Limbo

Sikerül kiszabadulnom, hála az erőmnek és a két srácot nézem, akiknek ez nem megy, de nincs időm se segíteni rajtuk. Túl gyorsak a csápok, vagy csak nekem tartott túl sokáig, hogy kiszabadítsam magamat, nem tudom… Lehet én voltam lassú.. lehet. Nincs sok időm ezen agyalni, én maradtam egyedül talpon és ez a démonoknak is feltűnt. A többiek nélkül nem akarok lelépni, de itt se maradhatok, mert abból gondjaim lehetnek. Bár most ők nem jönnek közelebb a jelek szerint, tartják a távolságot, lehet nem számoltak arra, hogy valamelyikünk is kiszabadulhat és ez új felállás. Lehet nem akarnak kockáztatni, bár ők vannak túlerőben, de úgy fest az én erőm is lehet közel van az övékhez…
… A francokat, csak a lehető leg kevesebb energiaráfordítással akarnak elkapni fölös kockázat nélkül…
… hmm.. csapok jönnek ismét, vagy most mi? talán közelebb…
… Auucs…
… fenébe…
Nyakamhoz kapok, s még van annyi időm lássam mit húzok ki, de ennél többre nincs, már azt se fom fel hogyan fogok talajt… Minden sötét…

Valamennyi idő eltelik.. nem tudom mennyi, fogalmam sincs.. Szemeim csukva és lassan mozgok… Furcsa, hogy képes vagyok rá és nincs se súly, se lánccsörgés, de még kötelet se érzek. Lassan a pofimhoz húzom a a mancsom és eltakarom a szemeim, mielőtt kinyitnám őket. Nem tudom milyenek a fényviszonyok, de ha nagyon világos, akkor nem lenne a legjobb elsőre kinyitni a szemem.
A mozdulataim lassúak, hátha valaki a közelembe van, aki esetleg leteszteli milyen ha a lába találkozik az oldalammal, de egyenlőre semmi. Amint eltakartam a szemeim a kezemmel lassan nyitom őket ki és erősen hallgatózok is, miközben nagyon lassan eresztem be a szememhez a külvilág fényeit. Nem kapkodom el a dolgot. Még élek… láncra vert fogoly se vagyok, ennyi biztos. Miután a szemeim megszokták újra a fényt körbenézek.
Idegen hely… egy nagy csarnok, sok őr… két furcsa szerzet mellettem, egy ajtó amit őriznek, ablakok amiket szintén és az ajtóval szemben egy démon nő, akik úgy fest itt magas rangban lehet, ha nem is a legmagasabb, de akkor is elég nagyban.
Kerülöm azt, hogy a démon nő arcára, vagy szemébe nézzek és inkább elfordítom a tekintetem a mellettem lévő kettőre. Egyik úgy fest, hogy Manó, másik meg hát jó eséllyel a másik srác, csak kissé megváltoztak..
… és nem csak ők…
… ahogy összehúzom magam, hogy felkeljek elsőre farkam tűnik fel, hogy más, hosszabb, vékonyabb és pofás hegyes vége van. Aztán meglátom, hogy a lábaim is megváltoztak és pofás karmos mancsaim helyén paták vannak. Elég Démonos amit eddig láttam magamból, csak j kérdés melyik vérvonal ütközik ki rajtam ennyire… hogy nem apámé az 100%... Lehet anyum után, hogy Démonoknál volt? Na mindegy…
Négykézláb tolom fel magam lehajtott fejjel, majd térdelésbe tolom fel magam és a sarkaimra ülök. Ahogy megigazítanám a hajam úgy tűnik fel, hogy a szarvaim mások.. eddig nem voltak túl feltűnőek, most kezd határozottan feltűnőbb lenni.
… hogy az a jó… mi a fene folyik itt!?!...
Na jó… lassan tekintetem felemelem a démon nő felé és a lábait nézem. Ideje játszani a tisztelet tudó kislányt, vagy itt nagyon csúnya „nevelés” lehet a vége és nem vagyok benne biztos, hogy eme változások mellett még vagyok olyan erős, mint korábban. Szárnyaim szépen a hátam mögé tolom, s két kezem előttem pihen a padlón a lábaim közt, ahogy enyhén terpeszben térdelek azért ugrásra készen…
… valaki közben elárulhatná hogyan lehet ilyen patákon közlekedni, mert tuti nem úgy mint a mancsaimon…
… Már megint mibe keveredtünk bele…
Farkam is közben közel húzom magamhoz és szépen lepakolom magam köré, hogy lehetőleg ne legyen útba senkinek, hogy rá lépjen, majd első szavaim csendesen a srácok felé intézem.
- Csak semmi meggondolatlanság… Még – nyomom meg ezt a szót egy kicsit, hogy kihangsúlyozzam jobban – nem vagyunk láncra verve. és ez ó lenne ha megmaradna… - majd veszek egy mély levegőt, mielőtt hangosabban megszólalok.
- Nem tudom kit köszönhetek önben és hogy érti e a szavaim, de ha önnek köszönhető, hogy szabadon lehetünk eme helyen, akkor nagyon köszönöm. – próbálok magabiztosan, és illemtudóan beszélni, de hangom megremeg így is akaratom ellenére. Nem tudom, hogy érti e amit mondok és ha esetleg nem ért, akkor hogy veszi a szavaim… ha rosszul fogadja, sértésnek akkor úgy szintén bajban leszünk, ha nem akkor talán sikerül megtudni valamit.

Manó és a másik srác reakciója után, szinte már érzem a testemen ahogy lefognak és láncra vernek. Pedig Manónak is tuti tanították ezt, hogy mi is az illendő egy uralkodó előtt… még a protokoll eme részét nekem is. Jó van egy minimális uralkodói vérvonal bennem is, de ezt jobb nem is nagyon említeni de még gondolni se rá, úgy sincs jelentősége. Ahogy Manó feláll legszívesebben visszarántanám a talajra, de nem mozdulok meg, csupán lehajtom a fejem egy kicsit jobban és tekintetem a padlóra szegezem. Csak térdelek, s még kezeim se hagyják el a padlót egy pillanatra se. A bemutatásnak nem igazán örülök így, de ez van, már megtette Manó, szóval már nincs mit tenni, csak annak örülök, hogy nem Asgard módon tette, hogy kinek a lánya vagyok. Bár nem hiszem, hogy Muspelheim-hez köze lenne ennek a helynek, de sose lehet tudni hova is kerültünk éppen.
Csendesen várok egy ideg, s csak lopva pillantok oldalra a két társamra, kik végül is az elvárt testhelyzetbe kerülnek, de Manóból kiindulva nem maguktól. Ekkor egy fura hangot hallok a fejemben, ami nem tudom elsőre honnan jött, bár a kérdésből kiindulva, ha közelből akkor vagy Manó vagy az új társunk, s mivel Manó beszél így új társunkra gondolok. Nincs időm se válaszolni, mert akkor megszólal a démonnő és ráemelem tekintetem, de csak lábait nézem max derék magasságig, messze elkerülve a szemét, mert nem akarok a legkisebb mértékben se tiszteletlen lenni vele szemben, s jelenlegi térdelő pozíciómon is max annyit változtatok hogy közelebb húzom a farkam magamhoz és a szárnyaimat is, s hallgatom azt amit mond.
A helyet elmondja, ami jó, legalább tudjuk hol is vagyunk… már csak az a kérdés, hogy milyen státuszban… aránylag szabadon, vagy foglyok… Úgy fest, hogy főleg Manóva foglalkozik, s vele beszél, bár ahogy megszólalt úgy tűnhet, hogy ő a vezető… ebből még lehet gond is. Azonban egyenlőre csak elmondja, hogy és miért vagyunk itt, s hogy nem küldhet vissza minket… Na ez remek… Egy idegen világ ahonnét nincs kiút vagy… mégis?
A nő köhögését hallgatva nincs nagyon jól, s utána megengedi, hogy felkeljünk, de én ettől függetlenül nem ugrok fel, csupán lassan lehajtott fejjel. Ennek két oka is van: Egy nem lenne illendő, kettő eme patákon hogy a fenébe lehet ácsorogni?
Lassan előbb négykézlábra tolom fel magam, majd kicsit próbálgatom a patáimat, mielőtt felállnék, s utána még egy kis ideig az egyensúlyommal játszadozok… Ekkor hangzik el olyan információ, ami teljesen felforgatja az eddigi helyzetet, hiszen az utolsó mondata csak nekem szól. A két srácra pillantok, majd odasúgok Manónak, miután megszólalt, s remélem, hogy képes lesz jól viselkedni is.
- Vigyázz az új társunkra… és ne keveredj bajba – ezután a Démonnőre nézek de most is csak és kizárólag a lábaihoz.
- Igen, ahogy kívánja – mondom alázattal is botorkálva indulok meg felé lehajtott fejjel, figyelve a démon őröket, hogy mikor mozdulnak meg, mert akkor tudom, hogy már épp a határon vagyok ameddig közel mehetek. Ha nem mozdulnak meg, akkor is jó három méternél megállok és térdre ügyeskedem magam, ha hagyja.
- Miről óhajt velem beszélni? – kérdezem csendesen, megadva hangomban is a tiszteletet neki…

Hallom az új társunk hangját a fejemben ismét, de nem csak ennyit, ugyanis a démonnő is megszólal ismételten, s várom, hogy most mi is lesz. Elsőre csak magyaráz, ami jó, de aztán jön egy másik dolog ami már nem annyira. Az illemet félre dobva kinézek mikor érzékelem a szemem sarkából, hogy valami változik kint, s nagy szemekkel nézem azt amit az arénából és a nézőtérből látok. Nagyot nyelek, főleg azután, miután oda nézek ahova mutat és a feladatot is hallottam. Ez nem lesz a lehető legjobb dolog, s aggódva nézek a srácokra. Figyelem ahogy körbeveszik őket, majd elkísérik őket. Még egyszer megnézem az ellenfelüket, s utána gondolkozok, s számolgatok magamban mennyi esélyük lehet. Ők ketten vannak, az ellenfél egyedül, de kinézete alapján erős is lehet és nem áll tőle távol a közelharc, ami jó eséllyel a két társam fölé emeli abból a tekintetből, hogy kinek van több esélye nyerni, de ha összedolgoznak akkor talán ez megordítható, de ez majd kiderül. Most egyenlőre annyi biztos, ha nyernek akkor visszamegyünk, ha nem akkor itt maradunk…örökre… Ők ketten akkor elmennek felkészülni én meg maradok itt és visszafordulok közben a nő felé és maradok térden, s szerencse, hogy így teszek, vagy az első szavaira ülnék le a döbbenettől. Hirtelen nem tudom, hogy mit is tegyek… felnézzek, vagy sem, így a padlót kezdem el vizsgálgatni, míg köhög, aztán jön a folytatás, s a testem megremeg, talán még látványos is a szárnyaimnak hála.
- I…Igen… Muspelheim egykori démonsárkány hercegének, Vuthának a lánya vagyok… Shywa… - mondom csendesen, miután azt feszegette, hogy érez felőlem valami démonit.
- Odakint csak azt tettem amit éreztem, hogy tennem kellett… - hangom továbbra is csendes, majd veszek egy mély levegőt.
- Megtisztel, hogy engem kíván választani örökösének, s bár ön méltónak talál erre, de nem tudom, hogy alkalmas is vagyok e eme feladatra. Bár hogy felajánlja nekem ez már azt sugalja, hogy igen – hangom kicsit megremeg, majd felnézek, de csak annyira, hogy maximum a mellkasáig nézzek fel tovább nem. Még most se akarok szemkontaktust teremteni, csak ha esetleg ezt megengedi. Egy is lehet egy teszt, vagy a próba része, hogy a srácok fizikai erőben, én meg itt bizonyítsak.
- Ha engedi akkor lenne egy kérdésem – itt elhallgatok és csak akkor folytatom, ha engedélyt kapok rá, hogy kérdezhetek.
- Egy magamfajtát követnének, úgy mint önt? – kérdezem csendesen. A kérdésem mögött meglapul az a gondolat, hogy jó addig engedelmesek lesznek nekem, míg az uralkodójuk él és betartatja az akaratát, de utána mi lesz? Jó lenne tisztán látni mibe is csöppenhetek bele, azon kívül, amiben most per pill nyakig érzem magam min.

Miután beszélhettem és elmondtam amit akartam csendben hallgatom a válaszát, s figyelem a szavait. Bár ő az örököst látja bennem én nem érzem úgy ettől függetlenül, hogy az arcára, vagy a szembe nézhetek. A köhögése zavar, s jól mutatja milyen gyenge is. Nem tudom hány éves is lehet, semmit se tudok róla, csak azt, hogy most itt térdelek előtte. Magamhoz húzom a szárnyaim jobban miközben köhög és várom,hogy folytassa, de ami ezután következik az teljesen váratlanul ér, teljesen meglep. Hirtelen megragadja a karomat és akaratlanul is ráemelem tekintetem, de még így is csak nyakmagasságig, s mielőtt bármit is reagálhatnék erős fájdalmat érzek, nem csak onnét ahol fog, hanem máshonnan is, de még nem üvöltök fel, még fogaim összeszorítva próbálok kitartani ahogy beszél hozzám. Valahogy a szavaira teljesen az ugrik be mikor Mephiszto Lovassá tette Manót és átváltoztatta. Azonban válaszolni nem vagyok képes, a fájdalom olyan mértékben erősödik hogy kitartás ide vagy oda felüvöltök, hangosan, fájdalmasan, akár egy szenvedő bestia, ahogy erősödik a fájdalom, hangom nem emberi, inkább erőteljesebb, fájdalmasabb, ahogy a fájdalom kínozza a testem… Szinte megbénít teljesen a fájdalom, s csak azzal próbálkozok, hogy eszméletemnél maradjak, hogy kitartsak, míg ez véget ér.
Vajon mi történik velem? Mi lesz belőlem? Mi is leszek pontosan, azon kívül, hogy Uralkodó? kérdések kérdések után, bár mindet elnyomja a fájdalom, csak egyet nem. Mikor ér véget ez a fájdalmas procedúra? Bár lehet nem lesz hosszú, de számomra maga lesz az örökkévalóság.

A fájdalom hihetetlen mértékű és szűnni nem akaró, sőt még inkább erősödik is ami talán még borzalmasabbá teszi az egészet. Minden egyes pillanat mintha csak órák lennének, amíg képes vagyok kitartani, de aztán a világ hirtelen elsötétül, a fájdalom elmúlik…
Valamennyi idő eltelt… csak kérdés, hogy mennyi is…
Annyi biztos, hogy mikor magamhoz térek, akkor első re feltűnik, hogy nem érzek érintést, s mikor oda nézek, akkor nem látom a démonnő kezét, de a lábait igen magam előtt, így tudom, hogy még ott van. Azonban mást is látok… a kezeim másabbak, mint eddig, s mikor megmozgatnám a szárnyaim furcsa mód azokat se érzem, de nem kapom oda a fejem. Nem lenne illendő, ha most ezzel foglalkoznék. Nagy a csend, így minden bizonnyal engem figyel ahogy a többiek is. Lassan tolom fel magam négykézláb, ha fáj akkor is, hiszen mégse fekhetek hason egy uralkodó előtt. Amint sikerül felemelem a tekintete, de amit látok, az sokkol egy kicsit, félre dobom az udvariasságomat és amennyire képes vagyok felpattanok és megérintem a nő kezét. Nem tudom, hogy van a pulzusa, az ő fajtájának, de erre biztos reagál, ha más nem felpofoz a szemtelenségemért…
Semmi. Semmi reakció, semmilyen életjel… meghalt… lehajtom a fejem és ekkor veszem csak észre a kardot, s látom magamon, hogy teljesen megváltoztam. Pontosabban megváltoztatott. Már nem az vagyok, aki voltam, ezt tudom, érzem is. Nem teszek gyors mozdulatot a kard felé, csak visszanézek a halott nőre és úgy lépek egyet a kard felé, hogy ott lehajoljak, majd letérdeljek a sarkaimra ülve, hogy biztosan stabilan maradjak.
Telnek a másodpercek, talán a percek is, miközben hol a kardot, hol a nőt nézem, s tudom, mi a feladatom… tudom mit kell tennem… s tudom, hogy nincs más választásom. Kezem lassan indul meg a kard felé, s megérintem a penge lapját, majd az ujjbegyeim lassan siklanak végig rajta a markolat felé. Nem voltam gyors, főleg, mert az előző kis aktívságom is inkább úgy érzem, mint hiba mire lehet még nem voltam felkészülve, s lehet inkább feküdnöm kellett volna tovább, azonban most mégis előre hajolok annyira hogy balkezemmel letámaszkodok a padlóra, a jobb kezem pedig megérinti a markolatot és ujjaim rá is fonódnak.
Mozgásra leszek figyelmes, s körbe nézek szőke előre omló hajam takarásából, s figyelem a démonokat, akik úgy fest, most már egem szolgálnak. Maradok eme pózban, térdelve, sarkaimon ülve és a bal kezemen támaszkodva, azonban a kardot markolom, hátha van eme világban az előző uralkodó fiának szövetségese, aki most kihasználná, hogy nem állok még a helyzet magaslatán.

Egyre jobban vagyok, bár az I-re a pontott az teszi fel mikor a fényben meglátom a fejem, s a nagy szarvaim… szépek. Hát igen, eddig se volt megszokott külsőm, de most már még jobban másabb vagyok, bár vannak ember vonásaim, a fejem a szarvakat leszámítva normálisnak tűnik, bár nincs tükör, hogy ezt meg is nézhessem. Lassan erőt veszek magamon és a farkamra figyelve állok fel a patáimra.. hát igen.. .akár egy ló hátsó lábai, s még némi hosszú szőröm is van rajta, aranyos, int ha zoknim lenne… hát fázni nem fogok ez már biztos. Felegyenesedek teljesen, s a démonokra nézek. Tekintetem lassan suhan végig rajtuk ahogy ott térdelnek mozdulatlanul és várnak… várnak arra, hogy mit teszek, majd az egyik meg is szólal. Lassú bólintás a válasz.
- Már igen. – hangom csendes, miközben az előző uralkodóra nézek. – De ő már nem. Intézkedjetek, hogy Rangjához méltó temetést kapjon. - Az ő helyére léptem ezzel, hogy nekem adta eme lehetőséget. Lehunyom a szemeim egy pár pillanatra a kard hegyét a padlónak támasztva. Veszek egy mély levegőt, majd a démonok felé fordul majd megindulok arra amerre az aréna van, s ott megállok úgy, hogy lássam mi is történik ott. ha más nem akkor felülök az ablak párkányra, s onnét nézem az eseményeket egy kis ideig, mielőtt visszanéznék a démonra aki megszólított.
- Gyere közelebb és mond el nekem, hogy meddig voltam eszméletlen és hogy állnak a dolgok az arénában. Bár nem úgy fest, hogy sok minden történt volna. – a kardot magam elé emelem és jobban megnézem, miközben a farkam csak lóg lefelé, s még mielőtt belekezdhetne újra megszólalok.
- Mesélj erről a világról, rólatok… úgy érzem, van mit tanulnom, s az idő nagyon fogy. – hangom nyugodt, azonban gondolataim már nem annyira. Érzem, hogy idő kérdése, hogy az előző uralkodó fia mikor tudja meg, hogy rám szállt az aminek rá kellett volna, s mikor jön követelni azt ami őt illeti. Elég látványos, hogy nem fogok lerohanni az arénába leállítani a küzdelmet, hanem hagyom, hogy folytatódjon tovább. Egyenlőre talán jobb lesz így.