Trapezohedron (Föld)

Jól mértem fel a helyzetet, Szehmet az erősebb nálam, de én vagyok a gyorsabb és ezt ki is használom. Időben indítom az ellentámadást és így nem tud súlyos csapást mérni rám, de az én alkarom egészen a mellkasába fúródik. Eddig nem gondoltam bele, de a sikeres támadás pillanatában hasít belém a felismerés, hogy itt nincsenek halálos sebek, nem fogom tudni legyőzni, csak sebesüléseket okozni neki, ellenben ő ha halálosan megsebez, nem térhetek most vissza a saját világomban. Szehmet kitépi a karom magából és a sebe eltűnik, a regenerációja még tovább csökkenti az esélyeim. Eddig a pillanatig Szehmet gyorsasága miatt ösztönösen, reflex szerűen cselekedtem, most van időm átgondolni a következő lépésemet.
~ A lehető legtöbb időt kell nyernem a többieknek, hogy tudjanak tenni ellene valamit. A legjobb lenne, ha az egyikük közvetlenül segítene, a másikuk addig deaktiválná a védelmi rendszert, de ezt nincs lehetőségem odakiáltani, addig védtelen lennék. Meg kell próbálnom addig kitérni, védekezni, amíg csak lehet nagyobb veszteségek nélkül.
Meglátom a lábam ellen indított rúgást, talán még időben. Nem próbálok meg azonnal hátrébb lépni vagy kitérni, hogy ne veszítsek sok időt. Megpróbálom a célba vett lábam felhúzni elég magasra, miközben a csuklómnál fogva, amit ő fog, megpróbálom elrántani oldalra és így stabilizálni magam. Ezzel indítok, majd igyekszem sípcsonton, a karmos lába felett nagy erőből megrúgni, mielőtt túl közel érne, eközben félre rántani és a földre lökni őt, hogy így kerüljem ki a támadását. Más esetben, ha ezt nem tudom megtenni, akkor egyszerűen teljes testtel próbálok alá csúszni, kissé hátra lendülve, hogy ne tudjon a mozdulat közben fontos ponton megrúgni, mert már alatta legyek, ezzel próbálok kitérni. A fogásból nem próbálok meg szabadulni, inkább magammal rántom, mind két esetben. Ha mégis megsérülök, akkor mind a két kezemmel a lábához kapok és megpróbálom kitépni magamból és amennyire csak tudom megroncsolni.

Mindenki tette, amiről úgy gondolta, hogy az ő feladata. A Párduc harcolt a hasonló, de mindenben nagyjából felette álló istenséggel, a tudós a gépekhez ment, Szeráf pedig pusztítani próbált. Ramirez nem állt túl jól, merrt Szehmet elkapta. Szeráfnak nem sikerült nagy bajt okozni, mert a lángok hamar kialudtak. Szerencséjére most nem blokkolt le, a szimbionta nem tört elő átvéve az uralmat. A gépek közben jelezték, hogy megnőtt az energiabevitel. A szárnyas mutáns ennek egyáltalán nem örült. Pók viszont többre jutott, valamit sikerült elkapcsolni a szerkezeteken. Valószínűleg nem ezt az eredményt várták. Egy energiából állónak látszó lény lépett eléjük. Mintha villámokból lett volna. Szeráf arra gondolt, hogy az ő lángjait építette be magába ez a valami.
Csinálta a szokásos dolgot, amit ilyenkor kell. Ha a lény őt támadta, akkor igyekezett kitérni előle. A pisztolyával viszont nem a villámalakot, hanem a gépeket akarta lőni. Arra gondolt, hogy talán azzal jut valamire. Pusztítás, ez volt az ő asztala és amúgy is a védelmi rendszer kiiktatása lenne az első feladat. A robotok majd elbánnak ezekkel, ha sikerül bejutniuk. Addig viszont ki kéne húzni élve.

A pisztolyos megoldás már bevált. Szeráf nem tudta ugyan, hogy mit lőtt szét pontosan, de annyit elért, hogy a teremben kiment a világítás. Ha nagy szerencséje van, akkor ez volt a védelmi rendszer központja is. Ez majd kiderül.
A villámlény nem vele foglalkozott, hanem a hatkarúval és egy elektromos gömbbe zárta, ami elkezdett rászorulni. A szárnyas ezzel önmagában nem tudott mit kezdeni. Mikor viszont őt támadta a lény, akkor muszáj volt reagálni.
~Megpróbáljuk tudtán kívül bevonni a munkába - gondolta magában Szeráf.
Ahogy igyekezett kitérni a villámok elől, vetett egy pillantást Szehmetre és megpróbálta felgyújtani az istent a tekintetével. A kitérést pedig megpróbálta a másik gép felé haladva véghezvinni. Ha már ott volt előtte, akkor odakiabált a villámlénynek, hogy provokálja:
- Szehmet eggyel küzd, de mindjárt támad a másik három is. Szarul áll az istened, de te csak támadj nyugodtan engem!
Remélte, hogy az emberek érteni fogják, mit akar és nem csak állnak ott, hanem megpróbálnak valmait tenni. Ha gyengék is, lefoglalhatják az istent és Ramirez végezhet vele. Ha Szeráf ezzel az itt igencsak tiszteletlenségnek vagy akár felségsértésnek, istenkáromlásnak számító szóllással eléri, hogy a sötétségben egy kis fényt adó lény a Párduc ellen forduljon és őt magát egyelőre békén hagyja, akkor a szárnyas megpróbálja kilőni a másik gépet is. Ha a lény felbőszül és még mindig őt támadja villámokkal, akkor pedig igyekszik úgy elmanőverezni, hogy a mellément villám süsse ki a gépet, ha lehet. Közben szétnéz, hogy lát-e valahol folyadékot pohárban vagy bármi hasonlóban. A következő lépésként ugyanis azt tervezi, hogy ha sikerül, hozzávágja az áramlényhez, hátha sikerül rövidre zárni. Ezzel talán Pók börtöne is megszűnne.

Annyit érzékelek csak abból, amit a többiek tesznek, hogy egyik pillanatban elmennek a fények, közvetlenül lövések után, de mást egyelőre nem tudok kivenni. Minden figyelmemet leköti a közelharc, nem találkoztam még hozzám hasonló gyorsaságú ellenféllel, aki ennyivel erősebb nálam. A lábam még időben húzom fel, így a térdem találja fel, a vágás után fájdalmasan ordítok fel, majd elrántom a földre Szehmetet. Időközben az oldalamba kapaszkodik, és engem is a földre ránt. Ahogy leérkezünk egyelőre én vagyok felül és ez előny lehet a sérült térdem miatt, hogy itt küzdhetek meg fele, nagyjából egyenlő esélyekkel.
Megpróbálom a lehető leggyorsabban egyik kezemmel az ő támadó karját a könyök hajlatnál szétvágni és ellökni, mielőtt még végighasítaná a hátam. Mivel a komolyabb sérülések sem akadályozzák igazán a harcban, ezért megpróbálom harcképtelenné tenni mielőtt széttépne. Másik kezemmel elsősorban az arcát támadom, megpróbálom megragadni és két ujjammal, a karmokkal kikaparni a két szemét, vagy legalább az egyik és az arca többi részét is megsebezni. Számítok arra, hogy időközben belém harap vagy a másik kezével támad, de akkor sem állok meg, hanem folytatom tovább, hogy lehetőleg minél előbb sérülést okozzak neki. A még teljesen ép térdemmel megpróbálok ránehezedni és olyan helyzetet felvenni, hogyha egyszerűen el akar hajítani vagy megfordítani és lenyomni a földre, akkor belé kapaszkodhassak és még egyszer elránthassam. Ismét a gyorsaságomra próbálok hagyatkozni.

Gyors vagyok, de nem eléggé, Szehmet gyakorlatilag karmaival leszakíthatná a hátam, mire én meg tudom sebezni a karját. Nem értem, hogy miért nem tette és ez egy pillanatra kizökkent. Ebben a pillanatban érzem meg azt a furcsa, misztikus érzést, amit a Nekropoliszban, Wakandában, amikor Bastet kiválasztott. Az auráját érzem, de ez a közelség miatt mégis más. Már nem tekintek rá ellenségként, bármennyire is furcsa ez ebben a helyzetben, és ő sem lát már annak, sajnos a következő támadásom már reflexszerű, így nem tudom megállítani. De Szehmet erejével egyszerűen félre csapja a kezem, mielőtt meg tudnám sebezni. Ezután az első gondolatom, hogy megpróbálok távolabb kerülni és nem támadok vagy védekezek, csak kivárok, de ismét mielőtt cselekedhetnék megragad a nyakamnál fogva, lehúz és megcsókol. Hirtelen több zavart gondolat és átfut a tudatomon.
~ Ezt most miért tette? Az egyiptomi, túlvilági aura miatt... vagy az állatias vonások... esetleg mert nem adtam magam könnyen? Nem értem. De... nem most kellene... mert a harc miatt, vagyis...
Igazából az első pár másodperc után nem is tudok tisztán semmire gondolni, nem foglalkozok vele, hogy hol vagyok és mi van körülöttem. Eddig még nem igen kerültem soha hasonló helyzetbe, mert a magánéletemre soha nem fordítottam elég időt, de ösztönösen viszonzom a csókját. A sebeim még fájnak, de most ez sem zavar annyira, csak próbálok úgy mozdulni, hogy kényelmes legyen. Egyik kezemmel letépem magamról a felhajtott maszkot. Végül próbálok kitapintani Szehmet testén egy szabad felületet, hogy ott ezúttal már óvatosan végigsimíthassak rajta, többször is, karmaimmal csak annyira hozzáérve, hogy az tovább ingerelje. Addig én sem hagyom abba, amíg ő folytatni akarja, csak élvezem a helyzetet, amíg el nem tol magától, vagy hasonló, már ha megteszi. Még az időérzékem is teljesen elvesztem eközben.

Szeráf feltételezett dolgokat, de azokból nem sok minden jött be. A civilek lehettek volna bátrak és harcolhattak volna a gyengeségük ellenére is. Valószínűleg többre becsülték az életüket, mint Szeráf az övéket és a testük sem engedelmeskedett, így végül elájultak. A szárnyast nem zaarta, ha Ramirezt is megpörköli, hiszen nem felejtette el a próbatételt sem, ami a belépője lenne Apokalipszis birodalmába. Ha meg tudta tenni, akkor bizony a tekintetével felgyújtotta Szehmetet és nem törődött azzal, hogy az ellenálló is kap a lángokból. Biztos harcolni fog még akkor is, ha felgyújtják és legalább leköti az istent. Bár most egy kicsit más dologgal kötötte le, amit a szárnyas nem tudott hova tenni.

A gép elnyelte a villámot vagy legalábbis nem kapcsolt ki tőle. Szeráf folyadékot sem talált, ráadásul még egy lény jött elő. Azt kezdte sejteni, hogy az energiatámadásra a gép még több ilyen lénnyel fog válaszolni, úgyhogy nem próbálkozott tovább sem tűzzel, sem azzal, hogy a masina előtt szambázik eltévedt villámokban bízva. Megpróbált felrepülni az érte nyúló villámalak elől és onnan próbálta a pisztolyával kilőni a gépet. Ha talált valami mozdíthatót is, akkor azt hozzávágta a készülékhez teljes erőből. Ha villámmal is támadná valamelyik lény, igyekszik azt elkerülni.

Szehmet nagyon vékony, selyem szerű ruhát visel, így bárhol is érek hozzá, semmi nem zavar meg abban, hogy minden idomát végigtapinthassam. Bal kezemet végigvezetem az oldalán, a csípőjénél is egészen a combjáig amit kicsit feljebb húzok magam felé, jobb kezemmel a nyakánál és mellénél kényeztetem miközben nyelvemmel körülfonom az övét. Egészen belefeledkezem az egészbe, mintha csak ketten lennénk, de ebből a kellemes érzésből a tűz zökkent ki. Fájdalmasan felnyögök majd távolabb tolom magam, és összeszorítom a fogaim, valamitől meggyulladtam, de nem csak én. Szehmet gyorsan reagál, először a saját ruháit dobja le magáról, majd gyakorlatilag rólam tépi le a jelmezt, amit egyáltalán nem bánok. Még ösztönösen oldalra nézek és látom elégni a fekete ruhadarabot, ahogy ezt látom rögtön összeáll bennem a kép. Egy pillanatra még megkeresem szemmel Szeráfot.
~ Argh. Pedig látta, hogy éppen... de... Elfelejtettem, hogy ő nem a társam, hanem az ellenségeim. Tudnom kellett volna, hogy hátba fog támadni, amikor először lehetősége van rá, mégsem számítottam rá.
Főként saját magam miatt vagyok ideges, hogy nem számítottam erre, de ahogy végignézek még egyszer Szehmeten ez az érzés elszáll. Hagyom, hogy oldalra döntsön, majd ő kerüljön felülre, elmosolyodom, ahogy így is végigmérem. Mikor meghallom a morgást, utána pedig látom aranyszínűre váltani a szemeit már értem mi ez az egész, ő is Bastethez tartozik, ezért tetszünk egymásnak. Bár még mindig nem látom tisztán a helyzetet már nem vagyok zavart. Ismét letámad, aminek csak örülök. A lapockájától a gerince vonalán simítok végig a hátán, még inkább magamhoz fogva őt, majd ha leértem ráfogok a fenekére. Ezután a másik kezemet a hasán vezetem végig, majd kicsatolom a saját övemet és ki is lazítom azt. Ha ez megvan akkor mivel alul vagyok kitámasztom a lábaim, ezzel az ágyékomat Szehmetéhez nyomom, hogy érezzük egymást. Nem tudom meddig akar elmenni, de érzem, hogy képtelen vagyok ellenállni neki.

Szeráf nézett és gyújtott, de nem ért rá azzal foglalkozni, hogy mi lett az eredmény. Csak remélte, hogy Szehmet nem fogja átvenni az irányítást Ramirez fölött. Amíg egymásban vannak, addig egyelőre nem zavarják itt, bár egy kicsit jóleső érzéssel töltötte el, hogy pont ezt a pillanatot tudta elrontani a tűzzel. A fiú még mindig tele volt rosszindulattal és kárörömmel.
A villámok meglőtték a szárnyait és ez eléggé fájt neki, de fel is bőszítette. Gyors volt, de nem volt gyorsabb a villámoknál. Közben lőni még volt idő, de még az ő éles szemeinek is kevés volt az a fény, ami jött az ablakon át és a villámlényből. Jó lett volna kérni egy fejlámpát is Víziótól, de hát fene tudta, hogy itt kimegy a villany is...
A rátámadó lény érintése csak egy kicsit rázta meg és Szeráf arra gondolt, hogy ha ez képes ütni, akkor őt is lehet ütni vagy egyéb közelharci fegyverekkel megsebezni. Ha tudta, akkor még meglőtte a pisztollyal is, de inkább a kést akarta belevágni. Először a karokat próbálta támadni, hogy a szorítás engedjen, utána a nyakra célzott a késsel, ha tudott. Ha semmi nem vált be, akkor páros lábbal próbálta hasbarúgni a lényt.

//+18//
Mialatt végigsimítok a hátán Szehmet végigkarmolja a mellkasom és a hasam, felszisszenek az élvezettel vegyes fájdalomtól, de a vadsága csak tovább fokozza a bennem lévő feszültséget. Látom, ahogy a sebeim azonnal összeforrnak, és oldalra tekintve már a térdem sem vérzik, valamilyen gyógyító aurája lehet, furcsa mert igazából az jut elsőre az eszembe, és annak örülök, hogy így nem fogom összevérezni a testéhez tapadó finom bundáját szex közben. Mikor kilazítom az övem, ő egyszerűen egy mozdulattal leveszi rólam és az alsóneműm is letépi, ekkor már én is legalább olyan türelmetlen vagyok mint ő. Úgy helyezkedik rajtam, hogy szinte felkínálja magát, ekkor érzem, hogy szívem erősen pumpálni kezd és sokkal merevebb vagyok, mint eddig.
Nem várok egy másodpercet sem, egy mozdulattal hatolok be, hogy végre belülről is érezhessem. Először lassan és mélyre hatolok, minden részét kiélvezve ennek, majd határozott és ütemes tolásokra, lökésekre váltok át. Figyelem az ösztönös válaszmozdulatait és próbálok teljesen ráhangolódni Szehmet mozgására, próbálok minden részemmel úgy mozdulni, hogy neki jó legyen. Bal kezemmel megragadom az oldalát is, hogy egyszerre még többet érinthessek belőle. Egy kis idő után, amikor már mindketten felvettük egymás ritmusát, egy percig csak a szemeit nézem, hogy elveszhessek a gyönyörű vörös lélektükreiben, miközben még mohóbban teszem magamévá. Ha kicsit jobban kiegyenesedik ebben a pózban, akkor az oldalán lévő kezem a mellére teszem és mindkettőnknek egyaránt élvezetes mozdulatokkal kezdem el masszírozni, ha viszont közelebb hajol kicsit előrébb tolom a felsőtestem, hogy összefonhassuk a nyelveinket. Végül egyre jobban kezdem gyorsítani magam, a képességemmel is, hogy Szehmet vágyait még jobban kielégíthessem.

A szárnyas most már nagyon nem értette, mi van. A lány oda tudta őt nyomni a plafonhoz, de ő nem tudta azt megérinteni, megkéselni. Mintha valami tolóenergia lett volna, semmi egyéb. Utána pedig előjött az, amit a jövőbeli Seattle-ben szerzett: a Hentes szimbiontája. Rákapcsolódott az energialényre. Közben már Szeráf teste több helyen megégett és ahogy a lényt elborította a másik, elengedte a szárnyast, aki a földre zuhant. Nem törte el semmijét, de az égési sebek mellé néhány foltot is szerzett, ebben biztos volt.
Pont Pók mellé zuhant és igyekezett kihasználni, hogy a másik lény eltűnt. Ha a szimbionta átvette az uralmat, akkor most a villámlény talán nincs eszénél, ahogy Szeráf sem volt, mikor az élösködő vette át a hatalmat. Azzal még nem foglalkozott, hogy talán vége az amnéziának, ha sikerül kinn tartani a dögöt. El akarta pusztítani ezt a villámlényt. Első gondolata az volt, hogy a szimbionták érzékenyek a hanghatásokra és a tűzre. A kését odaadta Póknak és rákiabált:
- Csináld a legidegesítőbb hangot a naginatáddal és ezzel! Köszörüld vagy üsd össze, mindegy, de csináljuk ki ezt a rohadékot!
Lehet, hogy nagyon nagy hülyeség volt, ami eszébe jutott, de sajnos ő nem volt egy lángész. A másik dolog, amivel próbálkozott, az volt, hogy messzebb, hátrébb repül és a tekintetével megpróbálja felgyújtani a szimbionta és a villámlény együttesét.
~Szarul állunk, Ramirez meg csak ott dugja az istent...

Végül a kettőnk közti összhang miatt az egész sokkal élvezetesebb. Miután vége, egy ideig hallgatom Szehmet szívének verését és minden lélegzetvételét, miközben kicsit én is kifújom magam. Mire reagálhatnék, valami elrántja tőlem és az elektromos áram azonnal ki is üt.
Lassan újra eszméletemhez térek, körülnézek a teremben. Nem először történik meg velem, hogy elsötétül minden és egy börtönben ébredek, így nyugodtan kezelem a helyzetet. Végignézek magamon, a ruhám szét lett tépve, arra még tisztán emlékszem, így a vörös köpenyt magamra terítem, lehetőleg tóga szerűen, hogy ne mozdulhasson el, majd a sérüléseim nyomait, az orrom, a térdem, az oldalam és hátam ellenőrzöm. A többieken is végignézek, a sebeik alapján, ők jóval rosszabbul jártak, mint én, de nem tudom konkrétan mi történt, ez zavaró. Ezután a termen nézek végig, a sötétség ellenére próbálok felismerhető pontokat, falakat, rácsokat, ajtókat találni, bármit ami támpont lehet. A technológia fejlettsége miatt nem hiszem, hogy ki tudnánk jutni a teremből, ahogy az előző alkalommal se ment, ezért inkább csak felülök és ha tudom a hátam egy falnak támasztom. Nem sikerült, Vízió nem tudott bejutni. Ettől még próbálok valamilyen kiutat keresni, egyelőre még csak szemmel. Eközben gondolataim ismét Szehmetre terelődnek.
~ Még elviseltem volna egy második mentet... Volt még mindkettőnkben feszültség, jó lett volna levezetni ha már a karjaimban tarthattam őt. Bár... különös, azt hiszem a szeretkezéstől és az aurájától függetlenül is mintha vonzana, kezdene elvarázsolni.
Belém hasít a felismerés, mire először zavartan megvakarom a tarkóm, majd lehajtom a fejem és a padlót nézem, de ezt se bírom sokáig, így kifújom a levegőt és felemelem a tekintetem, majd a plafont kezdem bámulni.
~ És ő Heka anyja... és még ennél is kínosabb, hogy neki is el kell majd mondanom.
Próbálom elterelni a gondolataim erről, így Pók és Szeráf felé fordulok, várom mit tesznek.
- Elmondjátok mi történt? Szinte minden kiesett... ami a harcot illeti. - kérdezem minden ellenséges éltől mentesen.

Hamar jött a képszakadás. Szeráf még érezte, hogy nagyon fáj mindene, ahogy hátraröppen és amikor tüzet akart csinálni, akkor ájult el.
Egy sötét teremben ébredt, úgy látszik, csak annyit látott, hogy a társai itt vannak. Még érezte a görcsöt és beugrott neki az az áramütés, ami ezt okozta. Fájt mindene. Próbálta végiggondolni, hogy mi van most. Nem sikerült kikapcsolni a védőrendszert, elkapták őket az őrök és ki tudja, milyen börtönbe lettek bezárva. Ha meg nem is halnak, több évszázados kínzásra számíthatnak, kiindulva az épületben látottakról. Szeráf ezt nem fogja annyiban hagyni.
Megtapogatta a ruháját, hogy megnézze, a pisztoly megvan-e még. A kést Póknak adta, így azt a hatkarú tudja, hogy megvan-e. Kezdte erőltetni a szemeit, hogy honnan jön a fény, amiben a társait látja. Tapogatózott, hogy lehet-e bármilyen kis mozdítható dolgot találni. Eszébe jutott a trükk, amivel Rozsomák kijátszotta a Zyro őreit, egy egyszerű kődarab. Rést vagy bármi használhatót keresett. Amikor Ramirez megszólalt, akkor Szeráf nem túl barátságosan válaszolt:

- Ramikám, jót dugtál, amíg mi próbáltuk megoldani a feladatot és az életünkért harcoltunk? Miattad van az egész. Ha nem a farkad után mentél volna, lehet, hogy már ki lenne lőve a védelmi rendszer és úton lennénk hazafelé. De úgy látom, rá is fáztál, mert akármekkora isten, Szehmet is csak egy mocskos ribanc. Arra kellettél, hogy egy kicsit játsszon, élvezkedjen, aztán bedugott ide a börtönbe velünk együtt. Na, megérte, te világok megmentője, dicső hős?

A szárnyas eléggé felhergelte magát ahhoz, hogy a sértő szavakon felül még balhéba is keveredjen. Ránézett a köpenybe csomagolt ellenállóra és megpróbálta lángra lobbantani először annak a fejét, aztán az egész testet úgy, ahogy volt. Ha ez sikerült, akkor igyekezett távolabb maradni. A tűzre majd jönnek az őrök és azokkal talán lehet valamit kezdeni. Kree harcosok ellen max az eszük lesz jó. Már eddig is volt alkalmuk meghalni, de túlélték. Szeráf most is mindent meg fog tenni, de a Párducra nagyon berágott.