Lincoln Emlékmű, DC

Az őrszem lassan megindul az emlékmű felé. A repülőből kijönnek az X-ek. Xavier gyorsan körbe néz.
- Serena! Gail! Menjenek menekítsék ki a nézelődőket. Sakura és Kate! Menjetek keressétek meg a mutánsainkat. Jeroma és Jonah, lassítanunk kell a robotot.
Mondja Xavier.
A trió menekülni kezd tömeggel. De Bobot a tömeg felökleli. Mikor felkiált a többiek keresik, de nem látják őt. Csak Carl érzi az ő szagát, de már akkor amikor elbújt a szobrok mögött. Maria pedig menekül a tömeggel együtt.

Még mindig nehéz volt elhinni, hogy ő lehet az „apám”, vagyis, hogy ő maradt abból a személyből, aki egyszer Magneto volt. Gail szavaira némileg összerezzentem, úgy emlékeztem, hogy ő a jövőt látta valamilyen formában és máris kaptuk a feladatot is, hogy menjünk és segítsük ki az embereket. Ez legalább végre nekem való dolog volt, bár némileg féltem attól, hogy ugyanúgy fognak reagálni rám, mint az óvodában tették utoljára. Én nem csúsztam le a jég csúszdán, nem bíztam abban, hogy a szerencsétlenségemet ismerve ne essek le róla, de ahogyan le lett téve a gép, akkor már kiléptem belőle és a rettegő, pánikoló tömegre néztem. Hogyan tehetne két fiatal lány bármit is ez ellen? Féltem emberek jelenlétében képességet használni, de nem hiszem, hogy olyan nagyon más választásom lenne, kiabálással nem gondoltam, hogy mennék bármire is. Hasonló helyzetben én sem hallanám meg senki szavait. Így egy kicsit közelebb indultam a tömeg felé, akik így is távolodtak tőlem és erősen kezdtem koncentrálni.
- Ha valami megtámadna minket, vagy megpróbálna ártani nekünk húzz félre – kértem Gail-t, ha megérkezik mellém.
Vettem egy mély levegőt és belekezdtem abba, amit szerettem volna.
- Mindenki nyugodjon meg és rendezetten távozzanak innen – kezdtem halkan hadarni. – Mindenkinyugodjonmegésrendezettentávozzanakinnen. Mindenki…
Folytattam a mondat hadarását és a lehető legjobban koncentráltam erre, hogy nehogy véletlenül egymásnak okozzanak kárt, ahogyan fellökhetnék egymást.

- Sakura -

A prof utasításait megkapjuk. Miután a gépet le is tettüt kicsatolom az övemet és felkelek a székből és elindulok hátra. Kate mellett állok meg és nézek rá.
- Gyere, meg kell találnunk a mutáns gyerekeket mielőtt még elsodródnak ők is a tömeggel.
Az egyik lányt láttuk is már, őt könnyen meg fogjuk tudni találni a szárnyai miatt és biztos vagyok benne, hogy a többiek is mellette lesznek. A magasból tudnánk kiszúrni őket a legjobban, Kate is át tudna változni egy madárrá valószínűleg viszont nem hiszem, hogy jó ötlet lenne az őrszemekkel a levegőben, hogy repkedjünk.
- Maradj mellettem, elmegyünk a tömeg mellett a földön.
Úgy érzem, hogy könnyen meg fogjuk tudni találni őket. A lánynak a szárnyait ki tudjuk szúrni és valószínűleg a tömeg is el fog távolodni tőlük emiatt. Nyomorult egy helyzet ez. A plázai balhé óta még jobban gyűlölik és félik az emberek a mutánsokat. Remélem, hogy nem próbálnak meg semmit se csinálni a gyerekekkel.
Amikor szól Kate is, hogy oké, mehetünk vagy csak biccent, mindegy. Elindulok ki a gépből vele. Biztos vagyok benne, hogy el akarnak futni innen vagy pedig be bújnak valahova a szemek elől. Oszlop vagy szobor mögött tudnak itt csak. A tömeggel se tudnak nagyon elmenekülni és ha Serena és Gail el tudja vezetni a tömeget innen akkor egyszerűbb dolgunk is lesz megtalálni a lányt. Fürkészem is menet közben a tömeget. Erőltetett tempóban megyek de nem futok csak akkor gyorsítok a lépteimen ha érzem, hogy Kate tudja tartani velem a lépést mert elszakadni tőle nem akarok.


- Gail -

A professzor már mondja is a teendőnket. Bólintok és Serena után megyek. Miután a gépet leteszik én is kiszállok és követem tovább Serena-t. Nem sok ötletem van, hogy hogyan tudnánk a tömeget nyugodtan el"hesegetni" innen de szerencsére Serenának van.
- Rendben, bízd csak rám!
Mondom határozottan egy mosollyal a végén majd a tömeg felé fordulok vissza. Elég ramatyul volt a gép úton remélem ez egy kis önbizalmat, vagy mi az a szó. Nem is önbizalmat inkább egy kicsit megnyugtatja, vagy nyugodtabb lesz ha határozottan állok mellette, biztonság érzetet nyújtva. Igen valami hasonló, valami ilyesmit.
Hallgatom közben, hogy halkan hadarja ugyan azt a mondatot. Telepata szerűség lenne a képessége? Remélem, hogy működni fog mert akkor könnyen el fognak menni az emberek és nem fognak egymásban se sok kárt okozni.

Rögtön kapom is a parancsot Xaviertől, hogy Jonahval lassítsuk le a robotot. Csak egy pillanatra fut át az agyamon a gondolat, hogy Pont vele?, aztán már a feladatra koncentrálok. Jó érzés, hogy a professzor számít rám, tényleg úgy érzem, hogy erős vagyok és hasznos. Kissé meglep, hogy nincs Jonahnak egy csípős megjegyzése sem, de én nem fogom itt felvenni a szerepét. Úgy tűnik, hogy ő is aggódik egy kicsit. Amikor elmondja a tervét, csak bólintok. Jobb ötletnek tűnik, mint, ha egyszerűen megpróbálnám visszanyomni a robotot. Ahhoz valószínűleg nem lennék elég erős, hogy akár egy másodpercre is feltartsam így. Ráadásul ezek szerint Jonah már találkozott is ilyenekkel, így kicsit több fogalma lehet arról, hogy mit is kell vele kezdeni. Így hát nem szólok semmit, hanem követem a tervet. Belekapaszkodom a srácba, és amíg nem érünk fel, ügyelek arra, hogy a jégen maradjunk, képességemmel próbálom megtartani magam, ha esetleg kicsúsznék. Jonahnak nem hinném, hogy gondja lenne a fennmaradással, ha egyszer ő csinálja. Ha eljutunk odáig, megkísérlem széttörni, a lefagyasztott fémet. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy akarjuk, körülnézek, egyéb megoldás után kutatva.

Gail és Serena
Serena minden erejével koncentrál és hirtelen a tömeg megnyugszik majd elindulnak rendezetten a járműveikhez. Az egész olyan, mintha Serena valami drogot adott volna be nekik.
Kate, Sakura, és az új mutánsok
A szárnyas lány a tömegben a földre esett és eszméletlen. Bob futva indul meg a megnyugodott tömeg után amikor a landoló Sakurának ütközik. Mindketten elesnek, de a többiek csak azt látják, hogy Sakura a semmitől a földre került.
Jonah és Jerome
Az őrszem lőni kezd a párosra, de Jerome és Jonah könnyedén képesek falakat emelni, hogy védjék magukat. mind a telenetikus, mind a jégfal kibírja a támadásokat. majd a páros landol a robot mögött és lefagyasztják a tarkóját majd egy telenetikus csapással feltörik azt. Utána a drótokat kezdi fagyasztani és a gép megakad. Elkezd füstölögni.

- Köszönöm – leheltem Gailnak, amikor felajánlotta, hogy segít.
Ettől kezdve nem is nagyon tudom, hogy mit csinált és miben segített, mert minden erőm és figyelmem arra ment el, hogy megpróbáljam megnyugtatni a tömeget, ami végül sikerült is. Mikor már nem hallottam a zúgolódást sem pedig a kiabálásokat nyitottam ki a szemem és láttam, hogy a tömeg teljesen nyugodt és úgy haladnak el erről a helyről. Eddig bírta meg a lábam a súlyomat és térdre zuhantam zihálva. Nem voltam még hozzászokva ahhoz, hogy így használjam az erőmet, egy-két plüss felélesztése néhány lépésig még könnyű volt, hogy ezzel szórakoztassam a gyermekeket, de ez? Ha nem tudtam volna, hogy Wandal mire képes és nem láttam volna, hogy ő nem fárad ki ettől, akkor még aggódtam is volna, hogy később sem lesz jobb. Végignéztem azokon, akik itt voltak, vagyis igyekeztem, úgy tűnt, hogy a két fiú boldogult az őrszemmel, és a többiek is egyben vannak. A szemeimmel az „apámat” kerestem. Nem értettem, hogy mi történt vele és hogyan lehetséges mindez, ami történt. csak egyet, hogy szerettem volna megismerni, megtudni, hogy ki ő, és ha tényleg benne van az apám egy része, akkor megtudni, hogy ki az anyám, és azt, hogy miért nem jött el hozzám soha sem azon kívül, hogy védeni szeretett volna.
- Kérlek vegyél észre, kérlek vegyél észre – kezdtem suttogni halkan, és reméltem, hogy ez az egyszerű kérés és figyelemfelkeltés nem fog olyan sokat kivenni belőlem, mint a tömeg megnyugtatása.

Jonah és Jerome
A robot még nehézkesen lő egyet majd, ahogy Jonahék távoznak robbantva zuhan a földre. Repül a következő felé, de az nem olyan gyors és folyamatosan tűz alatt tartja Jonaht így az nem tud elég közel kerülni.
Kate, Sakura, és az új mutánsok
A lövés pontosan közéjük talál és mind kisebb sérülésekkel a földre kerülnek. A robbanás elől csak Kate tud elég gyorsan elrepülni. Bob a semmiből megjelenik.
Gail és Serena
A páros biztonságosan elvezeti a népeket majd Xavier gurul hozzájuk.
- Össze kell szednünk mindenkit mielőtt...
A szék a levegőbe emelkedik majd az egyik oszlophoz csapódik. Az égen lebegve áll Magneto és mellette az elnök limuzinja benne az elnökkel, aki csak kapaszkodni tud.
- Mielőtt Magneto megérkezik.
A harmadik Őrszem pedig pontosan a park másik oldalán landol így mindkét oldalt áll egy ép robot. Az egyik Jonahval harcol a másik a kezeit Gail, Serena, Xavierre tartja és a másikat Katékre és az új mutánsokra.
- Ugyan már Charles. Tudtad, hogy eljön ez a nap. Amikor győzök.
A kopasz férfi a fájó fejét fogta, amin egy véres seb volt. Serenát egy fém darab megragadta a derekánál fogva és a levegőbe emelte Magneto magasságába. A lány látta a maszk alatt a fiatal fiú arcát és azon valami mást, mint amit várt. Keserűséget.

Minden ember rendben volt és elmentek innen, legalább civil áldozatok nem valószínű, hogy lesznek. Egyelőre a koncentrációm nem hozott sikert, vagy legalább is én nem láttam, hogy felfigyelt volna rám. Xavier professzorra néztem, majd felsikoltottam, amikor a szék megemelkedett a levegőbe és a professzor nekicsapódott az egyik oszlopnak. Ha a következő pillanatban nem látom meg, amit megláttam és nem fagyok le emiatt, akkor valószínűleg odarohantam volna a sérülthez, hogy megnézzem mi van vele, amikor az elnököt pillantottam meg a kocsijával. Te jó ég! Nem teheti, ha megöli, akkor halálra ítéli a teljes fajunkat és nem csak börtönre. Az őrszemek pedig körbevettek minket, sakkban tartottak. Nem ismertem, de amit eddig láttam, talán arra is képes lenne, hogy ránk tüzeljen és minket is feláldozzon, mártírrá tegyen. Ismét felsikoltottam, ahogyan az egyik fémdarab elkapott és a levegőbe emelt. Reszkettem a félelemtől és a levegőt is ismét sűrűbben kapkodtam, nem csak attól féltem, hogy magasban vagyok, hanem attól is, hogy megöli őket, a többieket. Az arcon őrületet vártam a szavai után, de nem az volt. Istenem, mennyire fiatal volt, mit tett vele az apám?
- Kérlek – szólaltam meg rekedten. – Fejezd be, nem kell így lennie. Nem hullott már elég vér? Legyen elég! Mindkét oldal sokat vesztett… ha akarnánk tudnának mutánsok és emberek együtt élni egymás mellett. Be lehet… be tudjuk bizonyítani az elnöknek, hogy nem kell ránk vadászni. Mit ér a győzelmed, ha mindent elvesztesz?! Meg fognak ölni minket… nem győzhetünk, hallottam róla, hogy milyen ember voltál… szeretném őt megismerni… szeretném megtudni, hogy milyen az apám. Wandal megőrült, így már csak te vagy nekem.
Nem néztem le, nem mertem, így még mindig a szemeit próbáltam elkapni és abba belenézni, a kezemet nyújtottam felé.
- Nem tudom… nem, hogy mennyi közöd volt ahhoz, amit Wandal mutatott nekem, hogy azt mondtad vezessem én a mutánsokat, hogy kell egy anya nekik, aki vigyáz rájuk és, hogy ez én vagyok, én leszek. A bátyám ellentéte vagyok… nem akarok harcot, nem akarom, hogy vér folyjon, senkié sem. Hiszek benne, hogy élhetünk velük, az emberekkel együtt, békében, egy jobb világban. Kérlek, könyörgöm neked, most itt mutassuk meg nekik, hogy ez lehetséges, hogy nem vagy az, akinek tartanak. Hogy még mindig olyan vagy, mint akiről Xavier professzor mesélt, az a nemes lelkű férfi… az apám… az a személy, aki végigkísérte távolról az életemet és védeni próbált. Adj egy esélyt nekem és nekik is… apa… kérlek, a kedvemért.

- Gail -

Figyelem ahogy Serena mormog magában, a tömeg meg is nyugszik és szépen kezdenek elmenni. Nem semmi. Gond sincs ezzel az egésszel szóval csak álldogálok Serena mellett ahogy figyelem a tömeget szépen távozni. Csak akkor nézek vissza rá mikor hallom, hogy már mást mondogat magában. Megkérdezném pont, hogy van-e valami baj esetleg mikor a professzor úr érkezik meg mellénk. Siettetne minket, hogy mielőtt még valaki ideér de már nem tudja kimondani, hogy ki az mert felemelkedik a széke és az egyik oszlophoz csapódik és megjelenik Magneto.
- Professzor!
Serena felé kapom a fejemet mikor látom ,hogy egy vasdarab felemeli. Ez Magneto műve egyértelműen.
-Hé! Te tedd le azonnal!
Üvöltök föl de hátra tántorodok pár lépést és elnémulok mikor az őrszemek egyike megjelenik előttünk. Ránk szegezve a fegyverét.


- Sakura -

Haladok előre mikor valaminek neki megyek a... semmiben. A földre esek és ahogy felnézek nem látok semmit se aminek neki mentem volna.
- Mi a fe.. hé Kate, várj... Nah máris messze jár.
Nézem ahogy Kate tovább megy közben feltápászkodok a földről. De nem sokáig maradok a talpamon meg mert az egyik őrszem lövése nem messze tőlem landol. A robbanás miatt vissza esem a földre és a robbanás miatt még jó pár apróbb sérüléssel is be lettem borítva. Fájlalva a tagjaimat ülök fel és nézek el arra amerre Kate futott el, hogy ők arra jól vannak-e. A kabátját látom csak épp érkezni a földre és egy madár repül el. Megnyugszom kicsit, hogy őt nem kapta el a robbanás repeszei. Körbenézek magam körül, hogy mi a helyzet és most már látom, hogy minek, vagyis, hogy kinek ütköztem neki. Méghozzá egy srácnak. Ő lesz az egyik gyerekek közül. Oda sietek hozzá. Szerencsére a sebeim nem súlyosak egyáltalán így az nem gátol, hogy így tegyek.
- Hé kölyök jól vagy?
Kérdezem meg mikor odaérek hozzá és a kezemet a vállára teszem. Persze vicces, hogy pont én vagyok az aki kérdezi, hogy jól van-e mikor én vagyok tele a repesz okozta sebekkel de mindegy. Az csak sajog és be fognak gyógyulni hamarosan úgy is szóval annyi figyelmet azért nem szentelek neki. De azért a körülöttünk lévő dolgokra azért figyelni kell és figyelek is. Az egyik őrszemmel elbántak viszont a másik kettő már két oldalra helyezte el magát. Magneto is jól látható viszont ott van nála Serena. Ez nagyon nem jó hír.

Serenához a fiú ridegen fordult.
- Nem vagyok az apád és ma egy embernek meg kell halnia, hogy mind élhessünk.
Mondja komoran. A robotra mutat, ami a menekülő mutánsokra tűzzel.
- Egyetlen szavaddal képes vagy lefegyverezni őt vagy engem. Tedd meg. Védj meg ezreket!
Ezzel az őrszemre néz.
- 02-es hagyd a mutánsokat támad a civileket!
A robot abba hagyja a lövöldözést és a menekülők felé emeli a kezeit. Az égen helikopterek jelennek meg.

Sakura, Kate és Bob menekítik a többieket az egyik oszlop mögé, egy lövés még érkezik mögéjük, de szerencsére nem sérülnek meg tőle. Xavier húzza magát oda hozzájuk.
- Tennünk kell valamit... - mondja a professzor. - A robotok ártatlanokra akarnak támadni. Kate, próbáld megszerezni Magneto sisakját. Bob, az erőd úgy fest a láthatatlanság, próbálj segíteni Jonahnak, lássuk mi lesz, ha megérintesz valamit mikor láthatatlanná válsz.

Gail szavai elakadnak és újabb vízió köszönti. Az X-ek zászlaja le döfi Magnetot, aki maga állítja a dárdát a mellkasába, A robbanásokból fényképek villanása lesz, amiben Serena Magneto sisakját viszi egy sírkőhöz. Majd lát egy levelet, ami örökre összetöri Xaviert.

Jonah társát sajna egy lövés lesöpörte a jégcsúszdáról, de a harc csak most kezdődött. Belharcban a robot már tényleg nem volt olyan effektív, mert nem tudott lőni maga felé, de a mellkasából egy lézer azért még kibukkant és teljesen Jonaht találta el. A sugár hatalmas hővel a földre kényszeríti a jégmutánst, aki kénytelen minden erejével jégfalat alkotni, hogy élve maradjon.

A szavai ijesztőek, de mégis valamilyen szinten reményteliek voltak, ott volt az a fiú is, akié a test. Ha sikerülne, ha sikerülne különválasztanom őket, ha visszaadhatnám a fiúnak az életét és Magneto-nak is. Megráztam a fejemet sírva arra, amit mondott. Nem kellett volna meghalnia senkinek sem. Sem az elnöknek, sem pedig neki, nekik. Senkinek.
- Nem kell senkinek sem! – mondtam sírva. – Senkinek! Anélkül is megoldhatjuk az egészet!
Még mindig hittem benne, hogy így volt, hogy ezt meg lehet tenni, ha az elnök látja, hogy nem vagyunk mind gonoszak, hogy őt is meg akartuk menteni, talán jobb belátásra tér és eltörli a törvényt és akkor ő csak visszamegy a börtönbe, de onnan még kijöhet később, ha a büntetése lejár. Miért kellene ehhez bárkinek meghalnia, miért kellene szenvednie.
- Ne! – suttogtam rekedten. – Ne tedd… kérlek, ne!
De a kérésem hiábavaló volt, amennyire láttam a társaimat már nem támadta az őrszem, csak Jonah-t, de helyette olyanokra emelte a kezét a gépezet, akik nem tudták megvédeni magukat. Éreztem, hogy a félelem kerít a hatalmába, sokkal nagyobb, mint akkor, amikor Wandal megmentett az emberektől, vagy láttam a képeket, amiket mutatott nekem, vagy annál, amikor a két embere arról beszélt, hogy mit tesznek majd azzal a lánnyal ott a búvóhelyen.
- ÁÁLLLJJJJ! – sikoltottam.
És közben azt gondoltam, azt akartam, hogy mint a filmekben, minden fagyjon le, minden álljon meg körülöttem, maga az idő tegye, hogy legyen néhány percem kitalálni, hogy mit is tegyek, hogy miként menthessek meg mindenkit.

- Gail -

Csak állok ott. Elakadt a szavam. Meredten bámulok fölfelé de nem azt látom mint amit mások hanem egy víziót. Néma maradok és rázom a fejemet nemlegesen. Nem is tudom kinek. A hatalmas robotra mered át a tekintetem miközben egy- két lépést tántorodok hátra.
El akarok futni, nem akarok itt lenni. Nem is értem miért vagyok itt. Azt hittem, hogy rendben vannak a dolgok, meg megértettem elfogadtam de nem. Ez más ez tökre más mint amire fel tudnék készülni. Ez a helyzet most, nem más mint ami volt a plázánál is.
Egy pillanatra meg megállok, felmerül bennem a kétely. Fussak-e el vagy mit csináljak. Nem tudom... De, de nem maradok itt. Nem akarok ebben az őrületben benne maradni.
Nem is törődve azzal, hogy a robot esetleg rám fog lőni kezdek el futni, ki a térről. El mindenkitől, házak, falak, bármi felé. Csak el onnan ahol álltam. Nem törődve senkivel sem akit ott hagyok. Csak... elfutni akarok.




- Sakura -

Na jó kicsit túl reagálja a gyerek ezeket a sérüléseimet de legalább nincsen baja se és pánikolni se pánikol annyira? Jah.. Minden esetre mikor fel akarna kapni, hogy vigyen azt nem hagyom és a saját lábamon megyek át oda ahol a többi gyerek már meghúzta magát.
Még érkezik egy lövés utánunk de szerncsére csak mögöttünk csapódik be és nem okoz sérülést vagy különösebb gondot most. A professzor felbukkanása viszont meglep, nem is kicsit, hogy oda húzza magát. De ez most mellékes, hogy miért is húzza és nem a tolókocsiban van, megvan rá az ok tutira.
A fő lényeg az az, hogy kéri is a gyerekeket a cselekvésre. Kate el is indul. Gondolom a másik gyerek is fog menni. Én az ájult lány felé fordulok akit Kate hozott a biztonságosabb helyre, és le csekkolom a pulzusát, meg, hogy jól van-e látszatra.
- Vajon mit akarhat Magneto ezzel az egésszel. Teljesen megőrült.
Motyorászom magamnak miközben a lányt nézem majd megfordulok arra amerre a robotok vannak és Magneto. Serenát ott tartja maga mellett a levegőben, a robotoknak ad parancsokat. Egyáltalán nem tetszik ez az egész szituáció. Őrszemekkel parádézik itt meg minden. Hiába jók Jonah-ék és egyet úgy ahogy legyőztek akkor is egy magas lap van a kezében a robotokkal. De ha Kate le tudná szedni a sisakját akkor a Prof tuti tudna kezdeni vele valamit.
Remélem összejön.

Közeledünk a következő őrszemhez, és már készülök arra, hogy ezt is elintézzük, mint az előzőt, ám egy rossz mozdulattal pont egy lövés vonalába kerülök, és az lelök a jégről. Először csak a nyomást érzem a mellkasomon. Magatehetetlenül zuhanok, és néhány pillanatig képtelen vagyok levegőt venni. Nem fogok fel semmit abból, ami körülöttem történik, csak küzdök az éltető levegőért. Amikor végre sikerül működésre bírnom a légzőizmaimat és megtöltöm a tüdőmet, visszatérek a valóságba, és rádöbbenek, hogy milyen kevés választ el a haláltól. Reflexszerűen próbálom megtartani magam a levegőben a képességemmel, ami talán elég lesz arra, hogy lelassítsa a zuhanást. A lövés okozta fájdalomból nem érzek semmit, olyan erővel tombol bennem az adrenalin, hogy ilyesmikkel nem tudok foglalkozni. Az egész szervezetem egyetlen feladatra koncentrál: túl kell élnem egy olyan zuhanást, amibe bárki biztosan belehalna. Minden más kitörlődött az agyamból, talán a nevemet se tudnám most megmondani. Semmire nem maradt kapacitásom, ami nem közvetlenül a túlélésemet szolgálja.

Sakura látja, hogy Bob is megsérült és pár repesz eltalálja a fiú póló pár pontos véres lesz majd a pontosan a lány ölébe esik ájultan. Jerome zuhanva koncentrál, hogy minden erejével sikeresen megállítja majd lassítja az esést. A végére finoman leteszi magát. Gail a látványtól sírva rohan el. Mindenkit félre lökve menekül, de újra lát valamit. A társait nélküle, ahogy mind meghalnak, gonosz mutánsok, robotok, gyilkos katonák... mindet megöli valaki és csak ő marad ezer sír előtt. majd látja, hogy mi lesz, ha marad, látja magát,ahogy szavaival figyelmezteti a társait. Idővel látja magát a csapat vezéreként. Egy iskola ajtaján, amire az van írva Igazgatónő... Jonah minden erejével óvja magát a lézer forró még rajta is cseppekben folyik le a jég lassan, de a vörös jégfal újra és újra formázódik, kitart. Kate az amerikai fehér fejű szirti sas formáját veszi fel, mert az jut először eszébe. A hatalmas és fenséges madár repülve indul Magneto felé. Serenát a mutáns már ignorálja elfordulva szóra sem méltatja. A sisakot ekkor a madár lerántja róla. A fiatal hosszú fehér hajú fiú arca mindenki előtt láthatóvá válik.

Xavier koncentrálni kezd, a fiú érzi, ahogy a tudatába nyúlnak.
- Nem...
Súgja aggódó hangon. Keze a robot felé nyúl. Mindez pillanatok műve. Sakura látja, ahogy a prof arcán döbbenet jelenik meg. A robot elfordul Jonah felül, aki azonnal aléltan zuhan a földre. A lézer megindul Magneto felé. Egy parancs elhangzik és a világ megfagy. Egy örökkévalóságnak tűnik, de Serena mindent megállított. Most látja a sugarat némán a hangtalan állandóságban közeledni a fiú felé, aki mindehhez egy félő arcot vág és csak az energianyalábot figyeli.

/Ebben a körben csak Serena ír/

Nem is tudom, nem fogtam fel, hogy mi zajlott körülöttem, csak akkor nyitottam ki a szemeimet újra, amikor minden megfagyott. Még mindig a levegőben voltam, de semmi sem mozdult körülöttem. Szipogva, sírva néztem körbe, nem akartam elhinni, hogy sikerült. Láttam az arcokat, a döbbenetet, és végre megláttam a fiú arcát is, már nem volt rajta a sisak, mint korábban. Mennyire fiatal, nem lehetett több nálam. A lézertámadás pont felé tartott, ha nem teszek valamit meghal ő és az általam még nem ismert apám is. Feláldozná magát, hogy azt higgyék minden gonosz mutánsnak vége? Nem, már így is túlságosan sokan haltak meg közülünk, nem lesz több halál, ma nem.
- Ma nem hal meg senki itt, mindenki él, éljen a fiú úgy, mint mielőtt találkozott az apámmal, és éljen Magneto is! – suttogtam.
A szemeimet lehunytam és felkészültem arra, hogy hamarosan összetöröm magam, amikor leesek innen a magasból. Erősen koncentrálni kezdtem arra, mit az előbb kimondtam, nem tudtam, hogy képes vagyok-e rá, de mindennél jobban szerettem volna ezt. Féltem, rettegtem, ha nem fog sikerülni meghalnak ketten az én hibámból. És ki tudja még hányan. Muszáj volt sikerülnie. Muszáj volt, még akkor is, ha én szenvedek maradandó kárt és sérülést miatta.
- Ma nem hal meg senki itt, mindenki él, éljen a fiú úgy, mint mielőtt találkozott az apámmal, és éljen Magneto is! – a suttogásból rendes hangos szavak lettek a sírás mellett.
Még a kezeim is ökölbe szorultak a koncentrációtól.
- Ma nem hal meg senki itt, mindenki él, éljen a fiú úgy, mint mielőtt találkozott az apámmal, és éljen Magneto is! – ezúttal már sikerült határozottan kimondanom őket.
Nem figyeltem arra, hogy közben elindul-e a világ, vagy sem, bár úgy gondoltam, ha ez a kívánságom működésbe lép és biztonságban van mindenki a nyalábtól, akkor újra elfog indulni.
- Ma nem hal meg senki itt, mindenki él, éljen a fiú úgy, mint mielőtt találkozott az apámmal, és éljen Magneto is! – kiáltottam sírva utoljára.