki vagy te? " Oké... Ennél egy kicsit többet. A jelenlegi hordozómnak tudtomon kívül is iszom minden szavát, ahogyan az egy példaképpel szemben illik, de ami a másik oldalról jön az nem igazán jut el a tudatomig és amire figyeltem sem értettem teljesen mert nem tudom hogy kiről és miről beszélnek... Szóval gyors hangulatváltással kicsit unottan nézek rá a nőre.
- Ők miért jönnek velünk? Velünk vannak? Öljük meg őket, kezdjük vele! Túl sokat beszél. - Beszéd közben lassan beteges vigyor veszi át az arcomon az unalom helyét ahogyan a nőre nézek aki valószínűleg mégsem volt annyira hangos mint jómagam de mégis eléggé zavar ahhoz hogy azt mondjam hogy az volt mert szerintem az volt, ha pedig szerintem az volt akkor biztosan az volt. A másik alakról attól függetlenül hogy beszéltem róla már meg is feledkeztem mert eddig nem nagyon zavart bele a képbe ahhoz hogy jobban észben tartsam, vagyis de, csak hangozzon el az hogy meg kell őket ölni, már a lábaimat is magam alá húztam a vállán ugrásra készen. Alap esetben már ugranék, de most van egy személy aki múltkor azt mondta hogy figyeljek, figyelek, remélhetőleg azt hogy miként mészárolja le azt a kettőt, a gondolat már most emel az amúgy is jó... Éppen jó hangulatomon a változások pocsolyájában.