Lincoln Emlékmű, DC

Amerika egyik legismertebb történelmi és kulturális területe.

Maria Holguin, Carl Morrow és Bob Burnet (kérem írjatok nevet a reagotok elejére mert ennyi nevet rohadtul nem bírok már megjegyezni )

Mindig kell Washingtonba egy diákcsoportot vinni. Pár diák többször játszhatta be ezt a várost, mint bármelyik másikat. Maria és Bob egy iskolából indultak ide, ameddig Carl a saját osztályával jött. Mindhárman a második napjukat tölti eme remek városban. Most a tanáraik magyaráznak az emlékműről, de szerencsére annyira nem kell rá figyelni így kényelemesen lehet kicsit sétálgatni vagy végre leülni a lépcsőkre.

Carl Morrow:

Egy újabb csodás iskolai kirándulás, a csodás Washington DC-be. Carl csak egy kis ideig ment a csoporttal, majd elvált a többiektől, rákacsintott pár lányra, és odalépett a Lincoln emlékműhöz, majd elvigyorodott.
Felrakta a bal lábát a lépcsőre, és felnézett a szoborra. Pont ilyen fénykép kell a diákelnök választási szórólapra róla.
Király!
Megpróbálta lefényképezni magát, de nem nagyon ment... Az első kísérletre a Lincoln szoborról készített egy igazán jó felülnézeti képet. Ekkor látta meg Bobot. A srác vidékről járt be és egy évvel volt fiatalabb Morrownál.
- Hé! Bob! - kiáltotta a jövendőbeli diákelnök. Ha a srác odalép hozzá, akkor odadobja neki a fényképezőgépet. - Csinálnál rólam egy képet? A kampányomhoz kellene!

Maria Holguin

Először vagyok Washingtonban. Tudom, másoknak meg természetes, hogy eljönnek ide, de nem nekem, és nagyon örülök annak, hogy végre nekem is sikerült eljutnom ide. Jövőbeli terveim egyike kipipálva.
Szerencsére a tanárok oktató jellegű szövegelésére nem kell odafigyelnem. Ehelyett igyekszem mindent szemügyre venni, és megjegyezni, legfőképpen a látványt, nem pedig a hozzájuk fűződő rizsát. Ha tudták volna, hogy így állok hozzá, biztos nem engem hoztak volna.
Van aki fényképez is. Nekem is hozni kellett volna fényképezőt, vagyis kellett volna, ha volna. Akkor most inkább a többiekkel szórakoznék meg dumcsiznék, de így, hogy nem tudom lefotózni a látképet, inkább próbálom az emlékezetembe vésni azt, és nem elhülyéskedni az időt.

A nap elégé csendes. A tanárok is elengedték kicsit a diákjaikat, hogy pihenjenek és szórakozzanak. Maria háta fájni kezd. Nagyon sajog és érzi, mintha a táska meghúzta volna az izmokat a hátánál. Carl szemeinek szokatlanul fájnak a fotók. A vaku villanása egészen megvakítja pillanatokra. Az égen békés szürkés felhők vonulnak. Csendes, korai tavaszi idő van.

- Nyugi öreg, a kampányhoz kell - mondta Carl, majd elvigyorodik. - Majd szavazz rám a diákelnöki választáson. Nem bánnod meg.
Már egy jó ideje a választási beszédét írta, és remélte, hogy a magas intelligenciájával sikeresen megnyeri ezt a posztot. Volt egy érzése, hogy ez összefog jönni. A közel jövőben.
- Szavazz Carl Morrowra... - felsóhajtott. - A francba, még egy mottót se találtam ki magamnak. Na se baj.
Ekkor a vaku következő villanása hihetetlenül fényesre sikeredett. Carl a szeméhez kapott, majd felkiáltott.
- A fenébe! - ordítja. A világ elsötétült előtte. Felemeli a kezét. - Hagyd abba!
Leül a lépcsőre. Még mindig foltokban lát. Nem is tudta, hogy ennyire érzékeny a szeme. Egyszerűen pokoli volt. Leül és megpróbálja kimasszírozni belőle a fájdalmat.
- Valamiért érzékeny a szemem - motyogja.

Maria Holguin

A hátam nagyon sajogni kezd hirtelen, de nem tudom miért. Egyetlen lehetséges kiváltó okként csak a táskát tudom elképzelni, de nem értem, hogy attól miért fájna, nincs benne semmi kemény, ami nyomna vagy szúrna.
Talán többet kéne túráznom meg kiruccanni. Röhej hogy ennyitől is kikészülök - gondolom.
Leveszem a vállamról és a földre teszem magam mellé, majd a kezemmel masszírozni kezdem a hátam. Talán attól csillapodik. Nem akarom, hogy ez elcsessze ezt a washingtoni kirándulást.
Most nem annyira kényelmes álldogálni, ezért ha találok egy közelebbi padot, akkor lecsüccsenek rá.

Carl szemei kezdenek jobbak lenni, de fura morajlást kezd hallani. Maria háta egyre inkább fáj. Furcsa mintha valami lenne ott. Allergia jut eszébe, mert két ponton be van dagadva. Csak ő nem figyel a távolba. Valami az égen közeledik repülőnek tűnik. Hirtelen egy tucat katonai helikopter repül el a fejük felett. A szél mindent felkap és megperget. kabátok, szoknyák húzódnak fel és a földön hagyott dolgot repülnek el. Maria akaratlanul is üvölt. A káosz megszűnik a szél lecsendesedik, de a lány térdeire borulva és könnyezve sikolt, ahogy a pólója a hátán szakadozik és két hatalmas denevér szárny emelkedik ki.

Maria Holguin

Lehet, hogy jobb volna orvoshoz menni. Mi van, ha ez valami allergia?
Eddig nem voltam semmire érzékeny, nem vagyok az a beteges típus, szóval most megijedek, hogy mi lehet ez. Valami komoly, az biztos. Nagyon fáj, és nem csillapodik, csak rosszabb lesz!
Egyszerre az égen egy csomó helikopter tűnik fel. Az általuk keltett szélben a hajam összeborzolódik, de most ez nem igazán izgat. Egyszerre borzasztó fájdalom hasít belém, és én felüvöltök. A lábamból kiszökik az erő, és összeesek, de a kezeimmel még sikerül megtámaszkodnom.
Az üvöltésem sikoltássá élesedik, és már a fájdalmamhoz félelem is társul, mert fogalmam sincs, hogy mi történik velem. Ez nem normális! A szemeim könnybe lábadnak mindettől, és egy értelmes szó sem képes elhagyni a számat, pedig csak segítségért szeretnék kiáltani.
A ruha megfeszül rajtam, ahogy hátul valami húzza, belülről. Valami van a pólóm alatt! Ha a kezem nem volna a fájdalomtól és a rettegéstől lemerevedve, hátranyúlnék, hogy megtudjam, mi az, de így csak tehetetlenül várom, hogy mi történik. Hallom, ahogy a ruhám felszakad, és valami, vagy valamik előtörnek mögüle, de nem merek hátrafordulni, hogy lássam, mi történik.

Már nem fájtak a fiú szemei, de a következő pillanatba valami morajlást hall az égből, majd néhány katonai helikopter húz el felettük. Csak pislogni bír, mi folyik itt? Mintha valami nagy és repülni képes dolog közeledne a levegőbe, de nem tudni, hogy mi az.
Ekkor a Maria nevű lánnyal furcsa dolgok kezdenek történni. A pólója felszakadozik, dudorok nönnek ki alóla, amik lassan denevére emlékeztető szárnyakká változnak. Carl eltátja a száját, hátrál egy sort, majd felkiált.
- Nem lehet igaz! Egy mutáns... egy mutáns vagy!
Nem tudja, hogy mit érezzen félelmet, undort vagy annak keverékét. Eddig ezekről a különleges képességű emberekről csak a televizíóban hallott, de nem gondolta volna, hogy találkozni fog eggyel is.
Hátrálni kezd a lány közeléből, nyel egyet. Nem tudja mit csináljon, nem hagyhatja itt, de azt se tudja hogy mi történne, hogy ha elviszi innen.
- Szárnyaid nőttek! - kiáltja döbbenten. - Mutáns!

A lány testét lassan elhagyja a kín. Olyan az egész, mintha levedlene egy sérült bőrréteget. valami rosszat és gyengét. Az új erős van alatta. Soha nem érezte ilyen jól magát.

/Több napnyi nyomozás volt nem fehér bőrű, denevér szárnyas női alakot találni A neve Nocturne és marvel karakter/
A tömeg nagy része megrémül, de a reakciójuk nem a menekülés, hanem a telefon páran hívnak valakit, de a legtöbben csak fényképeznek és videóznak a telefonjaikkal. A vakuktól Carl feje egyre jobban sajog.

Hallom, hogy azt kiabálja valaki, hogy mutáns, és biztos vagyok benne, hogy rám értik... de nem érdekel egyszerűen.
Lassan alábbhagy a fájdalom, és ahogy elmúlik, azt veszem észre, hogy sokkal jobban érzem magam, mint ezelőtt. Mintha a korábbi állapotom beteges lett volna, vagy nem egészséges, ahhoz viszonyítva, amilyen most. Mély levegőt veszek.
A fiú kérdése visszahoz a való világba, és fölkelek a földről.
- Igen, fantasztikusan! - mondom elégedetten, és hátrafordulok, hogy megnézzem, minek a megjelenése is okozott ekkora fájdalmat, és kezemet végighúzom szárnyamon, hogy megbizonyosodjam annak valódiságáról.
Az emberek összegyűlnek körülöttem, és ez idegesít. Nem szeretem, ha a középpontban vagyok.
- Szerintem ennyi elég lesz! Ti sem örülnétek ha mindenki titeket filmezne!

//Nagyon köszönöm a kép miatti fáradozást //

Jellynek eszébe jutott, hogy mit olvasott az újságokban. Mutánsok, veszélyesek. Óvatosnak kell velük lenni. A srác hátrálni kezd, maga elé emeli a kezét, majd felkiált.
- Ne gyere közelebb! - kiáltja, majd nyel egyet.
A lány bizarr volt a hátából kinövő devenérszárnyaival. Rémisztő volt és nem akarta tudni, hogy mire is lehet képes. Ekkor kezdett a többi ember fényképezni.
Jelly felkiáltott, majd a járdára rogyott és a szeméhez kapott. Ez a fájdalom pokoli volt. A szemeiből könny fojt.
- Hagyják MÁR ABBA! - ordította, majd felpattant. Kikapta az egyik férfi kezéből a mobilját majd teljes erőből a földhöz vágta. Nem bírta a fájdalmat.

Carl dühében üvölt és kitépi a srác kezéből a telefont és a földhöz vágja utána a megrémült tömegre üvölt akarata ellenére és a mellét verve ordít még egyszer rájuk. Az alkarján vastag fekete szőr jelenik meg. A tömeg rémülten kezd hátrálni. Majd az égen megjelenik három lila óriás. Őrszemek.

Egy alak áll az egyik vállán. A katonaság helikopterei és tankjai oda tartottak. Most lőni kezdenek, de a férfi és a robotok nem hátrálnak. Ám az egyik robot figyelme az emlékműnél lévők felé fordul. A robotok még a távolból is láthatóak, de az emberek nem. Mégis ez a harmadik titán ott hagyja társait és a csatából erre kezd sétálni.

A dühe nem csillapodik mi után földhöz vágta a fickó mobilját. Görcsbe rándulnak az izmai a hirtelen jött stressztől. Állati düh árasztotta el, ő csak azt akarta, hogy hagyják békén. Nyomatékul rájuk ordít és a legnagyobb meglepésére King Kong módjára ütni kezdi a mellkasát az öklével és bömbölni kezd.
Az emberek félelmükben hátrálni kezdenek. Carl kifújja a levegőt, megpróbál megnyugodni. Felemeli a karját.
- Elnézést... - ekkor látja meg a saját karját, a másikat is megnézi... - NEEE!!! NEM! NEM LEHET!
Az alkarján vastag, fekete szőr jelent meg. Morrow megszédül.
- NEM!
Ekkor három robot jelenik meg a semmiből. Hatalmas, lila robotok. Carl lassan feltápászkodik, majd rejtekhelyet keres, mikor a robot elindul feléjük. Az a nagy dög gép biztos értük jön.
A mutánsokért.
Carl minden álma ekkor omlott össze. Ki akar diáktitkárnak egy szörnyeteget? A Lincoln szobor mögé indul, hogy eltudjon bújni. Egész életében bújkálnia kell, de azért odaszól a társainak.
- Meneküljünk!

//Előzmény: Cerebro//

- Eddig – hebegtem. – De semmi sem marad a levegőben…
Csak akkor könnyebbültem meg, amikor meghallottam, hogy megérkeztünk, akkor most már innen nem lehet lezuhanni és mindjárt a földön leszünk és végre nem kell a levegőben. Alig akartam elhinni, hogy mindez megtörténhet. Ahogyan már lassítottunk a gyomromban éreztem, de kinyitottam a szemem és megláttam a hatalmas lila gépeket, ahogyan ott voltak a parkban. Még soha sem voltam korábban itt Washingtonban, de most nem is ez volt, ami felkeltette a figyelmemet, hanem a robotok, és sokkal inkább az ősz hajú férfi az egyiknek a vállán. Az elmúlt két hétben volt szerencsém hallani a vérszerinti apámról dolgokat, amikben nem csak a terrorista múltja volt benne, hanem a régi élete is és arról is, hogy elvileg egy fiatal fiú lett ő, és rendelkezik minden emlékével és erejével.
- Ő lenne az… az apám? – kérdeztem dadogva a professzortól.
Nem mozdultam, amikor a csúszdát felajánlotta Jonah, csak akkor fogok elindulni a szabadba ki a gépből, ha már leszálltunk. Kissé aggódtam és féltem, hogyha rájön, hogy itt vagyok és én vagyok, akkor miként fog reagálni a jelenlétemre az „apám”.

Gail

Megint jön egy látomás mikor odaérünk a célunkhoz. Nem értem elsőre az egészet de amikor megérkezünk és kinézek meglátom az őrszemeket és az egyiken ott van Magneto is. Egy pillanatra még örülök is annak amit látok. Ráillik Magnetora a látomásom de biztos ami biztos.
- Professzor, az őrszemek és Magneto köpenye lilák?
Kérdezem miközben előre megyek mellé. Jonah-nak ötlete pedig a jégcsúszdával kapcsolatban jónak tűnik így kicsit később is hozzájuk tudok csatlakozni mert miután kapok választ a szín kérdésemre még van valami amit kérdezni és mondani is akarok a profnak csak. Múltkor a sárkány említésével eléggé megrémítettem a többieket és most nem szeretném beharangozni mindenkinek, hogy amit hiszek, hogy Magneto itt el fog bukni mert a végén még Jonah elszáll magától és csinál valami hülyeséget.
Szóval miután kaptam a színes kérdésre választ közelebb hajolok egy kicsit, a többiek már úgy is a hátsó végében lesznek eddigre a gépnek de mindegy.
- Láttam egy lila köpenyes bukását.
Ennyit mondok csak majd elindulok hátra én is, hogy vagy a csúszdán csússzak le vagy a lerakott gépből száljak ki. A profeszor és Magneto azt hiszem ismerik egymást már régebbről, de nem vagyok tuti benne.



Sakura

Megérkezünk végre. Látni is lehet az egyik gyereket akinek a mutáns képessége aktiválódott. Szárnyai nőttek ki és a tömeg eléggé körbe állja őket. De ami igazán aggasztó az Magneto meg a három őrszeme. Kellemetlen kombináció. Minden esetre kezelni kell azokat is ahogy a gyerekeket is ki kell szedni a tömegből mielőtt még azok odalent úgy gondolják, hogy a fotózgatás és videózgatás helyett másba kezdenek bele. Kicsatolom az övemet miközben már szállunk le, hogy majd én is megyek velük ki a gépből de fel kelni még nem kelek fel. A jégcsúszda a magasból nem lenne rossz ötlet magában de nem érzem, hogy szükséges lenne ez most. Le tudunk szállni és nem kell különösebben provokálni sem az embereket jelenettel. Így is elég nagy már és lesz még nagyobb is. Bár ki tudja. Ez a döntés most nagyjából a professzor kezében van, hogy csúszás vagy landolás.
Bármelyik is legyen ahogy a kiszállás rész jön felkelek a székből és megindulok.

A kellemes izgalom elkezd félelembe átcsapni, amikor kinézek, és meglátom a robotokat a levegőben, velük pedig Magnetot. Ismét úgy érzem magam, mint akkor, amikor a sárkányember átváltozott. Kicsi vagyok és gyenge, csak egy gyerek, mit keresek én itt? De nem akarom, hogy gyávának tartsanak. Jonah persze most is nagy pofával osztja az észt, és már csinálja is a jégcsúszdát. Tényleg ennyire bátor, vagy egyszerűen csak idióta? De igazából mindegy, mert most már nem fordulhatok vissza. Az ad egy kis önbizalmat, hogy múltkor is szükség volt rám. A képességem nagyon hasznos, és a többieknek szüksége lesz rám. Nem ijedhetek meg! Ha a professzor beleegyezik, elsőként követem Jonah-t a jégcsúszdán. Nem akarom, hogy lássák, hogy félek. Képességemmel igyekszem fenntartani magam, ha nem sikerülne pont jól csúsznom, de remélem nem lesz gond. Már ismernem kéne a rózsaszínhajú srácot annyira, hogy ne lepődjek meg ezen, de mégis kiráz a hideg, amikor hallom, hogy beszól Magnetonak. Tuti nem normális ez a srác... Én nem kísértem a sorsom, inkább gyorsan körülnézek, megnézem, hogy ki van itt rajtunk kívül, és felkészülök a védekezésre, ha valaki támadni akar. Nagyon remélem, hogy lesz valami jó terve a professzornak.

Maria Holguin

- Nem, nem akarok elrepülni - felelem a kérdésre határozottan, ám aztán elbizonytalanodom. Mit is akarok? Fogalmam sincs igazából. - Azt hiszem... - teszem hozzá.
Most akkor mihez is kezdjek. Oké, itt vagyok a szárnyaimmal, kiderül, hogy mutáns vagyok, körülvéve emberekkel. Különös szituáció, és fogalmam sincs, hogy hogyan keveredjek ki belőle. Ekkor azonban a másik fiúval, Carl-al is történik valami. Csak nem... ő is mutáns volna? Mi folyik itt, tömeges átváltozás? Bár ő sokkal kevésbé mutat önuralmat, mint én.
És hogy teljes legyen a káosz, felbukkannak azok a robotok. Úristen! Azonnal el kell tűnni innen. Nem kell kétszer mondani, a többiek felé veszem az irányt, mikor eszembe jut, hogy nekem szárnyaim is vannak, és nem a semmiért. Megpróbálok felemelkedni velük, bár van bennem egy aprányi kételkedés, hogy így elsőre nem fog összejönni. Csapok a szárnyaimmal egyet, majd még egyet, miközben futok, és remélem, hogy sikerül a próbálkozásom. Ha nem, akkor futok tovább.