JFK lakóház

Ez az kis, rossz környéken lévő sötét és romos bérház a bronx szívében van. Egyike azoknak a 70 és 80-as években indult programokban épített bérházaknak, ahol olcsó és könnyű lakhelyeket akartak építeni a feketéknek. Mára üvölt is róla az hanyagság és érdektelenség, amivel készült. Amelyik ház nincs tele csótányokkal vagy beázásokkal az egy torz frankenstein szörnyének tűnik a megannyi házilag megoldott felújítás miatt.

Jeroma és családja egy ideje már itt laknak. Sajnos így a fiúnak az egyik öccsével kell együtt aludnia egy szobában és a másik a húgával van összezárva. Hetek óta a fejfájások kerülgetik és rosszul van. Az anyja szerint a füvesek miatt, akik alattuk élnek, de az orvosok nem találtak semmit. A legrosszabba káosz. Ez a hely túl kicsi ennyi embernek. Soha nem talál semmit a fiú és a fejfájások se segítenek ebben. Most az anyja rohan be hozzá és szigorúan ránéz.
- Öltözz fel! Nem sokkára jönnek az iskolától beszélni veled!
A fiú nem tudja, hogy eddig nem szóltak neki vagy csak elfelejtette. Az anyja rá is tuszkolja az inget, meg "szép ruhát".

Lent: Xavier, Sakura, Kate, Gail, Jonah
Xavier kiszáll a kocsiból.
- Köszönjük Mr. Morsus.
A csapat a legjobb ruhájában van, amivel úgy lógnak ki a hontalanokkal teli utcáról amennyire csak lehet.
- Kérek mindenkit próbáljunk komolyan venni. A fiú nem tudja mi is ő és mire képes. Lehet, hogy megvan rémülve. Az iskola újra indítása és újjáépítése hetekbe tellett és most is tartanak az építkezések. Különösen öntől várom el a komolyságot, Mr. Wright.
Majd Sakurahoz fordult
~ Köszönöm a támogatását. Tudom, hogy amiket átélt azok után szeretne minél távolabb lenni az ilyen ügyektől, de senki mást nem kérhettem meg erre. Szükségem volt gy mutánsra, aki elég érett, hogy megértse mit is akarok elérni. Nagy munkám volt az eredeti X-men helyét elfelejtetni mindenkivel és elérni, hogy újra kezdhessük. Megértem, ha nem akar részt venni az oktatásban, de hálás lennék, aha toborzásig velünk maradna. Úgy fest a gyerekek bíznak önben és ez sokat számít ilyen időkben. ~
Kapja meg a telepatikus üzenetet a nő. Zack meg a kocsiból kiszállva rágyújt és szigorúan nézi a közeledni próbáló alakokat.

Arra ébredek, hogy hánynom kell. Kirohanok a vécére, de az persze foglalt. Öklendezve várom meg amíg Dwight végez,majd rávetem magam a kagylóra, de csak vaklárma volt. Lassan megszűnik a hányinger, de hasogató fejfájásnak adja át a helyét. Nehézkesen botorkálok vissza a szobába, és levetem magam az ágyra. Szerencsére Dwight csendben olvas, de a másik szobában Tyrone és Amber összevesztek valamin, és zeng tőlük a lakás. Bármit megtennék, hogy visszaköltözhessünk Brooklynba. Épp amikor már kezd elviselhetetlenné fokozódni a fejfájás, anya ront be a szobámba. Miért akarnak velem az iskolától beszélni? Tény, hogy nem teljesítettem jól az elmúlt hetekben, de nem lógtam, és bukásra sem állok még, meg egyébként sem szóltak előre. Vagy igen, csak nem emlékszem rá? Tudnak arról is, hogy beteg vagyok, úgyhogy egy nagy drogozásról szóló hegyibeszéd sem indokolt. Lassan, nehézkesen felöltözöm, és kibotorkálok a konyhába.

Bár nem különösebben különleges a mai öltözetem se de legalább tiszta a farmer rajtam ahogy a fehér ujjatlan felső is a motoros dzsekim alatt. Hogy annak a háta ki van szakítva két párhuzamos csíkban már más kérdés. Az autóból való kiszállást követően megszokás szerűen fordulok Xavier felé mikor az üzenetet kapom.
~ Ugyan, ez a legkevesebb azok után, hogy fedélt adott a fejem fölé. ~
Bár tény, hogy nem szívesen jöttem ki. Nem ezzel a helyel van a bajom, hanem... Úgy általánosan nem tudok másra gondolni mint, hogy valaki most is a sarkunkban van és csak vár egy jó pillanatra, hogy agyonlőjenek minket. Egy pillanatra gondterhelté is válik az arcom de megrázva a fejemet hesegetem el a vészjósló gondolataimat és inkább a többiek felé fordulok. A Jonah gyerek igencsak fennhordja az orrát. Hát de ki hibáztathatná. Most tényleg nem csak nagypofájú és bunkó nekifutásból de tényleg egy gazdag gyerek. Hm-ögök egyet miközben vállat vonok.
- Ha inkább Zack-el vigyázol a kocsira én nem bánom.
Majd enyhén mosolyogva elfordulok. Nem tudom, hogy megfogja-e változtatni a véleményét és inkább bejön vagy idekinnmarad és kiteszi magát annak, hogy tömérdek ember fog idegyűlni hiába az a komor ábrázata Zack-nek. De lehet, hogy egyszerűen csak az fogja megfogni, hogy "méghogy ő kocsira vigyázzon". Ki tudja. Na mindegy is igazából.


A legjobb ruha esetemben nem igazán tér el attól amit mindig lehet látni rajtam. Csak most a farmer és edzőcipő párosításhoz nem hosszuújjú kapucnis pulcsi hanem egy ujjatlan párosul. A kapucnit viszont nem húztam a fejemre rá most. Miután kiszállok a kocsiból alaposan körbe nézek. Volt egy-két edzőtársam aki Bronx-i volt lehet ők is errefelé lakhattak. De nem merengek el túlzottan hanem a professzorra figyelek aki elég hamar elejét veszi a dolgoknak és máris "rászól" Jonah-ra hogy viselkedjen majd. Csak nem lesz baj. Meg ahogy elnézem inkább kinn marad szóval akkor pláne. De nem hiszem, hogy egyébként is lenne bármi. Remélem nem lesz semmi baj míg itt vagyunk.

Lent:
- Persze, mert a brooklyni detektív és a milliárdos batman gyerek között kisebb a különbség.
Morogja halkan majd nézi, ahogy a gyerek beszáll. A rossz arcúakra pillant és elmosolyodik.
- A gyerek eladó. A kocsira még nézni se szabad.
Direkt úgy mondja, hogy a fiú hallja.

Bent:
Gail érzései nyugodtak. Biztatónak látja a jövőt. még mindig nem bírja uralni az erejét, de már kezdi érteni annak a működését. A liftbe beszállnak és az nyikorogva felfelé indul. Pár emelet után megáll.

Mikor a fiú beül a konyhába kint van sütemény és az anyja ajtót nyit. Kint két lány, egy nő és egy kopasz férfi, aki tolószékben van. A köszönés után a férfi beljebb gurul és Jerome apja odalöki őt, hogy fogjon vele kezet.
- Szia Jerome. A nevem Professzor Charles Xavier. Ő itt az asszisztensem Hjuchie Sakura. Ők pedig az iskolám két diákja: Katherine Blackwood, Gail Gumbold. Reméltem egy kicsit megnyugtatóbb lenne beszélgetni, ha pár veled egykorú is itt van.
Lassan betessékelik őket a kicsi szobába és mindenki széket kap. A két szülő inkább áll és a fiúk mögött figyelnek. A testvérei a szobában játszanak. Xavier kedvesen mosolyog a fiúra.
- Jerome, azért vagyunk itt, mert szeretnénk meghívni az iskolánkba. A Xavier iskola Különleges Tehetségeknek-be.

Amikor kimegyek a konyhába, látom, hogy anyáék a lehetőségekhez mérten felkészültek a vendégfogadásra. Meglepően sokan jönnek, és azt rögtön észreveszem, hogy nem abból az iskolából jöttek, ahova én járok. Meglepetten kezet fogok a kopasz fickóval, aki rögtön bele is kezd a mondókájába. Kicsit zavarodottan köszönök vissza.
- Jó reggelt!... sziasztok!
Azt hittem, hogy tisztulni fog a homály a fejemben, amikor elkezd beszélni, de tévedtem. Gőzöm sincs, hogy mi az az iskola amiről beszél, még sohasem hallottam róla. És egyáltalán miért lennék én különleges tehetség? Elég jól kosarazom, az igaz, de még az iskolában is vannak jópáran, akik egyértelműen jobbak nálam, tehát semmi okuk nem lenne hozzám jönni emiatt. A tanulásban az átlag környékén vagyok, tehát ez is kiesik. És egyáltalán miért kéne nekem másik iskolába mennem? Teljesen jól érzem magam a mostani helyen. Vagy ennek is az lenne az oka, hogy gyakorlatilag csődbe mentünk? Azt nem bírnám ki, ha itt Bronxban kéne újra suliba járnom! De ezzel sehogy sem fér össze ez a "különleges tehetség" dolog. Vagy ez csak egy jól hangzó név? De akkor miért jönne velem személyesen beszélgetni az igazgató? És miért nem szóltak erről anyáék egy szót sem?
- Nyugi!- mondom magamnak. Elég lesz azután pánikolni, hogy kiderült miről van szó. Igyekszem tehát nyugodt maradni, és csak ennyit mondok:
- Elnézést, de nem értem. Miért lennék én különleges tehetség?

Az a kettő jól elfogja szórakoztatni egymást odakint az tuti. Csak felfordulást ne csináljanak. Bár ki tudja, ha az lesz a végeredmény nem igazán vagyok biztos benne, hogy melyik is lesz a ludas a végén. De mindegy is. Csak ne legyen zűr idekinn míg bent vagyunk.
Az épület jó öreg a liftbe beszállva minden csak nem "biztos nem fog leszakadni" érzésem van. Főleg ahogy zörögve megy fel pár szintet. Kis megkönnyebülő sóhaj mikor kiszállunk a liftből és az felhozott minket majd lemosom azt az enyhe halálfélelmet az arcomról mielőtt még ajtót nyitnának.
Mikor a Professzor bemutat minket ledöbbenek egy kicsit. Magamba tartva, nem hagyva, hogy kiíródjon az arcomra... Asszisztens? Nem rémlik ilyesmi. És Hjuchia te szenilis kecske... Na mindegy. Mosolyogj kedvesen és emlékezz: Olvasni tud a gondolataidban...
...nem kéne piszkálni...
Amikor beljebb tessékelnek minket én is beljebb megyek és helyet foglalok az egyik széken majd hallgatom mit még a professzor mond. Ami persze egyértelmű. Meghívja Jerome-ot az iskolába. De látható, hogy nem érti a dolgot. Valószínűleg még nem bontakozott ki a képessége, de legalábbis nem mutatkozott meg. Kemény menet lesz. Lehet, hogy el fognak elég hamar zavarni minket. Remélem, hogy jó a szövege az öregnek mert én csak a riporterek nyelvét értem és most nem a rideg közlésnek van itt a helye.

______________________

Végül is kinn maradhat a kocsinál Jonah. Elképesztő, tök jól el lehet vele pedig dumálni. Teljesen elfelejtem ezt az önelégül énjét. De lehet, hogy csak a felnőttekkel van baja...meg a csórókkal...meg a madarak csicsergésével és még ki tudja, hogy mivel. Hehe, lehet, hogy a "mivel nincs" lista rövidebb lenne. De mindegy. Mi viszont elindulunk befelé és a lifttel pikk pakk fel is érünk arra a szintre ahova jöttünk. Bár egy kicsit kirázott a hideg a recsegésétől nem féltem attól, hogy leszakadna. Főleg azért nem mert nyugodságot éreztem a jövőnket illetően. Ha leszakadna a lift biztos, hogy megint rémképeket látnék vagy ahogy azt a kocsit becsapódni láttam a falba, valahogy úgy látnám meg a liftet is. Na jó most kivert a víz saját magamtól. De akkor is. Bizakodó vagyok. Nem lesz probléma itt. Minden rendbe fog menni. Lehet, hogy nem tudom kontrollálni ezt az egészet de kezdem érteni legalább. Bár jó lenne irányítani is nem érzem bajnak, hogy megérzem a dolgokat előre vagy meglátom. Hisz mindig ezt akartam elérni. "Lásd meg mit fog cselekedni mielőtt még tudná, hogy mit akar tenni!". Tuti büszke lenne az edző most rám hisz "elértem" ezt az állapotot. Legalábbis kezdem tapogatni az elejét. De oda is érünk az ajtójukhoz közben. Mikor ajtót nyitnak nekünk akkor a Professzor úr nem veszteget időd és a formalitásokkal bele is vág. Minket is bemutat így én csak intve jelzem, hogy kihez is tartozik az elhangzott név. Beljebb is tessékelnek minket és hellyel kínálnak minket ahova leülhetünk. Én nem ülök le, nem bunkóságból vagy bármiből hanem inkább csak egyszerűen megállok Kate széke mellett ahova majd leült.
Az ahogyan reagált, mármint, hogy nem érti miért különleges. Lehet, hogy még nem volt élménye a képességével? Hmm. Lehet, hogy így van. Mmmm... Oké! A többiekét is megláttam, lehet, hogy az övét is meg tudom látni, hogy micsoda. Lehet, hogy nem tudom még az akaratom alá vonni ezt a jövőbelátást de az nem azt jelenti, hogy meg se próbálok belelátni a jövőjébe. Lehet, hogy sikerül elkapnom egy pillanatot ahonnan megtudom mire is képes. Rákoncentrálok a fiúra. Kívűlről ez lehet, hogy egy erős és igazán kínos bámulásnak fog hatni de voltam már kínosabb szituban is, hogy ez vissza tartson. Szóval csupán csendben figyelem, a szemébe nézek egyenesen most úgy is a professzorra figyel így nem fog erre nézni...remélem. És ahogy figyelem a következő időszakra próbálok gondolni, koncentrálni, a következő pár órára, a holnapi napra, hogy mi lesz akkor vele. Hol lesz, mit fog csinálni.

Xavier kap egy teát és az anyuka mindenkinek felajánl egyet.
- Mostanság sokat fájhatott a fejed. nem érezted jól magad és a dolgok furcsák voltak. Kérlek.
A teájába iszik.
- Ez nagyon ízletes, köszönöm. Mondj Jerome, adnál két kocka cukrot?
A fiú ösztönösen fordul meg a konyhaasztalhoz, hogy elvegyen párat, de mikor oda nyúl azok már lebegve repülnek a kezébe. Mire vissza fordulna Xavier békésen mosolyog és kavargatja a teáját.
- Ne rémülj meg. Segíteni jöttünk.

Kint:
Zack nyugisan kiütögetett egy szál cigit a dobozából és a közeledőkre mosolygott. Az ujja hegye meggyújtotta a dohányt. megszívja a cigit és a maradék még közeledő alakok arcába fúja a füstöt. Pár pillanatig nézik majd inkább úgy döntenek, hogy nem éri meg kekeckedni vele.
- Kölyök - ezzel behajol hozzá. - Viselkedj vagy fizetés emelést kérek a kopasztól, mert sikeresen "elvesztettelek".
kacsint és vissza fordul bagózni.

Amikor a betegségemről kezd beszélni, már felkelti az érdeklődésem. Talán tud valami megoldást a problémámra? Amikor cukrot kér, készségesen nyúlnék érte, de a kockacukrok maguktól megindulnak felém. Kicsi választ el attól, hogy ijedtemben felugorjak és felborítsam a széket. Ijedten nézek a kockacukorra, a professzorra, majd a szüleimre. Mi ez az egész? Anyáék tudtak erről? Ha nem, akkor miért hívták ide ezt az embert? Hogy lehet, hogy csak nekem nem volt lövésem se arról, hogy ilyenre képes vagyok? Csináltam már ilyet máskor is, csak nem vettem észre?
- Hogy tudnak segíteni? -kérdezem.
Ez a képesség nagyon veszélyes lehet. Nem tudom, hogy kik ezek az emberek, de muszáj bíznom bennük, különben mindenki veszélybe kerül, akivel találkozom. Ők talán segítenek megtanulni irányítani.

A szülők rémülten néznek.
- A fiúnk...
- Mutáns. igen.
Mondja Xavier.
- Igen, tudunk segíteni. Az iskola nektek épült. Itt segítek megtanulni az erőtöket használni és megtanítalak minden másra. Igazi tantárgyakat és igazi vizsgákat kaptok. Mikor elvégzitek az iskolátok a képességeitek uraljátok és dönthettek kiléptek a valós világba vagy segítettek a következő generációnak.
Majd elveszi a cukrokat.
- Az erőd. Telenetika. Az akaratoddal mozgatsz tárgyakat. Jelenleg ezt ösztönösen teszed, mint egy kéz kinyúlsz azért, amit nem érsz el. Elmozdítod azt, amit elakarsz, de éppen nem nyúltál érte. Az erőd uralható. Rengeteg embernek segíthetsz vele.
Az apuka megakad.
- Hős... lehet? Mint azok, akik az atlantisziak ellen harcoltak? Mint Thorhalla?
- Pontosan.

Kint:
Zack nem is foglalkozik a fiúval csak a fejét fogja.
- Bezsélj csak, csak elfogy a levegő és akkor balesetnek tűnik majd.
Morogja csendesen.

Azért nem semmi az öreg. Hihetetlen a higgadsága amivel kezeli az egészet és a gyerek sem akad ki mikor a már lebegő kockacukrok felé fordul. Legalább is nem kezd ez őrjöngeni vagy bármi is hanem nyugodt marad. Heh mit meg nem adtam volna ha én is ilyen körülmények között jövök rá, hogy mit tudok...
Végignézek a két diákunkon is akik a szobában vannak. Valószínűleg nem is tudják, hogy milyen szerencsések is a professzorral. Még azzal együtt is ami a plázánál történt. Persze a szülők rémültek elsőre de utána az apjának a jobbik gondolat jut eszébe és lehetséges hőst lát meg a fiában és nem egy terroristát vagy tömeggyilkost... De a fő lényeg az az, hogy mint a szülők mint a gyerek ha nem is érti még teljesen a helyzetet nem állnak ellene ellenségesen. Sőt egész, pozitívan látják a dolgot. Ez jó, nagyon jó. Remélem lelkes is lesz és fenn is marad a pozitívuma és lelkesedése a későbbiekben is. Mert nem mindenki ilyen szeretettel teli és segítőkész mint a Prof.



Hiába a "próbálkozás" ha nevezhetem így ezt a valamit amit műveltem most nincsen semmi, nem történik semmi. Bezzeg a kéretlenek azok "bombáznak". Mindegy, legalább megpróbáltam valamit, ez is, valami? Gondolom. A fiú viszont lebegteti a cukrokat. Ámulva nézem a lebegő kockacukrot mígnem a professzor úr el nem veszi azokat. Telekinézis, wow. A szülei is tök jól veszik meg ő is talán? Vajon, anyuék mit szóltak hozzá? Nem is beszéltem velük azóta...
Viszont, mintha a professzor úr azt említette volna az elején, hogy sokat fájhatott a feje. Lehet, hogy ez a fejfájás valami agyas dolog lehet mert nekem is iszonyú fejfájásom volt előtte. Viszont se Jonah-n se Kate-en nem vettem észre, hogy fejfájásuk lett volna ahogy a többieknek se. Vajon mit csinálhatnak azok ketten odakinn? Biztos egymás agyára mentek már szóval nem is beszélnek. Tutira veszem, hogy ez a helyzet.

Apa és anya meglepően nyugodtak. Már-már romantikus lelekesedéssel állnak hozzá ehhez az egészhez. Hős lehet belőlem? De milyen áron? Az biztos, hogy el kell mennem ebbe az iskolába. Egyszerűen nincs választásom, meg kell tanulnom, hogy hogy kezeljem ezt az erőt. Nyilván hasznos dolgokra kell felhasználnom, segítenem kell általa az embereknek, de mégis... Itt kell hagynom az egész életemet? A barátaimat, a családomat, még Jess-t is? Akarom én ezt? Az is kérdés, hogy mennyibe fog ez kerülni a családomnak? Honnan fizetjük ezt ki?
- Hol van ez az iskola? -kezdem feltenni a kérdéseimet a professzornak. - Mennyi időt fogok ott tölteni? Bentlakásos?
Csak ebben a pillanatban tudatosul bennem, hogy valójában milyen iskoláról is van szó. Hogy a többi diák is olyan lesz, mint én. Kezd már egy kicsit enyhülni bennem a félelem, és kezdem észrevenni a dolog izgalamas oldalát is. Ha nem akarnak a nap 24 órájában távol tartani a külvilágtól, hatalmas buli is lehet belőle.

A prof békésen mosolygott.
- Wenchester megyében a közeli Red Rose város mellett. hatalmas földbirtokon, ahol szabadon járhattok és persze a városba is kimehettek. Csak az oktatás ideje alatt kell ott lenned a szünetekben hazajöhetsz, meglátogathatnak a szüleid. Ez nem egy börtön. Ez egy lehetőség. Sok felelősséggel jár és mondhatsz nemet, de ez a te döntésed.
Mondja kedvesen majd le teszi az üres csészét.
- Ez fenséges volt köszönöm. Persze nem leszel egyedül. Sose voltál egyedül.
Ahogy magyaráz mozgatja a kezét és a csészét lelöki. Ezt Gail már előtte látta. Már nyúlt érte és a fiú csak azt látja, hogy a lány elkapja a csészét hihetetlen reflexszel.
- Ms. Sakura lenne olyan kedves?
Ha a lány kiengedi a szárnyait Xavier ismét a fiúra néz.
- Nem vagy egyedül, segítünk neked.
A szülök csak ámulnak.

Lent:
Zack megunja és visszaszáll a kocsiba.
- Vajon már eljutott a "nem vagy egyedül" dumáig? Az a kedvencem.
Kérdi, de látszik rajta, hogy nem a fiúval beszélget csak hangosan gondolkozik. Aztána rádiót piszkálja ameddig el nem indul egy szám:
https://www.youtube.com/watch?v=iQru7oCdYXA

Egyszerű és normális kérdések jutnak az eszébe a fiúnak, mennyi időt kell ott lenni, meg hol is van. Igazából ezen a téren az átlagos iskolával kapcsolatos kérdések most is fel tudnak merülni mint bármilyen másik esetben. Csak nekünk nem profi kosárcsapatunk van extrában.
Mosolyogva figyelem ahogy Gail már már hamarabb indul meg elkapni a leeső csészét mint, hogy az elkezdett volna esni és persze el is kapja időben azt. Mikor a professzor megkér csendben biccentek és leveszem a dzsekimet. Lehet már ki van szakítva neki az út mégis kényelmesebb így. És szép kibújik a fekete tollas szárnypár. De nem tárom ki nagyon. Elég esélyesnek érzem, hogy még levernék valamit itt a szobában velük. De nem sokáig, csak úgy fél percig hagyom, hogy bámészkodjon a gyerek meg a család és a szárnyak eltűnnek úgy ahogy előbukkantak. Nem szeretek parádézni vele szóval csak ilyen kis rövid idős mutogatás még belefér.


Ki nem mutatva, röhögök egy kicsit magamban mikor az ott töltött időről kérdez a fiú... Hjaj. Minden idődet ott fogod tölteni te is, unalmas lesz. Iskola lesz... De, nem tehetek szemrehányást, mégis milyennek kéne lennie egy iskolának? Mégse lehet olyan mint egy vidámpark ingyen jeggyel mindenre akárhányszor. De jó is lenne...
A csésze! Nyúlok el az épp csak meginduló csésze felé és kapom el azt mielőtt még leesne és eltörne a földön majd felegyenesedek közben fogom a kezemben a csészét. Kicsit felfújva az arcom mint egy pöffeszkedő gyerek, mert pont ez van, majd leteszem az asztalra a csészét. Képes volt leverni, direkt! Tuti, hogy direkt csinálta, főleg az után tuti, hogy Ms. Sakurát is megkéri, hogy mutassa meg mit tud ő. Wow, még nem is láttam sose, én se. Vajon milyen lehet repülni? Biztos király...

Gondoltam, hogy ez lesz. Egy bentlakásos iskola azzal jár, hogy lényegében megszakad a kapcsolatom az itteni barátaimmal. Nyilván találkozhatok velük, de ha havonta egyszer látjuk egymást, az messze nem ugyanaz. A párkapcsolatot meg ne is emlegessük. Az, hogy a kosárnak lőttek, a legkisebb gond. Jól hangzik, hogy van választásom, de valójában nincs. Nincs jogom ahhoz, hogy ártatlanokat veszélyeztessek a képességemmel. Szinte közömbös arccal nézem végig, ahogy az egyik lány és az asszisztens bemutatják a képességüket. Még sokkal jobban leköt, hogy a saját gondolataimmal viaskodom.
- Be kell valljam, hogy félek tőle, de elmegyek ebbe az iskolába. -mondom végül.- Nem akarom, hogy mások veszélybe kerüljenek miattam.
Nagyon tartok attól, hogy mit fognak mondani a többiek, főleg Jess, amikor megtudják, hogy mi vagyok. Csak remélhetem, hogy nem fognak félni tőlem. Vagy az is lehet, hogy ez valami titkos dolog?
- Titkolnom kell majd a képességemet vagy az iskola létét?

Xavier a zsebébe nyúl és ad egy zsebkendőt Katenek.
- Ameddig a mutánsokat veszélynek vélik még igen, de ez ellen tenni fogunk. Ezért van az iskola, hogy bebizonyítsuk igazából jó emberek vagyunk mind. Kérlek. Pakold össze a fontosabb dolgaidat a többit majd utánad hozzuk a hét során. Még ma velünk jössz.
Ha a fiú elkezd öltözködni az anyja minden ruhát oda akar neki adni és az apuka kezet fog a proffal.
- Mi van a többiekkel?
- A mutáció tinédzser korban jelenik meg, de nem kizárt, hogy idővel náluk is előkerül. Ha így lesz... nem félek, mert remek szüleik vannak.
- Köszönjük.
Ezzel, ha a fiú készen van megindulnak kifelé.

Lent:
Zack hátra fordul mosolyogva Jonahra.
- Nem hiszem, szerintem ezt te fogod felrobbantani viccből.
Mondja gonoszul.
- De komolyan, fogadtam rád Thorhallával és Constival. Ha nyerek össze kell hoznia egy valkürrel, ha jó leszel kapsz képeket.
Kacsint majd figyeli, hogy jönnek-e ki.

Látszik, hogy sürgős az indulás, így sietve pakolok össze. Csak pár ruhát pakolok a hátizsákomba, és a szekrényemből kiveszem a félrerakott pénzemet. Anya úgy próbál segíteni, mintha csak egy hetes osztálykirándulásra mennék. Néhány pillanatig gondolkozom, majd magamhoz veszem a kosárlabdámat is, és visszamegyek a konyhába. A szüleimhez fordulok és átölelem mindkettőjüket.
- Szeretlek titeket, és remélem hamarosan újra találkozunk.
Eddigre a testvéreim is ideérnek.
- Sziasztok. Vigyázzatok magatokra! -mondom nekik.
Ezzel sarkon fordulok és elindulok a professzorral kifelé. Több oka is van annak, hogy nem mondtam többet. Az első az, hogy nem tudom, mennyit árulhatok el nekik, a másik pedig az, hogy ha hosszabban kell búcsúzkodnom, biztos sírva fakadok. A srácoktól és Jess-től még ennyi időm sincs elbúcsúzni, de nem is tudom, mit mondanék nekik. Csöndben, lassan elszoruló torokkal megyek a többiek után.