Nagyobb város

Egy nagyobb kastéllyal és várfallal védett város Avalonban.

Érdeklődve biccentem oldalra a fejemet, ahogyan Morgan belekezd abba amit csinál, ami nem tudom micsoda, még akkor sem esik le, amikor körbeölel a fény, csak utána realizálom, hogy teleportáltam, mert mire észbe kapok és eltűnik a fény, egy nagyobb domb tetején ücsörgök.
- Hűűű. - Jegyzem meg gyönyörködve és lenyűgözve az elém táruló meseszép látványtól, hiszen minden el van pusztulva és olyan... Kellemesen kihalt az egész, mintha régóta kiirtották volna az egész lakosságot, ami ha így van, akkor csak sajnálni tudom, hogy lemaradtam róla, mert olyan szívesen részt vettem volna benne, de tényleg annyira de annyira de annyira!
- Ó, ez volt a jelzés. - Mosolyodok el magamban megvilágosodva, majd pedig a könnyen járható utamat befelé egy kellemes dombról való legurulással, és annak a " WÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍ! " hanggal való megfűszerezésével kezdem. Minden pillanatát élvezem annak, hogy itt vagyok és nem pazarlok egy másodpercet sem, szeretném minél hamarabb megtalálni a mi kapitányunkat, hogy legközelebb én is a részese lehessek egy ilyen mészárlásnak, nem akarok lemaradni. Mindenesetre is a domb alján még nevetek egy kicsit magamnak, nem is tudom min, áh de, eszembe jutott a rettegő emberek arca, mindig jobb kedvre derít, még ha sajnálok is éppen valamit, ami mondjuk azért ritka, de most is megesett. De már jobb kedvem is van, szóval követem az utat a tőlem megszokott macis pattogással, mámorosan gyönyörködve a pusztuláshoz amihez egyre közelebb jutok, meg persze két gombszemem ám nyitva tartom.

Felettébb nagy élvezetet nyújt, a már amúgy is kifejezetten jó helyzet mellé a folyamatos gurulás. Minden pillanatát élvezem, ennek pedig természetesen mint azt már mondtam hangot is adok, igaz sajnos ez sem tarthat örökké, talán nem is baj mert pár perc után úgyis megunnám, de legalább semmi sem áll az utamba, nos, egészen addig amíg véget nem ér a gurulás egy nagyobb darab kővel aminek háttal csapódok neki. Felállok és nevetve leporolom magam, s még hozzáteszem azt is, hogy:
- Még egyszer! - Eztán jövök csak rá, hogy magamhoz beszélek, most pedig talán lusta lennék megmászni a dombot csak azért, hogy még egyszer leguruljak, plusz ahogyan a városra terelem a tekintetemet eszembe jut, hogy miért is lettem ide küldve, ami gyorsan el is feledteti velem a felmászás gondolatának még a csíráit is. A megszokott módon pattogva és természetesen még mindig nevetgélve indulok el a városba vezető hídhoz, próbálok azért igyekezni, de gyönyörködök haladás közben, hiszen annyira... Halott minden, semmi nyoma életnek, sem hangok, sem mozgás, de még a környezet is halott. annyira tetszik! A látványért magáért már megérte ide jönni, igaz még mindig szívesebben megnéztem volna, hogy miként is pusztult ki ez a hely, de sajnos arról már mindenképpen lemaradtam, de nem baj, a következő ilyen pusztulást én akarom okozni, annyira én akarom okozni...
~ Sokkal többeknek kell meghalni mint a múltkor, látni akarom a szenvedést az arcukon és hallgatni a halálhörgéseiket! ~ A gondolatok hatására elmebeteg nevetés csúszik ki az ajkaimon pattogás közben, de egyebekben egy percig sem állok meg... Alig várom mellesleg, hogy belemélyesszem valamibe az én kis mérgező valamicsodáimat, a múltkor is olyan szépen estek tőle össze holtan habzó szájjal, azt is szeretném újra látni! Ó halál... Olyan gyönyörű vagy minden formádban.

Távozásuk a citadellából körülbelül olyan gyors volt, mint érkezésük. A kapitány már mindenféle mellékhatás nélkül teleportálódott. A hely szemrevételezésével kezdte. ~ A kivetítő képén jobban nézett ki. ~ Jegyzi meg magában és megcsóválja a fejét. Sosem szerette a pusztítást. Igen, néha emberek haltak meg, hogy mások élhessenek. Olykor csak ellen tüzet kell gyújtani, hogy a bozóttűz ne tomboljon tovább. De ami itt történt az nagyon úgy festett, mint ahogy az öncélú pusztítások szoktak. 
Albert kifejezetten örült, hogy Lionheart gyorsan a tettek mezejére lépett. Ő maga leguggolt és amíg baljával a talajt kezdte "vizsgálni", jobbjával türelemre intette társait. Várt, hogy a "tudós" csoport nagyjából hallótávolságon kívül érjen. Ekkor felállt és közelebb intette magához a társaságot. Jobbjával megvakarta maszkkal borított, egyébként alatta kopasz kobakját és fojtott hangon kezdett bele mondókájába.
- Én nem vagyok egy retardált világuralomra törő szöszi. De ha ez a kapitány hasonlít rám, akkor nem adja könnyen a bőrét. Ott voltam, tudom, hogy mit mondott Roma. De nem akarom, hogy bárki megsérüljön azért, mert ezt a párhuzamos világ szökevényt  élve kell elkapnunk. Elég ha a fejét visszük vissza. Ezen utasításért én tartom a hátam. Maximum kikötöz és megkorbácsol az úrnő. - elmosolyodik, majd visszavált komolyba. - Ahogy a környezetet elnézem a meglepetést elfelejthetjük. Ahogy a hathatós beszivárgást is. Ha érzékelik a mágiát valamilyen eszközzel, akkor meg pláne. A két felderítőnk maradjon hallótávolságban és figyeljen egymásra is. Adjatok nekünk irányt. Kérdés van?
Ha nincs igazán kérdés, akkor akár indulhatnak is.

*Mielőtt szólásra nyithatná ajkait újabb villanás és teleportálás következik. Az érzés most se sokkal jobb, de már legalább tudja, hogy mi történik. Miközben hallgatja Lionheart eligazítását, addig kiropogtatja a csontjait és átmozgatja magát. Nem a legszerencsésebb, ha ropognak a csontok, vagy begörcsöl egy-egy izom, mikor csendben kéne közlekedni. Aztán a várost kezdi el vizslatni, már amennyire belátni a dombról, mozgás után kutatva.*
-Ha azt a kardot akarja megszerezni, akkor legalább tudjuk, hogy merre tart. Persze, amennyit a jelenlegi pozíciójáról tudunk, akár már a sírhely bejárata előtt is lehet.
*A nappal és a csend összefüggése egyáltalán nem tetszik neki. Tökéletesen lefesti a történteket és a jövőképet is előrevetíti, hogy mi fog történni, ha nem járnak sikerrel. Emellett sem a fény,sem a csönd nem túlzottan előnyös a jelenlegi beszivárgást illetően. A Kapitány szavain őszintén meglepődik, még egy mosolyt is megenged magának.*
-Egyetértek. Ha nem tudjuk elkapni, akkor jobb ha eltesszük láb alól, de nem kell egyedül vinned a balhét. Mellesleg a varázslónő azt mondta, hogy élve, nem azt, hogy épen és egészségesen. Ha eltörjük a kezeit, lábait és a csípőjét, akkor jó időre harcképtelenné tehetjük. Legfeljebb majd újra összerakják a palotában, ha szükségesnek látják.
*Igazít egyet vasöklein, majd lepattintja a szigonyt az oldaláról, hogy ráharapjon. Négy lábra ereszkedik, majd közepes tempóban megindul a város felé. Csalóka forma, feltűnőbb jelenség, mint emberi alakban, ugyan akkor négy lábon stabilabban lehet közlekedni, ami, ha ért hozzá valaki, a lopakodást is nagyban megkönnyíti. A párnázott mancsokról nem is beszélve. Igyekszik úgy haladni, hogy ha a cicus követi, akkor legalább perifériából lássák egymást. Mikor közelebb ér a városhoz elkezd nyomok, szagok és csapdák után kutatni. Meglepné, ha nem készültek volna fel a célpontok egy esetleges támadásra.*

Nem mond smemit, minek tenné. Egyszerűen reagáláson kívül hagy minden hangot, ami a társai felől érkezik és mikor bekövetkezik a villanás, már fekete párduc alakban nyújtózkodik mellettük. Unottan megnyalva száját fekszik hasra, rakja keresztbe egymáson mellső mancsait és forgatja fejét, hegyezi fülét, bármi nem szokványos hangfélét keresve. Már ha itt egyáltalán lennének olyanok. Ez nem egy őserdő, aminek a zajai beleégtek az agyába, hogy a nem odaillőt ki tudja szűrni. Megvárja míg kitrécselik magukat a többiek s mivel vállat vonni ebben a testben nem igazán tud, így csak szép lassan feltápászkodik. A varázslónő meg amúgy is annyit mondott, hogy nem adhat parancsot a megölésre, azt nem, hogy bánná, ha csak egy fejet, lábat vinnének vissza. Neki aztán mindegy, csak a bundája maradjon ép és az ami benne van. Mostantól beszélni nem fog, ő csak egy nagy macska, ami eltévedt az állatkertből. Vajon egyáltalán mennyire civilizált ez a térség? A térképen és a látvány szerint nem éppen a harmincadik században vannak, de a tizediket is kétségbe vonná.
Farkával idegesen csapkodva követi a kutyafajzatot, gyakran a hátuk mögé sandítva. Terepszemlére indulnak vajon, vagy rögtön bevetődnek a falon és szagot fogva indulnak a fejért? Neki mindegy, ő most csak egy négy lábon járó fül és szem készülék. Macskaösztöneire bízza hogy hova lép és hova nem. Ha egyenetlen a talaj, ha furcsán csillan egy kavics, érdekes minták lennének a földben.. lehetőleg kikerüli, a csapdákat úgy is esélytelen hatástalanítani, legfeljebb jelezni tudja hol lehetnek.

Svarog bólogatva hallgatja végig Albert beszédét, majd ő is vérmesen elmosolyodik. Ő is valami ilyesmire gondolt mikor megérkeztek a városba. A vicc az volt, hogy már nem volt rosszul, sőt már kezdte megszokni ezt a teleportálós dolgot.
- Valószínűleg ez lesz a végkimenetel - válaszolta Svarog. - Sokszor harcoltam a kapitány oldalán, sok ellenféllel szembe, én se támogatom azt, hogy a szeméttel úgy bánjunk mint a hímes tojással. Kapjuk el, de egyáltalán van valami tervünk, vagy csak neki rontunk.
Az ég felé pillant. Valószínűleg már tudnak az itt létükről.
- És pontosabban mit tud ez a Fekete Lovag kardja? Lehet felhasználhatjuk a fickó ellen, de akkor előtte kell megszerezni. Én a kapitány mellett állok, bármit is mond. Legalábbis a mi kapitányunk mellett.
Akinek egyedül csak Svarog ismeri a kilétét a csapatból.

Lassan ugyan, de el tudok jutni a város bejáratához bármiféle probléma nélkül, lényegében eléggé kényelmesen, mert engem aztán személy szerint nem sürget az idő, ráérek, nem fogok egy hamar megöregedni, igaz hogy... Óh, fény, hátra is kapom rá a tekintetemet, nagyon ismerős volt, pár másodperc gondolkodás után pedig be is ugrik, hogy miért.
- Óóóóóó játszótársak!.... Egy mindenképpen... Kapitány. - Már az elején betegesen elvigyorodok, s nagyjából a felétől meg sem tudom állni a gyerekes nevetést, mely a végére egyértelműen átmegy színtiszta elmebeteg kacajba. Egyenlőre sajnos senkit sem látok, ami majdnem elszomorít, de biztosra veszem, hogy csak idő kérdése és ők maguk fognak megtalálni engem, én pedig várni fogom őket, ó igen, alig várom hogy még több halottat láthassak, a legszívesebben itt helyben rejtőznék el, hogy lesből támadhassak, de meg kell találnom valakit, hogy még többet ölhessek, szinte csak ez motivál. Halkan dúdolva lépek be végül a városba, ahol gyönyörű látvány fogad, ha tudnék talán sírnék, oly szinten lenyűgöz az a kegyetlen mészárlás amit itt rendeztek, mindenki halott! MINDENKI! Én pedig lemaradtam róla, ami immáron kifejezetten jó indok a szomorkodásra, de nem baj, nem baj, nyugtat a tudat, hogy rám is vár még ilyen mészárlás, sokak életét fogom elvenni és a kiontott beleiken fogok táncolni és a patkányok lakomáznak majd a húsukból! S talán még én is, sőt, biztosan. Most viszont, haladok tovább és hangot adok néhány esetnél a lenyűgözöttségemnek egy " Ááááá.... Hűűűűű", Illetve néha " húúúúú " formában. Kiélvezem minden pillanatát az itt lévő csendes káosznak s igazából úgy haladok előre, hogy nem is arra figyelek, egyszerűen magával ragad a hely gyönyörűsége, nem tudok ellenállni neki és lényegében az egyetlen amire egy picit odafigyelek, hogy sárba ne lépjek mert beleragadok, a többi nem számít, ha nekiütközök valaminek maximum picit más íven folytatom az utamat, ha csak meg nem találom a lehetséges példaképemet út közben.

Útvonal:

A sárkányszerű lény még felvetett egy ötletet, amit Zield nem tudott mire vélni. A doki először járt itt, így nem tudta, mennyire életszerű a helyzet, amit a társa felvázolt. Roma leintette, úgyhogy nem ez lesz az útjuk. Dr. Zield Jones figyelt arra is, hogy a harci feladatra összeállított csapatnak mit mondanak, mert még segíthetnek ilyen apró információmorzsák is. Az ellenfél fejével kell gondolkodni és azt a többiek sokkal jobban ismerik. Vagy legalább ezt a világot. Alig várta már, hogy kevesebben legyenek és kérdezősködhessen. A fehérruhás nő varázsolt egy kaput és teleportálással egy másik helyszínre kerültek.

Zield még nem volt teleportban, így ez egy újabb szokatlan élmény volt neki. Megint az jutott az eszébe, hogy ha ezt be lehetne vezetni, mennyi energiát megspórolhatnának és mennyi káros anyagtól óvnák meg a természetet. Itt valószínűleg sokkal jobb ökológiai állapotok lehetnek, mint az ő valóságukban. Meglepődött magán, hogy már úgy gondolkodik, mintha ez lenne a helye. Megpróbált alkalmazkodni a helyzethez és megérteni, majd megoldani a problémát. Felfogta, hogy az ő világa is veszélybe kerülhet, ha az itteni erők elszabadulnak és átlépnek az ő valóságába.
Miután megnézte, hogy egyben van-e, látta, hogy egy domb tetejére kerültek. Mellette egy várost lehetett látni, amit nemrég megtámadhattak. Olyan volt, mint a történelmi filmekben a látkép csata után. Városfal vette körül, de most már egy része leomlott. A városban a házak füstölögtek, égtek vagy egyszerűen le voltak rombolva. Központi helyen volt egy vár, ami köré szoktak épülni ezek a városok. Itt lehetett helye az uralkodónak, a város vezetőjének és a hadseregnek, a védőknek. Nem sok jót sejtetett, hogy a kastély kapuja is be volt törve, a falán pedig egy óriási lyuk volt. Talán ágyú tehette ezt vagy valami ostromgép? Akármi is volt, már elment. Se ellenség, se éledező nép szavát nem lehetett hallani. Teljes volt a csend, semmi mozgást nem lehetett látni.

Ha a dombról lementek, akkor egy hídon keresztül zavartalanul be lehet jutni a városba, mert ezen az oldalon a kapu nyitva volt. Úgy látszik, szoktak erre járni, mert kitaposott út volt, sőt szekerek nyomát is lehetett látni. Lionheart azt mondta, hogy ez egy sírhely, amiben elrejtették a Fekete Lovag kardját. Zield a hírekkel és a történésekkel tisztában volt, mert olvasott újságot és nézett híradót. A Bosszú Angyalainak volt egy ilyen nevű tagja, aki tényleg karddal harcolt. Majd ezt is megkérdezi, ha már kevesebben lesznek.

Lionheart elindult lefelé a várossal ellentétes oldalon. A doki körülnézett, hogy nem lát-e ellenséget közeledni. A nő azt mondta, hogy ide készül az ellenséges Kapitány és ugyanazt a kardot akarja megszerezni, amit ők is. Végigfutott a fején, hogy mi van, ha ez az egész fordítva van? Ha az a másik Kapitány akarja megvédeni a világot azoktól, akikkel most találkozott. Ezt a gondolatot elvetette. Mivel látott pár ismerős arcot, akikkel a SH.I.E.L.D-nél a "jó oldalon" találkozott és ők már ismerték ezt a helyet, bízott benne, hogy most is, ebben a valóságban is a helyes oldalon állnak, jó célért küzdenek. Nem sokat nézelődött, de ha látott valami gyanúsat, akkor szólt Lionheartnak. És ha fegyvereseket látott, akkor hasra is vágta magát. Nem volt túl képzett harcos, de azokhoz a fegyverekhez értett, amiket megvásárolt. Eljárt lőni és kapott néhány hasznos tanácsot is, például azt, hogy ha el lehet kerülni a harcot, akkor kerülje el. Vagy vesse magát hasra. Remélte, hogy itt a harc a harcosoknak fog megmaradni, ő pedig, mint kutató segíthet.
Mikor már elég messze értek a többiek, elkezdte kérdezgetni a nőt:
- Én először járok itt, ezért lenne néhány kérdésem. Milyen évet írunk itt? A technika milyen fejlettségi fokon áll? Az én itteni verziómról tudnak valamit? A mi világunkban volt egy Fekete Lovag, a Bosszú Angyalai között. Az ő kardját keressük?
Ha a nőt fel is idegesítené a sok kérdéssel, ezeket mindenképpen fontosnak tartotta. Talán a társának is lesz valami kérdése vagy ő is megtud valami hasznosat a válaszokból. Százszor ennyit kérdezett volna, ha csak kíváncsiskodna. Közben le is értek és a doki megnézte a helyet. A dombba vájtak egy nem túl szabályos járatot, ami nagyjából 2x2 méteres volt. A természet nem ilyet produkál, ezt emberkéz csinálta. El volt torlaszolva kövekkel, amiket a moha is benőtt. Nagyon régen nem járhatott itt senki.
A dokit azért hívták ide, hogy segítsen a csapdákat hatástalanítani. Ami az ő korában a chipkártyás ajtó, az itt a több mázsányi kő volt, még ha egyesével könnyebb is lehetett megmozgatni. Ami a modern korban a lézeres, mozgásérzékelős megfigyelés, az itt valami kifeszített damil talán és vegyszerek, amik azonnal ölnek. Ilyesmiket képzelt el, de nem korlátozta a lehetőségeket. Azon gondolkodott, hogy már a kövek elhordása ellen is tettek-e valamit az ereklye elrejtői? Talán a kövek anyagával, felületével lehetett valamit kezdeni. Vagy a mohát lehetett kezelni valami anyaggal, ami káros lehet az érintésre. Ha nem ilyennel éltek a barlang elrejtői, akkor valami rendszert kell találni a kövek elrendezésében. Lehet, hogy az egymásra épülésük egy bonyolult tervrajz szerint történt és minden kő elmozdítására kidolgoztak valami támadó módszert.
Azon is gondolkodott, hogy kinek jutna eszébe kiszedni ennyi követ, hogy egy barlangba bejusson, mikor itt van a város. Ha valaki mégis megpróbálja, de belehal, akkor a holtteste feltűnő lehet. Talán a helynek a mai napig vannak őrzői, akik rendszeresen kijárnak és megnézik, hogy nincs-e itt egy szerencsétlen próbálkozó hullája.

A doki elkérte Lionhearttól az arcmaszkot, amit hoztak a kért felszerelésben és felvette.
- A maguk maszkjai védenek gáz és kipárolgások ellen? Lehet, hogy már a mohában vannak olyan gombák vagy harasztok, amik veszélyes spórákat lövellnek ki.
A doki távolabb állt egy kicsit, hátha onnan meglát egy ábrát kirajzolódni. Eszébe jutott, hogy ha itt még nincs semmi rejtett csapda, akkor nagyon mókásan festhet, amit csinál. De hát ez van, nem tudják, mivel állnak szemben. Még Lionheart se tudta megmondani, milyen csapdákra számítsanak. Jobb az óvatosság.

*Továbbra is a csapat előtt halad, lehetőleg az esetleges házfalak, növényzet tövében, továbbra is a földet kutatva nyomok és árulkodó jelek után. Tartja a követési távot, ami nála annyit tesz, hogy a cicus még látja a hátát, amennyiben tartja a tempót, másik két társa már nem, ha csak nem zárkóznak fel a nagymacskához. Továbbra is igyekszik csöndben haladni, amennyire csak lehet, így ha van, inkább a füves részen, ha van olyan, vagy hullákon lépked, már amennyiben utóbbiak nem viselnek páncélt, vagy egyéb, zaj kiadására alkalmas dolgot. A szag meglehetősen zavarja, legalábbis abban, hogy valószínűleg elég erős ahhoz, hogy elnyomja a célpont szagát is. Hegyezi a fülét, miközben úgy dönt, hogy a kastély felé veszi az irányt. Ha jól sejti, akkor az esetleges túlélők ott lesznek, ha nincsenek, akkor valószínűleg a kapitányt és bandáját találják majd ott. Legrosszabb esetben a nyomaikat, ami alapján továbbindulhatnak majd.*

18+

Minden hullára rácsodálkozom, kivétel nélkül, mint mondtam, nekem ez kifejezetten tetszik, külön élmény, minden pillanatát élvezem a látványnak, lenyűgöz, még azok is amiken átmászok, azok főleg mert elérem őket mert nincsenek a falon és továbbra is csak azt tudom mondani, hogy bárcsak... Bárcsak, de a következőnél itt leszek és az egészet én fogom okozni és mindenhol vér lesz és a még élők könyörögni fognak sírva és látni fogom a halálfélelemet a szemükbe mielőtt kiontom a beleiket és újra lenyomom a torkukon, vagy talán egy másik torkán... Talán egy gyermekét az anyáén, s mindezt azért hogy végül a művemet lángokban láthassam! Olyan gyönyörű lesz. A képzelgésemből sajnos kiragad valamiféle furcsa zaj, léptek talán? Óvatosan vissza lesek a sarok mögül, s igen, valóban, megérkeztek a játszótársak, a kapitány, az a gyík, akiből semmit sem nézek ki és két állat... A három állatszabásúban pedig potenciált látok, szolga potenciált, lehet, hogy megint lesz min lovagolnom és tudok majd gyorsabban haladni! Nos, az a baj, hogy sokan vannak, nem fair, bár nekem pedig van felszerelésem, de döntenem kell, csendesen akarom őket megölni, vagy megkockáztatom hogy tovább megyek de valamiféle véletlen során ők is esetleg pont arra veszik az irányt amerre én? Nos, inkább próbálok gyorsan elrejtőzni valami mögé s ott várni, hogy tovább vonuljanak, esetleg páncél alá, ha nem jár zajjal, ami az esetemben nagyon nem valószínű, igaz nehéz megállni az elmebeteg kacajt, ahogyan arra gondolok, hogy miként fogom egyesével kivégezni őket, még az állatokat is, vagy talán azokat inkább megtartom... De el akarom vinni a kapitány megnyúzott fejét Morgannek, el akarom vinni hogy aztán megetethessem ezzel a másik három korccsal és egy jót nevessünk és jól érezzük magunkat és talán Morgan meg tudja csinálni, hogy a kapitány végig életben legyen közben, hiába csak egy fej, olyan érzéki és érzelemmel teli pillanatok lennének, majdnem olyan boldog lennék mint miután kicsináltam azt a tetves férget aki csak úgy otthagyott az ágyon egyedül! Miért hagyott magamra? MIÉRT! Óh, pontosan annyira élvezni fogom.

Leérnek ahova, látnak amit. Meg se rezdül a látványra, vagy a szagokra, csak a felső ajkát húzza fel és villantja ki éles fogait, majd némi morgással válaszol a gyík feltevésére. A kutyafajzat úgy is előre ment szaglászni, így ő nem fog ugyanazon a nyomvonalon haladni.
Felugrik az első stabilabbnak látszó tetőre, majd onnan egy még jobb állapotban lévő magasabbra és ezt addig játssza, míg el nem jut a legbiztonságosabb és legmagasabb helyre. Ha már szaglászni nem tud, hát akkor marad a nézelődésnél. Bárminemű mozgást keres, ami nem a csapattársaihoz tartozik s ha lát ilyet, az attól függ mi mozog a bokorban.

Albert ahogy minden lépéssel közelebb kerül a városhoz, egyre nyugtalanabb. Mert valahol lenniük kell az embereknek. Azt nem akarja elhinni, hogy mindenkit megöltek. Aztán ahogy a levegőben terjengő szagok egyre inkább eljutottak az agyába, egyre szomorúbb és dühösebb lett. Mert kezdte megérteni: az egész várost kiirtották. Ezen felismerést követően elkezdett az motoszkálni benne, hogy több tucat harcosra volt szükség. Egy ember erre nem lehet képes. Bár tudta, hogy ereje átlagon felüli de remélte, hogy egy városnyi átlag ember is képes lenne megállítani. Amennyiben bekattanna. 
- Maradjon százados. Tudnak már rólunk. Nem kell, hogy az erősségeinket is egyből ismerjék. Maradjon csak a földön. Egyelőre. Csatában persze, csak ahogy jónak látja. Nézze. Én egyébként védőjátékos vagyok. Ő támadó. Nem lennék képes erre...azt hiszem. Remélem. - A még körülötte, illetve hallótávolságban lévőkhöz szól. - Lélegezzetek az orrotokon át. Néhány perc és megszokjuk.

Dr. Zield Jones egy kicsit félreértelmezte a történteket, de ez nem is meglepő első alkalommal. Amit Lionheart mondott neki most, azt viszont felfogta és megjegyezte. Legközelebb már nem kérdez ilyen hülyeségeket. Így már értette, hogy a kelta istenek otthonában van, ami Nagy-Britanniát jelenti ilyen középkori környezetben, amit eddig is látott. Örömmel hallotta, hogy a modern technológia itt is működik. A fegyverek tehát nem lesznek hatástalanok.
Amit a nő mondott a Fekete Lovagról, azon viszont meglepődött. Ennyire lehet hinni a híradóknak. Képregényhősöket mutatnak be valódi személyeknek és a média visszaél azzal, hogy valós személyekről is készülnek képregények. Így aztán jól össze lehet keverni az emberek fejében a dolgokat. Elhatározta, hogy nem fog a hírekben hallottaknak vagy olvasottaknak hinni, inkább mindig rákérdez, ha valami ilyesmi az eszébe jut. A nő azt mondta, hogy a képregényfigura kardját keresik. Akkor olyan ez, mint Arthur király és az Excalibur, azaz nem csak mese. Az ő világukban nem létezik, de itt igen, úgyhogy tulajdonképpen valóság, csak eddig nem jó helyen keresték.
- Értem, Lionheart. Elnézést, de ezekkel nem voltam eddig tisztában. Mit tud az a kard, mire képes?
Az eszköz célja és képessége talán elárul valamit azokról, akik elrejtették. És ha többet tudnak a csapdák készítőiről, akkor jobban tudnak a fejükkel is gondolkodni. Ahogy egy bonyolult képletet is könnyebb úgy átlátni, ha megismerik a tudóst, aki kidolgozta azt.

A társa még mindig csendesen állt a páncéljában. A dokit ez nem zavarta. Talán nem olyan beszédes ember, de ha valamit fontosnak tart, biztosan mondani fogja. Ahogy keresett valami szabályosságot a kövek elrendezésében és távolabb állt, hiába nézegette, nem látott semmi ilyesmit. Egyszerűen odapakolták őket, a természet pedig benőtte. A Földön munkagépekkel nyitnának bejáratot, itt viszont nincs ilyen. Ha a nő ismerne olyan varázslatot, amivel ezt meg tudná oldani, már biztos elintézte volna. Zield gondolkodott, hogy mi legyen. Legszívesebben mintát vett volna a mohából, hogy megállapítsa a korát és hogy van-e benne valami ártó anyag. Ha volt itt olyan eszköz, ami akkora nagyításra volt képes, mint egy mikroszkóp, akkor azt kérte el és egy csipeszt meg egy tégelyt. Ez esetben egy mohadarabot vizsgált meg és ha veszélytelennek találta, akkor megkérte a páncélost, hogy vegyen el egy követ. Rajta van a legnagyobb védelem, így jobb, ha ő kezdi. Aztán ha nem sújt le rájuk semmi, lehet folytatni.
Ha nem volt mikroszkopikus méretű nagyításra képes eszköz, akkor az jutott az eszébe, hogy a legegyszerűbb lenne berobbantani az egészet. Ha a páncélosnak volt ehhez technikája, akkor őt kérte meg. Ha nem, akkor a hozott felszerelésből keresett explozív tulajdonságú anyagot és tűzgyújtásra illetve tűzoltásra használható eszközt. Ha megvolt, akkor csinált egy gyújtózsinórt olyan hosszúságúra, hogy amikor a végét meggyújtják, el tudjanak szaladni a domb másik oldalára a robbanás elől. Utána pedig majd eloltják a tüzet, ha megmaradna és megnézik, mi van a kövek mögött.
Ha Lionheart a kérdésére tud konkrét választ adni, akkor lehet, hogy nem ezt csinálja, hanem a válasz alapján más ötlete támad.

Találok magamnak rejtekhelyet, nem túl nehéz, igaz nem is annyira kifinomult de nekem ez nem is igazán számít, hiszen egy ilyen... Ilyen... Mi ez? Nem is tudom, hogy mi ez, de a lényeg, hogy emögött is tökéletesen meg tudok húzódni amíg nem látok tökéletes alkalmat a lesből való támadásra, avagy lecsapásra, vagy hát nem is... De... De igen, lecsapásra. Még nem mozdulnék, egy darabig nem, megvárnám, hogy az összes elmenjen mellettem s úgy szúrhassak valakit hátba, vagy bokán pontosabban, de nem a kapitányt, ó nem, a múltkoriból tanultam ám, nem vagyok én ostoba! A szemeit vagy a nyelvét vagy valahol a bőre alatt kell megszúrni mert a múltkor is darabokra tört az arcán, szerencsés, de akkor is el fogom vinni a fejét Morgannek, egyszer elfogom! Most viszont röhögést hallok, amire nem tudom megállni, jómagam is felröhögök a magam zavarodott, elmebajos módján, ahogyan halállal és mészárlással kapcsolatos gondolatok tömkelege suhan át a tudatomon jó pár pillanatra. De végül csak csendben maradok valamilyen csodával határos módon, s onnan figyelem ahogyan szép lassan végül feltűnik három zöld páncélos alak. Nem igazán érdekel, hogy kinek az oldalán állhatnak, hogy most a mieink vagy nem, meg fognak halni és pontosan emiatt a bizonytalanság miatt, meg mert olyan kedvem van, MUHAHAHAHA.... Megvárom egyenlőre amíg közelebb érnek és jómagam nyugodtan leskelődök. Számítok arra, hogy az a két korcs állat akiket korábban láttam és a másik kettő is, az emberállat és a kapitány elvonják valamilyen módon a figyelmüket ha ide érnek, én pedig ezt akarom természetesen kihasználni, hogy bokán szúrjam őket, egyet, vagy többet, attól függ. Ha feltűnés nélkül oda tudok hozzájuk jutni és a bokájuk nem védett akkor mind a hárommal próbálkozok, ha az is páncélozva van, akkor kénytelen vagyok felmászni és ez esetben csak az egyikre lesz időm, de annak megpróbálok felmászni a vállára, úgysem veszi észre valószínűleg, onnan pedig a szemébe vagy a szájába vágni az egyik kezemen lévő tűt. Az állatokkal meg nem foglalkozok, mert állatok, honnan lenne annyi eszük, hogy különbséget tegyenek köztem és más között? Még ha az egyiknél fegyver is van, gondolom valami hordár dög.

*A látvány ocsmány. Válogatás nélkül, válogatott módszerekkel irtottak ki valószínűleg mindenkit. Egyre kevésbé tartja esedékesnek, hogy a palotában találnának túlélőket. Pontosabban, a város eredeti lakosait. A gyilkosok szinte biztos, hogy túlélték a saját maguk által rendezett pusztítást. Ami beigazolódni is látszik.Röhögést hall nem is olyan messziről, majd kisvártatva, szinte a közvetlen közeléből is. Biccent a macskának, a tekintetével Teddy rejteke felé. Vagy veszi a lapot vagy nem. Egyelőre van konkrétabb veszélyforrás is, a megbúvó esetlegesnél. Kiejti a szájából a szigony, egyenesen a markába, majd behúzódik az árnyak és a romok közé. Ha dobótávolságba érnek a páncélosok (nagyjából 5m), akkor célba veszi a bal szélső fejét, a szigonnyal. Amennyiben talál, úgy még megpróbál egy hurkot vetni a szigonyra erősített drótkötéllel a középső tag nyakára, kifejezetten igyekezve, hogy az esetleges szorítás ne legyen halálos, vagy ájulást okozó.*

Mikor meglátja a közeledő alakokat felvonná a szemöldökét, ha tudná, majd egy nagy felismerő morranással kushad lejjebb, szinte belelapulva a valószínűleg valaha toronynak alkalmazott épület tetjébe. Megvárja, míg a zöld brokkolik a hátukat mutatják neki, majd minél halkabban feltápászkodik és kisettenkedik a tető szélére, amíg az még biztonságos és nem fog beszakadni alatta. Látja még Fene biccentését a szalma felé, így ha már talajt kell fognia, kicsit jobban megnézi magának a bálát és ha csak egy kis mozgást is lát valahol, akkor arra pontra ugrik le, nem éppen pihe súlyával, ha nem lát akkor a zöld manóktól legtávolabbi pontján landol a lóeledelnek és már ugrik is tovább. Legalább a macska létnek is megvannak az előnyei. Az ugrásnál kicsit kiereszti melső lábain a körmeit, majd mikor tovább lendül az esetleg támadásokon kívül eső harmadik saláta hátára, már az összes karmán villanhat a napfény. Nyakra megy, ez nem kétséges, ő nem akar senkit sem kihallgatni, vagy élve hagyni. Már csak az a kérdés hogyan lehetne a dns mintát megmenteni ha sikerül az akció és a karmaira kerül szövet, vér, vagy egy egész fej.

Bár ő maga javasolta az orron át lélegzést, a torkában már érezte a gyomorsava kesernyés ízét. Arról nem is beszélve, hogy nyelőcsövének zárókupakját feszegetni kezdte gyomrának tartalma. Azonban fizikailag túltette magát rajta. De érzelmileg. Elkezdett dühöt érezni. Emlékek törtek fel benne, réges-régről és elképzelhetetlenül távoli helyekről. Azonban néhány pillanat múlva elhessegette a múlt árnyait és visszacsöppent a való élet, kellemetlen mocskába. Éppen időben ahhoz, hogy meghallja a közeledő lábak csattogását.
Hirtelen felemelte bak alkarját, ökölbe szorítva. Aztán a társaihoz fordult és halkan szűrte ki a fogai között.
- Szét. Rejtőzzünk el! - azzal ő maga is keresett valami olyan helyet, ahol rejtve maradhat. Közben erősen fürkészte a tetőket, utakat, persze ez nem válhatott kárára a rejtőzködésnek. ~ Nagyon remélem, hogy a két bundás holtan vagy ájultan fekszik valahol. Mert nem jeleznek semmit és ez baj. ~ elmélkedik egy sort a fegyelmezetlenségen, amíg várakozik az esetlegesen felbukkanó ellenségekre.