Szürke Eminenciás vs Raten Chromixen

Philippe Lerois épp egy találkozóra igyekezett. A night clubban ismerkedett meg egy csinos hölgyeménnyel, akivel randit beszéltek meg másnap estére. A késő éjszakai időpontban a vámpír pontosan érkezett. Ahogy mondani szokták, a lányoknak illik késni, így ez a Judy nevezetű is megváratta egy kicsit. A férfi már a szag alapján érezte a közeledését, amikor a lányt még nem lehetett látni. A szemközti házsor másik oldalán lévő mellékutca felől közeledett. Philippe hallgatta a finom kis lábak lpteit, a cipők kopogását. Azonban egyszerre megszakadtak a léptek. Ezután egy reccsenést hallott. Nem volt hangos zaj, de a vámpír fülei észrevették. Rosszat sejtett. Megvárta, amíg elcsitul a forgalom és átment a zebrán. Amikor a mellékutácba ért, sehol nem látta a lányt, de a szaga alapján érezte, hogy még ott van. Egy konténerből jött az illat és volt ott még valaki vele. Ekkor már tudta, hogy Judy-nak nem kívánt társasága akadt. Odament és felnyitotta szeméttárolót. A lány nyaka ki volt törve és egy zselés hajú férfi nézett fel véres szájjal.
- Testvérem! Nem illik más szájából kinézni az ételt!
Ezzel megfogta a konténert és odavágta a szemközti falhoz.

Megszokott útvonalamat jártam a kietlen mellékutcában, miközben vadászni készültem. Már több napja nem ettem, üzleti elfoglaltságok miatt nem volt rá időm, és most érezni kezdtem az elvonási tüneteket. Úgy gondoltam, a legjobb az lesz, ha a Társaság épülete felé veszem az irányt, de hamar meggondoltam magam.
Egy csinos nő közeledett felém, teljesen egyedül, csak mi ketten voltunk a sikátorban. A vámpírkórnak köszönhetően nem érezte magát fenyegetve, hiszen egy megnyerő, jóképű férfit látott, sőt még az is meglehet, hogy megkívánt ott este. Ha ez egy átlagos este lett volna, akkor beszélgetést kezdeményezek, és ki tudja hogy alakul az éjszakánk – vagyis hát, elég egyértelmű. De most éhes voltam, ezért beszélgetés helyett egy villámgyors mozdulattal törtem el a nyakát, amikor elég közel értünk egymáshoz. Mivel nem akartam feltűnést, a mellettem lévő konténerbe másztam be a nő testével együtt. Szeretem a nyaktörést, az áldozat tehetetlenné válik, de a szíve még pumpálja a vérét, érezni a pulzusát, és szinte szívni se kell, a nedű magától ömlik a vámpír szájába. Egy átlagos táplálkozás lett volna, ha nem tépik fel a mi kis privát zugunk tetejét. Dühödten néztem fel – nem szeretem ha megszakítják a táplálkozásom – majd még épp időben ugrottam ki a repülő szemetesből, hogy méltóságomat megőrizve állhassak fel fajtatársammal szemben.
- Elnézést, nem tudtam, hogy az asztal már foglalt volt, azt hittem nekem terítették. – vicsorogtam, és letöröltem a vért a számról.

A másik vámpír úgy ugrott ki a konténerből, mint a nyúl. Villámgyorsan mozgott. A Szürke Eminenciást nagyon feldühítette, hogy a randiját agyoncsapták és hogy még egy falat se marad neki. Ahogy jobban megnézte a másikat, látta, hogy rendelkezett azzal a szépséggel, ami csak egyes vámpírokra jellemző. Szegény Judy-nak esélye sem volt. Amit Philippe kifinomult stílussal és a szavak kecses játékával kellett, hogy elérjen, azt ez a fickó a puszta megjelenésével meg tudta valósítani. A zseléshajú letörölte a vért a szájáról. A megjegyzésére Philippe ennyit reagált:
- Talán legközelebb. Ha még lesz neked olyan.
A Szürke Eminenciás elmondott egy varázsigét, Ikonn Képeit. A kétségbeesésre koncentrált, ezt az érzelmet akarta megjeleníteni a másikban, hogy csökkentse a harci kedvet. Ilyenkor jó esetben az áldozat valamilyen képet látott. Illúziót, ami a kellő érzelmet volt hivatott kiváltani. Miután pedig rámondta a varázsigét, elővette a kardját a hüvelyből és a másik vámpír szíve felé szúrt.

Láttam, hogy ellenfelem felmér, ezért én is hasonlóan tettem. Régimódi fickónak tűnt, és hozzám hasonlóan öltönyt viselt. Ahogy nézegettem, beugrott a képe, mintha láttam volna már valahol.
~Persze! A Társaság tagja ő is!~ Ahogy erre rájöttem, mosolyra húztam a számat. Épp készültem volna megjegyezni, hogy egy helyről valók vagyunk, tehát nem kell hogy ilyen komolyan vegye ezt az ügyet, de ekkor még egyszer felmértem a fickót.
Régimódi ruházat, alighanem a viselője is „régi”. Az ilyen idősebb példányok gyakran érzik magukat felsőbbrendűnek, ahogy az embereknél is a kort gyakran a bölcsességgel társítják. Ezt sosem értettem meg igazán. A hülye ember is élhet sokáig. Már éppen azon voltam, hogy elnézést kérjek, amikor a férfi elmormolt valamit, nem igazán értettem a szavakat. De az igen zavaró volt, hogy ezüstpenge jelent meg a kezében. Legtöbb fajtársamhoz hasonlóan rám is halálos hatással volt ez az anyag, ezért kétségbeesetten – és kissé esetlenül – próbáltam elkerülni a támadását. Reflexszerűen reagáltam, mintha golyót lőttek volna ki, s eközben hátranyúltam a pisztolyomért.
Ha sikerül, hátraszökellve nyerek távolságot a másik vámpírtól, és rátartom a pisztolyom.
- Ugyan, erre biztos hogy szükség van? Hiszen ugyan annak a Társaságnak vagyunk a tagjai. – mondtam, kihangsúlyozva a társaság szót.

A másik vámpír megijedt, tehát sikerült a varázslat. Goyrsan ugrott, de a riadalom egy kicsit azért mégis lelassította, így a kard belefúródott a vállába. Nem túl mélyen, de azért sebet tudott ejteni rajta.
A Szürke Eminenciás utánaugrott, eddigre viszont a fickó pisztolyt rántott. Valami modernebb szerkezet volt ez. Philippe-nek is volt pisztolya, de egy XIX. századi modell. Az újabbakat már nem tudta megtanulni használni, nem bízott bennük.
Mikor a másik a társaságot említette, Philippe-nek is feltánt, hogy látta már az illetőt. Ezek szerint nem egyszerű üzleti partner volt, hanem tényleg belső tag. És ezzel is próbált védekezni. Talán érezte, hogy ő a gyengébb. A Szürke Eminenciás viszont nem esett abba a hibába, hogy lebecsülje. Aki ilyen gyorsan mozog, az egy fegyverrel távolról ki tudja lőni a szívét, mielőtt reagálhatna.
Koncentrált és egy pillanatra kiürítette az agyát. Gyorsan felvonta maga köré Raggadorr Hét Gyűrűjét. Egy vibráló kék gömb jelent meg körülötte, ami a legtöbb támadást kivédi. A mágikus fegyverek és varázslatok ellen még nem jó, de nagyjából minden más ellen igen.
Ekkor leeresztette a kardját és az "üzlettárs" kérdésére pedig így felelt:
- Az igaz, hogy ugyanoda tartozunk, de én ma este egy kis szórakozásra vágytam. A vért megkapom a Társaságtól, gondolom, te is. Ezzel a nővel mást terveztem.
Ha a zseléshajú újabb támadással próbálkozott, akkor Philippe Lerois koncentrált és a szellemi állóképességét vetette be, hogy a védőgyűrű felfogja a támadást. Utána pedig újra elmondta Ikonn Képeit és most arra koncentrált, hogy a másik fél vidám legyen. Olyan vidám és felszabadult, amitől egy kicsit elfeledkezik arról is, hogy épp csatában van. Ekkor kell majd lesújtani.

Túlságosan lekötött a félelem az ezüst ellen, ezért nyitva hagytam a védelmem, és ellenfelem sikeresen megsebesített. Láttam rajta, főleg a mozgásán, hogy gyakorlott a karddal – én viszont szinte a nullán álltam harc tekintetében. Eddig ha bunyóra került a sor, vámpírképességeim elégnek bizonyultak, nem kellett másra támaszkodnom. Ezzel a férfival viszont egyenlők voltunk ilyen téren, harctudása pedig felém emelte. Nem tetszett a dolgok alakulása.
Előrántva a pisztolyom láttam, hogy egy pillanatra lekötötte a figyelmét. Ez jó, hisz ez talán azt is jelentheti, hogy nem rendelkezik azokkal a reflexekkel, amiket én köszönhetek a véremnek. Nem, de ezt a hátrányát úgy néz ki mással pótolja, méghozzá mágiával, a gömb legalábbis erre utalt, ami halkan, vészjóslóan vibrált körülötte.
A szavai alapján folytatni akarta a harcot ezért gondolkodás nélkül tüzet nyitottam. A férfi szívét szerettem volna eltalálni, de nem voltam kiváló lövész – egy ember ellen nem is kellett pontosan célozni. Néhány golyó a tüdőbe bőven elég, de ha máshol találom el, akkor is lelassítja annyira, hogy ne jelenthessen gondot. Vámpírt viszont nem ilyen egyszerű ölni. Közvetlen a lövéseim után boldogságot éreztem, mintha a férfi egy jó viccet mondott volna. Nevetni kezdtem, mániákusan, és valamiért minden kilőtt golyóval – amiket továbbra is ellenfelem felé irányítottam – boldogabb lettem.

A vámpír a lehető legjobbkor vonta fel a védőgyűrűjét. Ellenfele ugyanis golyókat lőtt rá. Nem egy gépfegyver volt nála, csak egy kisebb pisztoly és így a varázslattal fel tudta fogni a lövedékeket. A hatásuk viszont elég megterhelő volt. Ami a gyűrűt éri, az a mágiahasználó szellemi állóképességére nehezedik. Philippe Lerois-nak nagyon kellett koncentrálnia, hogy sikerüljön fenntartani a gömböt.
A másik varázslattal viszont megint sikert ért el. Részlegesen, de sikerült ellenfelét megzavarnia. A lövöldözés közben elkezdett nevetni, mint egy pszichopata, aki élvezetet talál abban, hogy másnak fájdalmat okoz. Ezzel egy kicsit elvonta a figyelmét a harcról. Ekkor a Szürke Eminenciás az Elrejtő lepellel próbálkozott. Ez a vámpírképesség kb. 100 éve fejlődött ki nála. Ezzel el tudta hitetni, hogy nincs ott vagy hogy ő valaki más. Most arra koncentrált, hogy ellenfele azt érezze, a Szürke Eminenciás már nincs ott. Eközben fenntartotta a védőgyűrűt is, de leszűkített olyan keskenyre, hogy csak ő férjen bele és így megpróbált ellenfele mellett elmenni. Ha a háta mögé tudott kerülni, akkor megint a kardot vette elő és hátulról próbálta meg szívtájékon szúrni.

Úgy tűnt, hogy a férfi könnyedén védte ki a pisztolygolyókat, amik nem hagytak nyugodni. Még mindig jó kedvem volt, de már nem nevettem úgy, mint előbb. Úgy éreztem, ideje lenne kezdeményezzek, de nem tudtam kitalálni semmit, amivel átvehetném a vezetést. A pisztolyom egyszerűen kivédi, a közelharcban erősebb nálam, és valahogy mintha az érzelmeim is manipulálná – legalábbis ahogy a tudatom tisztulni kezdett, erősen furcsálltam az előző eufórikus állapotom. Biztos voltam benne, hogy magamtól sose tennék ilyet.
- Varázsló vagy? – tettem fel a kérdést a vámpírnak, miközben tárat cseréltem. Ez tűnt a leglogikusabb megoldásnak, az, hogy mutáns vámpír legyen valahogy az eszembe se jutott.
Ellenfelem teljesen eltűnt előlem. Nem láttam, nem éreztem a szagát, nem hallottam a hangját – olyan volt, mintha elteleportált volna. Csalódottan rúgtam bele a konténerbe, ami azóta is a falnál állt, mire csapódott egyet a teteje, és egy félig kiürített csomag szotyi esett a földre.

A lövések lassan abbamaradtak, ahogy a másik vámpír látta, hogy felesleges, mert a gyűrű mindent felfog. Rájött, hogy egy mágiahasználóval van dolga. Philippe Lerois válasz helyett ekkor eltűnt ellenfele elől, aki éppen tárat cserélt. Ebből is látszott, hogy nem adta fel. Körülnézett, hogy merre lehet a Szürke Eminenciás, de nem láthatta. Nem is hallhatta és ki sem szagolhatta. Ez volt a vámpírok egyik legjobb menekülési technikája. A férfi dühében belerúgott egyet a konténerbe. Philippe ekkor már a másik oldalon volt és épp emelte a kardját, amikor a szeméttárolóból kipottyant egy szotyis zacskó és a maradék mag a földre ömlött. Philippe Lerois ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megszámolja a szemes termést. Ekkor már eltűnt a védőgyűrű, nem figyelt az elrejtő lepelre. Leguggolt és gyorsan elkezdte megszámolni a szotyit. 35 darabot talált, ha közben ellenfele nem végzett vele. Ez a rossz szokás ugyanis nagyon veszélyes volt és óvatlanná tette. A pisztolygolyóknak pedig még az ő szentségtelen teste sem állt ellen egyelőre.

Hirtelen hangot hallottam magam mögött. Ahogy megfordultam, láttam a vámpírt, amint elsétál mellettem, egyenest a konténerig. Köpni nyelni nem tudtam, amikor a magokat kezdte számolni. Felemeltem a pisztolyom, és a halántékának tartottam. Az ujjam a ravaszon volt, de remegett a kezem. Az oldalamnak csapódott a pisztoly, nem tudtam megtenni, nem tudtam lelőni a férfit, aki nem törődött semmivel és senkivel, csak számolta azt a k-rva szotyit. Ekkor állt meg mellettem egy nő.
- Elnézést, jól van? – nézett a vállamra, én pedig gondolkodás nélkül vágtam a falnak a fejét. Betörtem a koponyáját, a nő teste kontrollálatlanul esett össze a földön.
Megfordultam, és futni kezdtem. Reméltem ellenfelem megérti, hogy mi volt a szándékom az otthagyott testtel. Reméltem tudni fogja, hogy úgy gondolom ő nyert, és ezért nem végeztem vele. És reméltem nem fog haragudni rám.

Miután Philippe Lerois végre megállapította, hogy pontosan hány darab szotyi szóródott ki a földre, akkor egy csapódást hallott. Odanézett és egy nő teste bukott le a földre. A koponyája szét volt zúzva és a másik vámpír pedig már elfutott.
~Azt akarja elhitetni a rendőrökkel, hogy én öltem meg itt két nőt. Nem hiányzik egy kihallgatás.
A Szürke Eminenciás nem igazán értette, hogy ellenfele miért hagyta őt életben. Talán nem volt képes megtenni vagy nem akarta. Igaz, az elején is mondogatta, hogy nincs szükség a harcra. Ő csak enni akart. Philippe pedig csak élvezetet akart. De sajnos az útjaik keresztezték egymást és végül egyikük sem jött ki jól ebből. A vámpír látta, hogy a másik kifutott a szűk utcából a szélesebbre. Ott már nem akart lövöldözni, sem kardozni és főleg nem akart vámpírképességeket használni. Egy lehetősége maradt. Elmondta Ikonn Képeinek varázsigéjét és arra koncentrált, hogy a másik vámpír előtt jelenjen meg egy olyan kép, amitől félelmet érez a nagy nyílt tértől és kiutat, kisebb helyet keres. A legközelebbi kiút pedig ez a sikátor.

Nem érdekelt, hogy az emberek mit gondolnak rólam, ahogy futottam az utcán. Szerencsére áldozatom vére nem volt rajtam, és már a vállam is gyógyulni látszott – akarom mondani, nem vérzett túlságosan.
~ Le kellett volna lőjem, inni abból a krvából, és csak utána jönni el.~ gondoltam magamban. Hiába táplálkoztam, sok vért veszítettem a vállsebemből, persze nem olyan sokat hogy komolyabb bajom legyen, de ahhoz épp eleget, hogy holnap ismét innom kelljen,
Alig pár méterre voltam a sikátortól, amikor hirtelen felkelt a nap. Éreztem hogy éget, és hunyorogva néztem körbe kétségbeesetten. Nem akartam elhinni hogy ennyire elment az idő, de hát a fény csak ezt jelenthette. Ahogy keresgéltem, megláttam egy teljesen árnyékos, sötét helyet, és gondolkodás nélkül rohantam felé, miközben kínok kínját álltam ki.
Bevetődtem a helyre, és meglepve láttam, hogy ugyanabban a sikátorban vagyok, és vámpírtársam néz rám.
- Korcs varázsló, hát mindenképp meg akarsz halni?- ordítottam, és ha sikerült, akkor felé lendültem teljes erőmből, miközben a pisztolyomat előrántva lőttem. Minden sebességem beleadtam ebbe a támadásba, már kezdett nagyon idegesíteni ez a pojáca.

Mikor a Szürke Eminenciás látta, hogy ellenfele visszafut ide, ő is pisztollyal várta. A másik vámpír úgy futott ide, mintha halálos veszély elől menekülne. Amikor meglátta Philippe-et, korholó szavakkal illette és megint lőtt. A vallon koncentrált és hamar felvonta a védőgyűrűt. Ez megvédte az ökölcsapásoktól ugyanúgy, ahogy a pisztolylövésektől, csak koncentrálnia kellett és nem engedhetett a kitartásból.
Gondolkodott, hogy tudná megoldani a helyzetet. Ha támad, le kell engednie a védelmet és a másik vámpír tűz alá veszi. Ikonn Képeit most nem használja, mert a gyűrűre kell koncentrálni. Jöhettek a szép szavak, amikkel feltartja és előbb-utóbb kifogynak a golyók a pisztolyból. Akkor fog támadni. Odaszólt a másiknak:
- Tudsz te bármit is a mágiáról, hogy korcsnak nevezel? Ki vagy te egyáltalán? Milyen üzleted van?

- A ’Sup Club,  és egy monitorokat gyártó gyár büszke tulajdonosa vagyok. Milliomosként befolyásos ember, és hidd el, nem fogsz örülni azoknak az embereknek, akik megkeresnek, ha nekem valami bajom lesz.
Abbahagytam a támadást, és hátraugrottam. A golyókat még mindig könnyen védte, de a szemetes, amiben a nő holtteste feküdt, talán nagyobb veszélyt jelent rá nézve.
Megragadtam hát a konténert, és teljes erőmből a vámpír felé dobtam, miközben tárat cseréltem. Ha elvetődik a konténer elől, egyből lőni fogok, és talán sikerül meglepnem annyira, hogy meg is sebesíthessem.
Ha a vámpír lőne rám, vagy támadna kardjával, a villámgyors reflexeimre hagyatkozok, amik szinte lehetetlenné teszik hogy eltaláljon.

A másik vámpír elmondta, mivel foglalkozik. Nem titkolózott, sőt még egy fenyegetést is tett a végére.
- Akkor mondhatni hasonlóan alakult a sorsunk. Nekem nem klubom van, hanem szállítmányozó cégem, de a bankszámlám szintén nem fog mostanában kiürülni. A Társaság sem örülne annak, amit itt csinálunk, nem gondolja?
A társalgást egy konténer odarepülése szakította félbe. Még benne volt a nő holtteste is, de ahogy a védőgyűrűnek a csapódott a szeméttároló, a törött nyakú hulla egyszerűen kiesett. Philippe Lerois ezt a támadást azért megérezte. Önmagában is nehéz volt egy ilyen konténer, de a sok szeméttől és a nőtől még nagyobb súlyt nyomott. A gyűrű arra volt jó, hogy lelassítsa a konténert és az végül a vámpír elé esett. Arrébb ugrott, de ekkor már a másik tüzelni kezdett. A gyomrába kapott egy lövést és a karjába. Ekkor újra az Elrejtő lepellel próbálkozott. Ezzel nem csak az eltűnését tudta imitálni, hanem más személynek is mutathatta magát. Most a Társaság egyik fontos emberének az arcát vette fel, akinek a képében így szólt a vámpírhoz:
- Maguk mit csinálnak itt? Vámpír a vámpírra nem vadászhat!
Ha ezzel sikerül egy pillanatra megzavarni, akkor eltűnik. Ha szerencséje van, a klubtulajdonos azt fogja hinni, hogy a Társaság főembere még mindig figyeli és ezért talán nem támad. Ő pedig a háta mögé kerülve talán bele tudja szúrni a kardot ellenfele szívébe.

A Társaság nem örülne, hát persze, de ezzel nem fog megijeszteni. Már a harcunk elején hivatkoztam a Társaságra, de a férfit nem érdekelte – ezek után engem se fog. A konténer persze nem talált, de ahogy gondoltam arra jó volt, hogy beleugorjon a golyókba. Bár nem láttam pontosan  hogy hol találtam el a vámpírt, de az biztos, hogy megsebesült az ellenfelem – ezt a földre csöpögő vér is elárulja. Ahogy pontosabban fel akartam mérni a sérüléseinek mértékét, valami furcsaság történt, mintha megváltozott volna valami. Zavartan néztem a Társaság egyik legrégebbi tagját, amint bosszús arccal néz rám, és korhol.
- Kérem, ne nekem mondja, ez az őrült támadt rám. – akarok a férfira mutatni, de nem látom sehol. Hát persze, biztos a korábbi trükkel próbálkozik, amikor nem láttam sehol. Akkor megmentettek a magok, de most nem segíthetnek rajtam. Zavartan néztem körbe, miközben eltűnt a harmadik vámpír is – micsoda gonoszjárás van itt – én pedig a tarkómat vakartam.
~A vér!~ ugrott be, és egyből a földre szegeztem tekintetem. Meg is láttam a vércsíkot, ahogy a földön egy vonalat húz… mögém!
Reflexszerűen vetődtem előre, és ugrás közben arra lőttem, amerre a vámpírt sejtettem. Persze arra nem hiszem hogy elég lenne, hogy meg is öljem – de talán lelassítom, és megmenthetem az életem.

A Szürke Eminenciás trükkje bevált. Először emlegette a Társaságot majd az egyik vezető képében mutatkozott és egy rövid időre meg tudta zavarni az ellenfelét. Amíg magyarázkodott, a háta mögé tudott kerülni.
A terve viszont nem hozott teljes sikert, hiszen ahogy a karddal ellenfele szívét célozta, az megfordult és előrevetődve tüzelt. Így Philippe csak a zseléshajú vámpír másik vállába fúrta bele a kardot, ő viszont megint kapott egy golyót. Most a nyakát érte a találat. Már elég sok sebet kapott, de a büszkeségén esett a legnagyobb csorba és ezért nem állt le a támadással. Koncentrálni most nehezen tudott volna, ezért inkább támadott. Bízott abban, hogy a vámpírok regeneráló képessége a segítségére siet. Megpróbálta ellenfele pisztolyt tartó kezét elkapni és annál fogva elrántani, közben pedig kigáncsolni és ha már a földön van, akkor leszúrni.

Ahogy elugrottam, még nem is volt semmi gond, viszont a földre érkezésemkor éreztem, hogy a másik vállam is találatot kapott. Nem néztem oda, de éreztem ahogy a vér végigfolyt a karomon, ami nyugtalanított. Ismét vért vesztettem, ahogy ellenfelem is. Egyre gyengültünk, de elméletileg az enyém volt az előny, hiszen én frissen táplálkoztam. Engem kellett a legkevésbé megviseljen a vérveszteség.
A férfi nyakán tátongott a legújabb seb, egy elég mély darab. Vöröslött a vér, ahogy végigfolyt drága ruháján. Alighanem ezért vesztette el az eszét, és ugrott felém. Mintha el akarta volna kapni a pisztolyom – gondolkodás nélkül lőttem ellenfelem irányába. Szinte beleugrott a golyóba – csodálkoztam volna, ha nem találom el. Persze a kardja is felém jött, amit villámgyorsan kaptam el bal karommal, s nem törődve a fájdalommal, ahogy végigvágta a tenyerem, magam felé rántottam. Ha ellenfelem nem engedte el fegyverét, akkor valószínűleg teljesen a pisztoly elé rántom, s felkészülök hogy szívébe lőjek egy golyót. Ha viszont elengedi, akkor elveszem a fegyverét – ebből a mozdulatból csak jól jöhettem ki, nem láttam hátrányát – maximum azt, hogy ha olyan idegeket vág át a tenyeremben, akkor többé nem fogok tudni fogni a bal kezemmel – nem érdekelt.

Philippe Lerois a pisztoly felé nyúlt, de nem sikerült eléggé oldalazva csinálnia, hiszen megint kapott egy golyót. Most a mellkasába, de a szívvel ellentétes oldalon. Sikerült megrántania a férfit, de az nem esett a földre. Villámgyorsan a kard felé kapott és a kezeit össze is vágta vele rendesen.
A másik vámpír megpróbálta a kardnál fogva rántani. Ez a francia szurony ilyenre nem volt alkalmas, arra viszont igen, hogy a Szürke Eminenciás a tenyéren keresztül a zseléshajú fél alkarját felvágja vele.
Ez talán megzavarja egy időre. A férfi ellökte magától a klubtulajdonost és összeszedte magát. Újra felvonta maga köré a védőgyűrűt. Ezután megpróbált egyre messzebb kerülni.

Miközben ellenfelem egyre hátrált, ismét tárat cseréltem, és ha engedte, akkor a ruhámat szétszaggatva egy kötést is felhelyeztem vérző alkaromra. Ráemeltem a pisztolyom, és vért köptem a földre, majd feltápászkodtam.
- Értékes példányai vagyunk fajunknak, és bármelyikünk halna meg, kár lenne érte, nem gondolod? Mi lenne, ha szépen békén hagynánk egymást? Megadom magam, tiéd lehet a győzelem gondolata, de feleslegesnek tartom, hogy ma este több folyjék nemesi vámpírvérünkből. Te is jócskán megsérültél, és én is. A legjobb az lesz, ha visszavonulunk.- ajánlottam fel, majd hátat fordítottam neki. A megadás jeleként, leengedett pisztollyal sántikáltam az ellentétes irányba. Persze csak rájátszottam, hiszen a lábaimnak semmi bajuk nem volt. Reméltem, hogy békén hagy, de azért hallgatóztam, és figyeltem a lépteit. Ha felém indul, akkor villámgyorsan megpördülök, és golyót eresztek a szívébe vagy a fejébe.

A másik vámpír bekötözte azt a karját, amit a kard felvágott. A vámpírok hamar gyógyulnak, fél óra múlva talán nyoma se lesz. A golyók viszont mélyebb sebet ütöttek Lerois-ba. Pár óra is fog kelleni, amíg helyrejön. Érezte, hogy el kell innen tűnnie.
Ellenfele látta a gyűrűt és felfogta, hogy erre még mindig feleslegesen tüzelne. Kihasználta az időt és tárat cserélt. Közben
arról papolt, hogy fölösleges tovább harcolni.

A Szürke Eminenciás kihasználta azt az időt, amíg a másik a sebeit kötözte és tárat cserélt. Leengedte a gyűrűt és megint az Elrejtő leplet alkalmazta. Egy pillanat alatt eltűnt és kirohant az utcára olyan gyorsan, ahogy csak bírt. A sérült társa talán nem fog utánajönni és lövöldözni a nyílt utcán, számtalan járókelő szeme láttára. Futás közben még megpróbálta a védőgyűrűt újra felhúzni, hogy ha a klubtulajdonos mégis támadna, ne ártson neki. Igyekezett a sebekkel nem foglalkozni. A fájdalom most mellékes, túl kell élni. A futás rutincselekvés volt, emellett tudott koncentrálni. Ha ellenfele tényleg azt gondolta, amit mondott, akkor ennyi volt a harc. Ha nem, akkor folytatódik ez a rosszul sikerült este...