Exiles 7: Legkiválóbb Nemzedék

Egy realitás, amiben még tombol a második világháború pokla.

Istenek feletti igazságomat nehéz elfogadnia a halandóknak, de még nehezebb magának a valóságnak, ami nagy fényességgel meg is szakad. Tök király, már a világoknak is külön tudok parancsolni. Innentől értelmetlen az egész. Érkezik még három alak.
~ Ohh királyság van. Itt van Ralf is. Beindulhat a buli.
Az Időbrókerrel már nem foglalkozok, az összes világ az enyém, az összes realitás az enyém, az egész lánc az enyém. Nincs értelme annak amit mond, nem tud kényszeríteni, egyikünk felett sincs hatalma. Én magam engedem meg neki, hogy azt tegye amit most tesz. Lazán lesétálok Ralfhoz és pacsizok vele. Attól függ milyen kedvében van, annyira hivatalosan. Két Isten egy realitásban, kezdhet mindenki futni.
- Csé Ralf. Helyzet? Te is meghaltál? Egész jó erre a buli, mindenkinek táp képessége van a társaságból. Nézz körül, hátha látsz egy-két menőt. Látom hoztál egy jó csajt is.
Stílusosan kimérten beszélek, szép szüneteket hagyva, hogy összeálljon a kép. A helyzettel nem foglalkozok. Végignézek a jó nőn, lejjebb emelve a napszemüvegem. Engem nem érdekel a csata, meg a szétbombázott Berlin. Annyiszor halok meg, ahányszor akarok. A második világháború egy laza kis délutáni iszogatás volt a szombat hajnalaimhoz képest. Jah. A csaj fontosabb. Pont nem az esetem.
- 1945-ben, a nácik kitalálták, hogy Ramirez, Killbane, Ralf, Kofy és én menjünk el szabadságra. Ez lett a vége.

Fel vagyok készülve a halálra, már elfogadtam a tényét annak, hogy az időm lejárt, s egy rész a fejemben kifejezetten örvend annak, hogy a távozásom erről a földről nyugodtan és csendesnek mondható. Lehunyom a szemeimet ahogyan egyre tompábban érzékelem a világot, s már-már teljesen magához ölel a semmi mely az életet követi, de az utolsó pillanatban, mielőtt ténylegesen az összes teher megszűnhetne, a lábaim alatt talajt érzékelek, hangokat hallok és a gravitáció más irányból kezd hatni. Hamar kinyitom a szemeimet, rádöbbenve, hogy már máshol vagyok, ami pedig furcsa, hogy kifejezetten élőnek érzem magam, ám ennek mégis a másvilágnak kell lennie, mely ezek szerint létezik, vagy mégsem? Egy kisebb csapat az első dolog amit megpillantok, majd pedig egy alak jelenik meg és kezd hosszas magyarázatba azzal kapcsolatban, hogy miért is vagyunk itt. Türelmesen hallgatom végig és veszem be az elhangzott információkat, ezek alapján pedig könnyű összerakni a képet, miszerint a halálomnak nem lett volna szabad megtörténnie. Érdekes tényező, s úgy néz ki, hogy ebből a helyzetből csupán két kiút van, a siker és a halál. Miután az alak eltűnik, elemzően tekintek végig a többieken, az egyik kezemet már ösztönösen a kardomon tartva a biztonság kedvéért, hogy megfelelően gyorsan tudjak reagálni ha valamelyik úgy gondolná, hogy bármilyen indokkal élve megtámad, de a részemről egyenlőre különösebb vonásokat nem mutatok, egyszerűen felmérem őket, megnézem a felszerelésüket és egy kezdetleges képet határozok meg róluk, melyről pontosan tudom, hogy mennyire pontatlan lehet. Ahogyan az egyik beszélni kezd a város felé irányítom az azóta is rezzenéstelen tekintetem és így veszem távolabbról jobban szemügyre, teljese zavartalanul, de nem leengedve a védelmem, bár a zavartalan része addig tart amíg egyszer csak nem...
~ PUSZTULÁS!... Nem, csendben maradsz, MEHEHE... Láttátok azt az egyet? Hát nem helyes? Muszáj neked is kezdened?... De annyira helyes! Undorító vagy, mind azok vagytok. Ez, ez fájt... Hehe. Ugyan, ne foglalkozz vele. Nem lehetne ömm... Befejezni a-a fölösleges marakodást? Téged ki kérdezett? Mert, csak neked lehet beszéli? Mégis ki adott rá engedélyt hog-- Csendet ~ Intem csendre a hamar kialakult hangzavart a fejemben, egy kivétellel.
~ Rombolod a hangulatot mint mindig drága. A csend neked is szólt. ~ A vezetőnkre tekintek végül hűvös tekintettel, kicsit nehezemre esik ezt elhinni, egy idegen csapat, ki tudja, hogy mennyire megbízható vagy ellenséges, valamint egy idegen alaknak kell elhinnem, hogy az életemért kéne összedolgoznom velük. Kérdéses, hogy összességében mennyire hiszem el, de más választásom nincs, együtt kell dolgoznom velük, a lapjaim túl korai felfedése nélkül.
- Merre? - Ne húzzuk az időt.

Még el sem kezdődik igazán a küldetésünk, mikor fényesség vesz minket körbe és egy újabb helyre kerülünk.
Megjelenik előttünk az időbróker és néhány új arc.
~ Most mi a fene van? Kavarodás? Jó szöveg, ezért tűnt el a csapat fele?
A rizsát megint elmondja, de nem szólok közbe, elvégre vannak akik ezt először hallják, de én nem így a rizsa közben felmérem az újonnan érkezőket.
Lev reakciója nem tetszik, mert ha két tökkelütött lesz a csapatban az senkinek se hiányzik.
A vezetőnkre nézek aki szerencsére lerendezi őket, mielőtt én nekem kellene és még a feladatot is elmondja, mm nem túl konkrétan, de ez is valami.
- Végre egy jó ötlet.
Reagálok Antoine szavaira, majd megindulunk a város felé, legalábbis én, ha a többiek nem jönnének akkor intek nekik, vagy végső soron, akkor Antoinhoz fordulok.
- Hagyjam a többieket it vagy hozzam őket erővel? Nekem édes mindegy.
Kérdem, majd képesség demonstrációval vagy anélkül mondom el pár szóban ki vagyok.
- Magnus Lensherr vagyok, magnetikus erők birtokosa.
Zárom rövidre bemutatkozásom miközben megyünk.

Miután átfúródott a fejemen a fém, alig egy pillanatig ölelt körbe a sötétség, miután kinyitottam a szemem. Ahogy körbenéztem, több figurát is láttam magam körül, és az egyik nem volt más, mint Magneto. Meglepett tudatom ösztönösen nyit egyirányú csatornát a többiek felé, próbálom kiolvasni a fejükből, hogy hol vagyok, és hogy mi történt. Ha ez sikerül, akkor megtudhatom, hogy Magneto nem az a Magneto, aki ellen annyit harcoltam, főleg az emlékekből kiszűrődő beszéde alapján vonom le a következtetést, hogy az ő intelligenciaszintje messze ellenfelemé alatt van.
Megpróbálom kiolvasni társaim erejét, és képességét is, és felállítani egy veszélyességi sorrendet is. Magnetoról nem tudok semmit, ezért egyelőre őt teszem a legnagyobb ellenségemmé. Közben elmosolyodom, amikor Levi felém sétál, és lepacsizok vele. Ha látom az emlékeit, akkor tudom, hogy nem engem ismer, de egy másik énemet. Megérdemli, hogy barátként köszöntsem.
- Szasz Lev. Mi újság? - vigyorgok rá, majd a többiekre nézek.
- Ralf Shaw vagyok, zabhegyező. Képes vagyok bármilyen zabot kihegyezni. - mondom, és figyelem a reakciókat. Közben a Tallusos fickóra nézek és megpróbálom kiolvasni a gondolataiból, hogy valóban mit mondott a Tallus. Ezek után torz mosolyra húzom a szám, hiszen tetszik az ötlet, hogy mentsük meg Hitlert. Ha nem ez lenne a feladatunk, akkor valószínűleg átírnám az emlékét, hogy mégis ezt gondolja. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy Magnetonak ugrasszak mindenkit, de inkább elvetem. Túl hamar vége lenne akkor a szórakozásnak, először fárasztom egy kicsit az öreget. Mivel eddig nem foglalkozott velem, valószínű nem is tudja, hogy ki vagyok. Ellenben a tudathasadásos csaj érdekes alany. Felizgat ez a betegség, szinte ösztönösen vonzalmat akarok kelteni benne irányomba, de végül elvetem a dolgot. Ráérunk arra később is, előbb mentsük meg a náci Führert, akit bábommá teszek, és én leszek a Harmadik Birodalom Császára.

Miközben a homloklebenyemhez érintem a kezem, és koncentrálni kezdek, vezetőnkkel kezdem a sort. És nem nyert, valamiféle mentális védelme van, amin nem jutok keresztül. Biztos ő is valami speciális mentalista guru, mint én. Haladok tovább, a csajszi következik. És puff!
Villanás, fájdalom, agygörcs. Olyan, mintha lecsupaszítottam volna a koponyám, és most mindenki azt ütné baseball és golfütőkkel. Egyszerre. Túl sok gondolat, túl sok emlék és személyiség, az egész olyan, mint egy magyar vígjáték, követhetetlen, és minden másodperce fáj. Próbálnám bontani a kapcsolatot, de már túl késő. Tudom mi következik, volt már ilyen. Miközben elhomályosodik minden, már érzem is, ahogy a testem nem kapja meg a szükséges parancsokat túlterhelt agyamtól, és összecsuklok, mint egy báb. Mire a földre érek, már magához ölel a teljes sötétség.

Lassan mozgásba lendül a társaság, legszívesebben pedig már leszakadtam volna, de egy mező közepén nem sok értelme, nincs hova elrejtőzni, legalább is nem ilyen felszerelésben, a városban már egy fokkal könnyebb lesz, az épületek tökéletes haladást fognak biztosítani, az árnyakban pedig könnyű elrejtőzni, még nappal is. Némán haladnék tovább de egy tompa puffanás hangja csapja meg a fülem. Azonnal sarkon fordulok készen arra, hogy bármikor előrántsam a kardot és támadjak, de úgy tűnik, hogy csak az egyik újdonsült társam esett össze.
~ Bárcsak láttam volna, de legalább nagyot szólt! Hogyne, haladjunk inkább. De segítenünk kéne neki, nézz rá, elesett lélek. Egy elesett férget látok, az ilyeneknek pusztulnia kell. PUSZTULNIA! Ez hideg volt... Gyerekek csak lazán! Dobjatok érmét azt masírozzunk a városba! Csak lelassítana minket. Akkor sem hagyhatjuk csak úgy itt! Mégis miért nem? Miért lenne ő kivételes? ~ A harc még egy jó ideig folytatódik a fejemben, de nem foglalkozok vele különösebben, ameddig nem egymás torkának esnek neki addig nem szólok bele, csupán a vezetőnkre pillantok, amint pedig eldönti, hogy mi legyen vele indulok tovább, ha csak nem nekem kéne valamit kezdeni vele. Különben ugyan olyan csendben mint ahogyan eddig haladtam folytatom tovább az utat, figyelve a környezetet, hogy ne érhessen váratlan kellemetlenség...
~ Hé jégkirálynő, amúgy nem kéne megejtenünk valami bemutatkozást? Nem. Mé' nem? Idővel rá fognak jönni, addig pedig fölösleges felfedni a lapjainkat. Avagy nem bízunk bennük. Ne is, ijesztőek. Szerintem imádni valóak, én a helyünkben bíznék bennük. Nem, vita lezárva. ~

És megint kezdődik minden elölről, szerencsétlen halottak próbálják visszaszerezni az életüket és terveket alkotnak, szerveződnek. Szerencsére én már régen felülemelkedtem ezeken a kicsinyes korlátokon. Ha kegyelemért könyörögnének a lábam előtt és a hosszú hajú csajszi elszórakoztatna az elkövetkezendő fél órában, akkor simán visszakapnák az életüket csettintésre. De anélkül nem vagyok annyira jófej, jah vigyáznom kell tökéletes híremre. Ralffal közben csekkolok, minden rendben van vele ahogy látom, kicsit sötétebb a megjelenése mint szokott lenni, belehallgatott néhány metál albumba. A nekem szóló kérdésre lazán odanézek, felcsapom a napszemüvegem, utána enyhén leemelem, majd oldalra biccentek a városra. Király vagyok.
- Mindent tudok a realitásról. Ezerkilencszáznegyvenöt, az orosz vörös hadsereg elérte Berlint, a németek utolsó védvonalát. Utcáról utcára, sarokról sarokra kell előre hatolniuk, tankokkal és gyalogsággal. A nácik négyszázezren vannak, az oroszok két és félmillió katonát vonultattak fel. A Reichstag körüli részeket ütegekkel addig lőtték amíg minden fal maximum öt centis magasságú lett. A nácik a szuperkatonáikat lazába elküldték nyaralni, csak hogy jobb legyen a buli. Mire a harc ténylegesen elért a Reichig, Hitler öngyilkos lett. Nem vágom annyira a sztorit, nem figyeltem minden részére. Az még megvan, hogy utána a megmaradt nácik egy része ment a délisarki bázisra, másik részük a holdbázisra, néhány meg Dél-Amerikába, jah és Hitler klónja még éveken keresztül élt az USA-ban. Semmi különös.
Nosztalgikusan beszélek a régi szép időkről. Nem foglalkozok a többiek felsőbbrendűnek tűnő megnyilvánulásaival, hozzám képest porszemek. Ralf időközben rosszul lesz és kidől. Megint túl lőtte magát.
- Csörögjetek mobilon ha jó a buli!
Szólok hanyagul hátra, amikor elindulnak. Még mindig az enyém az összes realitás, még mindig az enyém az összes hatalom, még mindig az van amit én szeretnék és az Időbróker még mindig az én emberem. Senkinek nincs hatalma felettem. Odamegyek Ralfhoz, összeszedem a cuccait, letörlöm az arcáról meg a szájáról a vért. Két gyors pofonnal ébresztem, ha szarul van csak simán húzom a lábánál fogva. Kinézek egy alkalmas irányt a várossal ellenkezően, bármerre ahol város vagy élet van és nem az ahova a többiek tartanak. Kéne már egyet inni.

A csapat együttműködési elve nem áll túl jól. Lev teszi a magáét, a másik akit ismer összeesik vérző orral.
~ A sisakomtól kidöglött volna egy telepata? Vagy van egy másik is közöttünk aki elintézte. Ahogy végignézek a társaságon, azonban elvetem ennek a lehetőségét, hacsak nem a szótlan nő lenne az.
Mielőtt fel kellene emelnem az ájultat Levi elkezdi húzni őt teljesen rossz irányba, a "vezetőnk" pedig mondja hogy hagyjuk őket, szóval nem kell a kisujjamat se mozdítani, hogy velünk repüljenek a tagok. Én pedig csak föld felett pár centivel repülök csak a többiek után, bár nem elől megyek, de azért nem szívesen lépnék taposóaknára ezen a háborús helyen.
~ Remélem a többi nem kattan be.

Nem sokat adok annak a tényére, hogy az egyik elvonszolja a másikat egy teljesen másik irányba, mivel lényegében egyet értek a csapat vezetőjével, aki zavaró tényezőként működhet annak nincs itt helye. Igaz zavaró tényező lehet az eddigi némaságom, azonban hajlandó vagyok közrejátszani és eddig nem mutattam fel semmit, mellyel különösebben zavarnák bárkit. A nyugodt sétálást egyetlen dolog zavarja meg, Mr. Long hozzám intézett szavai. Teszek még néhány lépést majd pedig megállok és az egyik vállam felett nézek vissza rá.
~ Itt a lehetőség, látod? Nem csak helyes de még kedves is. Ide ne nyálazz... Csak... Csak menjünk tovább. ~ A tekintetemről továbbra sem olvasható le semmi, de végül kevés gondolkodás után szembe fordulok vele, magam mellé szorítom a karjaimat és finoman, kimérten meghajlok az irányába.
- Sarah Storm. - Szólalok meg végül nyugodt hangon, majd pedig néhány másodperc után felegyenesedek és folytatom tovább a sétát. Végül is úgy ítéltem, hogy kénytelen vagyok megbízni benne és a többiben is melyek itt vannak.
~ Ebből baj lesz, ebből még nagyon nagy baj lesz. Tesó, túl sokat pánikolsz, hallod a csávóval valószínűleg nincs semmi gáz, ha meg mégis flepnis hát akkor ez van. Nem tudnátok befogni?.... Nem, akkor túlzottan halott lenne a hangulat! Te leszel halott hamarosan... HALOTT! Ajj ugyan, túlreagálod, de a csend akkor sem ide való. MIT MONDTAM? ~ Egy pillanatra egy ponton megfájdul a fejem, de hamar alábbhagy ahogyan megelőzve a további belső kellemetlenségeket közbeszólva elfojtom, valószínűleg csak elnapolom a problémát. A haladás amúgy probléma mentes, egészen addig, amíg mögöttünk be nem csapódok egy lövedék. Első dolgom az, hogy fedezékbe vetődöm és nekivetem a kődarabnak a hátam. Nyílt téren vagyunk fényes nappal, feltűnés mentesen amúgy sem lett volna lehetőségünk közelíteni, itt pedig továbbra sem tudok kiválni a csapatból, hogy árnyékként kövessem azt, arra továbbra is a városon belül lesz lehetőség. Mindenesetre is oldalra biccentem a fejem és kinövesztek egy alkart a nyakamból, a tenyér közepén egy szemmel.
~ Keresem... ~ Próbálom kiszúrni a lövészeket az ablakokban vagy tetőkön, esetleg utcán.

A srácok lelépnek arra én meg húzom Ralfot az ellenkező irányba. Csörögnek ha baj van. Nekünk buliznunk kell este, csajoznunk, összeszednünk három gyereket, elvetetni őket és összeszedni Sztálin tigrisét amit részegen loptunk ki a lába alól, amíg aludt. Nem zavartatom magam simán húzom Ralfot a fűben a lábánál fogva, a lényeg, hogy baja ne legyen. Én már régen a létező realitások felett állok, meg sem kell említenem, hogy nem jelent rám veszélyt az egész világháború egyben. Menet közben hangosan dúdolok egy ritmust magamban és bólogatok rá, ha már a kezeim foglaltak.
- WE'LL BE COMING BACK FOR YOU ONE DAY!
Elkap a lendület és hagyom neki, még a szöveg is passzol. A ház mellett leteszem a földre a srácot és körülnézek. Minden be van deszkázva szóval nem sokat foglalkozok a hellyel. Nem fogom itt az időmet vesztegetni, ahhoz túl tökéletes vagyok. Lazán ellenőrzöm a hordót, az egyetlen meggyőző elemet, hogy van-e benne ital. Ha igen akkor gurítom azt is magam után. Kimerültem, érzem, ezért megállok. Természetesen semmilyen külső hatás nem zavarhat. Veszek egy nagy levegőt, megragadom hátul a fejem, másik kezemmel az állam alatti részt és egy mozdulattal kitöröm a nyakam. Nem számítok semmi másra. Feltámadok, új test, teljesen kipihent, új felszerelés, lazán odasétálok a hullámhoz, elveszem tőle a mobiltelefont és a napszemüveget, amit át is dobok Ralfra. Aztán húzom tovább át a mezőn, betájolok egy közeli városnak tűnő helyet és indulok is.
~ Nem hagyom, hogy bármi is megállítson. Annyira jelentéktelen ez az egész hozzám képest. Azért majd be kellene segíteni a náciknak, ők menők voltak, de előtte buli.