Japán - Osaka

Minden túl gyorsan történik körülöttem, az adrenalin és egyéb véráramba került anyagok hatása közel sem tesz olyan gyorssá, mint régebben. Mindenkinek ismernie kell a feladatát, az enyém nem az, hogy én legyek a leggyorsabb, megteszi helyettem más. Felveszem a pajzsot, ahogy elterveztem de képtelen vagyok használni. Érzem, hogy a kezem már nem tud úgy fogni, ahogy akarom. A vágás túl mély és pontos volt, átvágta az inakat is, amik az ujjakat is mozgatják. Sokkal nagyobb a sérülés mint korábban hittem. Megpróbálom összeszedni a gondolataim, egy ellenség már a földön van, egy maradt. Smiley összeszedte magát és a maradék egy ügynök is nekiállt elkötni a sebét, Bérmajom teszi amit tennie kell. A végsőkig kitartunk, ki kell hoznunk azt az ügynököt, most már bármi áron. A sípoló hang után a fülemhez kapok rövid ideig.
~ A Kölyöknek vége, tehát nincs fedezet fentről. Ez hiba. A fentebb lévő emeletekről további Kéz nindzsák érkezhetnek, nincs ami feltartsa őket, vagy ami menekülésnél utat nyithatna. Innentől már csak mi vagyunk.
A pajzsot a lehető legrövidebb idő alatt próbálom átvenni az ép kezembe, miközben a pisztoly a sérültben fogom. A remegést próbálom tudatosan megszüntetni, hogy tudjam használni a kézifegyverem. A pajzs mögül korábban már láttam, hogy a megmaradt ellenség időközben teljesen regenerálódott, felettem van pár lépcsővel. Vállam a pajzsnak vetem és oldalról állok meg a lépcsőn, a fém felületet a Kéz embere felé tartva. Utat nyitok a többieknek, hogy a támadásuk sikeres és letális legyen. Egy gyors és hirtelen mozdulattal lökéssel, lehetőleg minél nagyobb erővel és gyorsasággal próbálom a pajzzsal fellökni a nindzsát. Ha megpróbálja ezt kikerülni oldalra lendítem a kezem és az élével torkon vagy fejen próbálom ütni. A másik kezemben lévő pisztolyt akkor használom ha közvetlen közel ért, addig nem vesztegetem erre az időm. Ha már a földre került, egy tiszta lövést adok le a torkára vagy a fejére, mielőtt elmozdulna. Csak annyira vagyok jó, mint a fegyverem és ismernem kell a fegyverem, a pajzs eredetileg nagyrészt támadásra is szolgált, a védelmi funkciók mellett. Ideje kihasználnom és védtelenné tennem az ellenfelem. Utána megkezdődhet az újratervezés, a veszteségek felmérésével.

Kommunikáció nélküli összhang és együttműködés. Egy elemzés így hivatkozna azokra a lépésekre, amiket Bérmajommal együtt kivitelezek harc közben. A kettős támadás megfelelő hatással jár, a megzavarás sikeres, két halálos lövés éri a nindzsát és Bérmajom le is fejezi. A pajzsot azonnal lejjebb engedem, majd megvető mozdulattal a fejeket lerúgom a lépcsőn. Nem akarom, hogy egyáltalán a test közelében legyenek. Felmérem a területet és ellenőrzöm, hogy minden tiszta-e.
- Bérmajom fedezzen. Rendeznünk kell a megmaradt erőinket.
Ellenőrzöm a felszerelésem és újratárazok a fegyvereimben. A páncélt a karrésznél, ahol a vágás ért, megpróbálom részben szétszedni, hogy hozzáférjek a sebhez. Elsődlegesen azt vizsgálom meg, hogyan és hol volt képes a kard pengéje áthatolni a páncélzaton, tudnom kell, hol és miben van a gyengéje. Ez többször nem ismétlődhet meg. A sebet ellenőrzöm, hogy milyen mély. Ha képes vagyok rá, akkor helyben ellátom, a lehető leggyorsabban. Az egyik halott ügynök ruhájából tépek a kötéshez megfelelő darabot, a sérüléstől megfelelően teszem fel a kötést és szintén a földön lévő Hydra katonától felvett száloptikás kábellel erősítem meg. Ezután a rétegelt kevlár anyagú páncéljának alkar részét veszem le. Óvatosan a kötés felett tartva az anyagot veszem fel. Ha a saját páncélzatomon van egy rés, az egyértelműen már egy sebezhető pont, valamivel csökkentenem kell a kockázatot. Ezek az elsődleges ellátandó teendők. Magamhoz veszem és gondosan magamhoz csatolom az egyik számítógépes egységet, előtte ellenőrzöm a működését. Legutolsó pont, hogy mentsem amit lehet. Az egyik kiürített táskába kezdem összeszedni a hallottaknál lévő gránátokat és más fontos felszereléseket. Mivel tudom, hogy ezek a műveletek hosszabb időt vesznek igénybe, az ép kezem közelében tartom az M9-est, élesítve, hogy időben nyithassak védőtüzet ellenséges ügynökök érkezésekor. Smiley gyógyítja magát, Bérmajom nem sérült meg, én megteszem, amit meg tudok, ahogy az utolsó talpon maradt ügynök is. Ha kell segítek neki a saját ellátásában, de csak ha nem vesztünk ezzel több időt. El kell szorítani és elállítania vérzést, de minél előbb.
- Tovább kell mennünk felfelé. Lent már bezárhatták a kijáratokat, nem lenne értelme visszamenni. A tető biztosabb pont lehet, de ott is ugyanúgy vannak. Minél feljebb érünk, annál nagyobb ellenállásba ütközhetünk. Ott kell lennie a célszemélynek is, akit nagy eséllyel már kivittek az épületből. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy nem keressük minden erővel, amíg be nem bizonyosodik, hogy már nincs itt, akárhányan is vagyunk. Kérdés, ellenvetés, bárkitől?
Nem vagyok hajlandó feladni, sose tettem, egy ember, vagy egy tucat ember nem számít annak az életéhez képest, akit a vezetőség akar magának. Ezt már a saját vezetésem alatt megtapasztaltam. Harmincezer embert küldtem a halálba, hogy megmentsek egy marékot, és teljességgel megérte. Az utolsó zöld ruhás ügynököt mérem végig.
~ Neki már mindegy. Ha nincs meg a kellő egyensúlya, védelme, el fog esni. De még szolgálhat addig.
- Fiam. - szólok hozzá - Menj előre, további három majd hat szint.
Nem számítok rá, hogy ellent mond a parancsnak. Ha másnak ellenvetése van, akkor nem adom ki, de túl sok időt sem akarok veszteni. Mielőtt elindulnánk ellenőrzöm és aktiválom az egyik hőlátó készüléket, felszerelem félszemes használatra. Ezzel elméletileg már látnom kell őket, de megtanultam, hogy nem bízhatok a technológiában feltétlenül. Ez már egy másik világ.

~Joseph Soltzbauer~

Miközben lassítom a vérzést, van időm kicsit összeszedni magam. Elsősegélykészlet? Nem, az kurvára nincs nálunk. Ez meg egy rohadt irodaház, valahol biztos van, mert előírás, de esélyem sincs megtalálni. Ezért inkább a halott ügynökök ruháiból próbálok szakítani, és miközben az artériás nyomópontot minden erőummel szorítom, fordulok a társaim felé.
- Valaki egy nyomókötés? – fordulok a társaim felé szédülten. Remélem valamelyikük hajlandó segíteni, mert én nem tudom megkötni magamnak, és érzem, hogy kezdek gyengülni. Pár percen belül pedig le merem fogadni, hogy elájulok, bár ha nem segítenek, akkor ez hamarabb bekövetkezik. Ha megkapom a kért kötést, és végre elengedhetem a karomat, akkor mostantól a fejem felé emelt karral – biztos úgy nézek ki, mint egy bohóc – várom a parancsokat, és próbálok talpon maradni. Alapesetben azonnal feküdnöm kéne, és szanitécért kiabálni, de ez nem a hadsereg, és félek, ha lefekszem, maximum egy golyót kapok – a két szemem közé.
Igazából annyira nem is rossz, egy idő után a fájdalom szinte kiégeti a receptoraim, és elkezdek bénult tompaságot érezni – gondolom az ájulás előtti állapot. És ezt Sheperd hogy reagálja le? Előre küld golyófogónak. Lecsatolom magamról az smg-t, és ép kezemben tartom, miközben a csonkot gúnyosan irányítom a fejem irányába, mintha tisztelegnék.
- Tisztelettel hozzá ténnék még annyit, Uram, hogy B@ssza meg. – ezek után sarkon fordulok, és ha nem lőnek le a megnyilvánulásomnak hála, akkor elindulok a parancsnak megfelelően, miközben a Heckler & Koch folyamatos készenlétben van. Magam elé célzok, és amennyire az állapotom engedi próbálok éber lenni – ami nehéz, ha az ember szinte minden erejével arra koncentrál, hogy ne essen össze a következő lépés után.

Szerencsére segítenek a társaim, és bekötjük a kezem. Ahogy a kötés hozzáér a csonkhoz, ismét az ájulás veszélye fenyeget, és bár egy pillanatra elsötétül minden, sikerül talpon maradnom. Ez után tétován tipegve indultam meg a parancsnak megfelelően, ép kezemben a fegyverem szorongatva. Nem mintha olyan tévképzeteim lennének, hogy ilyen állapotban bárkire is komoly veszélyt jelenthetnék – félek, még egy nyolcéves kis taknyos is elpicsázna jelenleg.
De szerencsére nem jön szembe senki, és az első szintet letudva már kezdek jobban lenni. Nem tudom hogyan, de mintha a szervezetem elkezdene hozzászokni a vérveszteséghez, vagy lassan pótolná azt – amit segítene ha folyadékot találnék, így miközben „önkéntes” felderítőként vezetem a csapatot, próbálok valami ilyesmit is találni. Egy irodaházban könnyedén lehet italautomata, ha ilyet látok, egyszerűen betöröm az üvegét és megpróbálok egy kis cukros folyadékhoz jutni – legyen az bármilyen ízesítésű és bármilyen márkájú.
Közben töretlenül haladunk felfelé, és kezd furcsa lenni az ellenállás hiánya. Ekkor értünk el egy hosszú folyosóra, aminek a végén választanunk kell, hogy merre haladunk tovább. Bevárom hát a többieket, majd jelentek Hershellnek.

Egy gyalogos bábú nem számít a háború mezején, ezt a véleményem tartom. Ha elbukik, más majd a helyére áll és ő lesz a holnap névtelen mártírja. Furcsa, hogy mozgatja a csonkot, a szavaira elfintorodom. Pont mint egy dühös közlegény az őrmesterével szemben, nem akar csak tiszteletlennek lenni. Kezemben lévő pisztolyt élesítem, várva, hogy megtagadja a parancsot. Nem teszi és előre meg, de ha másképp döntött volna, már halott lennem. Nem tűröm ha ellenszegülnek nekem, olyanok akik alám vannak rendelve. Hajlandó vagyok ilyen áldozatokat is meghozni ezért. Bérmajom szavaira bólintok.
- Mindenképp. Magában bízok Bérmajom, ha kiiktatnak, maga veszi át a helyem és csinálja végig.
Ez inkább egy parancs, mint megállapítás. Más lehetőségünk nincs is. Elveszem a földről a kardot, azt tartom egyelőre a sérült kezembe, amíg a másikkal a pisztolyt fogom és használom, hogy pontosan tüzelhessek. Ez az egyik adottságom amire támaszkodhatok. Három, majd még három szintet haladunk. A lépcsőházban nem ér támadás, nincs jele ellenséges erőnek. A hatodik emelet után kiadom a parancsot, hogy a gyengébb robbanószerekkel nyissunk ajtót. Mögötte egy lezárt fém ajtó van. Ez sok mindent megmagyaráz, a védelmi rendszer már lezárta az épületet, így a lépcsőházban elszigetelődtünk a többi ninjától is. Nem megoldást, hanem időt jelent, használható időt. A precíziós robbanószerek ennek áttöréséhez hivatott, de nem akarom használni, amíg van más lehetőség. Az utolsó emelten az ajtó nyitva áll. Felmérem a helyzetet és kiadom a parancsokat.
- Maga ellenőrizze a sebét. Bérmajom a tetőre vezető ajtót nézze meg, hogy az is le van-e zárva. Jestert ott vesztettük el. A folyosó egyértelműen csapda de más lehetőségünk nincs, bele kell sétálnunk a lehető legnagyobb körültekintéssel.
Én magam, ha a többiek nekilátnak a feladatuknak a folyosót ellenőrzöm. A nálam lévő különböző optikákkal, elsősorban a hőérzékelővel, majd más eszközökkel pásztázom végig a területet. Módszeresen rejtett érzékelőket, csapdákat és ellenséges egységeket keresek. Ha többszöri ellenőrzés után sem találok semmit, csak akkor adok engedélyt a behatolásra. Smiley már előre indult, az ügynöknek biccentek, hogy menjen utána. Fedezetet biztosítok nekik és várom, hogy mi fog történni. Ha minden tiszta méterekkel lemaradva, a lehető legkörültekintőbben, fegyveremet előretartva, a területet pásztázva lépek be a folyosóra én is. Van még mögöttem valaki, így nagyobb biztonsággal mehetek előre. Egy orvtámadásra nem lehet felkészülni, egyelőre kivárok és hátrébb haladok. Magamnál tartok egy fénygránátot, az elágazásnál szükség lehet rá.

Vihar előtti csend. Talán a legjobb kifejezés arra, amit minden idegszálam szinte üvölt, de már eleget láttam ahhoz, hogy most is higgadt maradjak. Az érzékelők két életjelet mutatnak közel egy ponton a szinten. Az egyik a Kölyök. Innentől már biztos vagyok benne, hogy csapda. A kommunikátort valamivel érzékenyebbre állítom és úgy szólok bele, a lehető legminimálisabb hangerővel, ami még jól hallható a másik oldalon, de halkabb mintha normál módon tenném ugyanezt.
- Jobb oldalon, két egyértelmű életjel, az egyik lent van a földön. Nagy valószínűséggel Jester, ismétlem Jester, életben van. Ha a helyzet megköveteli, akkor figyelmen kívül lehet hagyni a jelenlétét.
Végig haladunk a folyosókon, nem ér semmilyen támadás, nincs mozgás a teljes emeleten, ténylegesen nem történik semmi. Ahogy már gondoltam, ez a vihar előtti csend, már csak pár másodperc, amíg lecsap. Smileyt és az ügynököt a feltételezhetően utolsó sarokig hagyom előre haladni, ekkor tekintetem a kamerákra téved. Az előbbihez hasonló módon, halkan szólok a kommunikátorba.
- Állj. Itt vannak, jobb oldalon, már csak néhány méter. Készüljenek fel. Fénygránát. Utána csapást mérünk.
Megvárom, amíg a többiek felkészülnek és találnak maguknak megfelelő pozíciót. Az előkészített fénygránátot a kezembe veszem, a kard helyett, majd a helyére egy EMP-t teszek. A hőérzékelőkkel, ha lehetséges elég halkan, még egyszer ellenőrzöm a jeleket. Nem habozok, a gránátot megfelelő közelségbe érve a sarok méretétől, kialakításától függően egy íves mozdulattal oda hajítom, vagy gyors mozdulattal gurítom. Ezután rögtön lezárom a páncélt, védve az érzékszeveimet és megpróbálok hátrébb húzódni. A várható fény és hanghatás után támadó állást veszek fel. Fegyverként a pisztolyomat használom, esetlegesen ha szükség van megelőző illetve ellentámadásra. Ha mozgást látok a sarokról előbb hajítom el a gránátot. Mindenképpen ügyelek arra, hogy engem és a velem lévőket ne érje a hatása, olyan helyen lépjen működésbe. Váratlan támadás elől igyekszem kitérni, bár jobban bízok a hátsó fedezetben. Meglepő módon amire a legkevésbé számítok, hogy minden terv szerint megy. Abban az esetben a két személyt teljesen megbénítja a csapás, majd a két elöl lévő támadást indíthat, amire parancsot is adok. De ehhez, nem fűzök sok reményt. Túl nagy a csend.

Smileyval hatolunk be, miközben a többiek fedeznek minket. Felkészülök mindenre, és kissé idegesen tartom magam előtt a fegyverem, de az első pár lépés után sem történik semmi. Ekkor egy kicsit kieresztek, halkan kifújom a levegőt – észre se vettem, hogy eddig bent tartottam – majd tovább haladunk előre, én próbálok megfontoltan, nem túl lassan, de mégis halkan haladni. Közben meghallom Hershell hangját a fülemben, mire egy pillanatra összerezzenek – el is feledkeztem a kommunikátorokról. Már emelném a csonkot, hogy kézjelekkel jelezzem, vettem, de ahogy az ujjaim mozgatnám, rájövök, hogy hiányzik a fél karom. Zavartan engedem le a csonkot, és haladok tovább, miközben a terepet szemlélem.
Bár az irodaházban kellemes idő van, a csészékben lévő folyadék –alighanem tea, vagy hozzá hasonló ital – még mindig gőzölög. Ismerős, fekete kávé illata csapja meg az orrom, az asztalokon étel pihen.
- Uram – szólok bele halkan a mikrofonba - a világért se akarom hátráltatni a csapatot, de egy kis folyadék életmentő lehet az állapotomban. – ha nem kapok helytelenítő reakciót, akkor az egyik asztalhoz sietek, ahol – közelről már egész biztosan megállapíthatom – tea pihen a porcelánban. Az égető érzéssel nem törődve iszom ki minél gyorsabban, és ha van még a közelben, akkor egy másikkal is így teszek. Nem sok, de több mint a semmi, és cukrot is tartalmaz. Bár csábítóan hat, a kávéhoz nem nyúlok – az értágító hatása, és a túlzott vérnyomásfokozása egészségtelen lehet számomra, főleg, hogy a csonknak nem igazán volt ideje behegesednie. Már az is csoda, hogy nem ömlik a kötésen át a vér, nem akarom kísérteni a sorsomat.
Ha engedélyt kapok a kis pihenőre, akkor dolgom végeztével szótlanul állok be ismét a formációba, vagy ha a csapat előrement, akkor utánuk sietek. Fegyveremtől csak addig válok meg, amíg iszok – tekintve hogy csak egy kezem van, nem tudom a csészét is tartani, és az smg-t is.
Ha ezek után harcra kerül a sor, bár fél kézzel kissé tétován, és ügyetlenül, de a fejre célzok, ahogy korábban már láttam, ez a leghatékonyabb módja a ninják elleni harcnak.

- Az engedélyt megadom. - válaszolom a kommunikátorba az ügynöknek - Mindenki más tartja a pozícióját.
Megvárom amíg újra teljes az alakzat és engedélyezem Bérmajomnak, hogy előrébb jöjjön. Sokkal hatásosabb egy offenzív pozícióban, főleg egy ilyen helyzetben, de eddig szükségem volt rá hátul. Smiley-nak sem adok utasításokat az ellen, hogy a sarokhoz menjen. A másik oldal teljesen tiszta, úgy tűnik a hőképek nem mutattak pontos információt, tehát a csapda teljes. Egy folyosó van előttünk a végén a célszemély nevére szóló irodával. Ez sok mindenen változtat. Közelebb megyek az iroda ajtajához, amikor a bent lévő mozgás alapján hat ellenséges célpontot azonosítok. Meglepő módon nincs hőképük. Fojtott hangon szólok ismét a kommunikátorba, a közlési mód alacsony hangerejének érdekében.
- Az irodában hat ninját látok. Nincs hőképük, de mozognak, nagy eséllyel álcázójuk van vagy élőholtak. Kizárt, hogy ne legyenek itt körülöttünk is. Ne tegyenek úgy mintha tudnának róla. Az irodát módszeresen megtámadjuk. Közben felkészülünk a hátbatámadásra. Bérmajom, maga a leggyorsabb az állatias képességeivel, ha bármit lát, tüzeljen. Mindenki más először csak az irodát figyeli és fedez engem. Utána ügyel a saját védelmére is. Világos? Kezdjük.
Kézjelekkel is megerősítem az utasításokat. A lehető legminimálisabb hangkiadással az iroda ajtajához próbálok lopózni, de nem nyitom ki azt. A speciálisan ilyen helyzetekre előkészített robbanóanyagot és detonátort helyezem el rajta. Ha ez sikerült távolabb húzódom, kezembe véve egy fény és egy explozív gránátot. Kivárok néhány másodpercet majd a detonátorral berobbantom az ajtót, a két gránátot kibiztosítva szinte egyszerre hajítom be az irodába. A fénygránátot egy pillanattal előbb. Ezután rögtön a pisztolyom veszem kézbe. Felkészülök arra, hogy esetleg a művelet közben vagy közvetlenül utána ér támadás. Nem számíthatok sem saját érzékszerveimre se a többiek fedezetére. Próbálok kitérni a csapások, támadások elől, már ha van lehetőségem rá. Az ellentámadás minden esetben egy pontos homlokot célzó lövés. Az irodát sem hagyom figyelmen kívül, akár a robbanások után is érkezhet onnan támadás.

Ahogy a finom folyadékot nyeldesem, érzem, hogy a szervezetem szinte helyesli, az egész testemben szétárad az elégedettség. Lassan visszaveszem a fegyverem, és látom, hogy Bérmajom foglalta el a helyemet, én pedig hátra szorulok – egyrészt hálás vagyok, hogy kivonnak a frontvonalból, másrészt zavar, hogy nem lehetek az elsők között, akik megbosszulják a kezem elvesztését. Persze, hiába áltatom magam – valószínűleg hamarabb esnék össze holtan, minthogy akár egy ellenfél fejét is eltalálnám, ezért inkább csöndben foglalom el az új pozícióm. Nem sokáig élvezhetem – vagy bosszankodhatok – a helyzetváltozás miatt, Sheperd hangját hallva a kommunikátorban egy pillanatra elszorul a torkom. Tehát nem csak, hogy hátba támadhatnak, de még parancsom is van rá, hogy elsőként a főnököt védjem, és csak másodlagosan magamat? Milyen egy gyáva, undorító féreg az ilyen, a saját biztonsága a legfontosabb, és csak ez után jönnek az emberei, akikért felelős, akik őt követik mindenhova…
Az ujjam kissé megfeszül a ravaszon, ahogy felemelem. Milyen egyszerű lenne hátba lőni a többieket… csak pár lövés, tisztán, és már szaladhatok is innen, egy kórházba, majd életem hátralévő részében azt tehetem, amit eddig. Bujdoshatok, miközben ártatlanok vérében fürösztöm kezeim. Egyedül egy dolog állít meg ebben – hogy nem vagyok biztos a pontos lövésemben. És ha csak egy golyó is mellé megy, bukom a tervem, és mind itt halunk meg… nem, egyelőre semmiképp. Maximum a küldetés vége felé, ha már biztonságban vagyunk. Eközben Hershellnek van ideje berobbantani az ajtót, és ha így tesz, csak az utolsó pillanatban takarom el a szemem a fénygránát elől. Ezek után – értelemszerűen – magamat védem elsősorban, és csak utána a főnököt, tehát felkészülök egy esetleges támadásra, és próbálok fejre célozni.

Gondolkodás nélkül fordulok be végül a folyosón, de semmi sem fogad csak egy újabb adagnyi séta egy ajtóig, ameddig nem megyek el. Az érdeklődésem kezd alábbhagyni, a vadász ösztönök lassan tompulnak, így egyre gyengébben tartanak mozgásban, azonban a helyét átmenetileg átveszi valami ami kicsit a csordaszellemre hasonlít, nem az, de hasonló, egy hang a fejemben azt diktálja hogy a csapattal kell maradnom. Potenciális étkészlet... Nyers hús mind, csillapítani akarom az éhségem velük, de továbbra is ott van valami ami megakadályoz, így pedig szimplán csak velük mozgok. Ahányszor agresszív lépést tennék az irányukba a mozdulat sor egyszerűen nem következik be, vagy csak apró mértékben, bár a gondolataim messze nem ezen mozognak, valahol nagyon mélyen ismerős... Túl ismerős. De nem számít, ahogyan Goblin hangja eljut a tudatomig és hogy konkrétan miről beszél a mozgásom lassan alább hagy és szinte teljesen mozdulatlanul, görnyedten állok meg egy helyben, vigyorogva a messzibe tekintve, attól függetlenül hogy igencsak közel van a folyosó vége, egyszerűen figyelek, mozdulatlan tekintettel, arra várva, hogy mikor történik ismét valami ami eléggé felkelthetné az érdeklődésem, várok valamire amire ismét prédaként tekinthetek, a legjobb módon pedig erre főleg a hallgatózás. A lecsöpögő nyálam mellett nem sok dolog töri meg a csendet, ha a korábbi hangokat hallom amik a dobócsillagokra utalnak egyszerűen oldalra lépek egy fordulás kíséretében és lépek be Goblin elé, pontosabban számára mögé, de egy hátulról érkező támadás elő, ha pedig látom a forrást tüzet nyitok rá. Máskülönben csak állok egy helyben, nem kifejezetten emberi testtartással és látszólag átnézek az előttem lévő falon.

// Nem vagyok benne biztos hogy jelenleg van-e a karakternél fegyverzet. //

A következmények várhatóak voltak, ebbe a csapdába bele kellett sétálnunk. Számítok ellencsapásra, de ami következik még számomra is váratlan. Precízió és gyorsaság, végzetes kombináció, ezt most a saját bőrömön is tapasztalhatom. A gránátokat még a levegőben eltalálják, amire nem számítok. A páncélzat sisakja csak részben véd a támadások ellen, a földre kerülök. Felkészülök a védekezésre, de nem érnek további támadások, ahogy a többieket sem. Odakapom a fejem a puffanásra, a Kölyökkel végeztek. A Kéz csak játszadozik velünk. Realizálom a pontos helyzetünket, ökölbe szorított kézzel.
~ Ha itt maradunk felbontják az instabil alakzatunk és védelmük, majd egyenként likvidálnak minket. A mód most nem számít, a hatás az elsődleges. A legnagyobb tüzeket, azonban csak egy még nagyobbal lehet kioltani. Egy lángrobbanással, ami elégeti az összes oxigént. Erre van most szükségünk.
Tovább nem foglalkozok a saját magam előtt állított korlátokkal. A lehetőségekhez mérten teljesen összeszedem magam, majd felmérem a többieket és a közvetlen környezetet is. Szememmel még mindig a lehetséges ellenséges ninjákat keresem, ha egy túl közel kerülne még időben nyithassak rá tüzet. De ha tényleg játszani akarnak velünk, még van időm és nekik is. Ha még működőképes a kommunikátort használom, vagy más esetben a szokványos parancsot.
- Kimegyünk innen, amíg még lehet. Az útvonal azonos, az alakzatot tartjuk. Ha valaki nem tudja megcsinálni, köszönöm a szolgálatát.
Több reményt nem fűzök ehhez. Abban bízok csak, hogy eddig a pontig sikerül eljutnom. A nálam lévő felszerelés közül ledobok magamról mindent, ami szükségtelen, kivéve a két fegyverem és az alapvető tartozékokat. A kisméretű, nagy robbanó erejű bombát veszem a kezembe, élesítem majd időzítem és aktiválom. Az oldaltáskában lévő gránátok közül kettőt kibiztosítok a táskát a bomba mellé hajítom. Így nem fogják hatástalanítani. Műveletvégzés közben ha támadás ér, akkor is megteszem, bízva a többiek átmeneti fedezetében. Ezután kiadom a parancsot, és remélhetőleg terv szerint futólépésben rohanunk a lépcsőház felé. Végig figyelek és csak magamat védem, ha van időm és lehetőségem lelövöm az ellenséget, de elsősorban a kitérésre, védekezésre koncentrálok. A páncélzatom számításaim szerint nagy részben meg kell, hogy védjen egy nagyobb robbanástól is, különösen fedezék mögött. Kivárom az utolsó pillanatokat a robbanás előtt, ha addig nem érünk vissza a lépcsőházig, akkor az egyik irodába vetem be magam egy szilárd tárgy mögé, majd a fejem védem. Lássuk az ő vagy a mi életünk drágább-e a Kéz embereinek.

A terv tökéletes mivoltát csak az rontja el, hogy kurvára tökéletlen. Ahogy Goblin eldobja a gránátokat, a ninják mintha pont erre vártak volna, a korábban ellenünk használt dobócsillagokkal most ezeket célozzák, és robbantják fel – bele a pofánkba. Időm sincs arra gondolni, hogy ezt mennyire elbaszta a főnök, már a földre is kerülök, miközben azt se tudom, hogy mi merre van. Tompán érzem, hogy az ujjaim közül kicsúszik a fegyver, és valami szilárdnak feszülök – nem tudom, hogy az oldalfal az, vagy a padló, de nem is érdekel, inkább próbálom elnyomni magam tőle, mire érzem, hogy a testem oldalra dől. Mivel csak fél karom van, esélyem sincs megtámasztani magam, így inkább szánalmas módon mozdulatlanul várom, amíg elmúlik a gránát hatása.
~Tessék, itt vagyok, tessék szépen megölni, ennél még az is jobb!
De nem, senki sem támad meg. Lassan elmúlik a zúgás, és tétován kipislogom a könnycseppeket a szememből. Egyből a fegyverem felé tapogatózom, majd megpróbálok felállni. Igaz, még szédülök, és egy kicsit bizonytalanul megy, de azért csak összehozom. Ekkor esik le közénk Jester… vagyis, ami maradt belőle.
- Megyek elől! – válaszolom a főnök parancsára, és már fordulok is sarkon. Ha tudok, akkor elindulok előre, és akármivel is találkozok szembe, gondolkodás nélkül tüzelek rá, ha lehet, akkor fejre. Nem érdekel, hogy a többiekkel mi van, jönnek-e mögöttem, csak a saját bőröm mentem. Nem állok meg egy pillanatra se, még ha lőnöm kell, akkor is futás közben próbálok leadni egy lövést – úgy se tudok pontosan lőni, nincs értelme cicomázni.