Limbo

Meghallgatom a két srácot és a démon, majd Nathanielre pillantok.
- Tudod egyenlő eséllyel voltunk itt eme rang ért. mégis én megtettem azt, amit ti nem… már kint minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak és titeket menthesselek. Pedig téged tényleg csak most ismertelek meg. És majd kiderül, én hogy állok helyt egyedül, ott ahol ti ketten nem… Manó… igenis téged szekállak jobban, mert több volt benned, anno, sokkal több. Csak ezt valahol nagyon elfeledted. Másik, hogy esélyt nem adtál neki, hogy megismerd, hanem rögtön támadni akartál. – hangom csendes, majd megindulok kifelé. – három napig cselekedjetek ahogy jónak látjátok és viseljétek a jó és a rossz oldalát egyaránt. Én se fogok másképp tenni. – ezzel otthagyom a párost Fargloom oldalán.

Nem sokkal a kis vita után, már az egyik küzdésre alkalmas kisebb aréna félében voltam. Egyszerűen képtelen voltam pihenni menni. Túl sokminden áll előttünk, így képtelen voltam nyugodtan csak fetrengni. Fargloom-ot is oda hívattam, s belekezdtünk az edzésembe… Bár az uralkodója voltam, de egy percig se vártam el tőle finomkodást, sőt talán még keményebb edzést, mint amit a két srác kap. Nekem volt erőm amivel még nem tudtam bánni, de akkor is meg volt, így azt is ki kellett tanulnom, hogy mennyivel lettem erősebb és ehhez tényleg olyan oktató kellett, aki állja is a sarat, s nem tudok benne kárt tenni, mert sokkal jobb. Így az elején pusztakezes harc volt a bemelegítés, bár nem épp harcnak lehetet nevezni, mert többet nyekkentem a porban, mint ahányszor sikerem lett volna. Azonban mindig felpattantam, vagy egy-egy keményebb landolás után kicsit lassabban feltápászkodtam, már ha volt erre lehetőségem. Fáradtam, ahogy teltek az órák, egyre jobban lassultak a reflexeim, azonban nem akartam megállni, feladni. Az egész vége az lett, hogy nem emlékeztem hogyan kerültem be a szobámba, de ott ébredtem, s ahogy felkeltem másnap reggel mindenem fájt… Már most telivoltam zúzódásokkal, de ez még csak Kedd reggel.
Vettem egy fürdőt, legalább annyira, hogy a szerzett sérülések tiszták legyenek és megnézzem melyik mennyire súlyos. Ezután egy kis reggeli, s irány a kis aréna. Fargloom már várt… Talán meglepődött, hogy talpon lát a tegnapi edzés, vagy inkább verés után, s megindult a következő fájdalmakkal teli nap edzése. Bár kardom volt, de elsődlegesen nem azt használtam, hanem maradtam a kezeimnél, patáimnál, farkamnál. Arra készültem teljesen, hogy kis távolságban lesz esélyem, mert ott a hosszabb fegyverek inkább akadályoznak, mint segítenek, azonban ennek hátránya, hogy nekem is kevesebb időm van reagálni is a támadásokra és védekezni. Most valamivel jobban ment már a harc, de még közel se úgy, mint szeretném. Érzem, jobban, hogy sokkal erősebb vagyok, mint korábban, könnyebben is mozgok, azonban testi adottságaim változása sokat nehezítenek a dolgon, s ezzel teljesen megbarátozni sokkal több idő lesz, mint amennyi most rendelkezésre áll, de ez van. Már Nap felénél pokolian fájtak a tagjaim, de csak az lebegett előttem, hogy nem adhatom fel, s csak folytattam a véget nem érő ütések, rúgások, védését, hárítását, kikerülését, s amikor csak tehettem próbáltam én is bevinni egy-egy ütést.
Fargloomot elnézve talán ő még nem is fáradt eközben, vagy nagyon unta is a dolgot, ezt nem tudhatom, azonban az biztos, hogy folyamatosan javította ki a hibáimat, hát volt elég, volt miről beszélni, s a többségénél talán hónapok vagy évek kellettek volna kemény munkával, hogy ne legyenek, de ennyi időnk nem volt. Nagyon nem, s bármennyire is megvolt az akaratom, kitartásom, eme estén is ott ért az arénában a kimerültség és aludtam el.
Szerda reggel… kegyetlen izomfájdalom ébresztett, ha nem lettek volna elegek a nagy színes ronda zúzódások a testemen. Már a felkelés is gyötrelem volt, nem hogy bármit csinálni. Mosakodás közben, több időt töltöttem a víztükörből visszabámuló meggyötört lány arcának bámulásával, mint a mosakodással. Testem is ellenem harcol, nem csak a két srác. Akkor mégis mit várok? Lassan rogytam térdre és hajtottam le a fejem.
Lehet elbuktam megint, lehet megint csak az látszik mennyire haszontalan vagyok… tehetetlen… S hiába lettem teljesen démon, belül ugyan az a szánalmas korcs vagyok, mint voltam, semmivel se több. Még jobban magamba roskadok, s az előző uralkodóra gondolok, hogy ő mit látott bennem. Hogy kicsit démon voltam korábban is? Nem igazán ez lehetet a fő motiválója, hanem az, amit tettem, amit látott bennem. Vagy lehet tévedett?
NEM!
Erőt veszek magamon és felküzdöm magam a patáimra, s kivánszorgok, elrendezem magam, majd megyek enni egy keveset, mielőtt újra Fargloomhoz mennék. Ezek annyit, hogy ne legyek éhes, majd az aréna felé indulok, miközben a kardot nézem. Holnap pihenés, bár ehet abból se lesz semmi, mert még azt is meg kell tanulnom és gyakorolnom hogyan is működik. Lassan sétáltam be egészen az aréna közepére ahol ott várt Fargloom, s köszöntöttem, mielőtt elkezdődött volna a mai tortúra is közelharc, és fegyveres közelharc. Azonban most minden nehezebb volt, mint korábban, hiszen az ütések még jobban fájtak, mint előtte, hála a friss sebeknek, amiket már nem is lehetett elkerülni. Ráadásul még Fargloom is azokat vette célba, hiszen egy valódi ellenfél is a gyengére támadna jobban, hogy könnyebben nyerjen. Az akarat meg volt… abból nem volt hiány, ahogy az erőből se… Azonban a fájdalom és a lelket kínzó kétségek ott voltak, s a nagy kérdés. „Mi lesz ha elbukunk? Csak én bűnhődök, vagy a két srác és az új népem is?”
Az egyik ütés után a porba roskadok, s nem kelek fel… csak magzati pózba húzom magam, ahogy próbálom ösztönösen védeni magam, de Fargloom támadása nem ér véget és a következő rúgás messziire repít. A falon nyekkenek, s elterülök a porban. Homályosan látom ahogy közeledik felé, s emlékek özönlenek el, a régmúlt emlékei, a kemény vádló szavak. Mind, mint tőrszúrás éri szívem, s látszólag feladom. Minden olyan lassan történik, ahogy a könnycsepp gyűlik a szemem sarkában, majd indul meg és csorog végig koszos arcomon egy csíkot hagyva ott, hogy végül megálljon a pofim aljánál és onnét hulljon le a porba. S Fargloom csak közeledik tovább.
Lehunyom a szemeim, s fejemben ahogy visszhangoznak a kemény bántó szavak, egyre több fájdalmat okozva, küzdöm fel magam térdre majd patára. Ekkor ér oda Fargloom, s újra támad, de elhajolok, majd ekkor nyílnak ki a szemeim, s a következő ütése után támadok, Tiszta erőből, szívvel, lélekkel, ahogy tudatom üvölti, hogy „NEM!”. Nem kímélem magamat ezután se, s úgy edzek tanulok, mintha még mindig csak az a kis korcs lennék a csatabolygón. Azonban most már erősebb szív és lélek hajt előre makacsul, s bár még távol vagyok attól, hogy uralkodó legyek, de már felnőttebb vagyok, mint voltam.
Eme nap végén saját lábamon távozok az Arénából, na jó, Fargloomba kapaszkodva mert a testem túl fáradt, így egy közös evés után megyek a szobámba, hogy kicsit rendbe szedjem magam egy kád vízben elnyúlva. Hát úgy festek, mint aki a boxzsákot játszotta az utóbbi időben, de ez van. Egy pár óra ázás után szállok ki, s hívatok pár gyógyítót. A feladatuk, hogy az esetlegesen repedt csontokat meggyógyítsák. Egyenlőre semmi több, mert pihenni szeretnék, s holnap is lesz nap.
Csütörtök hajnalban ébredek és a reggeli kis mosakodási ceremónia után egy gyors öltözködés és úgy megyek az irattárba. Nem viselek sok mindent, top, és egy egyszerű rövid szoknya, amik nagyobbak. két vastagabb csuklópánt ami teljessé teszi a ruházatom. Hosszú szőke hajam takarja a hátam, de így is jól látszik a sok zúzódás mindenhol a testemen.
Bár lehet pihennem kéne én mégis a könyvek közé fészkelem be magam,hogy megtaláljak több a kard használatáról, hiszen eme képesség mindenkinek egyforma ahogy Naab mondta, azaz tuti van róla feljegyzést és őt is magam mellé hívatom ahogy Fargloom-ot is, hiszen ha gyakorlásra kerül a sor, akkor talán többet tudnak benne segíteni. Emellett gyógyítókat küldetek a két srác mellé, hogy összekaparják őket némileg. Aztán engem is, hogy ne úgy fessek, mint egy lány akit agyba főbe vernek csak. Bár nem szégyellem a szerzett sebeket, de tökéletesen kell lennünk, holnap. Azonban maradjunk még a mai napnál. Tanulás, kemény tanulás ami rengeteg olvasással jár, s tanulmányozom, hogy hogyan is működik a kardom képessége, s úgy fest, hogy jobban a kardom kellene Alastornak, ami még kevésbé jó, de ez csak egy kis probléma a rengeteg egyéb mellett. Például hogy a srácok is jó helyen landoljanak és én is, de míg őket viszik én szeretnék saját erőből is oda jutni, hogy aztán eme képességet kitudjam használni, ha kel akkor többször is. Hát az elmélet az pokolian száraz és úgy fest, hogy pokolian bonyolultan írja le az egyszerűnek tűnő dolgot, hogy ott jelenek meg ahol akarok mindkettő világon, azaz gondolok egy helyre és oda megyek, s ugyan így jövök vissza is. Vagy lehet mégse olyan egyszerű? Pár afrikai lakatlan sivatagos terület volt a teszt terület, hogy kellő távban tudjam kipróbálni ezt Alastortól, s a visszaérkezést is. Nem érintkeztem senkivel, csak felbukkantam és vissza.
Eme kis gyakorlás után a könyvek közt töltöttem a napomat, feljegyzéseket, beszámolókat tanulmányozva, megismerni jobban az új népemet. Bár volt mikor egy könyvvel a kezembe sétálgattam át a szobámba és ott az ágyon feküdve olvasgattam. De lényegében csak a gondolataimat próbáltam elterelni valamivel, míg nem elaludtam.
Péntek hajnal. Az aréna szélén ülök mögöttem a trónterem, lent és előtte az aréna homokja. Korán keltem és most itt várakozok Egyedül, egyenlőre.

Mozgást hallok, de nem nézek hátra, csak nézem az aréna homokját tovább egy ideig, majd végül veszek egy mély levegőt, s megszólalok.
- Remélem, hasznosan teltek eme napok nektek is. Ha nem, akkor amint hazaértünk meneküljetek ahogy bírtok. Volt időm gondolkozni a verések közepette. Van amiben igazatok volt. Nem várhatom el hogy ennyi után csapat legyünk. Míg haza nem megyünk… - megakad egy pillanatra a szavam, majd veszek egy mély levegőt megint és becsukom a szemeim - …azaz míg haza nem mentek van időtök gondolkozni azon, hogy harcoltok, vagy inkább a biztos túlélést választjátok. – Lassan felkelek, s feléjük fordulok miközben kinyitom a szemem. – Nekem nincs választásom, nektek van. – Ezután a démon nőre pillantok és biccentek felé.
- Köszönöm – mondom csendes, miközben elveszem az egyik poharat… belepillantok, majd minden gondolkozás nélkül megiszom a tartalmát, majd visszateszem a tálcára az immár üres poharat.
- Ha találkozol vele előbb, mint mi, akkor üzenem neki, hogy türelemmel várjuk – mondom a démon nőnek nyugodt hangon. Igen, nincs benne erőltetés, ahogy előtte se. Halál nyugodt vagyok, de nem tudni, hogy önbizalom, vagy beletörődés a vereségbe. Lassan fordulok vissza az aréna felé, majd várok, a srácok döntésére és a Magiszter érkezésére. Csak annyi biztos, hogy mindhárman visszamegyünk, de az már távolról se, hogy harcolni is együtt fogunk, de ez majd kiderül hamarosan.

Egy hét telt el, de Manó szavai még mindig vissza-visszatértek. Keményen érintett ez nem vitás. Azonban az idő jó részében próbáltam nem erre gondolni… pontosabban az idő jó részében időm se volt erre gondolni. Alastor belekezdett a lehetetlenbe, azaz a felkészítésembe. Több, vagy inkább kevesebb sikerrel. Minden bizonnyal már rég rájött, hogy belőlem kb minden hiányzik ami egy uralkodóban, vagy legalábbis egy uralkodó jelöltben meg van. Azonban ami megvan arra lehet építeni, hiszen a kitartásom, az azért meg van, s hogy képes vagyok, ezért akár ájulásig hajszolni magam. De ez az egész után, ami ért az utóbbi időben, már kezd nagyon sok lenni. Nappal, tanulás, éjszaka, rémálmok, reszketés, bőgés. Nagyon közel sodródtam az összeroppanáshoz. Legalábbis az első napokban. Aztán kezdtem megnyugodni, némileg, bár ez se volt teljes. Minden esetre egyre jobban úgy töltöttem az estém, hogy Alastorhoz bújva, ha tetszet ez neki, ha nem. Bár tuti nem ellenezte, hogy szorosan mellette, vagy épp félig meddig rajta alszok, s úgy már nyugodtabban sikerült aludni is. Kellett a nyugodt pihenés, mert amit tanított, az fontos volt, de az idő ellenünk dolgozott. A kardommal viszont nem sikerült jobban összebarátkozni, s ennek eredménye, hogy eláztam, átfagytam, és még félelmet is okoztam. De majd csak lesz jobb is. A harci edzéseknél visszafogta magát. Inkább volt szórakozás a sok tanulás mellett, mint tényleges harc.
Aztán eljött a ma reggel… akarom mondani hajnal, mert amit tapasztaltam az alapján szegény Alastor alvászavarral küzd. Na jó, nem csak szeret nagyon korán kelni és erre akart engem is ránevelni több kevesebb sikerrel. Ma is elsőre csak félszemmel néztem fel rá, egy kis morgás, nyöszörgés, majd feltápászkodtam a szemeimből kidörzsölve az álmot.
- És most hova megyünk? – kérdeztem meg egyszerűen mindenféle felvezetés nélkül.

Alastort hallgatom, s sóhajtok egy nagyot. Bízok benne, jobban, mint hittem volna, hogy bízni fogok, ennyire rövid idő után. Hiszen egy hét telt el, semmi több. Erősebb nálam, én még az erőmmel se vagyok tisztában rendesen. Mibe került volna neki visszaélni ezzel? Semmibe, még magamat se tudnám megvédeni ellene. Mégse élt vissza ezzel, pedig tisztában van vele. Lassan indulok el utána, s kérdeznem se kell, s válaszol is rá, hogy miért nem ő.
- Mégis, mit kell róla tudnom? – kérdezem csendesen. – Nem kéne rögtön az első szavaimmal magamra haragítanom – teszem hozzá és figyelek rá. Hát igen, nem vagyok egy uralkodó. S mindent megadnék, ha a lövészet helyett inkább ilyesmit tanultam volna, mert most jobban a hasznomra válna, mint az a tudás. De késő bánat, s össze kell szednem magam teljesen mielőtt oda érnénk, hogy amennyire lehetséges zökkenőmentesen menjenek a dolgok. Azonban valahogy úgy érzem, hogy ennek az egésznek a sikere jobban a szerencsén fog múlni, mint az uralkodói mivoltomon, de ez is majd kiderül, remélhetően hamarosan. Alastorra pillantok újra és újra, ahogy felzárkózok mellé és úgy haladok vele együtt. Nem tudom, hogy mire is számítsak így csak remélni tudom, hogy válaszolni fog a kérdésemre és abból felfogok eleget, hogy az tényleg segítsen is valamennyit most.

Lassú léptekkel haladok Alastor mellett, s ahogy szavait figyelem, próbálok valamit kitalálni is, hogy mit kéne.
- Remek – morgom inkább csak magam elé – Szóval egy hatalom éhes démon. Szuper… és még több hatalom kell neki. Ez érdekes alkudozás lesz, miközben igen keveset konyítok az itteni dolgokhoz még… de majd kiderül, hogy mi lesz. – pillantok Alastorra, majd magam elé.
~ Már megint mibe keveredtem… ~ gondolom magamban, majd megállok, s előhúzva a kardom, lassan a pengéjében lévő tükörképem szemébe nézek. Nem tudom Alastor mit lát rajtam, de én egy lányt látok per pillanat, s nem az uralkodót. Visszacsúsztatom a tokjába a kardomat, s lehunyom a szemeimet. Veszek egy mély levegőt, majd még egyet, s megpróbálok határozottabb arckifejezést erőltetni magamra, majd megindulok Alastor után kihúzva magam, s megpróbálni úgy járni, hogy az legalább erőt sugározzon.
~ Valahogy csak összejön… valahogy… nem vagyok egyedül… és muszáj, hogy sikerüljön… fontos… de nem bármi áron… ~ gondolom magamban, miközben kicsit szaporább tempóban érem be Alastort.
- És te milyen „rangban” tartasz most velem? Csak, hogy ne ott érjen meglepetésként – Pillantok rá, s tekintetem tekintetét keresi, miközben mellette haladok egy enyhe mosoly kíséretében.

Miközben, a földön fekszem, és a plafont bámulom kerek szemmel, és közben nem csinálok semmi mást, mint csak bámulok. Az egyék percben, még egy Japán idiótához dumálok, ő mond valamit, aztán rám nézz, én szétrobbanok, és itt találom magam.
~ De, jó az a hülye egyenesen a pokolba küldött engem. ~ Gondolom magamban. Nem merek meg mozdulni, mert még nem tudom, hogy milehet a helyzet a bordámmal. Itt vagyok a... Az a baj, hogy nem tudom, hogy hol az a itt. Vagyok valahol, és valamerre, éws nem mondom, de jól eltévedtem. Megpróbálok fel állni, már amennyire ezt megtudom tenni a sérült bordám miatt. Ha állok, szét nézzek, majd elkiáltom magam.
- HAHÓÓÓÓ! VAN ITT VALAKI?! - Kérdem. - Akárki, bárki. - Mondom ezt már, normális hangerővel, és várom, hogy kapok-e választ a kérdésemre. De, már meg is bántqam a dolgot, mert mivan akkor, ha ezzel démonoknak adtam meg a helyzetemet, és hát eléggé fegyvertelen vagyok ellenük.

Még mikor felkeltem nem is sejtettem, hogy mi fog fogadni a mai napon. Őszintén nem vártam sokkal többet, mint aránylag unalmas ügyek intézését, vagy épp Alastort hallgatni, esetleg edzeni, gyakorolni. Egyik nap telik a másik után, s nem igazán érzem az idő múlását, ahogy egy ideje azt se követtem, hogy a régi életemhez fűződő személyekkel mi is történt odaát. Szóval egy unalmas nap, vagy még se.
Alastoral futottam össze a folyosón, ahogy álmosan dörzsölgetve a szemeimet haladtam a könyvtár felé. Miután felfogtam a szavakat amiket mond kicsit hülyén néztem rá.
- Egy ember, azaz egy mutáns lélek? Nem Mephistóhoz kellett volna kerülnie? - a plafonra nézek kissé nyűgösen – Mephi egyszer kerüljön a kezeim közé, és könyörögni fog az olyan élvezetekért, mint a fájdalom... - morgom, ahogy megindulok a lakosztályom felé elég durcásan, míg Alastor lemondóan emeli a tekintetét a plafonra, majd néz utánam, de ez nem különösebben érdekel. Kicsit rendbe szedem magam, de elég könnyed öltözékemen nem változtatok semmit, csak megigazítom a kardom a hátamon, majd már indulok is arra amerre megérkezett a lélek.
Nem telik sok időbe, hogy oda érjek, elég pontosan a közelébe teleportálok, pontosabban mögé, s onnét figyelem egy ideig csendesen ahogy kiabálgat.
- szánalmas – morgom magam elé halkan, majd hangosabban megszólalok, hogy már ő is hallja – Szerintem üvölts hangosabban.. kétlem, hogy ezt még a szomszédos túlvilágokban tisztán hallották... - elég könnyed tartással ácsorgok ott a mellkasom előtt keresztbe font karokkal, miközben farkam végével unottan piszkálgatom a homokot, ahogy mozgatom. A kis csaj élvezheti a figyelmem, és egyenlőre csak az enyémet, bár eme kiabálás után kitudja, hogy még kiét fogja hamarosan.

Egyáltalán nem számítok arra, hogy valaki is válaszólni fog a kérdésemre, hisz egyedül vagyok, de a kiáltásom allatt, úgy érzem mintha valaki figyelne, majd egy női hang szólalmeg mögöttem. Szavai, váratlanul érnek, és össze rezzenek, mint akit épp most értek tetten, amint rosszfát tesz a tűzre. Idegesen fordulok meg és nézek az illető felé, aki eléggé szép testi adotsággal rendelkezik, és ha jól látom, akkor démon lehet. Bár, talán van közöttünk jó pár méter távolság, de én azért hátra lépek egyet.
- He... Helló. - Köszönök neki idegesen, majd nyelek egyet. - Őőőő, té... Téged Lu... Lucifer küldött? Te... Te fogsz engem az örökkévaloság ig kínozni? - Kérdezem tőle, hebegve. Egyáltalán nem érzem, úgy hogy fellennék készülve bármilyen kínzásra, de ahogy az öcsémmel bántam, eléggé nyilván való, hogy megérdemlem, ha már ide kerültem.

Végig nézek a csajon ismét, majd az égre nézek, s utána elég lemondóan nézek rá.
- Lucifer? - kérdezek vissza – Mármint Mephisto? - majd megrázom a fejem – Nem, nem ő küldött ide hozzád, csak épp erre jártam. - hangom könnyed és nem reagálok arra se, hogy hátrál. Ha neki jól esik akkor tegye, hiszen nagyon nem tud hova menekülni, innét biztosan nem.
- Bocsi, ha kicsit letöröm a lelkesedésed már így az elején, de te nem érdekled Mephistot, mert ha kicsit is érdekelnéd, akkor legalább az ő alvilágában lennél és nem ezen a síkon, s akkor hidd el, személyesen jött volna eléd, vagy ha nem is ő akkor az ő nevében érkezett volna egy ölebe valami elcsépelt hatásvadász belépővel. - hangom kicsit unottá válik, ahogy mondom, majd nemes egyszerűséggel széttárom a karjaim és körbe mutatok.
- Üdv Limbon, ha már itt vagy halott lélek... - közben végig nézek rajta ismét, s karjaim ismét keresztbe fonom a mellkasom előtt. - ...és ha már itt vagyunk, mizújs odaát, vagy épp miért is kerültél ide? - figyelem a reakcióit, azok lehet többet és hamarabb elmondanak, mint majd a szavai teszik, s talán előbb rájövök, hogy minek köszönhetem Mephi eme meglepetését.

Valahogy, tudtam, hogy a sátánnak több neve is van, de arra egy cseppet sem, hogy itt Mephisto néven ismerik. Révén, hogy talán egy személyről beszélünk, kérdésére, csak bólintok. Mikor, jön az épp erre jártam már annyit hallott mondatot, akkor engedek meg magamnak, egy halvány alig észre vehető mosojt, vagy inkább fintórt. A következő mondatára, viszont már szóban is tudok neki válaszólni.
- A kínzásért, nem is lelkesedem. - Mondom neki, de nem tiszteletlen ségből. - Azért pedig, különösen örülök, hogy nem érdeklem őt. A hatás vadász belépőket pedig, nem kedvelem. Milyen neveletlen is vagyok, a nevem Tatjana Éva Dragunov. - Mutatkozom be, bár őt nem biztos, hogy érdekli a nevem. Sőt, még hidegen is hagyja, hogy hogyan is hívnak engem. Meg tudom, hogy egy Limbó nevü helyen vagyok jelenleg, és ha jól értem, akkor a halálom okára kiváncsi.
- Sikerült fel húznom, egy nagy erejü misztikus japán lényt, aki erre megölt. Egyébként, eléggé szép kis hely ez a Limbo... - A mondatomat, el is harapom, mert amit talán modtam volna, talán sikerül őt is magam ellen fordítanom. Tehát, inkább halgatok. Kérdést, inkább majd akkor teszek fel, ha megkérdi, hogy van-e kérdésem.

Csak figyelem és hallgatom, hogy mit mond és hogyan, majd körbe pillantok,s vállat vonok.
- Mondjuk elég kellemes, csak egy idő után a sivatagos klímát a frissen érkezettek nehezen viselik vagy épp a csak kint portyázó démonokat. - hangom nyugodt, könnyed.
- Hát igen... de máskor majd jobban figyelsz talán erre is... talán... ha lesz rá lehetőséged... - vállat vonok ismét és megindulok abban az irányba ahol tudom, hogy a város van. - … különben Shywa vagyok, s ha akarsz akkor kérdezhetsz te is... - néhány lépés után megállok és a vállam felett pillantok hátra rá - ...meg velem is jöhetsz, vagy maradhatsz itt is a semmi közepén... a te döntésed. - ezzel előre nézek, s úgy haladok tovább megigazítva a hámot magamon, amiben hátul a kardom is pihen. Közben magam elé nézve haladok előre, némileg elmerengve a patáimmal lépkedve a homokban. Ha hallom, hogy követ, akkor szólalok meg ismét.
- És odaát kinek dolgoztál? - lassan haladok előre, nem nehéz tartani velem a tempót, de azért figyelek is, hogy mit csinál mögöttem. Közben azért elgondolkozok, hogy mit is kereshet itt, mert nem nagyon értem. Ha Mephisto kis játékszere lenne, akkor oda került volna, ha már elbukott és Mephi megunta, akkor talán ide kerül, de még talán akkor se pont hozzám. Na de ezen majd később gondolkozok.

~ Tehát, akkor jönnek ide mások is, nem csak én. - Szögezem le, magamban mikor is mondja a klimát, és a portyázo démonokat. A hangja eléggé nyugodt, és könnyed. A következő mondatára, csak egy eléggé kínis hallgatás a részem ről, és még a nevét is megtudom. Megfordul, hogy elinduljon valahova, de aztán megáll, és ismét hozzám szól. Révén, hogy semmi kedvem egyedül itt maradni, ezért követem őt. Kérdezni, még nem tudok, mert én inkább azon vagyok, hogy beérjem őt. Amint a közelébe érek, megint egy kérdést teszfel nekem.
- A SHIELD nek dolgoztam, az egy olyan szervezet, akiknek az a feladatuk, hogy megvédjék az ártatlan civileket a gonosz mutánsoktól, mint mondjuk Piro. Egyébként, hova megyünk?- Beszélek neki arrol, hogy kinek is dolgoztam, majd a saját kérdésemet is felteszem neki. Szerintem, ez egy tök egyértelmü kérdés, révén, hogy nem ide valósi vagyok, így nem is ismerem ezt a világot.

Egy könnyed mosoly kúszik az arcomra, mikor mondja, hogy kinek is dolgozott odaát ezelőtt.
- Nem kell őket bemutatni. Ismerem Miller ezredest és a csapat egy részét is szerintem. - hátra pillantok rá. Talán csak a reakciója érdekel, vagy csak simán az, hogy mit is csinál most, s ha még mindig le van maradva, akkor bevárom egy kicsit, hogy mellém kerüljön, de közben persze nem állok meg.
- Ezek szerint még nem sikerült elpusztítani a világot odaát, ez mondjuk elég megnyugtató. - teszem hozzá teljes nyugalommal, majd egy laza mozdulattal a távolba mutatok.
- Arra van egy város az uralkodói palotával. Mondhatni egy főváros, hogy eme fogalmakkal éljek. - hangom nyugodt, s bár a tempó nem túl gyors, azért haladunk, lehet megtudhatok én is pár dolgot arról a helyről, ahova már egy ideje nem tettem be a lábamat, pedig szabad átjárásom van oda, azonban mégse tettem. Talán pont azért, mert nem hiszem, hogy hiányoznék ott bárkinek is. Ismét rá pillantok a lányra, majd az égre emelem a tekintetem.
- Különben nem hiszem el, hogy nincs kérdésed, vagy csak nem mered feltenni őket? Hm? - ahogy ballagok előre a tarkóimon összefűzöm az ujjaim – Vagy csak attól tartasz, hogy ha rosszat szólsz én is simán agyon csaplak, Halott lélek... Tatjana... Éva... Dragonov – az utolsó szavak közt hagyok egy-egy szünetet, s az égre pillantok, mielőtt ismét oldalra pillantanék a lányra, de egyen a kezeimet nem eresztem le, csak lépkedek előre.