Japán - Osaka

Időben mozdul mindenki, feláll a védvonal és a detonáció előtt az összes ügynök behúzódik a pajzsok alá. Tudtam, hogy szükség lesz rájuk, célzottan a lépcsőházban a felfelé haladáshoz, hogy a felül érkező lövedékeket lehessen azokkal védeni, így előnyt kovácsolni a védtelen helyzetről, de a pajzsok gránát ellen is kiválóan működnek. A robbanás után a földre kerülök, azonnal felmérem a saját testi épségem és a páncélzat állapotát, ha nem sérült meg a robbanásnak csak erősíteni kellet. Saját magam után végignézek az ügynökökön, nincs elesett vagy súlyosan sérült. Ellenőrzöm a felszerelésem és a fegyverem is, hogy megfelelően működik-e, ha valami nincs nálam a legfontosabbak közül, időmhöz mérten magamhoz veszem. Megragadom a fegyverem, majd felállok és vállhoz emelve célzom a felfelé vezető lépcsőt. Alulról nem számítok támadásra, még ha a gránátom nem is okozott sérülést, néhány másodperc időt nyert. Hátrálni kezdek a lépcsőház ajtajához, fedezve a többi ügynököt, ha erre szükségük van. A kommunikátoron keresztül adom ki a parancsokat.
- Mindenki szedje össze magát. Vissza az ajtóhoz, ott vegyenek fel védvonalat. Biztosítsák a kinti folyosókat is.
A lehető leggyorsabban próbálom az egész egységet újra szervezni és hátrébb terelni, egészen a lépcsőház ajtajáig. Ott jobb helyzetből tudjuk magunkat védeni, mint itt.
- Három ügynök Bérmajommal együtt figyelje a többi folyosót, fedezzenek minket. Hárman az ajtónál velem és Smiley-val együtt likvidálják az érkezőket. Hátrányban lesznek, ha le vagy fel kell jönniük a mi szintünkre, ezt kell kihasználni.
Az elmondott terv szerint elhelyezkedek az ajtónál, célra tartva a SCAR-al. Ha egy újabb gránát érkezik, a lehető leggyorsabban megpróbálom megragadni és bevágni a lépcsőház ajtaját. Más esetben viszont koncentrálok és célra tartok. Ha látok bármilyen mozgást a lépcsőházban, és tiszta a cél, tüzet nyitok rá, mellkasra és fejre. A fej általában rosszabb célpont, de a testpáncélokkal szemben gyakran védtelenebb. Felmérem az ellenfelet ha látótérbe kerül és majd azután döntök. Egy-egy különálló lövés elég, egészen addig, amíg nem viszonozzák a tüzet. Valószínűleg fentről érkeznek majd többen, vagy előbb, ezért főleg arra a részre irányítom a figyelmem. Ha több ellenséges célpont jelenik meg egy csapatban, élesítem a gránátvetőt. Durva lépés, de hatásos lehet. El akarom kerülni az elhúzódó lépcsőházi tűzharcot, amint egy csapat fegyveres a megfelelő pozícióba kerül, egy gránátot lövök közéjük. Abban a pillanatban felrántom a csövet és hátrébb húzódok a robbanás elől. A célom, hogy hozzánk csalom őket, majd rövidre zárom a harcot, hogy minél előbb haladhassunk tovább. Bízok a páncélom védelmében, ezért maradok elől. A terv közel sem tökéletes, de egyelőre nincs sok választásunk, valamint bízom a Hydra ügynökökben, hogy képesek korrigálni a hibákat.

A páncélzat tökéletesen működik, a robbanás ereje nem tudott kárt tenni benne és ennek következtében az elnyelt energiával magát erősítette meg. Ez nem növeli a hamis biztonságérzetem, van olyan, amire még én sem készülhettem fel és ezzel tisztában vagyok. Senki nem tud győzni, ha nem ismeri saját határait és aszerint tervezi meg a következő lépését. A Hydra ügynökök parancs szerint visszavonulnak és felveszik a formációt. Az alsó szintekről nem érkezik támadás, ahogy számítottam rá felülről jönnek már csak le. Nem kell nagyobb tűzerőt használnom egy-egy jól irányzott lövés elég a biztonságiak ellen. Egyszerű kézifegyveres őrök, ez még nem a Kéz, csak őket küldték előre, elterelésnek vagy időhúzásnak. A tüzelést viszont egyértelműen nehezíti, hogy Smiley és egy másik ügynök középen marad, a lépcsőházban, a legrosszabb helyen. Én magam próbálok úgy célozni, hogy ne sérüljenek meg, de ez egy óriási hiba. Érthető okokból nem tudok azonnal parancsot adni nekik, csak összeszorított állkapoccsal várom meg, amíg az összes biztonsági elfogy.
- Vissza a lépcsőházba, megindulunk fel. A két pajzsos legyen elől, mögöttük SMG-vel egy-egy ügynök, a többiek utánuk sorban, a hátsó kettő a hátsó fedezet és egy egy valaki mindig figyelje a fordulókat. Mozgás. Bérmajom, Smiley, maguk is. Az ügynökök szedjék össze a társukat. Ha valaki megsérült jelentést kérek. Számítsanak váratlan támadásokra.
Hangom nyugodt, annak ellenére, hogy vannak kétségeim a küldetéssel kapcsolatban és elsősorban nem néhány kisebb kihagyás miatt, ami az előbb velem is megesett. Az információhiány sokkal nagyobb kockázat.
~ A fontosabb részek, az irányító, központi terem vagy a hely, ahol a célszemélyt fogva tartják nem lehet az alsóbb szinteken, nem logikus, minél feljebb van annál jobban védhető és elrejthető. Ha mégis, most mégsem indulhatunk lefelé. A kölyök csak annyit mondott csapda, tehát megtámadták a tetőn. A légdeszkája sebességéhez képest túl gyorsan értek hozzá, tehát már várták, vagy valóban a felső szintek a különösen védettek. Egyelőre oda kell jutnunk.
Megvárom amíg feláll az alakzat, majd közvetlenül a pajzsok és a mögöttük lévő védőik mögött haladok, figyelem a többi ügynök mozgását. Fegyveremet előre tartva haladok, a fordulóknál gyorsan mozdulva, felkészülve a tüzelésre. Ha fentről újabb ellenséges célpontok érkeznek, időben kell lőnöm, az eddigi technikával, kritikus sérüléseket okozva egy-egy lövéssel.
- Készüljenek, hamarosan a Kéz embereinek is meg kell érkeznie.
Ezután én is részletesebben, nagyobb koncentrációval pásztázom a magam előtt lévő részt. Egyelőre nem tudom mire számíthatok, de nyitva tartom a szemem. Felesleges nem tüzelek, csak ha tiszta a célpont, nem harcoltam még nindzsák ellen és nem is hittem volna, hogy fogok.

~Joseph Soltzbauer~

Mielőtt megragadhatnék egy másik katonát, azok fogják meg az én karomat. Időm sincs betámasztani a lábammal, már el is rántanak a gránát elől, egyenest a pajzsok mögé, ahol nem túl méltóságteljes módon, a földre érkezem – seggel. Szinte azonnal fel is pattannék vérszomjasan, és gyilkolásra készen, ha nem robbanna be ekkor a repesz, és taszítana meg a hirtelen támadt lökéshullám. Ez sikeresen kitisztította az elmém, és rájöttem, hogy milyen nevetségesen viselkedem. A hirtelen halál közeli élménynek hála kitisztult az elmém, és bár még mindig ölni akartam, sikerült elnyomnom annyira a vágyat, hogy józanul tudjak gondolkodni. Mivel már úgy is a földön voltam, térdelő állást vettem fel, és a pajzsok közti résen dugtam át fegyverem, becélozva a felső szintet. Ekkor érkezik Hershell parancsa, mire társaim remélhetőleg gépiesen mozdulnak a cél felé. Én még mindig kicsit tompán maradok a helyemen, és mozdulatlanul tartok célra továbbra is – felfelé – miközben fedezem társaim távozását. Viszont tapasztalnom kellett, hogy reflexeim kezdenek cserben hagyni – ugyanis mielőtt tüzelhettem volna a lefelé tartó ellenségre, már holtan, vagy félholtan hevertek.
~A fenébe Joseph, szedd már össze magad…~ szitkozódtam gondolataimban, miközben – még mindig célra tartva – hátráltam ki a lépcsőházból, kivéve, ha parancs érkezett, hogy haladjunk tovább. Ez esetben próbálok továbbra is a pajzsosok közelében, és védelmükben haladni tovább, miközben a pajzsuk mellett kidugott fegyverrel kész vagyok bármit leszedni, ami szembe jön.

Az utasítások kiadása után Bérmajom, Smiley és a kint maradt Hydra ügynök is mozgósítja magát. Ezt vártam, most már egy egységként tudunk mozogni. Feláll az alakzat és elkezdünk előre nyomulni, szintről szintre haladva. Egyelőre minden terv szerint megy, de feszült figyelemmel pásztázom az előttem lévő részeket.
~ Nincs riasztó, sem más biztonsági rendszer amely aktiválódna, ez egy ilyen fontos épületben elengedhetetlen. Először csak a biztonságiakat vetik be, időnyerés vagy elterelés céljából. A kölyök még mindig nem jelzett vissza, jól gondoltam, a tetőn is kell valaminek lennie. Nagy eséllyel csapda, de már belesétáltunk, mást nem is tehettünk volna. Ha valóban itt van a célszemély meg kell találnunk, ha gyanúm szerint nincs, vagy elviszik még mindig lesz lehetőség a kijutásra. Muszáj lesz megtennem, ami tőlem telik az akció sikere érdekében, még ha áldozatokat is követel.
Miközben haladunk felfelé a lépcsőn, egyik pillanatban, amikor biztonságosnak ítélem a mozdulatot, lejjebb emelem fegyverem és a kommunikátorhoz nyúlok.
- Kölyök itt Goblin, jelentkezz. Ismétlem jelentkezz. Mi történik a tetőn?
Csak megerősítésre várok, de pontosan tudom, hogy milyen lehetőségekkel kell számolnom. Tizenkét szint, mindegyiket egyesével számolom, mialatt haladunk. Váratlanul az elöl lévő két ügynök összeesik, a csövet azonnal az érkező támadás irányába emelem. Fél szemmel ellenőrzöm a két ügynök sérüléseit, azonnal tusom, ezek a nindzsák. Az ujjam a ravaszra csúszik és várok, stabil helyzetben a lépcsőn. Nem tudnék kitérni egy újabb rejtett támadás elől, de ellentámadni talán van esélyem. Hamarosan kirajzolódik előttem a két fegyveres ellenség alakja. Célra tartok és tüzet nyitok, nem értelmetlenül és kapkodva, de gyorsan és megfontolva. Három-négy lövést adok le mind a két célpontra, próbálva először megzavarni őket, megtörve a gyors és gyakorlott mozgásukat. Próbálom megfigyelni a védelmüket, kitérési módszereiket, mozgásukat, a kardjuk mozgását. Ha az egyik tiszta célpontot nyújt egy hosszabb sorozattal mellkasi és hasi részen próbálom eltalálni. Figyelek és kivárok, ha kell újabb távolsági támadás esetén megpróbálok kitérni, vagy úgy fordulni, hogy a páncél védhessen. De amint az egyik túl közel ér a kardjának a csapását a karabély tusrészével hárítom, ha elég gyors vagyok, ha nincs időm a páncélos alkarom használom ugyanerre a célra. A közös terv alapján egy-egy Kéz harcost a lehető legrövidebb idő alatt, golyóval kell likvidálni, hogy ne vihessen be közelharci támadást vagy meglepetés szerű fogást, remélem ezt az ügynökök is követik.
- Tűz. Más irányból is jöhetnek, figyeljenek.
A hátsó védelem is fontos, de ezzel ebben a helyzetben nem tudok foglalkozni, egyelőre bíznom kell a csapat egységében, ami eddig működőképesnek bizonyult.

~Joseph Soltzbauer~

A parancsnak megfelelően indulunk tovább, a pajzsosok mögött felemelt fegyverrel. Elég eseménytelen a menetelésünk, és már pont azon kezdek gondolkodni, hogy így rohadt unalmas lesz az egész, amikor suhogó hangot hallunk, és ketten is összeesnek a csapatból. Egy gyors pillantást vetek rájuk, és a testükből, pontosabban a fej illetve torokból kiálló dobócsillagokra. Nem ismertem a katonákat, ezért nem érint meg a haláluk, viszont zavar, hogy az erőnk fogyatkozik, minden egyes elesett katonával gyengébbek vagyunk. Azonban nincs sok időm ezen gondolkodni, mert megjelenik a halálos fegyverek forrása is, kettő vöröses fényű, fekete ruhás ninja – valószínűsítem, hogy nem eltévedt farsangi jelmezesek, hanem a Kéz ninjái, ezért egyből rájuk emelem a fegyverem, gyorsan, de nem kapkodva, majd tüzet nyitok rájuk. Ha ki tudnak térni a golyók elől, akkor megpróbálom megfigyelni a mozgásukat – ha például mindig oldalra térnek ki a golyók útjából, akkor elkezdek melléjük lőni, hátha beleugranak a társaim lövései elől, illetve a lehető legbiztosabb célpontra lőni, úgy mint a felsőtestük. Ha felénk indulnak meg, nem hátrálok, mert azzal csak beleütköznék a minket hátulról fedező emberekbe, inkább megvetem a lábam, és amíg nem érnek túl közel, addig tüzelek rájuk, és ezt próbálom feltartani akkor is, ha már teljesen közel vannak – elvégre minél közelebb jönnek, annál könnyebb célpontok. Az se érdekel, ha a bordái közé kell bedugjam a puskám csövét, akkor ott fogom meghúzni a ravaszt, és végignézni ahogy szétzúzza a tüdejét a golyó.

Az osztag egy egységként nyit tüzet a két célpontra, de azok túl gyorsak, gyorsabbak, mint amit én valaha láttam. Ez nem tart vissza, próbálom eltalálni őket a lehető legtöbb találatot kritikus pontokra mérve. Ez meglepetésemre nem jár sikerrel, bár van olyan lövedék ami talál, nem okoz maradandó sérülést. Sok minden megváltozik egy pillanat alatt. Nincs már időm újabb utasításokat adni, még négy képzett Hydra ügynök kerül a földre holtan az újabb dobócsillagok érkezése után.
~ A fenébe, szétesik a csapat, elfogynak a katonák. Már nem tudunk koncentrált tüzet nyitni rájuk, egyenként kell küzdenünk. A Kölyök is ugyanebben a helyzetben van.
A következő pillanatban a nindzsák már közelharchoz alkalmas távolságba érnek. Ezt akartam minden áron elkerülni, de nem sikerült. A harcos, aki nem tud alkalmazkodni a helyzethez, már a csata előtt bukott. Tekintetem oldalra siklik.
- Smiley! - mondom ki határozott hangon a nevét. Remélem a hangszínem és lejtésem, az erővel együtt világossá teszi számára, hogy nem kell visszafognia magát, sőt pont az ellenkezőjét bárom tőle. A hátsó védelemben még mindig bízok, ezért preventív offenzívát kezdek. A lehető leggyorsabban mozdulok, a fegyverem előre lendítem és leadok még egy sorozatot a hozzám közelebb lévő Kéz nindzsára. Ezzel próbálom elérni, hogy ne tudjon azonnal támadni, ki kelljen térnie vagy legalább a csapását lassíthassam. Ha ez sikerül, nem szándékom tovább a karabéllyal védekezni ilyen kis távolságban. Az M9-t veszem kezembe és azzal védekezek. Másik kezemet szabadon magam elé emelem. Megpróbálom kihasználni a páncél adta előnyöket. Elsődlegesen a pisztollyal próbálok lőni, fejre és szemre, ilyen távolságból már az is lehetséges. A csapásokat a karommal, kezemmel hárítom, félreütöm, eltérítem a pengét. A fej és az arc védelme prioritást élvez, a többi részen nem félek egy kard csapásától. Ha van elég időm rá és nem túl kockázatos az egyik kardot megpróbálom megragadni, majd magam felé rántani a harcossal együtt. Egyelőre nem tudom mit várjak, ezért felmérem az ellenség mozgását a karddal és az alapján mozgok, védek és a pisztollyal közvetlen lövéseket adok le.

Az események túl gyorsan történnek, mire felfogom mi történik körülöttem, már nem tudok időben lépni. Smiley támad, de ez ezúttal teljesen hatástalan, elveszti a kezeit és így jelentősen veszít harcképességéből, még eggyel kevesebb. A következő pillanatban egy rúgástól hátra csúszik és lezuhan a lépcsőn. Az utolsó Hydra ügynök is fegyvertelenné válik és védtelen a felé tartó támadás ellen. Túl gyorsan fogynak a figurák, hamarosan teljesen felölődünk. Ezt nem hagyhatom. Támadásba lendülök és tüzet nyitok. Bérmajom utánam kezd el tüzelni, így sikerül egy tiszta fejlövést bevinni. Éppen jókor lépett közbe. Csak ezek után kezdem érezni, hogy valamilyen meleg anyag folyik végig a karomon.
~ A francba! A penge elég éles volt, hogy átvágja a páncélt, és olyan sebet okozzon ami nem fáj, de erősen vérzik. Minél előbb el kell látni és ellenőrizni kell.
Miután a Kéz ninja a földre kerül még egy ideig, pár másodpercig rajta tartom a szemem, biztosra akarok menni. Regenerálni kezd, a teste kilöki magából a golyót. Így lőfegyverekkel tüzelni rájuk értelmetlen, ha nem tudunk elég találatot bevinni. Egyszerre kell végezni velük. A pajzs felé lépek és a lehető leggyorsabban próbálom felvenni és magam elé fogni. Ilyen távolságból talán hasznát tudom venni. Ha a másik ninja támad, megpróbálom hárítani a pajzzsal, majd egy időre egy erőteljes lökéssel védekezésre kényszeríteni. Ezúttal nem lövök, bízom benne, hogy Bérmajom fedez. Majd közvetlen közelről a pajzs védelmét bontva próbálok leadni a kézifegyverrel egy lövést, fejre. Ez ha egy ideig is de működhet. Figyelek a pontosságra, hogy ne hibázzak. Annyi távolságot tartok, hogy egy egyszerű lefegyverző mozdulattal ne állíthasson meg. Próbálok a lökéssel elég időt nyerni a támadáshoz. Mind a kettőt harcképtelenné kell tenni átmenetileg, utána végezhetünk velük. A sérült karomat csak a kisebb terhelést igénylő mozdulatokra használom. Végső esetben megpróbálok védekezni, ha a páncélon és a fegyvereimen kívül van mivel, vagy kitérni, de ezt ha tudom, megelőzöm, túl gyorsak. Több hibalehetőségem már nem lesz.

~Joseph Soltzbauer~

Mindennél jobban várom a halált, ami véget vet az én kis tyúkszaros életemnek, mely ezen a földön megadaott a szüleim mellett és nélkül az őrültek házában, ahol szintén ölhettem, és a halál pillanatában az egyedüli amit bánok, hogy nem ölhettem még többet, az igazság nevében, és azért, hogy jobban szórakozzak, mint egy nagymenő a bordélyházban, ahol apakomplekszusos prostik szolgálják ki a férfiak minden vágyát, persze csak ha megfizethetik és kívánják, ami néha nem valósul meg, ha rosszabb minőségű épületbe mennek, hiszen ott drogos és lepukkant alkoholista nőszemélyek biztosítják ezeket a piszkos szolgáltatásokat, még úgy is, hogy a törvény bünteti, de ez most nem is fontos, a lényeg, hogy ránézek a ninjára a levágott karomról, mosolyra húzom a számat, és egyenest a szeme közé próbálok köpni még egy utolsó cselekedettként, ami nem igazán illik az én gazdag, jómódú német családomhoz, de hát az egész életem ilyen volt.

~Joseph Soltzbauer~

Miközben felkészülök a halálra, elfogadom azt, és várom, hát… csak nem jön.
- A k-rva anyád, hát erre se vagy képes? – mormolom magam elé, egyértelműen Istenre gondolva, majd lehunyom a szemem. Levágták a karom, láttam már ilyen nem egyszer, sőt, én is szórakoztam vele. Tudom, hogy mi történik – nem csak a sokkos állapotra számítok, de a vérveszteségre, a görcsös rángásra és halálra is. Végül is, ugyan ott vagyok, így is meghalok, csak lassabban. Hát vége, Joseph története befejeződik, és indulok is a pokolba. Összeszorítom a fogam, ahogy egész testemben megrázkódom, majd felpattan a szemem. Azt a pélót, hiszen küzdhetek, megadatott az esély, hogy tovább éljek, kripliként, nyomorékul. Pár napja azt mondtam volna, inkább a halál, de most, annak torkában feltámad bennem az élni akarás, a küzdeni vágyás. Egy kézzel oldozom ki az övemet, és sietős mozdulatokkal próbálom a karom köré tekerni, hogy azzal szorítsam el az ereim, és lassítsam a vérzés folyamatát. A picsába! Ha itt lenne valami forró felület, akármi, akkor beégethetném a csonkot, de jelenleg nincs rá lehetőségem. Még egy k-rva érszorító sincs nálam. A szívem a torkomban dobog, hihetetlen erővel ver, ami miatt csak egyre tudok gondolni – a faszomat, így még gyorsabban vérzem el. Próbálom behúzni a szíjat, olyan szorosan, amennyire csak tudom, és remélem, hogy még a görcsös rángások előtt sikerül. Végtére is Soltzbauer vagyok, mi nem adjuk csak úgy fel, mi küzdünk a végsőkig, és még akkor se ismerjük el, hogy kikaptunk. Kapd be, Halál, kapd be, Isten, kapja be mindenki, de legfőképpen a k-rva Kéz, aki – mily ironikus – levágta a kezem.