Nagyobb város

~ Ez az ember talán nem beszél angolul. ~ fut át az agyán, de nem áll ostobán tétlenül. Amint elhagyta ajkait az "elmenekülsz" kifejezés, Albert már támadásba is lendült. Feje miatt nem ugorhatott. Viszont alacsonyan tartott súlyponttal is gyorsan tudott mozogni. Magasba emelte kardját, miközben a föld felett suhanva próbált előre haladni. Halkan, mint a dzsungelekben és óvatosan, mint egy szeméttelepen, nehogy zajt csapjon. Remélhetőleg az árnyékok sem árulják el mozgását, mivel a tűz fénye ellenfele felől esik. Nem válaszol a fennkölt és a korábbi másodpercek ismeretében értelmetlennek tűnő monológra. Pusztán a feladatát akarja teljesíteni. Hidegvérrel nyugodtan. Nincs barátság, nincs szeretet, nincs testvériesség. Feladat van. Az pedig a másik kapitány megállítása. Terve szerint hátulról, vagy ha a másik fordul, oldalról vagy ne adj isten szemből szúrjon ellenfele teste felé. Amennyiben azt hárítaná, abban az esetben a hárítás erejét kihasználva pördülne és vágna is a másik kapitány teste felé.

A nő nem mondott semmit a doktor válaszára. Lehet, hogy egy félmosollyal vagy egy lemondó ajakbiggyesztéssel reagált, de ez nem derült ki a maszk miatt. Zield nekifeszült a koporsótetőnek és az szinte úgy csúszott, mint kés vajban. Sokkal kevesebb erő is elég lett volna hozzá. De ugyan honnan is tudhatta volna ezt a doktor. Eddig még nem lett baj.
Amit bent látott, abból viszont világos lett, hogy az előbb nem a tudatalatti kivetülésével találkozott, hanem valami mágikus esemény történt. Nem valószínű, hogy pont olyan páncélt képzelt volna Enidre, mint amit itt látott. Az előző jelenetet a kihalt városban mágia hívta elő, most már biztos volt benne. A kard is hasonló volt, mint amit a nőnél látott, de ez már illett volna a Fekete Lovag kezébe. Az egész fegyver, a markolat, a keresztvas, a penge, minden teljesen fekete volt. Hát ez az a fegyver, ami minden mágiának ellenáll. Ha ő ezt a kezébe veszi, akkor akár jöhet a rettegett varázslónő is.
Zield nem akart ész nélkül hősködni, mivel sem a mágiáhzo, sem a kardforgatáshoz nem értett. Nem is az volt a feladata, hogy a kardot használja, hanem csak az, hogy biztos helyre vigye. Végiggondolta, mi történhet. Ha van itt mágikus csapda, az meg fogja akadályozni, hogy elvegye a kardot, hacsak ki nem játsza valahogy. Ha már nála van a kard, akkor a mágiának ellenáll, tehát utána talán beépített veszélyforrásra lehet számítani. Talán a barlang kezd majd ősszedőlni vagy valami hasonló történik, amit ellenmágiával nem lehet kivédeni. Vagy épp ez a lovagi páncél rejt magában valami csapdát. Alaposan megnézte a páncélt és azt is, hogy a koporsóban van-e még bármi, ami veszélyt jelenthet vagy érdekes lehet. Ha semmit nem talált, akkor még egyszer Lionheartra nézett, vett egy nagy levegőt, majd a markolatnál fogva megpróbálta kiemelni a kardot.

Sikerül levergődnöm az asztalról és így megúszom a további égést, az idegességem pedig ezzel tovább is szállt, igaz nem igazán tudok mit csinálni, bár ha látom a saját testemet akkor próbálom azt úgy rávenni hogy valahogy kússzon el magamhoz, de erre már nem igazán van szükség, mert az új példaképem felém indul, közben pedig olyan megjegyzéseket tesz amiktől nem tud nem csillogni a tekintetem, s nem tudom nem csodálva figyelni a közeledő alakot. Tökéletes az ízlése és szeretném még élvezni a társaságát, de valami belerondít a képbe, nem az hogy felvett, az a része tetszik és lenyűgözött, gyerekes mosollyal az arcomon nézek egyenesen a mi kapitányunkra, aztán pedig ha rálátok akkor a tekintetem mögé vándorol érdeklődve, jelezvén hogy valami olyasmi történik aminek nem nagyon kéne történnie, bár egy percig sem kételkedem benne, hogy meg tudja oldani, mert ő a példaképem, és a példaképem mindenre képes mert… Azt mondtam, és mert minden ember megölhető és gyenge.. Kivéve a példaképemet persze, ő csodálatos és erős és lenyűgöző és már most érzem hogy jól fogjuk érezni magunkat együtt, táncolva a felgyújtott ellenségeink tetemein.
- Majd ha minden tönkrement akkor megölhetem én ugye? Ugye?... - Pár másodpercnyi csend következik és amennyiben nem jön meg gyorsan a válasz, úgy jön az „ ugye? „ végtelen változatban amíg valahogy be nem fogják a számat vagy közbe nem vágnak úgy hogy elhallgassak, addig viszont úgysem fogyok ki a levegőből és én szeretném megölni majd egyszer és ha azt mondja hogy igen akkor annyira de annyira de annyira boldog leszek és meglesz talán a mai nap fénypontja, talán, de még mindig lehet jobb, bár eddig ez az egész nap jó volt, halál, szenvedés, fájdalom és fenyegetések, imádom ezt a helyet, ezért pedig csak szüntelenül mosolyogni tudok, még most is, akármi is történjen éppen miközben nem is igazán oda figyelek.