Európai Országok Nagykövetsége

A Sunnyside nevű kissebségi negyedben épült a főleg közép-európai államok nagykövetsége. Ide tartozik főként Németország, Svájc, Ausztria, Magyarország a szláv államok és Románia is. 2019. Január 2-a óta működik, tolmácsaik leginkább amerikai származásúak, de értenek szerbül, németül és magyarul.

A doki megint itt volt a Sunnyside-ban. Talán akkor járt itt utoljára, mikor a rendőrörsre hívták be a klónja miatt. Azóta rengeteg idő eltelt és nem lett sokkal okosabb a Hydra-val kapcsolatban. A stadionban elvették a vérmintákat, nem tudta őket elemezgeetni az otthoni laborjában, ahogy tervezte.  Továbbra is golyóálló mellényben járkált mindenhiva és a fegyvereit sem hagyta otthon soha. Tudta ugyan, hogy a terroristák sokkal fejlettebb technológiát használnak, de azért túlzásokba nem akart esni. Így is többen már fogták a fejüket, hogy minek járkál ennyi fegyverrel a doktor. Hónapok óta viszont csend volt, semmit nem hallott a mutánsellenes nácikról.
A mai napon egy tudományos konferencián kellett előadást tartania a genetikai kutatásokról, amiknek a szakavatottja volt. Nem írta meg a teljes beszédet, csak egy prezentációt hozott, ami tartalmazta a címszavakat és a diagramokat. Erről akár órákig tudna beszélni, de persze már kitalálta, hogy mennyi fér majd bele az időbe, ami a rendelkezésére áll.
Az esemény furcsa fordulatot vett, amikor az üvegfalakon kinézve villanások látszottak mindenfelé. A dokinak eszébe jutott a démoni megszállás, ami hasonló volt. A híradások képeit rögtön közzétették és ezekből jött rá, hogy a Hydra van itt, mégpedig nagy erőkkel. A legutóbb a többiek harcoltak a katonákkal és a doki csak utólag jöhetett rá néhány dologra. Jól fel voltak szerelve, de a golyó átütötte a ruhájukat. Ilyen robotokat viszont még nem látott korábban.
Első gondolata az volt, hogy Starkért jönnek. A Hydra-val talán ő veheti fel a versenyt és vagy az oldalukra akarják állítani vagy ki akarják iktatni. A helyszínen nyilván volt más is, aki tudott a Hydra-ról, sőt a doki sejtette, hogy egy ilyen kaliberű fegyverszállítót is beavatott a S.H.I.E.L.D. Ezért úgy gondolta, nem az ő dolga figyelmeztetni, mivel a profik majd elintézik ezt. A civileknek csak meg kell próbálniuk nem pánikolni és biztos helyre távozni. Ha a várost akarja megszállni a szervezet, akkor persze nem ússzák meg ennyivel, de Zield hitt a S.H.I.E.L.D-ben, hogy megállítják a bandát.
Elindult kifelé az épületből, lehetőleg arrafelé, ahol le kellett adni a fegyvereit. Felvette azokat, ha sikerült és távozás közben vigyázott, nehogy a tömeg elsodorja. Azt sem tartotta kizártnak, hogy odabent vagy az utcán is voltak Hydra-katonák, ezért figyelt. Ha lövöldözés tört ki, akkor fedezéket keresett.

Még csak kábé két hónap telt el azóta, hogy kiszabadultam a brooklyni stadionból a legutóbbi "fantasztikusan" sikerült rendezvény után, amikor képviselnem kellett az X-ment, de már megint itt vagyok öltönyben millió ember közt. Ráadásul most nem csak mosolyognom kell majd, és esetleg egy pár civil érdeklődő kérdéseire felelnem, hanem az EU nagykövetei előtt kell majd felszólalnom a mutánsok jogaiért. Már ezerszer elmondtam magamban, hogy mekkora idióta vagyok, hogy elvállaltam, de a legkevésbé sem érzem jobban magam. Néha már úgy érzem, hogy valami elvetemült oknál fogva direkt engem, a legalkalmatlanabbat dobnak be az ilyen feladatokra, de nem tudom, hogy ez kinek jó. Idén kezdtem el a középiskolát! Serena azt mondta, hogy senki más nem ér rá, és hozzá kell szoknom ehhez, mert ez hozzá tartozik az X-man léthez, meg egyébként is milyen jól "vizsgáztam" Genoshán, de ez nem boldogít. Ahogy járkálok az Expon, minden alkalommal, amikor kinézek az utcára (és ez elég gyakran fordul elő, hiszen nagyjából az egész fal üvegből van), elfog a kísértés, hogy egyszerűen lelépjek. Aztán persze rájövök, hogy valószínűleg nem sikerülne. Folyamatosan itt jár a nyomomban egy nagyon fura fickó, akit velem küldtek. Mielőtt elindultunk, Amelia félrevont, és azt mondta, hogy tartsam rajta a szemem, de úgy érzem, hogy inkább ő figyel engem. Annyit tudok róla, hogy Jerome Masambának hívják, és abból a jövőből jött, ahonnan Amelia is származik. Kiugrott X-man, aki elvileg nem jelent veszélyt, de oda kell rá figyelni. Nagyon biztató. Már nagyjából egy hónapja a kúriában lakik, de még alig pár szót beszéltem vele. Ő úgy viselkedik, mintha már évek óta ismerne, de elég szótlan és távolságtartó. Elég kényelmetlen társaság, és a kibernetikus szeme sem dob sokat a bizalomgerjesztőségén. Szerencsére nem csak ő jött velem, hanem Max is. A démoninvázió óta nem láttam, így nagyon örülök, hogy végre újra találkozunk. Viszont egy kicsit mintha nem lenne önmaga. Tudtam, hogy a Dormammu elleni csatában ő is súlyosan megsérült, hiszen ott voltam, de azt nem tudtam, hogy ennyire maradandó sebeket szerzett. Nem csak az arcán látszik ez meg, hanem a viselkedésén is. Sokkal szótlanabb lett. De az nem változott, hogy amikor kell, próbálja tartani bennem a lelket, és ezért nagyon hálás vagyok. Úgy olt, hogy Harcimadár is jön de végül a hideg miatt nem vállalta. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy sokat segített volna ha itt van, lehet, hogy ebben az idegállapotban csak felhúznának a kommentárjai. Viszont lehet, hogy legalább egy kicsit el tudná volna vonni a figyelmemet a félelemről.
Még van egy kis idő a felszólalásomig. A fejem tele van mindenféle udvariassági formákkal, és egyéb hasznos dologgal, amire szükségem lehet, de már kezdenek összekeveredni. Már nagyon közel vagyok a teljes pánikhoz, amikor az épület megremeg. Kinézek az üvegfalon, és megpillantom a tengerből kimászó polipszerű robotot. Azonnal felismerem rajta a Hydra jelzést.
- Figyelmeztess, hogy soha többet ne vállaljam, hogy képviselem az X-ment! - mondom Maxnek. - Eddig kettőből kétszer Hydra-támadás lett a vége.
Előkapom a botomat, és felkészülök a harcra. Nagyon örülök, hogy végül nem beszéltem le magam arról, hogy elhozzam. Azon kapom magam, hogy szinte hálás vagyok a Hydrának, amiért felbukkant. Így nem kell felszólalnom! Így csak az a dolgom, hogy megakadályozzam, hogy ez ártatlanok életébe kerüljön. De ehhez még mindig jobban értek. Remélem azért akad itt még pár kósza szuperhős, mert hárman kicsit kevésnek tűnünk ez ellen. Megfordulok, és Jerome-ot keresem a tekintetemmel, de nem találom. A francba!

Nem sokon múlt, hogy itt vagyok. Attól a pillanattól kezdve, hogy Serena, akit itt Ameliaként ismernek, kijelentette, hogy nem az ő világából származom, nem kívánatos személy lettem a realitásban. Riez néhány napon belül elintézte, hogy hazajuthassak. Nem emlékszem, hogy a saját világomban létezett volna ez a technika, de itt nyilvánvalóan igen. Akkor derült ki az igazság, amikor beazonosították a realitásomat, az eszközzel. Kiderült, hogy mégis közös a világunk az ide érkezett Serenával. Ekkor Riez felajánlotta, hogy újra beszéljek vele, mielőtt távoznék, és én elfogadtam az ajánlatát. Következő találkozásunkkor sikerült is egy egészen elfogadható magyarázatot találnunk arra, hogy miért emlékszünk másként a világunkra. Amikor a kaput felrobbantottam, a realitásutazás mellett az időben is elcsúsztam, körülbelül hat évet előre. De ez még a legegyszerűbb része a dolognak. Megtudtam, hogy a Főnix nyomában a múltba jöttek, és az itteni Azareus élete árán végül legyőzték. Ez azonban olyan változások sorozatát indította el, amik azt eredményezték, hogy ez a világ leszakadt a miénkről, és egy divergens idővonallá vált. Rengeteg minden másként történt, egy dolgot azonban sikerült kiderítenem, ami végül maradásra bírt. Ebben a világban is él egy kisfiú, akit Jerome Masambának hívnak, és minden bizonnyal hamarosan megjelennek a mutáns képességei. Egy pillanatra elfogott a szentimentalizmus - rég történt ilyen velem - és azért akartam itt maradni egy kicsit, hogy egy olyan világban élhessek, amiben nem történtek meg azok a borzalmak, amik azzá tettek, ami vagyok. Amelia elintézte, hogy befogadjanak az X-kúriába egy időre, így ezzel nem volt probléma. Az eredeti tervem az volt, hogy néhány hétig maradok csak, aztán visszatérek a saját világomba, és megpróbálok újra beilleszkedni évekkel az eltűnésem után. Mostanra már azonban mások a terveim. Amikor megtudtam, hogy Omega alig fél éve bukkant fel először, megfogalmazódott bennem valami. Rájöttem, hogy itt megmenthetek egy másik Jerome Masambát attól, amit nekem el kellett szenvednem. Elég annyit tennem, hogy most, még azelőtt, hogy bármi köze lenne az itteni énemhez, megölöm Omegát. Azóta csak azon jár az eszem, hogy ezt hogyan tudnám megvalósítani. Tudom, hogy a Testvériség teljesen más, mit az én világomban. Nem is Magneto vezeti, ő már rég halott, de Omega ott van, és ez az egyetlen, ami igazán számít. Azzal is tisztában vagyok, hogy nincs esélyem ellenük egyedül, de az X-men nem opció. Túl lassúak, túl óvatosak és túl körülményesek, pont mint az én világomban. Nem számíthatok rájuk, és nem maradhatok velük hosszú távon. Viszont a csapat, amit Magnetoék ellen vezettem, már más téma. Ők valószínűleg itt is léteznek, csak nagyon fiatalok. De megfelelő vezetés mellett így is hasznomra lehetnek. Mindenképpen megkeresem őket, és kiderítem, hogy tényleg alkalmasak-e, de ennek még nem jött el az ideje. Viszont az egyikük itt van a közvetlen közelben. Az X-men egyik kisegítő tagja, és a SHIELD ügynöke, Axe. Az én időmben magányos igazságosztó volt, és már itt is látszik, hogy kezd kiábrándulni az X-menből. Elég volt megfigyelni, ahogy viselkedett velük a rendezvény előtti megbeszélésen. Ebben az életállapotban valószínűleg nem lesz nehéz rávenni, hogy velem tartson. De előbb még meg kell állapítsam, hogy tényleg szükségem van-e rá, így nem sietem el a dolgot. Ez viszont csak az egyik oka, hogy eljöttem. A másik, amit az X-eknek is elmondtam, az az, hogy meg akarok ismerkedni a világ technikai és politikai helyzetével, és erre ennél jobb alkalom nem lesz. Nem is nagyon volt ellenükre, hogy elkísérjem Danny-t, aki el fog szólalni. Nagyon furcsa ilyennek látni, hiszen én már veterán X-manként emlékszem rá. Most pedig itt van előttem huszonéves srácként, aki majd elájul az idegességtől, mert fontos emberek előtt kell felszólalnia. Elég abszurd ötlet, hiszen a középiskolai oktatás kimaradt neki. Nincs szívem azt mondani, hogy kezdjen el hozzászokni ehhez, pedig jól tenné. Az én világomban akárhogy próbálta minden téren képezni magát, az élet mindig képes volt olyan feladatot állítani elé, amire nem volt felkészülve. Éppen ezzel vívta ki a társai tiszteletét, hogy ezeket képes volt megoldani. De most hagyom, hadd foglalkozzon az aktuális problémával.
Éppen egy kissé lemaradva a két sráctól egy olyan fegyvergyár-standot keresek, amit még nem láttam, amikor az egész épület megremeg. Mindenhol egyszerre jelenik meg a képernyőkön, hogy mi is történt: Hydra támadás. Tudtam, hogy jelenleg a Hydra igen aktív a világban, de arra nem számítottam, hogy itt is felbukkannak. Az első dolog, ami eszembe jut az az, hogy fegyverre lesz szükségem, így folytatom a keresést. Olyan helyet keresek, ahonnan a káoszt kihasználva el tudnék emelni egy nagyobb kézifegyvert. Valószínűleg várnom kell még a helyzet további eszkalálódására, hogy ehhez megfelelő fejetlenség alakuljon ki, de a célpontot elkezdem keresni.

Olybá tűnik a sors utál engem. legszívesebben még a kórházban feküdnék, és depiznék magamban, de hét a S.H.I.E.L.D. emberekén sok mindent nem tehetek meg. Szerencsére a munka lehetősége még nem volt meg, mert kényszer szabadságra küldtek kis rehabilitációként. A Kannibál Őrültel való ismételt találkozás után a nyugalmam igen... ingatag volt. Amit velem tett az olyannyira szörnyű dologként ért, hogy még mindig remegek és feszült hangulatban vagyok, néha még mormogok is magamnak. A rémálmok gyötörtek meg a legjobban. Altatóra volt szükségem, hogy az első pár napban aludni tudjak, már amikor eszméletemet visszaszereztem. Egy nyugalmasnak gondolt 3 napot szándékoztam itt tölteni, amelyet bár csak úgy kaphattam meg, ha teljesítek egy apró megbízást, miszerint felügyelnem kell egy rendezvényt, de úgy gondoltam nem lesz gond. Mostanában nem voltam hajlandó megválni a fegyvereimtől, így mindegyik velem volt... azonban... az események nem akartak nekem nyugtot hagyni. Alig pislogtam egyről a kettőre, máris pánik vesz körül ismét. Mikor megpillantok egy Hydra jelképet rögvest elönti a düh a lelkemet. Bár jelen állapotomban az őrülttel való találkozás biztosan megtörne, a Hydra látványa felhevíti bennem az érzéseket. Fedezékbe vonulok, és lekapom az íjamat a hátamról, és várok, miközben egy nyílvesszőt helyezek az idegre.

Mégiscsak érdemes volt eljönni az expo-ra. Nem hittem volna, hogy tudnak újat mutatni nekem  fegyverek terén, de mégis sikerült. Mondjuk mit vártam? Az idő nem áll meg a harmadik világháború után. A technika fejlődik. És egyre szebb és hatásosabb fegyvereket fejlesztenek ki. Elégedettséggel nézek végig a fegyverarzenálon, melyek közt visszaköszön néhány olyan fegyver is, melyet én is használtam régebben.
Miután végigtekintek a megannyi fegyveren, elégedetten veregetem meg a kabátom zsebét, melyben, most is ott figyelt a jó öreg Desert Eagle. Talán furcsa, hogy mindenhova magammal cipelem, de igazából a mesterlövészt is hordoznám, ha az is elférne észrevétlen a kabát alatt.
A hely megtelt érdeklődőkkel, ki az előadásokra jött, ki előadásokra, és persze volt olyan is aki csak Stark miatt jött el. még most sem értem, hogy élhet túl mindent ez a pali. Mondjuk én beszélek, aki sokáig úgy élet, hogy lehet másnap már alulról szagolja az ibolyát.
Egyik pillanatban még a tömeget kémlelem, mikor a perifériás látószögemből villanásra leszek figyelmes.
~ Villámlik, vagy mi a fene?
A következő pillanatban egy földrengés zavarja meg a kellemes környezetet. Én ugyan nem esek el, de nem sok híja van.
A teremben megjelenek a holografikus kivetítőkön a hírek, melyek nem túl biztatóak. Az ég belilult Somersetben és sárkányok köröznek ott.
~ Dormamut azt hittem ennél jobban elintézték a kollégák.
Aztán meglátni a képeken, hogy Ny-ben polipgépszörnyek és zöld ruhás katonák támadnak. Ha pedig ez nem lenne elég probléma akkor láthatom, hogy a tengerből kimászik egy polipgépszörny.
A látottak a tömegtől többségében pánikot keltettek, de vennem vegyesek voltak az érzelmek. Kissé tartotta az ismeretlentől, de közben örültem i, hogy végre egy izgi akció amiből nem maradok ki.
Mögöttem hallom, hogy az egyik x-men sopánkodik a társának, nem is foglalkoznék vele, ha nem halottam volna meg azt a különös és ismeretlen szót a beszédében.
Így hát felé fordulok és neki szegezem a kérdést.
- Mi a fene az a Hydra?
Akár kapok választ akár nem, a reakció után odasietek a falhoz, ahol nagy valószínűséggel kitört a plafontól padlóig tartó üveg a rengés hatására.
Az egyik olyan rész mögött rejtőzöm el, ahol a két üveg összeér, így nem láthat rám a poliptank.
Előhúzom a desert eagle-t kifordulok és egy gyors célzás és szélerőelemzés után, megpróbáltam eltalálni a polipmonstrumon lévő ágyút ami a "fejére" volt szerelve. Majd visszahúzódom és gyémántosítom a testem, elvégre a másik ágyúval még mindig tüzelhet. Ami veszélyessé tenné, hogy gyémántként is, de kimenjek harcolni a dög ellen. Inkább kiiktatom a veszélyforrást aztán ütöm szét azt a monstrumot.

A nemrég történt robbanás a Phoenix Electronics területén némileg visszavetette a tervezett bővítéseket, de a keletkezett károkat lassan sikerült kijavítani, és a legtöbb dolog visszatérhetett a régi kerékvágásba. Eközben egy érdekes üzleti lehetőség tűnt fel, méghozzá egy kulturális és technikai konferencia képében az Európai Országok Nagykövetségén. Az eseményre Kylet is meghívták, és a férfi kapva kapott az alkalmon, hogy a cégét képviselhesse, illetve új üzlet után szimatolhasson. A legnagyobb attrakciónak természetesen Anthony Stark számított és az újból feltámadó Stark Industries.
Kyle éppen néhány svéd üzletemberrel beszélgetett, akiknek érdeklődését felkeltette a Phoenix Electronincs kicsiny asztala, a férfi pedig kapva kapott az alkalmon, tekinve az ország nyersanyag készleteiet, elsősorban fémekre gondolva. A környező kijelzők és képernyők hirtelen egy villanással váltottak, és immáron nem különböző reklámok, és céges logók forogtak rajtuk – vagy ha mégis, akkor immáron senki sem figyelt rájuk, még a Stark Ind. Standjának népszerűsége is a mélypontra zuhant.
New Jersey egén sárkányok, és mád olyan lények jelentek meg amelyek jobbára egy scifi/fantasy könyv lapjaira valók, amit aztán gyorsan pörgő képek követtek, ezúttal a Nagy Almából, ahogy fura színbe öltözött katonák tűnnek fel, és még a követségtől nem messze is kiemelkedett a vízből egy hatalmas polipszerű robot. Nyílván nem városnézésre érkeztek, és Kyle úgy gondolta, hogy hamarosan igen komoly összecsapásra lehet számítani, elsősorban a polipjeles figurák, robotok, és egyéb szörnyek, valamint a S.H.I.E.L.D. között. Viszont egyelőre az itt összegyűltek pont a tűzvonalba kerültek, és ezt lassan mindenki kezdte felismerni.
Az esemény mérete szinte lehengerlő volt, viszont az egész éppen elég fenyegtőnek tűnt, hogy a férfi hamar felocsúdjon.
- El azoktól az ablakoktól – mondta annak a néhány embernek, akik a közelében voltak – használják a többi kijáratot!
Saját tanácsát megfogadva húzódott elfelé a közeledő robottól, készen arra, hogy a földre vagy fedezékbe vesse magát, ha a polip fején lévő ágyú működésbe lépne. Az a néhány dolog, ami nála volt pedig nem volt egyelőre hasznos a megjelent ellenfelekkel szemben...

Egy kicsit jól esik a nosztalgiázás, a régi rongyokban útra kelni Dannyvel, semmi páncél, csak egy kis kirándulás. El is pilledek a a kiállítás alatt, akárhány fegyver volt körülöttünk az egész olyan kellemesen biztonságos érzés volt. Noha az arcom takarására még így is kínosan figyelek, már szinte reflex szerűen. A tágas csuklya mint valami idióta kilencvenes évekbeli földalatti táncdalénekesnek nézek ki. Minden ruha sötét, az arcomból csak az orrom alatt látszik valami a hegekkel együtt. Mellettem Danny meg kinyalva, mint egy öltönyös majom. Szegényt mintha direkt szívatnák ezekkel a hivatalos eseményekkel, főleg azok után, hogy fél évvel ezelőtt még ő volt a kis szaros.
A gondolatra egy cinikus mosoly fut végig az arcomon. De nem különösebben alakul ki a gondolat fonál.
Megremeg a föld, átkapcsolunk a hírekre és a fura feka srác a kiberszemekkel eltűnik mint néger gyerek az alagútban és fel sem eszmélek mire Danny már poénnal kezeli le a következő momentumot. Hydra? Valami okos ügynök azzal égeti a céget, hogy még visszakérdez a civileknek mikor a vízből hatalmas vizirobotok másznak ki. Egyértelműen nem nevezném őket hydrának, de a kérdést azért indokolatlannak érzem. Nem is vacakolok különösebben.
- Mindenki fedezékbe, hátra! Maga is ügynökkém! - Kiáltom el magam, külön a kilencmilissel a gépek felé hadonászó ügynöknek is. Majd leguggolok és körbe nézve minden mozdítható pódiumot és tereptárgyat az elülső részről megpróbálok a civilek akadályozása nélkül a bejárathoz és úgy a tengerparti oldalához az épületnek reptetni. Majd egy mozdulattal a kezembe reptetni valami robbanó jelegű fegyvert, nem akarok ballisztikussal szarakodni és a védelem kedvéért pár fémlapot vagy taktikai pajzsot ha találok pályára állítok a saját testem körül. Előkészületekről csak ennyit, de ha egy zöld ruhás ügynök is belép egyből feldobom a lámpákhoz és pályára állítom, majd a következő pillanatban a földi gravitáció többszörösével rántom vissza a helyére. Ha lerohannak minket akár többet is egyszerre.
Nincs időm vacakolni, valószínű van itt fegyveres védelem de a kinti felszerelésből úgy vélem itt nem sz.rral gurigázik az ellenfél és úgy tűnik Danny jobban képben van velük mint én. Nekem valahogy a new jersey-i megjelenők ismerősebbek voltak.
Egy újabb eseménytelen csütörtök elébe nézünk.

Queens, régi szép emlékek. Démon invázió, halálsikolyok, és fekete mágia. Most azomban már egészen máshogy festett a hely mint akkor. Szó nem érhette a ház elejét jó munkát végeztek a kerület újraépítésével, a nagykövetséggel pedig különösen jót. Ulysses korareggeltől jelen volt az eseményen, prezentálta a cége termék választékát az európai közönségnek, de leginkább a leendő ügyfeleivel tárgyalt. Sajnos az egész expo középpontjában a Stark Industries ált, de nekik is akadt elég komoly érdeklődő.
~ Egyszerűbb az élet amíg kisebb volt a konkurencia. – Sóhajt fel magában egy pohár ásványvízzel a kezében két tárgyalás között a Forge Defense Systems standja mögötti részben ahol leginkább a promóciós anyagok tárolására volt átmenetileg használva. Egyszerűen muszáj volt egy kicsit kifújnia magát, mert már kicsit elege volt a marhákból, akik azt se tudták hogy mit akarnak de személyesem vele akartak tárgyalni. A dolgon az se segített sokat, hogy mint minden köz épületet a követséget is túlfűtötték, amihez hozzá jött még a kismillió ember és az öltöny alatt viselt golyóálló testpáncél.  A táskának álcázott Aegis páncélzat is itt volt pár lépésre tőle és egyszeriben kedve lett volna felkapni és jó messzire repülni innen. A kellemes gondolatnak viszont a kintről jövő hangzavar vetett véget. Ki érve a rögtönzött raktár részből Ulysses meg is láthatta az okát. Egy óriás gépszörny mászott elő a tengerből egy kisebb hadseregnyi zöld ruhás katonával. Ami még rosszabb, a Hydra jelét viselték mindannyian. Ulysses azonnal visszafordult, és sietős léptekkel ment azonnal a páncéljáért. A cég személyzete szerencsére a baj első jelére sok bent lévővel egyetemben őrült mód menekülni próbált így háborítatlanul magára ölthette a páncélját. Nemegésszen fél perc mulva már harcra készen lépett elő. És csatlakozik a többiekhez akik ott maradtak felvenni a harcot.
- A.T.H.E.N.A. hány ellenféllel kell számolnink? -

Olybá tűnik a szerencse nem elég ahhoz, hogy elkerüljük az elkerülhetetlent, mely bár elég paradoxon lenne, most nem lényeg. Nem ártott volna, ha biztonságosabb környezetből figyelhettem volna a dolgokat, de most nem a nyavalygásnak van itt az ideje. Mivel nem emlékeztem, hogy kaptam-e adóvevőt, így a zsebeimben kezdtem el turkálni. Most nem az egybe részes ruhámban voltam, hanem egyszerű egyenruhában, azonban ha esetleg mégis volta nálam adóvevő felhelyezem, és beleszólok.
- Itt Kusumi Ayani a SHIELD-től, van valaki a frekvencián? Jelenleg fedezékben tartózkodok, a polipszerű robotra tiszta látásom van.
Mondom, majd megpróbálom felbecsülni, a robot és az én közöttem lévő távot. Kinyitom az ablakot, majd ha a különbség nem nagyobb mint 200 méter az íjamra felhelyezett nyílvesszőt kilövöm a robot annak a részére, ahol sárgára volt festve, és mintha szem lett volna. Arra voltam kíváncsi, hogy vajon sikerül-e berepesztenie azt a részt, mert akkor csak sima üveg. Bár nem fűzök hozzá túl sok reményt. És csak ekkor tűnt fel a két rakéta, mely az épület felé száguldott. Újabb nyílvesszőt húzok elő, kifeszítem, majd lövök a rakéta robbanófejét célozva. Ha még van időm akkor a másik felé is kieresztek egy lövést, vagy ha nem sikerült felrobbantanom Aranysugárral felerősített vesszőket engedek útjukra. Nagy valószínűséggel a lézert nem tudom olyan könnyen megelőzni, de ha mégis arra is egy Aranysugárral felelek. Sajnos ha mindegyik kiiktatás be is válna a túl gyakran használt Aranysugár kissé kimeraített, így legalább 4-5 percig biztos nem tudnék megidézni további ilyen támadásokat. Elképzelhető, hogy a lézeren egyszerűen csak áthatol a képességem, hisz nincsen fizikális teste, bár kitudja... még nem nagyon lőttem... de ha áthatol remélem eltalálja a robotot, és legalább megsérti.

// csak ennyit tudtam összehozni ~.~ //

A doktor a szekrényből fel tudta venni a felszerelését. A pisztolyán kívül az elmúlt időszakban egy puska, kés és sokkoló is mindig volt nála, a köpeny alatt pedig a golyóálló mellény is rajta volt. Általában nem értették, mire ez a nagy fegyverkezés, de Zield komolyan vette a Hydra-féle veszélyt. Ha ezt most mind ki tudta venni a szekrényből, akkor megtette.
Itt nem igazán volt senki, de a stadionban megismert Danny Long hamarosan megérkezett a szekrényekhez a fegyveréért. Zield biccentett neki:
- Látom, maga is rendbejött. És megint belenyúltunk...
Többet nem mondott. Az X-Man nyilván tudta a dolgát és nem trécselni akart, ahogy a doki sem. Kiment az épületből, ott viszont olyat látott, ami miatt inkább vissza akart menni. Közeledtek a két lábon járó robotok és a gyalogos katonák is. A stadionban már látta a felszereltségüket. Ha itt is kimegy az áram, akkor nagy bajok lesznek. Zield igyekezett visszarohanni az épületbe és odabent ábrát keresett, amin az épület biztonságosnak tűnő részeit megtalálhatta. Ő az alagsorra gondolt volna, de ha az ábra mást mutatott, akkor azt követte. Ha már dőltek a falak vagy robbanás, tűz lett, akkor igyekezett ezek elől elmenekülni és fedezéket keresni. Arra gondolt, hogy az ügynökök és Stark majd felveszik a harcot, ő pedig elrejtőzik, mint legutóbb a műszaki szobában. Ha mégis megtalálják, akkor nem kíméli majd a támadókat.

Magnus felmérte a lehetőségeit. Egy hatalmas üvegtábla előtt állt, a tengerből pedig egy hadsereg emelkedett ki, ami láthatóan akadálytalanul haladt az épület felé.~ Esztétikailag pedig jó helyre épült intézmény. ~ fut át az agyán, miközbe sarkon fordult és teljes erejéből, a tömegben felgyülemlő egyének kerülgetésével, megpróbált menekülni. Egyelőre fő célja az volt, hogy biztonságos helyet találjon. A többit ott akarta kigondolni. Futás és lavírozás közben már elő is vette mobiltelefonját. Próbálta tárcsázni a 911-et. Valamiért azt gondolta, hogy ezt nem sokan tették meg. Ha talál olyan búvóhelyet ahol egy rövid ideig kifújhatja magát, akkor onnan próbálja újra felmérni a helyzetet. Fegyveres biztonságiakat, ügynököket vagy önjelölt jótevőket és rendfenntartókat keres. Várja, hogy milyen formában érkezik közvetlenül a támadás. Bár az talán csak szerencse dolga lesz, ha a kívánt fedezéket még a robbanások és a lézer előtt éri el...és ezek nem semmisítik meg rejtekhelyét.

Mikor az ablakra nézek meglepve tapasztalom, hogy az nem tör be. Azonban ez azt is jelentette, hogy az üveg akár golyóálló is lehet. Így hát az ágyú célzása sajnos elmaradt.
~ Ilyen az én szerencsém.
De nemcsak ez tűnik fel, hanem, hogy a poliptankon van valami jelzés is, amit felismerek. Ekkor ugrik be amit az x-men mondott. Korábban nem ugrottak be ehhez a szóhoz tartozó információk, de most a jellel párosítva már igen.
~ Ezek a nácik sosem döglenek meg? Azt hiszed elintézed őket aztán kiderül, hogy mégsem.
Egy férfi ordítását hallom, hogy menjek el az ablaktól, ami nem is tűnik rossznak, mert én nem tudom átlőni az üveget, de ki mondta, hogy az a tank nem tudja.
A többiekhez sietek, de közben nem veszem le a szemem a polipszörnyről, ami nem is nehéz az üvegfalak mellett.
Látom, hogy a tank felénk fordul és tüzet nyit. Amint meglátom az ágyú fordulását, reflex szerűen gyémánttá válik a testem.
- Mindenki hasra!
Kiáltom, mikor megpillantom az előbukkanó rakétákat.
~ Innen nincs kiút. Én túlélhetem, de túl sok itt a civil. Én csak leguggolok, így talán a lézer nem talál el, és ha a plafon zuhanni kezd akkor meg tudjam tartani azt, bár lehet ezzel megint nagy fába vágám a fejszém. Remélem nem kell megtudnom, kibírnám -e azt a súlyt.

Úgy tűnik az emberek egy része lerázta magáról a kezdeti bénultságot, és szép lassan el kezdtek beljebb húzódni az épületbe, így legalábbis kevésbé vonzó célpontot nyújtva, mintha az ablakban állnának. Ezután igyekezett ő maga is jó példával járni elől, és minden lehetséges fedezéket felhasználva, minél távolabbra jutni attól az épületrésztől, ahol a fura kinézetű figurák megjelentek.
Közben páran már fegyvert húztak, bár a felsorakoztatott arzenál egyelőre eléggé hátrányban volt a támadóékhoz képest. Kyle mégis védtelennek érezte magát, így a többiek példáját követve igyekezett visszajutni a bejárathoz, ahol minden fém dolgot lepakoltattak vele. Közben látta meg, ahogy a poliptank két rakétát lő az épületre, és igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, illetve valamilyen irodát, vagy szobát találni, ahol ha más nem, legalábbis a légnyomástól védve lehet, hiszen azt úgysem éli túl, ha az épület piciny darabokra robban.
Nemezissel talán tehetett volna valamit, de nem arra számított, hogy pont egy épületet fognak ráomlasztani, így az expóra nem vitte fel magával a páncélt. Ehhez egyelőre le kellett jutni a garázsba, aztán pedig az autójához, viszont lehet, hogy sohasem éri el, hacsak valamelyik SHIELD ügynök, vagy a nemrég megjelent páncélos figurák nem találnak valami megoldást a közeledő lövedékek hatástalanítására...

Ulysses éppen az M.I.-től kapott híreket próbálja megemészteni, miközben a páncél befogja Ayani rádió üzenetét. Épp válaszolni akart, de akkor a poliprobot tüzet nyitott az épületre.
- Oh, ba****! – szalad ki a száján amint az üvegfalon keresztül meglátja a két közeledő rakétát.
- A.T.H.E.N.A. próbáld zavarni a rakéták. – Hadarja azonnal gyorsan a sisakba és az M.I. azonnal aktiválja a beépített jelzavaróit és legjobb tudása szerint eltéríteni a két lövedéket, viszont a lézerágyú ellen nem sokat tehetett. Leszámítva hogy meg akadályozza az újabb lövés leadásában. Aegis begyújtja a vértezet hajtóműveit és üvegfalat áttörve kirepül a szabadba.  Odakint nem vesztegette az idejét azonnal támadásba lendült. Az épület talán kibírja az első találatot de sokkal többet nem valószínű.
- Célozd be a gép elsődleges fegyverét. – adja ki az utasítást és a levegőben lebegve az jobb karját kinyújtva egy páncéltörő rakétát indít útjára egyenesen a fémszörny lézerágyúja felé. Ha azt sikerül kiiktatnia talány nyerhet egy kis időt magának és a bent lévőknek a cselekvésre de megállítani biztos nem fogja, ahhoz túl nagy és legrosszabb esetben még mindig összedöntheti az épületet már csak a puszta súlyával, ezért minél előbb ki kell iktatnia.
- Elemezd a szerkezetét és keress szerkezeti gyengeségeket, közben pedig nyiss egy csatornát a S.H.I.E.L.D.-hez! - adja utasításba miközben ő igyekszik állandó mozgásban maradni és úgy manőverezni, hogy kevésbé nyújtson könnyű célpontot a lent hemzsegő náciknak.
- Itt Aegis ügynök az Európai Országok Nagykövetsége mellől. Azonnali erősítésre van szükségünk. A Hydra egy kisebb hadsereggel vette körbe az épületet és nehézfegyverekkel nyitott tüzet rá. Több száz civil van életveszélyben. Ismétlem, azonnali erősítésre van szükségünk! - Mondja a rádióba ha létrejött a kommunikációs sáv.

Egy fura izgatott arccal érek ki az utcára, emlékszem, hogy már találkoztunk de nem emlékszem a nevére és a kiérésünk pillanatában látom is, hogy nem most fogjuk bepótolni a trécselést. Nem szánok időt arra, hogy ismét felszólítsam távozásra. Bele kezdek a mai műsorba, sokat olvastam a pszichológiai hadviselésről, de a mutánsok óta nem sok alkotó írt érdemlegeset. Így a tapasztalás útjára léptem.
- Göööörl! - Ordíom el magam, mikor a két rakéta gravitációs mezejét egy gondolattal átirányítom. Úgy fognak viselkedni elvileg mintha a kiindulási robot melletti robot lenne a gravitációs mező központja és mint a hazavágyó pilóta a sztratoszférából nekigyorsul a az anyaföldnek. Ellazítom egy pillanatra a tagjaimat, majd kilövöm magam a sereg felé egy széles mosollyal a röppályámat a gravitációs tér torzításokkal kiszámíthatatlanra változtatva.
- Júúú bi a vumen súúún! - Éneklem tovább a sereg felé normális hangerőn, mikor az összes fegyvert több tonnás súlyúvá teszem egy gondolattal. Pontosan tudom mit szeretnék csinálni, csak azt nem számolom bele a tervembe, hogy számíthatnak rám. Konkrétan az én jelenlétemre, viszont a sebességet így is fontosnak tartom. Az magas pulzus és az adrenalin helyzet megint nevetségesen lassúvá változtatta a világ menetét. Így szinte teljes nyugalommal érkezek le az ugrásom elé. A terv következő része képp pedig ahogy én földet érek úgy próbálom a katonákat súlytalanná tenni, hogy a következő mozdulatokkal elkezdjenek szállingózni mint a pitypang.

Bosszankodom egy sort azon, hogy nincs nálam a botom. Valamit nagyon ki kéne találnom, hogy be tudjam vinni helyekre, mert rendszeresen azután akad gondom, hogy letetetik velem.
- Összeszedem a botom. - mondom Maxnek, majd futva elindulok érte. Szerencsére gyorsan odaérek, és könnyedén hozzá is férek, hiszen csak egyvalaki van itt, Dr. Zield Jones, akivel a stadioni incidens után elég sok időt töltöttem összezárva.
- Hello, Doki! - üdvözlöm. - Úgy néz ki tényleg belenyúltunk.
Előveszem gyorsan a botomat a szekrényből. Máris sokkal jobban érzem magam.
- Vigyázzon magára! - mondom a dokinak, majd gyorsan elindulok vissza Maxhez. Közben a tömegben Jerome-ot is keresem a tekintetemmel, de nem látom sehol. Ellenben azt tökéletesen látom, hogy két rakéta és egy lézersugár indult meg az épület felé, és ettől nem vagyok valami boldog. Azt gyorsan felmérem, hogy már nem tudok mit tenni ellenük, így már épp vágódnék hasra, amikor a rakéták még odakint felrobbannak. Az összes ablak berobban, de minket már nem ér el a lökéshullám, és valami a lézert is megállítja. Egyértelmű, hogy amíg itt vagyok benn, semmit nem tudok hozzátenni a csatához, így mivel Maxet egyébként sem látom idebent, elindulok kifelé.

Elkezdek fegyvert keresni, de nem járok sikerrel. Igen jó darabok vannak kiállítva, ez nyilvánvalóan nagy nap a fegyveripar számára, de az őrök a káosz ellenére, vagy éppen amiatt kitartanak, és nem veszik le a szemüket a fegyverekről. Néha sajnálom, hogy a képességem nem legyengít másokat, akkor talán lehetne valami esélyem, de az erő és ügyesség, amit magamnak tudnék adni, kevés lenne a fegyveres őrök ellen. Ráadásul a prototípusokhoz nincs túl sok lőszer, így valószínűleg ez az út járhatatlan. Két lehetőséget látok. Mivel a mi oldalunkon állótól nem vennék el fegyvert, vagy a SHIELD-től kaphatnék, ha kiérnek, de nem igazán hiszem, hogy adnának. A másik verzió, hogy az ellenségtől veszek el egyet. Akármelyik megoldás is lesz, mindenképp ki kell mennem, így hát megindulok a csata sűrűje felé. Azonban még alig van időm egyáltalán elindulni, amikor az ablakon kinézve azt veszem észre, hogy két rakéta és egy lézer indult meg a Nagykövetség felé. A következő pillanatban  mindkettő felrobban, de nem érik el az épületet. Hatalmas robajjal törnek be az ablakok, de legalább életben maradunk. Ehhez persze az is kell, hogy a lézer se érjen célt, de szerencsére ez a helyzet. Futólépésben indulok meg a kijárat felé.

Míg az X-Man visszaköszönt és távozott, a doktor a múltkori esethez hasonlóan megint egy teremben talált menedéket. A stadion falai különlegesen erősek voltak, arra emlékezett. A páncélis is alig tudta áttörni azokat és ezért a műszaki szoba ott jó védelmet nyújtott. Azt viszont nem tudhatta, hogy itt mire számítson a teremtől. Egy nagykövetséget elvileg biztonságosan építenek meg, de hát ki tudja, mekkora kockázattal számoltak. Ilyen háznyi robotra talán nem gondoltak.
Mindenesetre ez volt a legbiztonságosabb hely egyelőre. Nem csak a doki vélte így, hiszen társai akadtak a menekülésben, fedezékkeresésben. Elsőként Andrew Standish érkezett meg a szobába. A doki most nem akart telefonálni. Olyan eseményről volt szó, amit már a híradások is közvetítettek, nem érezte szükségét egy segélyhívásnak. Egy katonai képzettségű személy ezt biztosan máshogy látta, de Zield nem ilyen volt.
Még egy férfi érkezett, majd hamarosan lökéshullám rázta meg az épületet. Ha Zield is elesett, igyekezett úgy helyezkedni, hogy se berendezési tárgy, se másik személy ne essen rá és ha lehet, ő se essen ilyenre. A terem fala pedig átszakadt és berepült egy páncélos. Stark volt az, le sem tagadhatta volna, ahogy italt kért. A doki nem mondott semmit. Ez most nem az ő játéka volt. Szuperpáncélok óriásrobotok ellen... Még a puskája is csúzlinak számíthatott ilyenek ellen.
Nem tudta, most mi lesz a teremmel, rájukomlik-e vagy sem. Andrew-t figyelte, hiszen ő már múltkor is megmutatta, hogy ért a túléléshez. Amerre Andrew menekült, a doki is arra ment. A harmadik férfivel ugyanúgy nem foglalkozott egyelőre, ahogy Starkkal sem. Nem rángathat minden egyes embert fedezékbe, főleg, hogy ő is csak más útmutatására támaszkodott.

Diadal ízesítésű nyálat szürcsölök ahogy érzem, hogy megfogom a rakétákat és egyszerűen átirányítom őket a saját robotjuk ellen, de ez csak egy pillanatig tart. A világ hirtelen még sokkal de sokkal lassabbnak tűnik mikor a szemem sarkából a rakétákba száguld valami fényes. Az agyam még így se dolgozza fel annyira a dolgot, csak a halált érzem megint mikor elkap a robbanás lökése és elkezdek kábán zuhanni. Távoli lesz minden, nem tudom összeszedni magam és végig se gondolom, hogy mennyire nevetségesen néz ki ezek után. A saját oldalunkról jött a lövés ami kiütött mikor egy sereggel szemben álltam még az imént. Csak a végén mosolyodok el visszafogottan ahogy a félelem leterít és azt érzem mint bent a többiek. Kényelmes legyőzöttség, sárban köpködés a félelem patái alatt.
De aztán valami megállít és elhangzik a hang ami részben ide hozott. Kimért és kicsit torzított, de látom a város régi-új páncélosát elsuhanni. Egyenesen a lézerbe. A találkozásuk pillanatában behunyom a szemem mint gyerek koromban mikor láttam leszaladni a préri farkast a szirtről, mielőtt ő még észre vette volna, hogy elfogyott alóla a talaj. De mikor már mind tudtuk mi lesz a vége.

Viszont én új erőre kaptam és készen állok befejezni amit elkezdtem.
Kilövöm magam az egyik robot felé, megpróbálok pályára állni hozzá képest és a haladási sebességet pedig a lehető leggyorsabbra venni, kockázatot viszont nem akarok sokat vállalni. Az előbbi dolog még nem kerül kifejezetten nagy figyelembe. De a biztonsági öv kicsit jobban lefoglal majd. Miközben épp repülök a cél felé szinte automata pilótán a lőtávolságon belül minden felszerelés többszörös sújt kap, nem adok bele mindent. Annyit adok csak neki, hogy erőfeszítés legyen derékmagasságtól felfelé emelni a fegyvereket, ezt viszont mindenkinek akinek tudom és úgy is hagyom a beállításokat a gravitációs mezejükön. míg a következő mozdulatommal landolok az egyik robot hátán, ott pedig már lesz időm figyelni a karokra, katonákra és gyenge pontokra.

- Mindenki el az ablaktól, lefelé!
Kiáltom, miközben próbálom kifelé terelni a tömeget, több kevesebb sikerrel. közben hallom, hogy valami robban és a lökéshullám engem is a földre visz, pedig én eléggé "stabil" súllyal rendelkezem most ahhoz, hogy ne döntsenek fel. Amilyen gyorsan csak tudok megpróbálok feltápászkodni.
Kinézek az ablakon és meglátom, ahogy Stark épp belerepül a lézernyalábba, majd valahol nem messze tőlünk az épületbe csapódik.
~ Ú, ez fájhatott.
A következő dolog amit észreveszek, hogy a poliptank megkettőzte az eddigi lövésarányát. Megpróbálom minél gyorsabban az ajtó felé menni, mivel futni ebben az alakban nem tudok. Megpróbálok beérni abba a szobába, ahova az előbb láttam embereket haladni, hátha elérem még a robbanás előtt.

Kyle érezte, hogy egyik lövedék sem talált bele az épületbe, hanem még odakint robbantak. Bizonyosságul szolgált, hogy még mindig élt, és nem pernyeként keringett csak a romok között. Az ideiglenes menedéknek kinézett teremben még két másik férfi húzta meg magát, de udvariaskodásra nem volt idő, mert hatalmas robajjal egy páncélos harmadik is közéjük zuhant. Stark…szemlátomást sok baja nem eshetett, mert rögtön italt kért.
Kyle tudta, hogy itt sok jóra nem számíthat, még a különleges harci botja sem segíthet sokat a támadók ellen, úgy meg főleg nem, hogy a páncélja még mindig nem volt beszámítható közelségben. Stark öltözete azonban lenyűgöző alkotás volt, a darabok tökéletesen illeszkedtek, és szemlátomást könnyed mozgást biztosítottak, mégis elég ellenálló kellett, hogy legyen, ha kibírta a kintről érkező lövedéket. A férfi majdnem fél másodpercig csodálhatta az orra elé zuhant technikai csodát, de nyílván nem ez volt az ideje az ilyen jellegű eszmecserének. A két másik férfi közben a távozás mellett döntött, így Kyle csak Starkhoz intézhette a szavait.
- Ki kéne vinni az embereket, mielőtt ránkrobbantják az épületet – javasolta óvatosan, miközben a hajába szitáló port próbálta lesöpörni. – Gondolom, nincs még egy ilyen páncélja tartalékban? – majd igazából meg sem várva a választ folytatta. – Fel tudja tartani őket? – majd azért hozzátette, ha már Stark életét kockáztatja. – Persze hacsak nincs job ötlete…