WREC - Training Center and Consulting Division - New Jersey Office

Szóval nincsenek velünk és meg is fognak halni, de nem most, nagy csalódás ez részemről, tudom hogy meghalnak de azt akarom hogy most haljanak meg és ne később mert arra várni kell, annyi gyönyörű pusztulás vesz most körbe, a holttestük és a visszhangzó halálsikolyaik csak szebbé tennék a képet, most! Később is de most jobb! Én kis türelmetlen... De meg fognak halni, ez a gondolat máris egy kicsit jobb kedvre derít, aztán rájövök hogy nem most fognak és ismét leírom az előbbi kört, addig a pontig amíg a szenvedésük gondolata annyira fel nem villanyoz hogy hangot is adok neki, ami a kapott választól nem sokba tart mivel akárhányszor is zajlott le bennem az előző ördögi kör, nem tartott tovább pár másodpercnél.
- Ó-Ó-Ó!... - Kezdek bele mint akinek remek ötlete támadt és mindenképpen meg kell osztania a nagyvilággal.
- A haláluk legyen lassú és fájdalmas... És lassú... És fájdalmas!... - Meglehetősen fenyegetőnek hangozhatok, s feltenném a kérdést hogy " biztos nem ölhetjük meg most az egyiket? Legalább az egyiket. " de tudom mi lesz rá a válasz, én pedig tanulékony vagyok, legalább is ha olyan személyről van szó akitől szeretnék is valamit ellesni, a mi jelmezesünk pedig egy olyan személy... Ettől függetlenül mégiscsak feltenném a kérdést, ha nem kezdene a korábban emlegetett nőszemély ismét beszélni. Természetesen teljesen meghazudtolva a korábban elhangzottakat érdeklődve fordítom felé a tekintetem, majd pedig nemértően biccentem oldalra a fejem. Értem nagyrészt hogy mit mond de, egy szó van amivel nem találkoztam még korábban és nem tudom, hogy miként értelmezzem. Szóra is nyitnám a számat de mielőtt megszólalhatnék forogni kezd a világ és puszta véletlennek mondható hogy az utolsó pillanatban képes vagyok megkapaszkodni a vállon amin eddig helyet foglaltam. Kell pár másodperc is amíg visszatornázom magam és csak utána veszem szemügyre a helyzetet és természetesen mosolyogva integetek a kapitánynak és... Annak a nagyon ismerős másik halállistára került személynek. Mindenesetre is koncentrálni kezdek, igen, ismét, harmadjára, próbálgatós hangulatomban vagyok, koncentrálok és megpróbálok az általam tiszta szívből utált, gyűlölt, kegyetlenül elpusztítani kívánt kapitány arcára teleportálni, lényegében pontosan megtapadva azon és farkasszemet nézni vele, valószínűleg kitakarva a kép nagy részét. S hogy miért jó ez? Azért, mert feltehetem számára a mindennél gonoszabb gonosz kérdésem....
- Mi az a laci? - Biztos vagyok benne hogy jó személytől kérdem, még akkor is ha nem tőle hallottam ezt a szót.

Tariq békésen várakozott. Ellenőrizte felszerelését és fegyvereit. Aztán összeszedte Victor mellényét. Sajnos a fegyvereik által használt lőszer nem volt egyforma, így azokat nem tudta elrekvirálni. Azonban gondolt egy merészet. Összecsomagolta és a gép rakterében rögzítette társa mellényét és mesterlövész puskáját. A saját karabélyát gyorsan átszíjazta és a hátán fixálta úgy, hogy egy mozdulattal elő tudja rántani. Közben ellenőrizte Victor fegyverét. Jól karbantartott masszív karabély, bírta a strapát. Néhányszor felhúzta és üresen elsütötte, hogy szokja a ravaszt. Aztán rögzítette magán a plusz tárakat és beugrott a helikopterbe.
- A gépek státusza? Egyébként meg indítson. Azonnal indulunk az almába segíteni. Alacsonyan repüljön, radarszint alatt. - adta ki gyorsan az utasításokat és már kötötte is magát a gép plafonjához, hogy még véletlenül se essen ki. A pilóta pedig tudva, hogy kicsoda Tariq, engedelmeskedett. Közben pedig gyorsan jelentett a többi helikopterről.
- Egy sólyom megsérült, az földhöz ragadt a szerelés idejére. A többi gép épségben van. A kimenekítés sikeres volt.
Miután Madeleine leparkolt, bezárta az autót és besietett az épületbe. Egyből Victor felől érdeklődött és próbált találni egy orvost, nővért, bárkit, aki felvilágosítást tudott adni munkatársa állapotáról, kezeléséről és várható felgyógyulási vagy életben maradási esélyeiről.
Albert amint sikeresen ledöntötte lábairól az élő pajzsot vagy ha úgy tetszik, túljutott rajtuk, nem teketóriázott. Mint felhúzott rugó, precíziós eszköz, mint lövedék amelyet hátulról puskapor robbant előre, támadt ellenfelére mielőtt vagy éppen az alatt, miközben a utasításokat integethetett volna. Észlelte Albert a másik kapitány fegyverét. Sőt emlékei között élt a kép, hogy látta már. Ezért nem vágással próbálkozott. Azt lehet hárítani a buzogánnyal. Egyszerű szúrást akart bevinni, vigyázva arra, hogy alacsonyan maradjon és így gyorsan tudjon reagálni ellenfele kitérő vagy támadó mozdulataira.

Ezúttal már nem érkezik válasz, amin megsértődnék ha nem tudnám hogy kivételesen azért van mert valami nagyon, nagyon... De tényleg nagyon sürgős probléma akadt, szóval elnézem... Meg mert a példaképem persze, neki elnézem... MOST.. Na jó talán máskor is, ez egy kérdés amit eldönteni egy művészet lesz részemről, avagy egyáltalán nem lesz semmiféle művészet benne semmilyen formában mert megoldom egy másodperc alatt! Majd ha lesz kedvem hozzá.. Oké eldöntöttem. Visszatérve a tárgyra, onnan is tudom, hogy sürgős, hogy akaratom ellenére erős változásba kezd az általam látott kép és mire megáll addigra a földön elnyúlva az eget figyelem, nagyjából egy másodpercig amíg latolgatom az előbbi gondolatokat, majd pedig kíváncsian ülök fel és fordulok át hasra, megtámasztva az államat az egyik mancsommal és úgy nézve a harcot. Amíg meg nem unom hogy a földön fekszem és fel nem állok, folyamatosan hátrálva egészen Lionhearthig... Azért őt nagyjából már úgy közelítem meg hogy mégiscsak felé nézek érdeklődve, pár másodperc után pedig rá is mutatok, mert miért ne?
- Ismerős vagy! - Fejezem ki a gondolataimat továbbra is barátságos hangnemben és tudom hogy láttam már valahol, de vajon hol? Vajon akkor is meg akartam ölni? Valószínű, de vajon mennyire? Pontosan annyira mint most vagy nem egészen ehhez a szinthez mérve? Vajon miért nem tettem meg? Emlékszem egy csatára, haldokló emberekre, repülésre és Morganre, a többi kicsit ködös de azt hiszem valahol ott van amit keresek, persze annyira már nem számít hogy egy kicsit is megerőltessem a gondolataimat, és persze az első csattanásnál nagyjából a harc felé fordítom a tekintetem.

Nem egészen úgy sikerülnek a dolgok mint ahogyan kéne nekik de... Nem számít mert így két harcot nézhetek, amit természetesen nem hagyhatok ki, az izgatottság pedig kifejezetten látszik ahogyan lassan pattogni kezdek, főleg amikor az általam legjobban gyűlölt személy elesik és látszólag vége van, ezen a ponton széles és kíváncsi vigyor húzódik végig az arcomon és pár másodpercre még én is megfagyok ahogyan várom, hogy vége legyen, nem akarok egy pillanatáról sem lemaradni, de... Valahogy mégsem történik semmi, vagyis az egyik páncélos mondott valamit de az nem jutott el teljesen tisztán a tudatomig, inkább tompa szavak voltak, ahogyan viszont a kapitány szól hozzájuk és hozzám arra már feleszmélek.
- Óóóó.... - Jegyzem meg csalódottan, látni akartam a halálát, a fájdalmat az arcán mint az utolsó dolgot amit érez, halálsikolyt, vagy legalább nyögdécselést, annyira boldoggá tett volna.... Oké azt hiszem túl is tettem magam rajta, és a csalódott kifejezés helyét azonnal át is veszi egy vigyor.
- Megyek! - Ezzel megindulok ó hatalmas sebességemmel lassan pattogva az egyik páncélos felé, folyamatosan kitartva a karjaimat, hogy vegyen fel, amint pedig ez megvan.
- Gyerünk, repülj Unalmas, repülj! MUHAHAHAHAHAAAaaaaamúgy hova megyünk? - Ó, nem felejtettem el hogy ezek nem emberek hanem unalmasok, nem felejtek, tüm-tüm-tümmmmm.... Arra pedig kíváncsian várok hogy hova megyünk, meg persze próbálok kapaszkodni is hogy út közben véletlenül ne legyek elhagyva, amint pedig magasabban leszünk ismét legeltethetem majd a szemeimet az elhúzódó pusztuláson ami a környéket övezi, már most várom! Az pedig továbbra sem tiszta, hogy miért is indultunk el csak megyünk, nem igazán figyeltem a miértre.

A hazai terep és a nyitott könyv előnye sem ér sokat. Bemutatkozásom nem túl szívélyes fogadás éri. Az előbb már előre látott kudarcom nyugalmával ellazultam, váratlanul is ér ami következik. Nem állok már készen mindenre, ami jön, és már élő pajzsnak is használnak. Így már egyáltalán nem buli az önként megadás gondolata. A lökés nagyobb részét én kapom és a földön kötök ki. Hátamra fekszem azonnal, ahogy a szúró fájdalom a mellkasomba hasít. Néhány bordával kevesebb, ha nem rosszabb. Mellkasom a hideg földön próbálom még stabil, fekvő pozícióba hozni és csak a nem túl fájdalmas pontig venni a levegőt. Mágikus és diplomata ügyességem most nem sokat ér, de az agónia közben még elkapok néhány fontos részt. Pendragon mégsem a tipikus művész álnév csak többről van itt szó ennél. Kis zihálás után összeszedem gondolataim, amíg még tehetem.
~ Elküldte a medvét és a katonákat, de lecsapta a jelmezest is, most jön a másik. Ha valamikor, hát most kell cselekednem mielőtt késő.
Nem tudom mennyire fájdalmas a mozgás, de a fogamat összeszorítva látok neki az elterelésnek. Csak az alsó testem, lábaim mozgatom, hogy a felsőtestem stabil legyen, amennyire megoldható. Mint otthon egy hosszú nap után lazítom meg egyik lábammal a másikon a cipőt, egészen amíg a sarok rész szabad nem lesz és már csak az akaratom tartja ott. Ha teszek valamit csak ront a helyzetemen, de nem nézem végig, ahogy kiüti a másikat is. Mielőtt még lecsapna rúgok egyet és megkínálom egy sáros bakancstalppal. Zavarni talán zavarja és ez elég időt ad a mi hősünknek.

Mint említettem, élvezettel nézem magasabb szemszögből a pusztulást ami körbevesz, vagy éppen alattam helyezkedik el, amint pedig teljesen átjár a látvány öröme, nem tudom megállni hogy ne emeljem fel a tekintetem és a két kezemet magam elé, mintha magam szállnék bármiféle egyéb beavatkozás nélkül, pár másodpercig el is hiszem és teljesen magával ragad az élmény, aztán irányt szeretnék változtatni és nem megy, ami vissza rángat a valóságba. Pár másodpercig hirtelen olyasmit érzek amit nagyon ritkán... Vagyis általában elfejetem, nem tudom mi ez de fájdalmasan keserű érzés, néhány másodperc után pedig....
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! - Igencsak energetikus kitörés az ég felé hirtelen haraggal és vörösen izzó tekintettel, még a karjaimat is széttárva, majd pedig észreveszem hogy egy épület közeledik, az eredmény pedig....
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ... óóóó! - A beteges düh szinte azonnal eltűnik a csend majd pedig a lenyűgözött " ó " kíséretében, s mindennek a helyét átveszti egy őszinte kíváncsiság, hogy vajon mi lehet odabent, mert nagyon arra megyünk, s valóban, pillanatok kérdése és máris bent vagyunk, én pedig betegesen vigyorogva tekintek le a rettegő emberekre és párosul mellé egy igencsak beteges nevetés ahogyan a haláluk el...elke...Elkerülhetetlensége... ?... Szóval ahogyan az közeleg! Egyszerűen boldoggá tesz a látvány, az egyetlen ami hiányzik innen az egy kegyetlen mészárlás és egy kiadós vérfürdő belekkel meghintve, elszenesedett égett halott testek, nyúzott emberek és néhányak akik már a halálért könyörögnek... Ezek a gondolatok oly gyönyörűek hogy ha lehetséges lenne öröm könnyeket csalnának a szemembe... DE mivel ez nem lehetséges így mindez a már említett nevetés formájában jön ki, egészen addig amíg a figyelmem rá nem fókuszálódik csupán az egyik alakra, arra aki miatt most itt vagyunk. Kíváncsian mérem végig, kíváncsian, játékosan és barátságosan és hozzáfűznék valamit de megelőznek. Értetlenül fordítom a tekintetem a beszédes nő felé, akitől azóta sem tudom hogy a laci mit jelent. A lényeg hogy értetlenül nézek rá, majd vissza az illetőre... Majd ismét rá.
- Nem hallottad? Azért mert ő az... És itt van? - Kicsit oldalra biccentve a fejem teszem fel a kérdést, végig bármiféle szarkazmus nélkül, szimplán és egyszerűen értetlenül. Nem vagyok képes megérteni a kérdés lényegét. Mindenesetre is pár másodpercnyi látszólagos elgondolkodás után, ami valójából nem gondolkodás csak üres plafonbámulás, barátságosan elmosolyodom.
- Nem tudom hogy működik... - Kezdem halkan mint aki kicsit félénk.
- De ha jól emlékszem véráldozat, végezd ki. - Jelentem ki kicsit hangosabban, konkrétan teljesen ártatlan hangnemben miközben a nőre mutatok és kíváncsian várok. Vajon unalmas mégsem annyira unalmas? Vagy továbbra is unalmas? Ne legyen unalmas, látni akarom ahogy meghal... Alig várom, csoda hogy nem kezdtem el azt a furcsa mozgást a lábaimmal, nem mintha észrevettem volna ha mégis.

Ahogyan a szavaimra a páncélos egyszerűen leszúrja a nőt, örömteli ujjongással emelem fel a mancsaimat.
- éljeeeen! - Pattogok is egy kicsit örömömben ahogyan a kiserkenő vérre nézek és felfedezek valamennyi szenvedést, vagy... Valamit, úgy veszem hogy szenvedés.
- Még egyszer még egyszer! - Mondom boldogan tapsikolva, alig várván, hogy ismét szúrjon, egészen addig amíg észre nem veszem hogy akiért idejöttünk valamiért futni kezd, amiben nem vagyok teljesen biztos, hogy miért, hiszen jóban vagyunk... Nem?...
- Hé.... HÉ!.... HÉÉÉÉ! - Szólok értetlenül utána, egy ehhez tökéletesen illő tekintettel, majd pedig ismét, sokadjára, megkísérlek egy teleportálást, remélhetőleg azzal az eredménnyel mint amit várok tőle, koncentrálni kezdek és megpróbálok a futó alak vállára teleportálni, olyan formában hogy képes legyek azon megkapaszkodni, ha más nem akkor a hajában, hogy ne tudjon csak úgy elhagyni, bár ő valószínűleg hamarabb fárad el a futásban mint én, igaz én nem is igazán futok hanem csak úgy... Megyek, nem igazán értem hogy miként működik amit csinálom de csinálom szóval mégis értem hogy miként működik csak annyira nem nagyon de azért meg tudom csinálni... Szóval csinálom. Ha pedig oda jutok akkor nem tudom, hogy miként tovább, ha meg tudok kapaszkodni akkor valószínűleg élvezem a sebességet amivel ketten átszeljük a levegőt, boldogan nevetek és pár pillanatra minden nem létező problémám eltűnik a levegőben, bár a nemlétezésnél jobban nem lehet eltűnni... Vagy... Vagy mégis? Hmm... Uncsi, inkább próbálok meg kapaszkodni amíg el nem fárad és meg nem áll, barátságosnak tűnik és ha jól emlékszem fontos, de ami fontos az-az hogy barátságosnak tűnik, szóval kapaszkodok ahogyan bírok.

Meglepően könnyeden húzom fel magam a földről. Számban még érzem a vér fémes ízért, ami egy kelleténél súlyosabb sérülést sejtett. Minden reményem abban van, hogy a mellettem álló hős még időben tesz valamit. Meg is történik, de már az első mozdulatoknál látom, hogy nem vagyok sokkal előrébb.
~ Nincsenek egy ligában. Megint le fogja csapni, ahogy eddig is. Ha engem nem ér közben már jobb lesz a napom.
Sok reményt nem fűzök az eddigi tervhez, már lemondtam róla. És nekem még kelleni fog a másik cipőm a tervezett távozáshoz, rajtam itt semmi nem múlik, csak ha útban vagyok. Amint nem rám figyel az ellenség, gyorsan oldalra lépek és oldalazok. Felkészülök egy angolos távozásra, de még maradok, olyan gyorsan nem akarok eltűnni a színről. Ha sikerül biztonságosabb pontot találni, ahol összeszedhetem magam szemmel tartom a harcot. Biztos, hogy van valamilyen sebezhető pontja, csak meg kell találnom, abban jó vagyok. Mégse esetén felkészülök egy kitérésre, keresek magamnak valamit amivel visszavághatok szavakon kívül. Mágikus fegyverrel ugyan könnyebb lenne, de az most nincs.

Épségben megúszom önjelölt akcióm. Messze elkerülöm a buzogány pusztító erejét, a brit zászlósnak hála. Sikertelenségét látva mégis kifogyok a hirtelen jött ötletekből. Máskor illik majd rendesen felkészülnöm, a város elleni invázióra, legalább mágikus téren. Azért csak úgy nem adom magam. Helyet adok a nálam nagyobb erőknek, s kihasználom az átmeneti szabad levegőt. Senki nem figyel rám, jó alkalom ez, hogy máshogy tegyek valamit. Lépnék, de már csak a lökést érzem, aztán a hideg havat, ahogy közé vágódom. Először négykézlábra próbálok állni, majd feltérdelek. A látvány magáért beszél, magamban forgatom a lehetőségeket, de a helyzet egyértelmű. Bombát is dobhatunk rá, az ellenséget csak karcolgatni tudjuk, legyőzni nem. Ebben a helyzetben módosítok kicsit eredeti tervemen, a hősies elfogatás már meg volt, talán itt az ideje egy megadásnak is, átmenetileg persze. Kezeimet magam mellé emelem tenyérrel felé, jelezve szándékom. Kényelmetlen állásból féltérdre helyezkedem, majd felállok. A harccal ellentétben a diplomatikus képességeimet már nem csak tettetnem illene. Felveszem a szemkontaktust mind a két féllel, ha megfelelő a helyzet, az is elég ha csak rájuk-rájuk nézek miközben beszélek.
- A helyzet egyoldalúságát figyelembe véve javaslom, hogy tegyünk eleget a kérésnek és adjuk meg magunkat.
Közel sem hangzik így kimondva annyira elvetendőnek az ötlet, mint gondolatban. Nem bízom az ilyesmiben, de főgonosz létére próbálta kulturált tárgyalófélként előadni az ajánlatát. Időt nyerhetek, ha mást nem is. Fegyver nincs nálam, fejet még nem hajtok, amíg a két jelmezes nem jut valamire. Reménykedem, hogy jól döntenek, elverik vagy belemennek a játékába.

Albert sikeresen eléri célját és megsérti ellenségét. Ugyanakkor annak pöröly erejű buzogánya lecsap és ő távolabb repül. Azon egy kicsit meglepődik, hogy még csak fel sem tudta dönteni ellenfelét, de nem igen törődik ilyen apró részletekkel. Ebből talpra pattan és miközben látja, hogy ellenségének sebe gyógyul, már pörög is az agya. Megteszi első lépéseit, közben megpörgeti a kardját, majd begyorsít és újra az ellenséges kapitányra támad. ~ Wave after wave ~ A buzogányt ismerve és az ellenfele mozgását lassan kiismerve megtalálta az utat. A másik kapitány kénytelen széles mozgásokkal operálni. Ezért neki közel kell kerülnie hozzá. A másik kapitány hozzászokott ehhez a harcmodorhoz. Viszont ha Albert elég rugalmas marad és közel tudja körbetáncolni ellenfelét, több apróbb sebet is ejthet rajta. Terve szerint olyan lágy részeket és egyensúlyi pontokat fog támadni, amelyek sebezhetőbbek lehetnek a törzsénél. Arc, nyak, csigolyák, ízületek. Ráadásul arra számít, hogy a szőkeség védekezni vagy ellentámadni fog. Tehát muszáj bemozdulnia. Ezt kihasználva Albert kitérésre játszik és arra, hogy apró szúrásokkal vagy vágásokkal kibillentse ellenfelét az egyensúlyából, hogy földre kerüljön, ahol kicsit védtelenebb lehet.