Lincoln Emlékmű, DC

Az idő újra elindult. Az egyetlen, amit érzékeltek az emberek az, hogy hirtelen a fiatal Magneto ketté szakadt, egy idősebb férfivé és egy fiatal fehér hajú fiúvá. A fiú már mágneses erők nélkül zuhant a földre. A két alak között elszáguldott a lézer és a világ egy emberként nézte Magnetot, ahogy az még utoljára a lányára pillantott. Valamit mondott, nem lehetett hallani mit és ezzel a sugárba állt. Az pillanatok alatt teljesen megsemmisítette. Hood fuldokolva ordított fel:
- Nem!
A fiú dühében a robot felé fordult és a mágneses erejének utolsó szilánkjaival összemorzsolta a robotot.
- Nem.... ezt nekem....
Szavai elhaltak. Xavier hangja pedig megszólalt a tanítványai fejében:
~ X-men... távozzunk.

A földről térdelve sírva néztem fel, úgy tűnt, hogy sikerült. Két személyt láttam és a fiú is a földre esett. És ott volt Magneto is, alig akartam elhinni, hogy sikerült, hogy sikerült két személyt is megmentenem attól, hogy meghaljanak a következő pillanatban. Az apámra pillantottam, amikor ő is, láttam, hogy mozog a szája, de leolvasni semmit sem tudtam róla, nem láttam a könnyek miatt a homályos látástól, de hallani sem hallottam semmit. Döbbenten és dermedtem néztem, ahogyan a lövésbe állt, tétován nyúltam ki felé és mire eltűnt sikerült csak felfognom, hogy mi történt.
- Nem! – sikoltottam fel sírva pontosan egy időben a fiúval. – Neeeeeeeeeem!
A kezem ernyedten hullott alá a levegőből, még mindig meredten bámultam a helyet, ahol korábban volt. Nem, nem akartam elhinni, hogy ez történt, nem lehet. Azt szerettem volna, hogy mindenki éljen, hogy ne halljon meg senki. Hangosan zokogtam fel és a kezeimmel a fejemhez nyúltam és belemarkoltam a maradék hajamba. Képtelen voltam mozdulni, képtelen voltam felkelni csak zokogva néztem a helyet, azt a helyet, ahol eltűnt.
- Nem lehet… nem így kellett volna történnie – ziháltam a zokogás közben.
Hallottam a professzor hangját a fejemben, de csak megráztam a fejemet, elárultam a mutánsokat, az embereket, mindenkit meg akartam menteni, de nem sikerült, nem sikerült. És most egy személy miattam halt meg…

Maria Holguin

Arra ébredek hogy rettentően fáj a fejem. Valami nagyon fejbe kólinthatott, de hogy mi, arra nem emlékszem. Vagy amúgy se tudnám? Hol is vagyok pontosan? Jó, arra még emlékszek, hogy hogy hívnak, szóval nem olyan súlyos a helyzet. Fájdalmasan nyögök, mikor megpróbálok feltápászkodni. Végül úgy döntök, még maradok kicsit a földön, valamiért elég kényelmes most.
Okés, Washingtonba voltunk, épp nézelődünk, meg unatkoztunk, kinek mi a pálya... mikor kitört a káosz. Eddig világos. Rosszul lettem... aztán kissé álomszerű állapot meg helyzet alakult ki, ha valóban megtörtént. Nem tudom, eléggé nagyot kaphattam, mert az rémlik, hogy szárnyaim nőttek, éppen-- ahogy hátranyúlok a bal kezemmel, megdermedek. Akkor mégsem álom volt? Most meg kéne rémüljek, de ugyanaz a nyugalom árad szét bennem, mikor tudatosul ez, mint mikor megtörtént az eset.
Aztán ránk támadtak, és menekülni kezdtem, onnantól esett ki minden.
Erőt veszek magamon és feltápászkodok, majd körülnézek, mi is a helyzet. A látásom még elég homályos, meg szédülök is még, így az eseményeket nem annyira látom át, amik történnek a közelemben.

Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy megállítsam a zuhanásomat. Végül azt veszem észre, hogy tényleg lassulni kezdek. Ennek ellenére nem hagyok időt magamnak arra, hogy szusszanjak egyet, mivel a legapróbb hiba is végzetes lehet. Úgy tűnik, hogy órák telnek el, mire leérek, de végül sikerül. Ahogy megérkezem a talajra, ellazulok, és néhány pillanatig csak behunyt szemmel fekszem. Tudom, hogy nem lenne szabad, mert még nem múlt el a veszély, de egyszerűen nincs erőm felkelni, vagy akár csak kinyitni a szemem. Nem tudom, mennyi idő telik el, mire összeszedem magam, de arra eszmélek, hogy a professzor hangja szólal meg a fejemben. Vége van? Miért megyünk el? Mi történt? Nagy nehezen kinyitom a szemem. Továbbra is hatalmas a káosz körülöttem. Feltápászkodom, és konstatálom, hogy nincs gondom az állással, bár szörnyen fáradt vagyok. Így hát körülnézek, hogy merre indulunk, és, hogy kell-e segíteni valamit. Közben látom, hogy Magneto eltűnt, a helyén viszont látok egy sokkal fiatalabb fehér hajú fiút. Megfiatalodott volna? Nem értem. Remélem, hogy valaki majd elmagyarázza, hogy mi történt, de addig is igyekszem nem lemaradni a többiektől, és ha kell, segíteni az ájultak cipelésében.

Katere a lassan ébredező Hood pillantott.
- Azt.. hiszem, hogy az... az enyém.
Mondta bizonytalanul a szinte teljesen más hangon beszélő mutáns, ha megkapta csak fogta, mint valami darab követ. Xavier Jonahhoz fordult.
- Nem. Ha akarnak majd megkeresnek minket. Hibáztam.
Felpillantott és látta, hogy Gail eltűnt és a másik sírva fekszik a földön.
- Sajnálom.
Mondta megadóan közben Sakura megtalálta a tolókocsiját és vissza segíti abba.
- X-men... menjünk. Maria... szívesen látunk a soraink között. Van egy iskola, ahol segíthetünk megismerni a képességeidet és egy korúakkal lehetsz, ha szeretnéd. Nekünk viszont távoznunk kell, most.
~ Jerome segíts Hoodnak. Kate kísérd kérlek Serenát.
Ahogy megindulnának Serena meghallja Xavier hangját.
~ Kérlek, gyere velünk. Tudom, hogy most hogyan érzel, de minden rendben lesz. Kérlek higgy nekem. De most el kell mennünk.
- Állj!
Üvölti egy alak és Xavier megáll. Az elnök és pár katona tartanak felé.
- Maga! Hogyishívják és kölykei!
- A nevem Charles Xavier uram, találkoztunk oxfordban két éve. Ők pedig az X-men.
- Nem érdekel minek nevezi őket, mert ezek... ezek az emberek hősök.
Az elnök kezet nyújtott a prof felé.
- Az egyesült államok és az emberiség nevében: köszönöm.
A kézfogás utána tömeg éljenezni kezd.
- Ez mit jelentsen?
Kérdezte Xavier.
- Azt hogy tévedtünk és maguk annyira megérdemlik a szabadságot, mint bárki más. Holnaptól minden mutáns ellenes törvényt eltörlök!
Az egyik katona, egy magasrangú generális izzadva fordul oda.
- De uram!
- Maga csak ne urazzon itt engem! Ezek a halál gépek, amik százak életét kockáztatták a maguk alkotásai voltak! Teljes kivizsgálást akarok! Tudni mik ezek, miért gyártották őket és ki kezdte az egész szuper erő hadjáratot! És még valami! Azonnal szerezzenek ezeknek az embereknek bíborszíveket! Ne nézzen így katona, mert a magáét tépem le és adom oda!
Az elnök üvöltözése közben a tömeg tapssal és füttyszóval ünnepelte a mutánsokat. Xavier picit elmosolyodott majd az arcá szomorúság lát amikor látta Serenát és eszébe jutott Gail.
- Menjünk.
Ha repülőbe mindenki beszállt az felemelkedik és elindul.

A sírás közepette mikor meghallottam a professzor hangját felé néztem az irányába. bólintottam a telepatikus hangra, szavakra. Nem volt hova mennem egyébként, hova mehettem volna? A kormány, a SHIELD tudta, hogy kinek a lánya vagyok, soha sem hagytak volna nekem nyugalmat emiatt. Ott volt a birtokon minden holmim, mindenem, amim maradt és persze Kormi is ott volt. A rossz érzés és a bűntudat nem akart múlni, meg kellett volna tudnom menteni, de ő nem hagyta, megölte magát. Miért? Miért hozott ilyen helyzetbe? Ha tényleg figyelt és tudta, hogy milyen vagyok, pontosan tudta, hogy miként fogok reagálni. Nem csak azért szerettem volna megmentetni, mert az apám, bárki mással ezt tettem volna. Miért tette ezt velem? Hallottam, hogy valamit beszélnek körülöttünk, de hogy kik azt már nem voltam képes felfogni, megérteni. Próbáltam felkelni, de a lábaim remegtek még mindig. Ha valaki idejött segíteni, akkor az ő segítségével végre feltudok majd kelni. Nem pillantottam a beszélgetők felé, nem figyeltem, hogy mit mondtak, és jelenleg még azt sem fogtam fel a lelki fájdalom mellett, hogy sírva, önként szállok fel a repülőre, hiszen rettegve féltem a repüléstől. Fent a gépen leülök az egyik székre a lábaimat felhúzom magamhoz és átölelem őket, de a sírást nem tudtam enyhíteni, sem pedig abbahagyni.

//Folytatás: A birtok//

Epilógus: Egy héttel később.
A csapat nagy része a tévét nézi, ahol az elnök ma hivatalosan is eltörölte a mutáns ellenes törvényeket és bejelentette, hogy Xavier egy nagy bankett során megkapja a bíborszívet. A diákok tévéznek és beszélgetnek kivéve Serena, aki egy hete a szobájában bujkál és Hood, aki egy kapott szobában üldögél és egy levelet olvasgat. Gail eltűnt és a többi új mutáns azóta sem jelentkezett. Ekkor Serena kap egy telepatikus üzenetet és mikor azt követve kisétál a bejárathoz ott egy baseball sapkás férfi állt.

- Szia. A nevem... Erik... én vagyok az apukád.
Mondta a férfi bizonytalanul.
- Lenne kedved sétálni velem és beszélgetni?
Ha a lány beleegyezett akkor a kettő megindul és mögöttük építőmunkások sora segédkezik a Xavier Iskola újra építésében. A tolószékes Charles mellett Einar és Halla nézegetik az épület terveit, de a professzor most másfele kalandozik és mosolyog.

/A játékosoknak szabad játék az iskola területén szeretnék jó pár posztot látni ott Serena ez alatt kicsit ismerkedik Magnetoval és kiderül, hogy lehet, hogy a férfi még él.../