Folyosók

Az iskolában található folyosók.

//Előzmény: Jonah szobája //

Jonah szobájában:
A megnevezésem... Végül is hárítására nem igazán mondok semmit, csak finoman elmosolyodom, kicsit fáradtan, nem azért, mert jómagam poénosnak találom, csak a nevetése... Valahogy kicsit komikussá teszi a helyzetet, ez pedig megmosolyogtat. Eztán pedig érdeklődve hallgatom amit mond, két fajta üveg, oké, nagyjából egy óránk van, oké, kihagytam valami fontosat talán? Jah igen, két doboz könyvekkel álcázva, érdekes, hogy mennyi dologból van most itt hirtelen kettő ezekben a felsorolásokban... Na jó, ez nem igaz, órákból csak egy áll rendelkezésre, kár, de nem baj. Átveszem a dobozt, ami eléggé könnyűnek is mondható, de azért kíváncsiságból kissé fel-le mozgatom, csak lassan és finoman, nem akarom erősen rázni az üvegek miatt, szóval tényleg csak úgy mozgatom, hogy ne legyen belőle különösebb probléma, majd pedig miután meggyőződtem róla, hogy valóban nem lesz ezzel cipekedési probléma, csak eztán adok tulajdonképpen szóbeli visszajelzést, ami... Bőven nem sok.
- Oké. - Mondtam, hogy nem sok.

A folyosókon:
Eléggé kényelmesre veszem a tempót... Végül is egy óra az nem kevés idő, bár tény, hogy hajlamos vagyok meglehetősen lassan menni, így végül is figyelem a srácot, ha gyorsít akkor hozzá igazodom én is, nem fogok belehalni, ha nem feltétlenül kényelmesen kell most menni, mert esetleg sietünk, viszont némán eltölteni ezt a kis sétálást eléggé kellemetlen lenne, legalább is azt hiszem, szóval végül is felvetek valamit, csak úgy ami először az eszembe jut, egy eléggé kézenfekvő téma, ami bármikor előjöhet és talán egy kissé sablon kérdés is egyben.
- Szóval... Milyen volt eddig a napod? - Nem számítok egy hatalmas válaszra, valószínűleg néhány szóban letudja a kérdésemet, de azért valamennyire reménykedem benne, hogy bővebben is kifejti a dolgait, ha nem akkor max rákérdezek... Amint pedig válaszolt, ügyelve arra, hogy ne vágjak a szavába, felteszek egy talán fontosabb kérdést is.
- Merre kezdjük? - Azért ezt csak halkan, nem kell, hogy itt valaki meghallja, például Veszély, annak a gépnek, a szobákat leszámítva talán, mindenhol vannak "fülei", szó szerint füle van a falnak.

Nem válaszol a napját illető kérdésemre, ami egy icipicit fáj, nem szeretem, ha elengedi valaki a szavaimat a füle mellett, de nem kezdem el játszani a sértődöttet mert őszintén szólva nem vagyok megsértve, viszont nekem meg ehhez nincs semmi hozzáfűznivalóm, mármint, hogy kerüljük el a tanárit, eléggé kézenfekvő, ha pedig követem, akkor úgysem megyek én sem a közelébe, bár igaz, tudom, hogy merre van, szóval magamtól sem mennék oda, de így mégiscsak egyszerűbb. Szekrényes folyosó... Rendben, utasítások kiadva, rendben, szóval akkor már csak úgy kell cselekedni, hogy az senkinek se tűnhessen fel. Na most mondjuk a szétrobbanó üveg nyíltan kirakva nem lenne a legbiztonságosabb, szóval azt hiszem, hogy a szekrény mögé kicsit becsúsztatva lenne tanácsos "eltárolni"... Igen, bizonyára, szóval miután meggyőződök róla, óvatosan, szépen sorban haladva először teszek egyet a szekrények egyik végéhez, majd egy füstöset középre, és végül egy másik habosat ama bizonyos másik végére, eléggé szimpla, még ilyen álmos fejjel is képes vagyok felfogni a dolgokat, jó mondjuk ez most meglehetősen egyszerű, valószínűleg ezért megy, ennyire fáradtan valószínűleg, ha pár fokkal bonyolultabb lenne, akkor nem tudnám most megcsinálni, de így megy. Közben egy szót sem szólok és miután végeztem, vissza pakolom a könyveket a maradékra.

- Ez valahogy különösképpen nem lep meg, végül is ha belegondolsz neki elvileg munkája van... Nem? - Nem emlékszem biztosan, de azt hiszem hogy EssExnek van valamiféle munkája... Náh, nem tudom, csak gondolom, mindenesetre is nem várok választ, szóval csak egyszerűen ismételten felkapom a dobozomat, természetesen óvatosan, immáron pedig könnyebb is pár fokkal, bár nem különösebben számottevően, nem mintha eddig pokolian hű de nehéz lett volna de mégiscsak könnyebb néhány üvegnyi kémikus létyóval. Szóval a lényeg, hogy megemelem, majd pedig indulnék is de Jonah felvet majd kérdez, hogy van-e jobb ötletem, amire a válasz tulajdonképpen meglehetősen egyszerű, alapjáraton talán, TALÁN lenne, de most nincs, csak menjünk és kész... Szóval finoman, nemlegesen megrázom a fejemet, és bár finoman csináltam, a hajam súlya miatt így is eléggé úgy érzem, hogy kileng a helyéről, bár tudom, hogy valójából ez nem így van és csak én érzem így, de akkor is eléggé zavaró tud így lenni. Mivel nincs jobb ötletem, továbbra is csendesen követem a srácot, bármiféle téma felvetése nélkül mert hát lássuk be, először jó ötletnek tűnt de a legutóbbi, avagy pár perccel ezelőtti alkalommal sem jött be, igaz, lehet azért, mert ez nem éppen egy olyan helyzet, amiben csak úgy szimplán beszélgetni lehetne, vagy csak nem volt kedve hozzá, ki tudja, nem fogok most ezen gondolkodni, bár már megint ezen agyalok pedig már korábban is gondoltam rá, hogy nem fogok, szóval nem lényeges.

- Értem. - Valamilyen szinten még bólintok is a szavaira, érdekesnek hangzik ez a csőszködés, mármint alapjáraton nem de múmiák felett igen, habár valószínűleg ezt átvitt értelemben kéne érteni, de azok után amik odakint történtek, én kinézem az egészből, hogy valójában is úgy van, úgy mégiscsak jobb, mint például egy halom papírmunkára érteni mindezt, vagy szimplán csak őrködésre... Várjunk csak, én most komolyan ilyesmin gondolkodom?... Igen, jobb lesz ezt a gondolatmenetet félretenni mondjuk úgy örökre és inkább azzal foglalkozni, ami most van. Egy kicsit tudunk haladni amikor.. Léptek, intés, eléggé egyértelműen, így hát behúzódok a növény mögé és figyelem, ahogyan ketten is elhaladnak eléggé közel. Meglepetten nézek utánuk és csak a biztos távozásuk után szólalok meg.
- Érdekes, hogy így egyszerűen észre se vettek minket, azt hittem, hogy még az ilyen átlagos napokon is jobban figyelnek ennél. - Egy kevés elégedettséget lehet felfedezni a hangomban, örülök neki természetesen, hogy nem tűnt fel nekik az ittlétünk.
- Gyorsan eltelt az idő... - Még ezt hozzáfűzöm, mert fel sem tűnt, hogy már ilyen régóta itt sétálgatunk, lehet, hogy egy kicsit jobban kellett volna igyekeznünk?... Nos nem hiszem, úgy vélem, hogy így is rendben leszünk. Felmerül egy döntésre váró helyzet, hogy ki merre megy, erre pedig nekem eléggé egyértelmű a válasz, lehet rám mondani, hogy " olyan vagyok amilyen ", végül is ez így konkrétan illik is rám, de én...
- Megyek fel, biztos ami biztos, te jobban tudod, hogy hova akarod letenni az üvegeket ott lent. -

~ Végül is, gondolhattam volna. ~ Igen, valóban gondolhattam volna, hogy volt köze hozzá, végül is eléggé sokat hallottam már róla, hogy vele van a szerencse, bár azért ez mégsem volt egy olyan hű de nagy dolog, vagyis valamilyen szinten az volt de azért mégsem, ennyivel nem lesz ötöse a lottón, igaz, nem is igazán lenne szüksége ilyesmire, végül is csak az egyik leggazdagabb család sarja, ez pedig nagyon sok mindent magyaráz, viszont ez nem fontos. A nagyképű dologra nem reagálok semmit, szokásomhoz hűen csak figyelem, különösebb érdeklődés nélkül, mert lássuk be, általában ilyen vagyok, vagy nem látszik rajtam, vagy ténylegesen nem tartom annyira fontosnak, hogy komolyabb arckifejezést adjak neki, jelen esetben inkább a fáradtság miatt van mindez, de valószínűleg amúgy sem reagálnék máshogyan, bár nem kizárt. Mindenesetre is ez egy kicsit elgondolkodtat azon, hogy vajon nekem mit tartogat az én képességemmel a jövő... Bár nem igazán tudom elképzelni, szóval jópár hosszú másodperc elmélkedés után inkább elhajtom ezeket a gondolatokat, egy fáradt sóhaj mellett, majd pedig Jonaht figyelem ismét, ahogyan elfogadja, hogy ő megy le és én pedig megyek a másodikra, valószínűleg neki is egyértelmű, hogy ez így sokkalta egyszerűbb, nem térek ki rá még egyszer, hogy miért, magamnak magyaráznám el másodjára, ennek pedig semmi értelme sincs, csak fölösleges fárasztás lenne.
- Oké, majd ott találkozunk. - Ezzel pedig indulok a másodikra, hogy bejárjam ugyan ezt az utat, ugyan így óvatosan, nem lenne kellemes, ha elkapnának ezzel az rakat üveggel, meg a benne lévő szerekkel, igaz nem hiszem, hogy sokat tudnának kezdeni velem, csak miután már elsültek a dobozban az üvegek, az eléggé kellemetlen lenne.

//Folytatás: A könyvtárban //

Épp vége lett "A harc művészete harccal és anélkül" fantázianevű órának. Jól megizzasztottak. Azért csinálják, mert sok borsot törtem már az orruk alá. De hát nem sokkal izgalmasabb így a diákélet, mint csak ülni a padban? Velem legalább mindig történik valami. Vagy inkább miattam.
Most megyünk az öltözőszekrényekhez és ezt már alig várom. Ugyanis 4 szekrényben rejtettem el "melgepetést". Vajon ki lesz az első, aki szembesül a 2 hetes romlott hússal vagy a békával, amit a szekrényébe tettem? Sikerült kipiszkálnom a zárakat, de volt, aki egyszerűen gyanútlanul nyitva hagyta beszélgetés és pakolás közben, én pedig addig dolgoztam. A legjobban talán az fog tetszeni, amelyiknek az ajtajához egy damillal egy kis lábos fülét rögzítettem. Benne finom baracklekvár, ami majd végigfolyik azon, aki a szekrényét kinyitja. De a legnagyobb balhé abból lesz, hogy valakinek a szekrénye mélyére a cuccai mögé eldugtam egy üveg borzasztó erős japán rizspálinkát. Nem volt könnyű becsempészni az épületbe sem és majd magyarázkodhat a srác, ha valaki meglátja nála. Lehet, hogy ez csak 2-3 hét múlva lesz, de hát én gondolok a jövőre is. Nem mintha haragudnék az illetőre. Nem kell ahhoz pikkelnem valakire, hogy ilyet csináljak.

Na, ez marha jó buli lesz, nagyon izgatott vagyok! Csendben molyolok a szekrényemnél, de figyelem, hogy mi történik a többiekkel. Persze majd úgy teszek, mint aki semmiről sem tud és megpróbálok segíteni is. Így az igazi a móka. Ez az igazi Zűrzavar-módi!

A többiekkel ellentétben meg sem izzadt, persze azért mert leginkább végig bujkált. Jól csinálja eddig szinte észre sem vette senki. Nem is akarja, képtelen rájönni, hogy miért akarta az anyja, hogy idejárjon...ha még életben lenne, más lenne, de így....
-Ez mi....-
Nyögi ki ahogy a lekvár konkrétan mindenhonnan folyik rá  a nyakába, a haja is tiszta lekvár, és túlzottan nem is lát sok mindent, míg ki nem törli a szeméből, miután rögtön körbe néz. Egy idősebb fiún akad meg a tekintette. Levegőt vesz, dühösen, aztán inkább csöndben maradva elkezdni rendbe hozni magát. Ismeri a fiút, bár nem tudja, hogy hívják, de innen-onnan hallott már róla, hogy ő szeret ilyesmiket csinálni. Jobb lesz ha nem okoz gondot senkinek sem...
Még jó, hogy van váltás ruhája, és gyorsan cselekszik, a lekvár nagy részét letudja mosni, így nem ragad tőle, és tiszta ruhát is tud venni.

Ok, beletette a kulcsot. Halál nyugodtan elfordítja a zárban és biztos kézzel kinyitja az ajtót, mint egy sima átlagos hétköznapon. Éééés....megvan! Az ajtóval kirántja a fazekat és tetőtől talpig beborítja a lekvár, az edény pedig hangos csörömpöléssel ütpdik neki az ajtónak.
Óriási röhögésbe kezdek és szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Még a szeméből is törli, k...va jó! Kiszúrt engem, biztos sejti, hogy én voltam. Tessék, meg lehet próbálni bebizonyítani! De nem csinál mást, csak morcosan próbálja magát letisztítani. Aztán előveszi a váltás ruháját és kezd átöltözni. Azt is le kéne önteni, hogy egy szál gatyában vagy lekváros/vizes szerelésben dzsasztázzon végig a sulin. Majd legközelebb, egyelőre ezen is tök jól szórakoztam.

Odamegyek ehhez a sráchoz. Egyike azoknak, akik sose jelentkeznek órán, sose csinálnak semmit maguktól, csak csendben meghúzódnak. Nem érdekelnek az ilyenek, én az egyéniségeket szeretem inkább, mint például Jonah. De most buli van.
- Bocs, haver, de nem bírtam ki röhögés nélkül. Elromlott a hűtőd, hogy a szekrényben tárolod a nagymama lekvárját?
Ami megmaradt a fazékban, abba belemártom az ujjamat és jóízűen megkóstolom.
- Mmmm, nem rossz, kár érte!

Pont akire gyanakodott kezd el éktelenül röhögni legelőször. Régebben a fejére húzta volna a tálat a maradék lekvárral együtt. Egyre dühösebben öltözködik, és a lekváros cuccát bevágja a táskájába, közben gyors tempóban megtörölközik, szerencsére nincsenek sokan, akik vannak, azok sem fordítanak sok figyelmet rájuk.
-Bizony kár...-motyogja-...igaz nem is tudom hogy szeretem-e a lekvárt....-és igen, tényleg nem emlékszik erre a kis tényre, majd mintha nem is említette volna az előző mondatot, teljesen komoly arccal a fiúhoz lép, és megfogja a vállát.
-Tudod mi a képességem? Bárkit rátudok venni, hogy belém szeressen, egy...egyszerű...érintéssel...-
-Nos, szerinted érdemes volt lekvárral teli tálat a fejemre borítani?-
Kérdezi, halálosan komoly arccal, miközben megszorítja a vállát.

A röhögéstől még dühösebb lesz a srác és ez még viccesebb a számomra. Szeretem, ha tudok hatni az emberekre. Aki csak szó nélkül elmegy az ilyen mellett, az nem olyan szórakoztató. Nem is tagadja, hogy ő tette be a szekrénybe a lekvárt. Na, ez jól indul! Aztán meg azt mondja, nem tudja, szereti-e a lekvárt.
- Hogy lehet ezt nem tudni? Hát kóstold meg, most van bőven. Illetve csak volt.
Odajön és vérkomoly arcot vágva közli a "képességét".
- Tényleg, édesem? Akkor én most már a lányokat el is fogom felejteni? Jó vicc volt, haver!
Annyira komikus, hogy ezt az átlátszó hazugságot olyan fejjel mondja, mint amit az orvosok vágnak egy rosszul sikerült műtét után, mikor közlik a rokonokkal, hogy a páciens ottmaradt a műtőasztalon.
- Én borítottam volna a fejedre? Itt álltam a szekrényemnél végig.
Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. Megpróbálom a karját megfogni és a kezét lecsúsztatni a vállamról. Nem erősen, csak jelzem, hogy mit szeretnék. Verekedni nem szeretek, szóban sokkal izgalmasabb a harc és abban jó is vagyok. És még valamiben vagyok jó. Ha észreveszem, hogy valaki nem biztos a dolgában, akkor még jobban össze tudom kavarni a képességemmel. Ezért is hívnak Zűrzavarnak. Na, azt mondta, nem tudja, szereti-e a lekvárt. Most akkor összpontosítok és igyekszem összekavarni. Ha sikerül, mondgoatni fogja, hogy milyen finom, aztán azt, hogy még nem kóstolta, utána meg hogy nem szereti. Ezek mindig vicces beszélgetések.

Hagyja hogy leszedje a kezét a válláról, vállat von. Soha nem volt egy jó színész, csak vissza akart vágni egy kicsit, de láthatólag nem jött be. Nem igazán kedveli az ilyen típusú alakokat, de mindig el tudott bánni velük. Ez a hónapokig való magába zárkózás....nos nem tett túl jót neki. 
-Csak feltételeztem, hogy te voltál, hallottam már rólad, szereted csinálni a bajt. Ráadásul te vagy egyetlen aki fennhangon nevetett rajta....-
Mintha egy kicsit kétségbe esett arcot vágna, mikor a lekvár esik szóba megint.
-Hát nem is tudom...nem emlékszem rá, hogy valaha kóstoltam volna....de biztos, hogy nem szeretem...de nem vagyok túlzottan biztos benne...-
Motyogja összezavartan, majd a fejéhez kap.
-Már megint nem emlékszem...miért nem emlékszek ilyenekre....-
Dühösen okölbe szorítja a kezét, amiből zöldes folyadék kezd el csöpögni, és enyhén kimarni a padlót ahogy eléri azt.

Simán hagyja, hogy letereljem a kezét a vállamról. Aztán kissé csalódott, de elmondja, miből gondolja, hogy én voltam. A szokásos: én már többször lebuktam, innentől mindent rám fognak. Ez jó, mert én el tudom játszani az ártatlanul vádolt embert, amikor nincs bizonyíték.
- Hát tudod, ilyet nem minden nap látni és nem bírtam ki. De remélem, azért nem haragszol, hogy kinevettelek!
Persze nem érdekel, hogy dühös-e rám vagy nem. Most csak játszom, mert úgy néz ki, hogy vele lehet. Most egy darabig mellette fogok állni, aztán majd megint megtréfálom. Vagy ráveszem, hogy együtt csináljunk valami hülyeséget. Az lenne a legjobb.

Közben beválik a trükköm is. Össze-vissza beszél, aztán a fejéhez kap és panaszkodik, hogy nem jó a memóriája. Ezt már nem röhögöm ki, pedig tetszik az eredmény. Inkább eljátszom, hogy meg akarom nyugtatni:
- Ugyan már, mint a gyerekek, meg a tökfőzelék. Nem tudják milyen, de meg vannak győződve róla, hogy nem szeretik. Tessék, kóstold meg! Bocs, de kanál épp nincs nálam.
Ezzel megfogom az ajtón lógó fazekat, amiből még mindig folyik a lekvár. Odanyújtom neki, hogy belenyalhasson vagy az ujját megmártva megkóstolhassa a finom baracklekvárt. Tuti nem fog neki kelleni. Szerintem attól fél, hogy a fejébe akarom húzni vagy valami hasonló. Akkor is tettem egy gesztust. Ezekkel olyan szépen lehet az embereket manipulálni.
A gyerek még mindig nagyon dühös és a keze ökölben van. Valami folyik belőle, de az nem lekvár. Ó, savat termel a kezével? Ezzel milyen balhékat lehetne csinálni! Kell nekem ez a srác, megpuhítom.
- Te, figyelj, a kezed... Az a zöld folyadék honnan jött? Elég gázosan néz ki. Nem fáj?

-Tök...tökfőzelék?-
Egy pillanatra kizökken a dühöngésből, ami leginkább maga ellen irányul, vagyis a memóriájára. Majd a kezeire pillant, ahogy a padlóra folyik a sav, amit a másik kicsit furcsáll.
-Nem... nem...fáj egyáltalán....-
Koncentrálni próbál, hogy abbahagyja, nem szeretne kárt okozni a iskolában. Amúgy sem mehet így sehová, mert mindent csak szét marna.
-Nem kell pisisként bánni velem....-Morogja mikor a lekvár kóstolgatását javasolja.
-Nem arról van szó, hogy nem ettem még, én arra nem emlékszem, hogy ettem-e valaha. Mióta anyu meghalt, memória zavaraim vannak....-
Aztán itt elhallgat és zavarában próbál elfordulni, de közben vigyázni is hogy nehogy mást is össze savazzon.
-És bármit is csináltál az előbb nem segített a memória zavaromon....ennyire azért nem szoktam össze zavarodni...-

//Bocs, de most mennem kell, de este jövök vissza olyan 7 óra felé, de lehet hamarabb is. Nyugi nem fogok eltűnni játék közben //

Nem érti a tökfőzelékes példámat. Lehet, hogy ő nem volt válogatós gyerek, mint én. Nem fáj neki a sav, immunis rá, ahogy ez lenni szokott a mutánsoknál. Jó esetben. Lassan abbamarad a csöpögés és kitisztul a keze.
Durcáskodik, mikor elé rakom az edényt. Ez tényleg olyan, mint az etetés és láthatóan nem tetszik neki, de csak morog. Az ilyeneket a legkönnyebb rávenni a hülyeségre. Eddig nem figyeltem fel rá, de úgy látom, jóban leszünk.
- Jól van na! Nem erőszak a disznótor - mondom és elengedem a fazekat, ami visszacsapódik az ajtónak és rám is fröccsen egy adag lekvár.
- A francba! A vadonatúj nadrágom!
Persze most is elegáns vagyok, mint mindig. Anyuéktól megszoktam és bárhová vittek gyerekkoromban, kirittyentettük magunkat. Az üzleti élet meg a politika ilyen. A legnagyobb gazemberek is kiöltöznek és a tetteiket végül kimagyarázzák. 

A srác még mindig zavarosan beszél, de aztán kezd elmúlni a hatás. Meghalt az anyja és ez ment az agyára. Azóta vannak kihagyásai. Hát ez elég gáz. Lehet, hogy én is összeomlanék, ha apu vagy anyu meghalna.
- Nem tudtam, részvétem! A nevemet akkor már hallottad másoktól, de azért bemutatkozom: Charles Dialin vagyok - mondom és a karomat behajlítva a könyökömet nyújtom felé, hogy ő a könyökével megbökje. Savas kezet nem jó szorongatni.

/Ok, nem aggódom  /

Kezd kicsit megnyugodni végre, és a sav termelése is abba marad, bár némi éget szag terjeng az öltözőben. Halványan elmosolyodik, mikor a srác is összekeni magát lekvárral, igaz csak kicsit, de z enyhít valami a bosszúságán az egész helyzet miatt. 
-Öhm...köszi, persze hogy nem tudtad, nem reklámozom. Azt hiszem csak a tanárok tudják....-
Láthatóan zavarban van, és nem igazán tudja leplezni sem, mondjuk nem is biztos, hogy akarja. Sóhajt egyet, és a könyökével megböki Charles-ét.
-Jason Liam Norman, szólíts Jason-nak vagy Liam-nek ahogy tetszik. Ne néz dilisnek vagy ilyesmi, csak nem szoktam beszélni senkinek a memória zavaraimról....inkább kerültem eddig mindenkit...azért, hogy ne nézzenek dilisnek, bár lehet hogy pont ezért néznek annak. Bár azt megszoktam már hogy nincs sok barátom....-
Kicsit elvörösödik, mikor azon kapja magát, hogy belelendül a beszédbe és elhallgat.

Tetszik neki, hogy én is összekentem magam. Törölgetem a nadrágomat és végül le is jön a lekvár. Nem hagyott nagy nyomot. Majd otthon úgyis kimossák. De jó nekem, hogy hétvégén mindig hazavihetem a szennyest! Nem kell ilyen apróságokkal feleslegesen bajlódnom.
A srác még mindig zavarban van. Kiderül, hogy olyan titkot árult most el, amit még a tanáros sem tudnak. Hát furcsa dolog, hogy pont nekem, az iskola rettegett és utált fenegyerekének mondja el pont azután, hogy egy csínytevés áldozata lett. Ez egy ártatlan lélek lehet, aki megbízik abban, aki megpróbálja ezt elérni nála. Én pedig ezt jól szoktam csinálni.
Jason Liam Norman, ez a neve. Jó lesz a Jason. Azt mondta először, biztos azt szereti jobban. Egész sokat elmond magáról. Figyelem és teljesen igaznak tűnik, amit mond. Ezek szerint nem csak én nem láttam még társasági életet élni. Na, majd beleviszem a jóba. Mellettem kitanulja, hogy legyen sok barátja. Vagy ellensége.
- Jól van, Jason. Dehogy nézlek dilisnek! Ez tényleg elég gáz és nem tudom, mi lenne, ha velem történt volna ugyanez.
El kéne vinnem inni. Akkor mindig megnyílnak az emberek.
- Te, figyelj, kimehetsz a suli területéről?
Szerintem nincs még 17 se és nem biztos, hogy ez összejön. Az apjáról még nem tudok semmit. Ha szerencsém van, adott le szülői engedélyt, hogy a kölyök kimehessen. Ha nem, akkor Veszélyt kéne kijátszani valahogy. Ahhoz egy informatikai zseni kéne. Ez az átkozott masina mindent lát és hall. Mint a besúgók.

//Nincs suli, nyári szünet van még mindig, augusztus van. És Tyler karija nem mehet ki (ha ő nem tudná, igen v nem) - Nef//

/Ok, javítottam./

-Gáz? Azt hiszem erre nem ez a megfelelő szó....-
Így is eléggé szerencsétlennek érzi magát, a memória zavarok miatt, hogy másról ne is beszéljen. Az hogy "gáz" nem igazán fejezi ki az adott helyzetet. Persze nem várja el, mindenki átérezze vagy tudja hogy mit érez most.
-Nem hagyhatom el a sulit, még csak 15 vagyok, és szülői engedélyem sincs rá. Amúgy gyakran csinálsz ilyen lekváros trükköket? Hogy hogy nem kaptak még rajta a tanárok?-
Érdeklődik, persze még mindig dühös egy kicsit, és nem is bízik meg benne teljesen. De azzal, hogy össze ismerkedik vele egy kicsit, nem fog ártani senkinek. Legalább lesz egy ismerős a suliban akihez szólhat néhanapján. 
-Már régóta jársz ide?-

Nem elég neki a részvét, amit nyilvánítok. Többet pedig nem fogok, nem olyan közeli barát vagy rokon, hogy olyan nagyon érdekeljen. Meg szerintem tök fölösleges is lenne most ilyen szavakon lovagolni. Úgy néz ki, nem tudom kivinni piálni. Még csak 15 és engedély nuku. Veszélyt kijátszani meg szinte lehetetlen. Persze megpróbáltam már párszor, de mindig lebuktam. Elég idegesítő, hogy állandó megfigyelés alatt tart minket. Fő a biztonság, meg minden, de hát akkor is bosszant.
- Szeretem érdekesebbé tenni a dolgokat. Most őszintén: nem unalmas mindig csak ülni és tanulni, meg csinálni, amit mondanak? Mert nekem az. És azért hallhattál már rólam, mert sokszor rajtakaptak. Ezért kapom én a legkeményebb feladatokat a veszélyteremben, meg az összes harci órán. Gondolom, már láttad.
Bizalmatlan a srác, de úgy néz ki, még tényleg nem állt vele szóba senki. Ha egyszer nem adott rá okot... Én viszont a lekváros fazékkal kitűnő módját találtam meg a kapcsolatfelvételnek. 
- Amióta újraalakult a suli, azóta én itt vagyok. Beadtak, mert a magántanárokat kikészítettem. Jövőre érettségiznem kell, de baromira nincs hozzá még kedvem. Szereted a komolyzenét? Van egy pár lemezem, hallgathatnánk valamit, ha gondolod.