Limbo

Figyelem ahogy az előző uralkodót elviszik, majd a tekintetem a démonra siklik, aki gyorsan válaszol, majd eléggé meglepetten néz rám. Na mindegy egyenlőre két dolgot már tudok: nem sokáig voltam kiütve és kint még nem igazán történt sok minden ez idő alatt.
- Ebben nagyjából egyetértek veled, de történtek már csodák és véletlenek is, melyek olyan eredményt hoztak, amire senki se számolt – mondom csendesen, s bár szavaim úgy tűnhet, hogy az arénában zajló harc miatt mondom, de másra gondolok közben. Arra, hogy egy senkiből, azaz belőlem uralkodó lett… legalábbis rangilag, mert máshogy még nem állok készen erre. Aztán elkezdi mondani a főbb dolgokat, s nyugodtan hallgatom, amit mond, van mikor kinézve az arénára, de főleg inkább a tekintetemet a nekem magyarázó démonon tartom, miközben kényelmesen ülök az ablak párkányon. Nem épp uralkodói módon, hanem kb úgy, mint akárki más tenné.
- Értem. Ilyen helyről már halottam, hol a démonok úgy születnek, s nem azzá válnak – hangom nyugodt és csendes, legalábbis amit rá erőltetek, mikor már azt is tudom hányan szolgálnak, de szemeim tuti elárulják mennyire meglep mind ez.
Az aréna felé fordítom a tekintetem és gondterheltség kiül a pofimra, hogy mibe is keveredtem itt. Veszek egy mély levegőt, mielőtt visszanézek a démonra.
- Mi a neved és mennyit tudsz az előző uralkodó bajnokáról? – kérdezem nyugodt hangon, csak, hogy felmérjem az esélyeket. Nem akarom azért megöletni a két srácot, de ha nem muszáj, akkor nem fogok bele avatkozni a legkisebb mértékig se.
- És mondj néhány szót az elődömről is… - hangom nem parancsoló, távolról se… szomorúság csendül a hangomban… fenébe, egy olyan miatt szomorkodok akit nem is ismertem, aki nem is ismert, mégis megtett örökösének… azaz már uralkodónak. Legalább elárulhatta volna kik tanítanak majd… és nem csak azt, hogy kivel kell végeznem. Fegyvert is adott, de le merem fogadni, hogy nem csak arra való ami egyértelmű… hogy öljek vele… még mielőtt megszólalhatna felemelem a kardot.
- Erről a kardról is mesélj, s ha itt tartunk, közben kérlek mutasd meg azt a helyet, ahova feljegyzitek a tudásotokat. – mondom csendesen, s ha vezet valamerre akkor egyszerűen elugrok az ablakból és megyek utána. Remélem addig a srácok nem öletik meg magukat.

Lassan bólintok a neve hallatán és figyelek arra amit Naab mond. Mikor engedélyt kér akkor megengedem és meghallgatom azt is amit a fülembe súg és bólintok. Szóval érdekes világ elég érdekes törvényekkel.
- Szerintem nincs ok arra, hogy meghaljon Fargloom. Ha nem túlzol Naab és szerintem nem akkor megérdemli az életet, s kétlem, hogy ők legyőznék. – mondom nyugodt hangon, majd hallgatom tovább azt amit mond az elődömről. Hát igen ez nehezebb lesz, mint gondoltam, mert az elődöm igen nagy dolgokat vitt véghez és ehhez a feladathoz eléggé fel kell nőnöm és nem elég csak annyi, hogy éljen megkaptam aztán minden szép és jó. Megindulok és ballagok arra amerre mutatja nyugodtan, s figyelem a szavait
- Értem Naab. Szóval eme kard a kulcs ahhoz, hogy utazhassak a két világ közt meg még kitudja, hogy mi. – ahogy haladok magam elé tartom a kardot és vizsgálgatom egy kicsit, s a pengében lévő tükörképemmel szemezek egy kis ideig, majd leeresztem és haladok tovább.
- Amiket eddig megtudtam egy nagy uralkodó után léptem be, a bajnok, aki engem szolgál annak az apja akit meg kell ölnöm – elgondolkozok egy kicsit, majd megállok és szembe fordulok Naabbal.
Mesélj nekem a Hercegről, mit kell róla tudnom – mondom csendesen, miközben egy kicsit körbe tapogatom magam, mert most jut eszembe, hogy talán egy tok, vagy valami nem ártana eme kardhoz, hiszen csak nem vihetem folyton kézben, mert lehet pár helyen félre értenék, ami nem lenne a legjobb. Ha nem találok akkor egyenlőre várok azzal, hogy a fegyvertár felé kérjek útbaigazítást egy tokért.

Megkapom azt amire csak gondolok, lassan veszem át, majd csúsztatom bele a kardot, ami aztán felkerül szépen a hátamra, ahol nyugodtan elfér és a mozgásban se zavar, de ráadásul kéznél is van, bár ez csak átmeneti, vagy még nem tudom. Mikor megérkezünk akkor körbe nézek és merengek a rengeteg irat láttán amik pergamenen és kódexek lapjain lapulnak. Igen sokminden van ott, de mégis eme gondolat menetem igen hamar megszakad, mikor meglátom a két srácot.
Hát a bámulós rész nem marad el. Nem is tudom melyikük áll közelebb, hogy kiessen a szeme, de annyi baj legyen. S ez teljesen mellékes a kapok információk mellett, amik nem a legjobbak. S igen ennek a két srác hangot is ad… Manó kissé hosszan beszélve.
Még mielőtt bármi is történne felemelem a kezem, hogy nyugalomra intsem a démonokat. Ezután elsőre Naabra tekintek, mintha a többiek itt se lennének.
- Fargloom látom jó munkát végzett a fiával, csak a hűség részt nem sikerült belenevelnie. – hangom csendes, s bár halálra rémültem ennek próbálom nem nagyon mutatni a jelét, miközben kicsit félre sétálok és a kódexeket nézem, mintha keresnék valamit, majd a pergameneket, de ennek csak az a lényege, hogy ne lássák az arcomra kiülő aggodalmat.
- Manó… ugyan az a tűz él benned odaát ha jól emlékszem… szellem lovas… - hangom csendes és nyugalmat erőltetek bele, de így is megremeg. – a mi világunkban több az esélyed ellene… és társunknak is, gondolom. – nem fordulok meg, csak megtámaszkodok egy asztalon és lehajtom a fejem… patámmal kicsit a padlót kaparom ahogy gondolkozok.
- És ez is csak egy ugyan olyan lehetetlen küldetés, mint az eddigiek amiket kaptunk, csak most kevesebben vagyunk. – lehunyom a szemeim, s veszek egy mély levegőt. Tudom a feladatom, de valahol érzem, hogy akárhogy is nem tetszik Manónak igaza van, itt velük nincs esélyem, s se magam, se a népem nem ismerem eléggé, hogy harcba küldjem őket, s én is az első sorban harcoljak.
- Naab… mennyi időnk van felkészülni és hányan jelentkeznének önként, hogy segítsenek nekünk, s jöjjenek át a másik világba? – kérdezem ahogy nyugalmat erőltetek a hangom, felegyenesedek és megfordulok lassan a kis csapat felé, s végig nézek rajtuk kihúzva magam.
„nem adom fel, még akkor se, ha a helyzet ennyire reménytelen” gondolom magamba, s markom ökölbe szorul… „nem… nem fogom” tűz lobban a tekintetemben kiszorítva a félelmet onnét, ahogy a szívemből is. Majd rábökök Pókira.
- Mond el az összes képességed amid csak van odaát. – Majd Manóra nézek – Szedd össze magad, s a tervezés is lehet ránk marad. – ezután Naabra tekintek. – Ha van időnk akkor Fargloommal szeretnék beszélni, hiszen ő ismeri a legjobban a fia gyengéit. – hangom nem remeg meg, ahogy közel sétálok a kis az említet trióhoz.

Amint végez Naab és menni akar elengedem. Csendben merengek a két srácot is hallgatva, s figyelve. Szinte ár várom, hogy mikor esnek egymásnak, így egyenlőre még nyugodtan ácsorogva várok, azonban testbeszédem, főleg az, hogy keresztbe teszem magam előtt a karjaimat és a farkam is elég vadul és idegesen leng mögöttem jobbra-balra, jelzi, hogy közel se vagyok annyira nyugodt, mint mutatom. Nem vágok közbe, had mondják el amit akarnak, s csak utána vonom fel az egyik szemöldököm.
- Befejeztétek, vagy inkább szeretnétek visszamenni az arénába egy kis extra verekedésre? – teszem fel az egyszerű kérdést, majd Manóra pillantok. – Magasról teszek rá miért volt ott, ha feltűnt ez a legkisebb bajunk jelenleg. – vicsorgom – Egy csónakban evezünk ha feltűnt ez neked Manó, és képzeld ha mi megszívjuk, akkor ő is. És igen, nem tudom mire vagyok képes most, csak azt, hogy Alastornak halni kell. Vagy nekünk lesz végünk. – ezután Nathanielre pillantok és vissza Manóra – remélem ez elég indok, hogy végre a fejedben lévő izmokat is használd rendeltetésszerűen és csapatként legyünk képesek harcolni – közben közel megyek hozzá és a fejére, majd a szívére bökök – a harc itt dől el és nem itt -bökök az izmára. – Szóval szedd össze magad. – ezzel morogva elfordulok.
- Natheniel. Szóval pók képességekkel rendelkezel… milyen gyorsan tudsz hálót szőni ami erős is és ragad is rendesen? ha nem tud ugrálni, akkor Manónak is lesz esélye lánccal lassítani, esetleg nekem meg leszúrni… Bár előbb még jó lesz megtudni mennyire jó harcos és mennyire szívvel lélekkel küzd. – hangomon jól érezhető, hogy mérges vagyok és nem is kicsit. Lassan sétálok félre az egyik asztalhoz, s várom, hogy felfogják e, hogy az életünk múlik ezen, bár inkább pontosabban az én életem, hiszen Alastornak engem kell megölnie a hatalomért, nem őket, vagy fölöslegesen pazaroltam a szavakat és gondolkozhatok egyedül, hogy mi legyen.

//Mehet még egy kör beszélgetés mielőtt a démonotok megérkezik.//

Figyelem a két srácot, hallgatom őket, majd a plafonra emelem a tekintetem.
- jó magam egy bukott démon herceg és egy bérgyilkos gyermeke vagyok, és egy elég speciális keverék voltam, aki vendégeskedett Mephistonál is. Most már viszont egy teljes démon vagyok, ahogy az előző uralkodó még közölte velem a halála előtt, s nem tudom mire is vagyok képes. Ez sajnos még várat magára, hogy megtudjam. Éppen ezért támaszkodok arra amit biztosan tudunk és remélem, hogy kapunk elég információt Alastor apjától, akivel az arénában már találkoztatok, hogy mire képes a fia, s mi a gyengéje. – Manóra pillantok, majd Nathenielre.
- Amit tudok, hogy harcolni tudok régi közelharci fegyverekkel és távolságiakkal is. Azaz kard, puska amikkel tudtam bánni és szerintem eme tudásom még meg van, csak jó kérdés, hogy mennyivel vagyok erősebb most, mint akkor, vagy épp gyengébb. Na de a bizonytalanságok mellett, annyit biztosan tudok, hogy a kardom képessé tesz arra, hogy Limbo és a Föld közt mászkáljak. Ezt még kihasználhatjuk, ha már mozgás képtelen a fickó, vagy legalábbis korlátozva van benne. Így mögé is kerülhetek, csak több idő kéne, hogy kitapasztalhassam eme képességem és azt, hogy még mire is vagyok képes. – mondom nyugalmat erőltetve a hangomba, s elhallgatok egy időre, míg veszek egy mély levegőt.
- Fargloom remélem, hogy mond hasznosat. Mert az tény, hogy addig minden csak találgatás. – az ajtó felé pillantok, majd vissza a két srácra. Valahogy érzem, hogy a neheze még csak ezután fog jönni. Korai a feladat, túl korai, s még sok időnk sincs, hogy megismerkedhessek rendesen a saját erőmmel, új korlátaimmal. Hetek kellenének, de ennyi időnk tuti nincs. Nem tudom mi lesz a jövő, csak azt, hogy megteszek mindent ami tőlem telik, hogy végrehajtsam az előző uralkodó utolsó akaratát.

Közben elmerengek egy kicsit jobban és ahogy mozgok úgy érzem, hogy talán nőtt az erőm, de ebben nem vagyok biztos, lehet csak a testem lett könnyebb és azért tűnik annak. Ezt majd ki kell deríteni, de nem most. A srácokat figyelem, miközben az ajtó kinyílik és belé rajta az akit vártam és akinek szavai remélem jóval is kecsegtetnek. Miután letérdelt és lehajolt megindulok felé, és úgy hallgatom a szavait, majd megállok előtte az illő távolságot tartva, hogy ne kelljen fel és hátráljon esetleg.
- Köszönöm, hogy ilyen hamar jöttél. Kérdésem lenne a fiadról, Alastorról. – hangom csendes, miközben Fargloomot nézem – Szeretném tudni, hogy mire képes, mire tanítottad, s mint mentorától, szeretném tudni, mik a gyengéi. Ha valaki akkor te ezt jobban tudod másoknál, hiszen ahogy hallottam te magad nevelted. – hangom nem változik nagyon, csendes, talán némi kíváncsiság is csendül. Igen, kíváncsi vagyok és talán ezzel próbálom elnyomni azt a félelmet, ami arra alapszik, hogy azt mondja Fargloom, hogy nincs gyengéje, vagy olyan „gyengeséget” mond aminek kihasználásához kéne egy hadsereg. De mielőtt megszólalna, meg megszólalok.
- Figyeltem egy ideig, az arénában a harcod, velük. Kérlek, mondj róluk is véleményt – ekkor pillantok a két srác felé. Azt sejtem, hogy Manónak tuti nem tetszik se eme kérés, se a vélemény, amit kapni fogok. Direkt csinálom, igen, hogy ő is megtudja, mik a hibái, s ezáltal is jobb harcos legyen. Tekintetem közben vissza vándorol a bajnokra, vagy inkább már a bajnokomra, bár ebben nem vagyok biztos, hogy ez is „öröklődik” vagy sem. Annyi biztos, hogy az eddigiek alapján az itteni védelem terén ő tűnik annak akire rábízhatom az életem is. Miközben a válaszra várok, nyugalmat erőltetek a testemre is, hogy még farkam is nyugodtan maradjon mögöttem, a lábaim se remegjenek, s úgy áljak ott mint egy uralkodó enné és ne úgy, mint egy kis lány aki rosszfát tett a tűzre és most a szidást várja.
Nem tudom melyik a nehezebb, a harc Alastorral és nyerni. Vagy uralkodóvá válni. Egyik se lesz egyszerű és eme kettőben a közös, hogy egyedül lehetetlen feladat. De majd lesz ami lesz, egyenlőre, csak információt gyűjtök, mert ez lesz aztán minden terv alapja.

Elgondolkozva hallgatom Fargloom szavait, s tekintetem a harcoson tartom. El kell ismernem, hogy az elmondottak alapján jó munkát végzett, talán túl jót is, ha a jelen oldalról nézem. Megborzongok, ahogy egyre jobban realizálom, hogy a küldetés nem egyszerűen lehetetlennek tűnik, hanem egyenesen öngyilkos küldetésnek. Azonban mindenre van megoldás, csak meg kell találni, hogy mi is az. De lehet ez most pokolian nehéz lesz és nem is tudom hol álljak neki. Olyan egyedül érzem magam jelenleg, s ezen nem segít a többi elhangzó információ se.
Ahogy az se amit Fargloom arcán látok mikor a két srácra pillant. Talán ezek után már nem is kellenének a szavai se, mert ami az arcára ül ki az is mindent elárul. Azonban ezután jön az értékelés, ami annyira nem mond újat, már ami Manót illeti, s úgy fest, hogy egyik kutya másik eb, ha összevetem Nathaniellel. Sajnos ez még jobban rontja az esélyeket, már ha nem lenne így is elég rossz.
Megremegek, s lehajtom a fejem… A két srác nem látja az arcom, de Fargloom tökéletesen, ahogy érzelmek kiülnek az arcomra… félelem, elkeseredettség, bánat… A remegek, mint aki halálra rémült és nem úgy állok ott mint egy Uralkodó… újra és újra végig veszem a hallottakat, majd lehunyom a szemeim, s veszek egy mély levegőt, majd egy újabbat, s nyugalmat erőltetek magamra, mielőtt kinyitnám újra a szemeim és kihúzom magam.
- Köszönöm Fargloom – mondom csendesen. – Szóval Egója a gyengéje. Lehet azonban nem lenne rossz ötlet elhitetni vele, hogy gyengébbek vagyunk, mint gondolja, s talán óvatlan lesz. Bár ezt kétlem – gondolkodom félhangosan, majd anélkül, hogy a srácokra néznék hangosabban folytatom. – Hallottátok… és remélem a fejedbe vésted azzal együtt, amit nem olyan régen mondtam neked Manó. És a jelek szerint rád is ez vonatkozik Nathaniel. Sajnos nincs annyi időnk, hogy ezeket a hibákat kijavítsuk. – felemelem a két kezem és azokat nézem. – A harc fejben és szívben dől el… - suttogom - … másra nem is támaszkodhatunk most. – lehunyom a szemeim, s elhallgatok egy pár pillanatig teljesen. Mikor ismét kinyitom a szemeim felnézek a plafonra.
- Oka volt, hogy engem választott… - kezdek bele. - …és akármilyen nehéz is lesz és látszólag reménytelen... nem – felemelem a hangom, s végig nézek a bent lévőkön – Ismétlem NEM fogom feladni – vicsorgom, s látszik, hogy komolyan is gondolom. – Fargloom, segíts nekem felkészülni és ossz be démonokat a srácok mellé is. Két nap kemény edzés, s bármilyen eszközt használhatnak. A Harmadikon pihenés, gyógyulás. – mondom ellenkezést nem tűrő hangon. – Utána pedig indulunk és megkeressük Alastort. – ezzel közelebb lépek Fargloomhoz és oda hajolok hozzá – Velük se kell finomkodni, de velem se, mert Alastor se fog, de azért ne halljanak bele, de ne is legyen könnyű dolguk. – Ezután felegyenesedek és a srácokra nézek.
- Ellenvetés nincs. – jelentem ki, ezzel megindulok kifelé.