Nagyobb város

Dr. Zield Jones megtudta, hogy a kard minden mágikus hatást kivéd. Ezen a helyen ez különösen fontos lehetett és így már értette, miért kell annyira annak a másik Britannia Kapitánynak. A készítőiről viszont ez még mindig nem árult el sokat, úgyhogy azzal kellett dolgoznia, amit majd látni fog. A páncélosnak talán lefagyott a rendszere vagy ki tudja, mi történt, de mintha ott sem lett volna. A doki remélte, hogy azért előbb-utóbb annak az embernek is hasznát veszik vagy legalább nem nekik kell megvédeni, ha az ellenség felfedezné, mit csinálnak.
A robbantás például erre terelhette volna a figyelmet, de Lionheart nyilván nem hiába küldte a másik csapatot előre. Mivel nem volt olyan anyag, amivel a detonációt előidézhette volna és a páncélos sem segített, maradt az, amit a maszkos nő mondott.
Miközben pakoltak, Zield kérdezett tőle néhány dolgot:
- Lionheart, maga egyébként ennek a dimenzióközi különítménynek a második embere Roma után? Vagy Önnek is van egy más foglalkozása és csak néha jön, mikor ilyen vészhelyzet van, mint a mai?
Nem értette teljesen ezt a világot, ezért próbálta kérdésekkel behatárolni, miközben a köveket szedegették. Nagy kövek voltak és sok volt belőlük, de Zield elég edzett volt. Erőemelést tanult fiatalabb korában, azóta pedig tornázott, úgyhogy ez csak egy kiadós testmozgás volt számára, nem egy rettenetes nagy megterhelés. Ráadásul itt sokkal jobb idő volt, mint a hőségtől pukkadó New Yorkban. Persze a végére kiizzadt, de meglett az eredmény. Nyitottak egy rést, amin talán egy ember átmászhatott.


Odaállt a páncélos elé és elkezdett integetni a szemrések előtt az ablaktörlő mozdulatát imitálva.
- Uram, itt van még? Ha nem merült le az aksija, tud nekünk világítani?
Ha a páncélos még mindig nem reagált, akkor megkérdezte Lionheartot, hogy ő tud-e világítani. Lehet, hogy varázsló, de lehet, hogy nem. Ha a nő nem tudott segíteni, akkor a doki igyekezett maga megoldani a helyzetet és a doki a hozott holmik között keresett olyat, ami fényforrás lehet. Ha egy kis tüzet gyújtanak, azzal is vigyázni kell, mert azon a kis helyen gyorsan terjedhet és életveszélyes lehet.
Ha megvolt a fényforrás, akkor először bevilágított a résen, hogy megnézze, hová is kéne bemászni. Lehet, hogy már itt is van csapda, így nem kéne hűbelebalázs módjára beleugrani.

Alaposan felmérem, hogy mivel is állhatok szemben, a szomorú tény pedig az, hogy nem látok rajtuk puha részeket, még a szemüknél vagy a szájuknál sem, innentől pedig számomra unalmasnak számítanak, legalább is egészen addig, amíg rá nem támadnak a két állatra, vagyis pontosan fordítva, az egyiket pedig olyan messzire eldobják, hogy nem is látom merre repült.
- Hűűűűű! - Lépek ki ezzel lényegében a fedezékemből és teszek pár lépést előre a furcsa alakok irányába, akik mintha nem is lennének élőek, nem mintha én tudhatnám, hogy milyen az amikor valami mozog és mégsem élő, vagy, de? Vajon találkoztam én már bármi ilyesmivel? Óh! Akkor nem szóltam. Mindenesetre is pár másodpercig kedvesen mosolyogva nézek a három alakra, vagy legalább is arra amely esetleg felém fordul, majd pedig felemelem a kezeimet és pár apróbb, türelmetlennek mondható pattogást ejtek meg egy helyben, jelezvén, hogy " vegyél fel, na-na-naaaaaa! "
- Engem is engem is engem is! Arra! - Mutatok a kastély irányába az arcomon egy teljesen őszinte, és ezúttal egyáltalán nem elmebeteg mosollyal, mert egyszerűen annyira jónak tűnik ez a repüléses dolog és szeretnék én is mert nem akarok ebből a mókából is kimaradni mert szomorú leszek... És nem akarják, hogy szomorú legyek mert garantálom hogy gerinc nélkül fognak hazasétálni! És még örülhetnek, hogy tudnak sétálni és van hova hazamenniük, bár lehet inkább a családjukon állok bosszút, mint ahogyan a kapitánynak is terveztem, csak elmondanák végre, hogy ki ő, senki sem maradna életben, senki sem aki valaha közel állt hozzá, még ő magam sem, pedig ő valóban közel áll magához mert ott áll egyenesen önmagán... Nem? Lényeg a lényeg, egyenlőre kissé türelmetlenül de mosolyogva várom hogy valaki felvegyen és eldobjon.

Albert nem csak védelmi pozícióba, kényelmi pozícióba, de ugrásra kész helyzetbe hozta magát. A vélhetően csatából eredő hangok egyelőre nem zavarták. Amikor azonban az egyik bundás felderítőjük a macskakövet nyalva került újra a látóterébe, nagyot sóhajtott. ~ Ahogy gondoltam. És még ez a nő szólt be a forrófejűségre, meg a "férfiakra"... ~ elmélkedik röviden, de nem zavartatja magát. Egészen addig, amíg Svarog forró fejűen meg nem indul. Már szólna neki, hogy maradjon, de úgy véli túl késő. Maga is kilép rejtekéből, de kevésbé hirtelen és meggondolatlanul, mint a pikkelyes társa. Figyeli a mögöttük lévő utcát, a tetőket és aztán előre is. Reméli, hogy ha váratlan támadás éri a kis "mentőakciójukat", akkor először Svarog kap be szemből valamit, amire aztán reagálhatnak. ~ Csak hiányzik a hátam mögül Victor... ~ gondolja, miközben kardjára csúszik a keze. Követi hát Svarogot és felkészül a legrosszabbra.

A meleg miatt Grazi és Fene kapnak még vasárnapig időt, a többiektől elnézést, de ha addig sem írnak, vagy nem szólnak, nekik fog nagyon fájni.

*Grazi macskás lendülettel macskázott át a macskássá vált levegőn, hogy macskamód szétkenődjön a macskakövön, macskalelkét elhagyva félúton.*

Spoiler:

A nő elmondta a hierarchiát és hogy ő is rendes civil életet él egyébként, mint a Kapitány is. A doki kíváncsi lett volna, hogy Lionheart és Britannia Kapitány mivel foglalkoznak, de ez biztos titok volt. Sőt ahogy elnézte, szinte mindenkinek megvolt az álcája és a maszkja. A farkassá változónak nem, de tulajdonképpen az is egy másik forma.
~A világ megmentőinek jelmez kell, hogy ne találja meg őket a mindenkori gonosz? Furcsa dolgok ezek.
A páncélos még mindig csak álldogált szótlanul. Zieldnek már az is eszébe jutott, hogy kiteleportálták a felszereléséből és már egy másik helyen van. A fényforrás kérdését viszont Lionheart oldotta meg. Elővett egy okostelefont, amiben volt lámpa. A doki megköszönte és bevilágított vele.
A barlangot alaposan kidolgozták. Volt padló, fal és plafon, talán festéssel, talán burkolattal, ezt nem tudta innen megállapítani. Bent voltak fáklyák is. Ha van tűzszerszámuk, akkor meg lehetne ezeket gyújtani, de ez veszélyes. Könnyen bennéghetnek, ezért jobb lesz a telefon.
- Eddig semmi gyanús nincs. Hogy legyen? Mindketten bemászunk? Ha támadás jön, vajon észhez tér a páncélos barátunk? Én azért aggódom emiatt.

Albert megindul, de amikor feltűnik egy komolyabb árnyék és feltekint az égre, észreveszi a plüssmedvét. Maga sem érti miért, elmosolyodik. Nem mintha nem tartaná a veszélyesnek kinéző teremtményt elég veszélyesnek. Egyszerűen komikusnak tartja a látványt. Egy röpke pillanatig turkál az elméjében, hogy honnan is ismerős neki ez a bölcsőde szökevény. Aztán rájött. Kézbe is fogta a plüsst, még a vár ostromakor. ~ Morgana ügynöke! ~ A felismeréssel együtt megindultak a kémiai folyamatok is testében, amik arra késztették izmait, hogy elrugaszkodjon a földtől. Tervei szerint azon a tetőn fog landolni, ahova Teddy érkezhetett. Hogy ha tisztában van azzal, hogy egyetlen ugrással nem tudja abszolválni a tervét, akkor párkányt vagy erkélyt próbál első körben megcélozni. Bár keze a kardja markolatán pihen, még nem rántja elő.

Magamra tudtam vonni azoknak a valakiknek vagy valamiknek a figyelmét, FÉLSIKER! Aztán se szó se beszéd csinálnak valamit és én már a levegőben is vagyok, A SIKER MÁSIK FELE! Ki lehetne még ennyire király, mint én, hogy csak így rá tud venni bárkit bármire és így nem kell kiontania a belét? De... Én ki akarom ontani a belüket ettől függetlenül, de most egyenlőre had örvendjek a repülésnek...
- WÍÍÍÍÍHÍÍHÍÍÍÍ! - Hangot hallatva fölfelé és...
- WÁHÁHÁÁÁÁÁÁ - Hangot hallatva zuhanás közben. Minden percét élveztem, régen volt alkalmam ilyen magasról szemlélni a dolgokat, na jó ez nem igaz, de akkor is gyönyörű volt végignézni magasról és mégis közelről az elpusztult városon, így érkezés után egy kicsit kacarászok magamban amíg mások ténykednek, olyasmit ami igazán nem érdekel, vagy... Vagy mégis? Ó! ÓÓÓÓÓÓ! Vérfürdő van készülőben! Mégiscsak érdekel, oly annyira hogy ott ahol vagyok, legyen az tető vagy a föld, ott helyben leülök és mint egy gyerek, megragadva a lábaimat és előre hátra hintázva nézem a műsort, ami nekem lényegében olyan mint egy jó rajzfilm amire sosem tudnék ráunni, a lényeg, hogy minél többen meghaljanak groteszk módon, még annál is groteszkebben! Egyenlőre kíváncsian várom, hogy még lesz-e valami érdekes ebben az epizódban, vagy várnom kell-e egy hetet, mert ha várnom kell akkor tovább kell mennem keresni és valaki meg fog halni mert csalódást okoztak nekem! NEKEM! Nekem.... Megint... És ölni fogok, megint!
- Szeretek ölni. - Jegyzem meg magamnak olyan hangon, amiből érezhető hogy a tudatom egyik része valahol a saját fantáziám messzeségében kalandozik, mindehhez pedig a már szinte megszokottnak mondható elmebeteg vigyor párosul, néha fel-fel izzó vöröses fényekkel
- Nagyon szeretek... -

Lionheart alaposan megnézte a rést, amin bejuthatnak. Egy öngyújtót hoztak, azzal be lehet majd gyújtani a fáklyákat. Bár Zield még mindig a telefon mellett maradt volna inkább, mert nem akart bennégni. A páncélosról a nő nem mondott semmit.
~Nem jó ez így. A rés nem annyira feltűnő, mint ha valaki álldogál a barlang előtt, ráadásul egy ilyen csillogó páncélban. De bevonszolni nem bírjuk.
Lionheart azt mondta, előremegy és a doki követheti a felszereléssel. Dr. Zield Jones-nak nem volt ellenvetése, így megvárta, amíg a nő eltűnik a nyílásban és utánament. Beadta a zsákot és ő is megérkezett a barlangba. Ekkor jött az első dolog, amit nehéz volt megmagyarázni. A fáklyák maguktól felgyulladtak és bevilágították a folyosót.
~Mozgásérzékelő varázslat lenne?
A doki megnézte közelebbről a fényeket, hogy valóságos tüzek-e vagy valami más, esetleg mágikus dologról van szó. Nem találkozott még magától gyulladó tűzzel és ugyan hallott olyan mutánsokról, akik tudtak ilyet, de itt bent nem lehetett senki rajtuk kívül.
Ha semmi gyanúsat nem talált, akkor a falakat, a padlót és a plafont nézte meg, hogy látni-e csapdát az ajtóhoz vezető úton. Ha valamit látott, szólt a nőnek. Ha itt sem volt még semmi akadály, akkor az ajtóhoz ment és megnézte. Főleg a zárat vizsgálta, de azt is nézte, milyen csapdákat hozhat működésbe. Ezért elvezető kábelt, rudat, oda nem illő, a nyílászáróknál nem megszokott dolgot keresett. Ha bármit talált, felhívta rá Lionheart figyelmét. Ha nem volt semmi különös, akkor nem volt más hátra, mint bemenni. Ez esetben hagyta, hogy a nő menjen előre. Nem így illik, de most ő volt az, aki jobban eligazodhatott itt és aki talán harcos volt. Eszébe jutott, hogy jó lenne tudni, pontosan miben is számíthat Lionheartra, ha veszélyes helyzetbe kerülnek. Azt már látta, hogy nem gyenge, mert a köveket simán megmozgatta.
- Lionheart, maga is varázsló? Vagy más képességei vannak? Ha ez nem hadititok.

//+3 nap, kedd. És kérem Sarah-t és Paci-t, hogy PÜ-ben beszéljék meg, hogy melyikőtök kire vár.//

Az egyik tetőn kötök ki végül és hamarosan már nem is vagyok egyedül, de ettől függetlenül nem zavartatom magam, ugyan úgy ülök és élvezem a műsort mint egy gyermek s a halálon gondolkodom, a brutális és kegyetlen halálon, néha felvillanó vörös tekintettel, amit végül csak át terelek pár másodpercig a kapitányra.
- Meghalnak, meg fognak halni. - Jegyzem meg mosolyogva, majd a figyelmem visszavándorol a páncélosokra és azok ténykedéseire. Nem is igazán zavar most annak a ténye, hogy az általam egyik legjobban gyűlölt személy áll eléggé közel hozzám, éppenséggel van jobb műsor is mint gondolkodás nélkül nekiesni, ez az egyetlen szerencséje. Természetesen feltűnik, hogy az egyik alak felénk veszi az irányt, de őszintén szólva nem érdekel különösebben, csak mosolyogva nézem és várom, hogy mikor fogja valakinek kiontani a belét, vagy mikor fogok még egy olyan jót repülni mint az előbb tettem, mert az is jó lenne mert élvezném és amit élvezek az csak jó lehet és ami nekem jó az másnak is jó mert nekem jó kedvem van és megúszhatják élve, de legalább megcsonkoltan. Szóval továbbra is ülök egy helyben és figyelek, teljes mértékben nyugodtan és néha magamban mormogva valamit a halállal kapcsolatosan, esetenként fel is kuncogok halkan, majd pedig ugyan úgy folytatom tovább a mormogást, néha szinte már teljesen elveszve a fantáziámban és csak bámulva magam elé, de azért valami apróság vissza-vissza rángat a valóságba, legalább is egy kicsit, vissza arra a határra hogy még felfogjam hogy mik történnek és ne feledkezzek teljesen bele a helyzetbe.

A nő elmondta a dokinak, hogy ő is ember, csak egy kicsit felerősítették a képességeit. Zield ennek tulajdonította, hogy Lionhearttal szót tudott érteni. A nő nem valami hiperszuper, az ő korától teljesen idegen lány volt, hanem ugyanolyan mint ő. A folyosón nem volt semmi akadály, a páros nyugodtan eljutott az ajtóig. Dr. Zield Jones még mindig azon gondolkodott, milyen tüzek lehettek ezek, amik csak úgy felgyulladnak, de ezzel már nem fárasztotta Lionheartot. Tudósként legszívesebben minden részletet feljegyzett volna és kikutatta volna a legapróbb részleteket, de most nem volt erre idő. Az idő, mindennek a korlátja. Ha azt át tudnák lépni, végre sikerülne megismerni a világot.

Az ajtónál Lionheart értett a jelzésből és tettrekészen benyitott, Zieldet pedig oldalra utasította. A doktor félreállt, mert nem tudta, milyen veszély leshet rájuk odabent. Mikor a nő lenyomta a kilincset nagy fény áradt és mire eloszlott, a doktor már teljesen máshol volt. Lionheartot sehol nem látta, sem senki mást. Egy középkori város üres utcájára került és elkezdett aggódni. Nem tudta, hogy került ide, hol van és hogy fog innen kijutni. Ráadásul itt senki nem volt, akit megkérdezhetett volna. Nem akart kiabálni Lionheart után, mert talán valami őrséget is elhelyeztek ide és csak azokat hívná ki magára. Nehéz helyzet...
Az aggodalmakon végül túllépett és megpróbálta kitalálni, mi is lehet ez a hely. Ebben a városban kellett, hogy elrejtsék a Fekete Lovag kardját és egy ilyen trükkös átjáró vezetett ide. Lehet, hogy Nagy-Britannia másik felén van éppen. De hova kerülhetett Lionheart? Ha hárman lettek volna, akkor most három különböző helyre vitte volna őket az ajtó? Fogalma sem volt, hogy merre induljon el.

Körbefordult, hogy mindent megnézzen elöl, bal és jobb oldalt és maga mögött. Felnézett a magasba is, az épületek emeleteire és az égre. Ha az égvilágon semmi érdekeset nem látott, akkor egy rövid ideig fülelt. Ha hallott valamit, akkor fedezékbe húzódott vagy épp megközelíti a hang forrását attól függően, hogy milyennek ítéli meg a hangokat. Ha végül semmi különöset nem hallott, akkor elindult előre. Ezeknek a házaknak a falain nem látott jeleket, amik útmutatást adhatnának. Ahogy továbbment, ilyeneket keresett a szemeivel. Olyan volt, mint a filmek a piramisok átkáról. Sosem látott csapdák, fejlett építészet és varázslatok hegyei. Szegény Hanna meg várja haza és már biztos tűkön ül. Ha innen kijut egyszer, akkor meg fogja mondani Romának, hogy akár máskor is segít megmenteni a világot, de a teleportálás előtt hagyhatnának időt, hogy hazaszóljon. Így is alig látják egymást, mert barátnője is sokat dolgozik és sokszor Zieldet is beviszi a szenvedély az otthoni laborjába. Egy telefonálás idejét csak kibírják legközelebb az idevarázsolás előtt. Ilyenek forogtak a fejében, ahogy a középkori deszkázott kőházak és szekerek között haladt. Maga a hely még tetszett is neki, nyugalmat sugárzott. Sehol a villogó reklámok, sem autózaj és szépek az épületek. Csak ki is kéne innen jutni és ha lehet, a karddal...

Beszélek, majd pedig békésen, mint említettem, a legtöbbször már elveszve a saját gondolataimban nézegetem hogy miként is alakulnak a dolgok, de nem sokáig maradok zavartalanul mert a világ változni kezd, ez pedig visszaránt a valóságba és nem igazán értem, hogy mi történik, egyszerűen csak gyorsan közeledik a föld, a zuhanásomnak pedig természetesen hangot adok, természetesen a tiszta és őszinte öröm és szórakozás hangját, mert eddig is élveztem, most miért ne lenne másképpen? Amennyiben pedig ebből a helyzetből látom hogy miként sérülnek le a kapitányék, nos, akkor megengedek magamnak egy kellemes kuncogást is, majd pedig megpróbálom felfogni, hogy mi is történt. Szóval próbálok felkelni úgy, ahogyan eddig is tettem, ugyan az a módszer, de nem történik semmi, nem változik a kép, szóval nem igazán értem, hogy mi van éppen, de viccesnek találom. Egy picit meg kell erőltetnem magam, úgymond, hogy feltűnjön a testem ami valószínűleg eddig eléggé érdekesen vergődik mellettem, már ha képes vagyok így mozgatni. Bízom benne hogy megy a dolog, ugyanis...
- Na... Na... ide.. itt vagyok hallod? - Megjegyzésekkel és kacarászással próbálkozom felvenni a saját fejemet és remélhetőleg nem lerúgni a magaslatról amin még mindig vagyok, vagyis hát nekem magaslat, másnak nem vagyok benne biztos, sőt, biztosan nem, de számomra még innen is szépnek számít a kilátás. Amennyiben sikerül összeszedni a fejemet, magam előtt tartva azt megpróbálok egy picit tovább haladva odébb húzódni és ugyan úgy leülve figyelni, hogy kit hogyan ölnek meg, már csak azért is, mert látni akarom a kapitány halálát, akit egyszer ki fogok belezni, de nem felvágva, nem az túl egyszerű és hamar belehalna, túl hamar, azt akarom hogy minden pillanatát érezze,
- Mehehe... - A gondolatokhoz járó természetes hangok.

A doktor nézelődött és hallgatózott, de semmi nem volt itt, ami érdekes lett volna. Teljesen egyedül volt és úgy érezte, mintha az egész világon teljesen egyedül lenne. Lionheartot se ismerte eddig, de legalább vele tudott beszélgetni. Itt viszont senki nem volt és azt sem tudhatta biztosra, hol is van. Elég lehangoló volt ez a számára, de egy tudós attól tudós, hogy kikutatja azt, ami ismeretlen terület.

Mivel nem volt értelme itt álldogálni, Dr. Zield Jones elindult az utcán. A lépései zaját olyan tisztán hallotta, mint a szülei házának udvarán, amikor hazamegy látogatóba. Persze még az a csendes hely sem ennyire elhagyatott. Néha megzörren valami az ablakoknál, a redőny vagy zsalugáterféle. Nem lehet nehéz, ha ez a kis szellő meg tudja mozgatni. Zield fejében lejátszódott, hogy ilyen egyedül maradni a világon. Írtak már erről könyveket és rendeztek filmeket. Ő pedig most ugyanúgy magára maradt, ahogy ezekben láthatta.

Még mindig nem volt nyoma mozgásnak. Se emberek, se állatok. Virágokat viszont látott. Nem több éve elszáradt kórók voltak, hanem cserépben lévő, gondozott, élettől duzzadó virágok. Bent rejtőznének az emberek a házakban? De akkor hogy lehetne ennyire csendben egy egész város? Talán észrevették az idegent maguk közül és figyelik az ablakok mögül. A dokinál ott voltak a fegyverek, amiket beszerzett és a golyóálló mellényt is viselte. Készen állt arra, hogy ha esetleg támadás érné, akkor elbújjon egy szekér mögé vagy más fedezékbe, amit talál.

Ez lenne a kard rejtekhelyének szánt város, amit direkt erre építettek? Vagy talán az itt lakók sem tudják, mi rejtőzik az egyik épületben? Segítség nélkül olyan lenne ez, mint tűt keresni a szénakazalban, gondolta Zield. Előbb-utóbb találnia kell egy jelet vagy valakit, aki segít. Nem tudja, kiben bízhat és benne se nagyon fognak bízni. Egy ilyen erejű fegyver rejtekének ismerői nem mutatják meg az utat akárkinek, aki érdeklődik. Nem tudta, mit találjon majd ki. Ha elmondja az igazat, akkor sem garantált, hogy hisznek neki. De ami még rosszabb lehet, hogy a világuralomra törő Britannia Kapitány emberei is itt lehetnek. A barlangból csak Zield és talán Lionheart kerültek ide, de talán van más bejárat is. És még az is elképzelhető, hogy valaki nagyon régóta kering itt, rosszabn sántikálva. Zield pedig nem akarja a rosszfiúkat a fegyver nyomára vezetni. Tényleg lehangoló, hogy senkiben nem bízhat, még ha talál is végre valakit.

Egy gyerek nevetését hallotta. Neki is mosoly ült ki az arcára. Végre életjel és ráadásul egy vidám életjel. A kételyei nem múltak el, de örült annak, hogy történik valami. A hang irányába indult a sikátoron keresztül. Ha egy gyerek van itt, akkor volt aki létrehozza, megszülje. Ezek szerint szaporodásra képes népesség lehet a városban, bár valószínűleg csekély a populáció. Most pont úgy gondolkodott, ahogy egy ökobiológus. Szakmai ártalom, de most nem is feltétlenül ártalom, mert óvatossá tette a gondolkodás. Ha kevesen vannak, az idegenektől valószínűleg megijednek és az is lehet, hogy ellenségesek lesznek. Főleg ha tudják, mi rejtőzik itt. A fegyvere közelében volt a keze, így haladt a sikátorban. Figyelte, hogy nem ugrik-e elő valaki és ha ez történt, akkor megállt. Ha kellett, kitért a támadás elől, ha kellett, fedezékbe ugrott. Nem viszonozta a támadást, hacsak nem az élete múlt azon, hogy harcképtelenné tegyen egy esetleges támadót. Nem akart ő senkit bántani, csak a világot kell megmentenie. Ilyen apróságot bíztak rá. Nem semmi, gondolta magában. Az AIMVille Corporation jótékonysági kutatásai eltörpülnek amellett, amit itt tesz.

Jól szórakozom azon, ahogyan a kapitányt és azt a másikat elintézik, bár kicsit elszomorít, hogy nem ölik meg őket, de ebből a kis szomorúságból hamar kirángat annak a gondolata, hogy így legalább megmaradnak nekem és hallhatom majd a halálsikolyaikat és a szenvedésük minden pillanatában ott lehetek majd! Ebből adódóan továbbra is mosolyogva és nyugodtan ücsörögve nézem a felém közeledő páncélosokat, néha nevetgélve, egészen addig amíg az egyik fel nem vesz, végre, ezzel már próbálkoztam korábban de akkor mással kellett foglalkozniuk... Ezért még meg fognak halni, fájdalmasan... De most repülünk, ezt pedig kifejezetten élvezem és hangot is adok neki.
- Víííííííí! - Hanghatások formájában, mint ahogyan korábban a gurulásnál is tettem és szinte be nem áll a szám egészen addig, amíg el nem érjük az általam már korábban is kiszemelt épületet és le nem tesznek az asztalra pont ahhoz a valakihez, akit kerestem és itt vannak még négyből ketten és remélem hogy hamarosan hatalmas fájdalmak elszenvedésének leszek legalább szemtanúja, de előbb.
- Szia! - Köszönök mosolyogva és teljes mértékben kedvesen, miközben helyet foglalok az asztalon éppen ott ahol letettek, továbbra is magam előtt tartva a fejemet, mert működött.
- Morgan kerestet... Velem! - Örömtelien felemelem a kezeimet, mintha csak egy ajándékból ugrottam volna ki amolyan speciális meglepetésként, s még a hangom is ugyan ezt az érzést tükrözi, a fejem közben pedig kissé elgurul tőlem, mert sikeresen elengedem eközben az egész közben, bár remélhetőleg úgy áll meg, hogy pont rálátok a szőke húszsákra.
- Ezt te egyedül csináltad a városban? Ugye most jön az a rész, hogy rituálisan felvágjuk és élve megsütjük őket lassú tűzön és aztán megeszed őket is? Ugye? Ugye? Ugye-ugye-ugye-ugye-ugye? - Nagyon reménykedem benne, hogy erre igen lesz a válasz, de nagyon-nagyon, annyira hogy még a testem is pattog párat, mellkashoz szorított kezekkel, látványosan izgatottan és reménykedően.