Egyéb helyszínek

Minden más egyéb helyszín, az erdők, a tengerpart, a tenger és az utcák a szigeten.

A visszatérésem után megtarthattam a csapat vezetői pozícióját, amit nem éreztem teljesen logikusnak, de úgy tűnt még mindig én vagyok a legjobb választás. Elfogadtam, és újult erővel vetettem bele magam a gyakorlatozásba. Szokatlan volt az új test, főleg a szárnyaim miatt, és sok korábbi mozdulatsor teljesen máshogy, vagy egyáltalán nem ment. A megszokott harctéri mozdulatok, gurulás és vetődés az említett részek miatt szinte teljesen ügyetlenre, amatőrre sikerültek. Ez természetesen nem csökkentette elhivatottságom. Mikor megkaptuk a hírt, hogy edzőtábor lesz, kissé több időt szántam az előtte lévő időben arra, hogy rabokat térítsek meg, gyakoribb lett a börtönlátogatásom, hogy feltöltsem a túlvilági erő-tartalékom.
A kiképzés keményebb volt, mint számítottam rá. Nem tudtuk hova vittek minket, és meg kellett szakítsuk a kapcsolatot a külvilágtól, miután aláírtunk egy titoktartási egyezményt. Ezzel nekem nem volt gondom, a seregnél se tarthattam a kapcsolatot senkivel, meg amúgy is, nem is lett volna kivel beszélgessek. Ellenben a hely ahova mentünk már önmagában brutális volt. Állandó volt a meleg, és a magas páratartalom, ami csak még elviselhetetlenebbé tette az egészet. Néhány újonc is érkezett, a Xavier iskola diákjai, mutánsok. Gondoltam más bánásmódban részesülnek majd, mint mi, számukra is kemény lesz, de elviselhetőbb is. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Nem elég, hogy ugyan abban a kiképzésben részesültek, de mellette még az iskolai kötelezettségeiket is el kellett látniuk. Maga az edzés pedig brutális volt. A reggeli után futnunk kellett teljes felszerelésben, ez nálam pluszban még egy hámot is jelentett, amivel a szárnyaimat rögzítettem, hogy az ellenállás ne akadályozzon jobban, mint alapból. A testem remek fizikai kondícióban volt, ami sokat segített. Próbáltam segíteni a többieknek is, nem előrerohanni, hanem tartani a tempót a csapattal, lelkesíteni őket, ami talán még keményebb volt, mintha a saját tempómban futnék. A fiatal lánynak, és a nőnek átvállaltam volna a felszerelésüket is, de nem engedték. Erőnléti edzések, itt elérhettem a fizikai határaimat, és próbáltam azokat túlteljesíteni, illetve elméleti oktatások, ami fizikailag kellett, ezek rövid pihenőket jelentettek a testünknek. Ismét futottunk, sőt, búvárkodtunk is, amit nagyon élveztem. Ezeken a kiképzéseken már átestem korábban a különféle elitalakulatoknál, próbáltam átadni társaimnak is a saját tapasztalataimat, és a rutinommal járó tudást. Nem akartam beleszólni természetesen a kiképzők dolgába, de a legtöbb ilyen feladatnál én is kiképző lehettem volna, a tudásom és a képesítésem is meg volt hozzá. A búvárkodást nálam speciális ruhával oldottuk meg.
A lövészet egyszerű volt, ki merem jelenteni, hogy ezen a téren a legjobb vagyok a csapatban, ami érthető is. Vacsora után természetesen futottunk még egy keveset, majd tovább gyakorlatoztunk, edzettünk egészen éjfélig. Természeten nem maradhattak ki a csapatépítő feladatok sem, ahol szintén próbáltam segíteni és elérni, hogy csapatként gondolkodjunk, segítsük egymást.
Éjfélkor a felnőttek mehettek aludni, a diákoknak ilyenkor kellett a leckéjükkel foglalkozniuk. Én is ébren maradtam velük, próbáltam segíteni a különféle házikban, persze amikhez értettem. Csapatvezetőként próbáltam mindig én lenni az utolsó, aki álomra hajtja a fejét.
Kemény volt az egész kiképzés, de átéltem már sok ilyenen. Nagyon jól tudtam, hogy nem szabad feladni, a test olyan dolgokra képes, amiket nem is gondolnánk. Különböző kommandós kiképzések szoktattak a kevés alváshoz, és extrém tűrőképességhez. Az elején totális hulla voltam, de szép fokozatosan kezdtem érezni amit, amit az ilyen kiképzések alatt tapasztalnak az igazán tökös legények, éreztem hogy igazán élek, elöntött az önbizalom, hogy még mindig itt vagyok, és csinálom. Túl voltunk a nehezén, és ezt ünneplően kaptunk egy pihenőnapot is. Nem terveztem totális henyélést, tudtam, hogy akkor regenerálódni kezdenek az izmaim, ezt pedig szerettem volna elkerülni. Bár mindenem fájt, úgy terveztem, hogy futni fogok a mai nap is, illetve beiktatok edzést is délután. Kevésbé intenzívet, hogy azért tudjak pihenni, de továbbra is dolgoztatni akartam a testem.

Minden ment a megszokott kerékvágásban, csak éppenséggel néha részt kellet venni Zack-nek a céges üléseken, nekem pedig pár gaztevőt lefegyverezni. Miután hírét kaptam, valami edzőtábornak úgy éreztem itt lenne az ideje, miként valahova tartozzak, na meg néhány ismeretségre is szert kéne tennem. A magányos farkas lét, már kezdett felemészteni, így ez egy kitűnő alkalom, miszerint ne csak Caldwell tudjon társasági életet élni, hanem én is. Indulás előtt, még pár dolgot elkellett végezni a céggel kapcsolatban, ám aztán tettre kész voltam. Sajnos a dolgok nem teljesen úgy alakultak, ahogyan én azt elgondoltam.  Nem tudtam hova kerültem, s az egész számomra frusztráló volt, mintha csak valamelyik elcseszett tévésorozat szereplője lennék. Az itt tartózkodás alatt lelkileg, valamint fizikailag is megedzették az embert. Az időjárás csak akkor lett volna kellemes, ha az nyaralás közben éri az embert egy jó hideg behűtött sör társaságában, illetve csak addig tartózkodik ebben a pokolban ameddig kedve kívánja. A leginkább megterhelő számomra a reggeli futás volt, hiszen a testem nem igazán edződött meg a jólétben otthon. A menetfelszerelés nem annyira zavart, csak akkor mikor már azzal a nehéz istenverte holmival több perce futsz. Talán Zack örülhet is a dolognak, hisz mikor hazaérünk legalább az általam is használt test megizmosodik. Szerencsémre voltak páran, kik segítettek a nehéz helyzetekben, s ezen felbuzdulva én is próbáltam segíteni abban, amiben jobb voltam. A búvárkodás a kedvenc feladataim közé tartozott. Igaz nem volt Zack katonai könnyűbúvár, ám milliomosként számtalanszor merültünk vele. Akár kellemes, akár pedig extrém helyzetekben. A lövészetben pedig szintén jól teljesítettem, mivel testtársam már megtanított használni ezen eszközre is. Az elméleti oktatást pedig a szokásos, odafigyeléssel kezeltem, ám néha már teljesen elálmosított az a sok beszéd. A mutáns diákoknak persze a nap végére sem szűnt meg a feladatkörük. Este mikor már a felnőttek álomra hajthatták a fejüket, még ők házi feladatokkal törődtek. Kissé sajnáltam őket, ám minél előbb elaludtam, annál inkább használható lesz Zack teste. Az utóbbi időben észrevettem, miszerint a futások már nem is annyira megterhelőek, valamint zavaró helyzetekben is jobban tudok koncentrálni. Még egy szünet napot is kaptunk, melyet saját belátásunk szerint használhattunk. Én a kapcsolatok kiépítésére akartam felhasználni. Igaz már eddig is valamennyire megismerkedtünk, de edzőtéren kívül mégis csak nem feladatként kezeli ezt is az ember.  Később pedig engedéllyel, még a célzást is gyakorolhattam, merthogy érdekem volt, miként abban is jobbá váljak.

Már egy éve a múltban, legalábbis valamilyen múltba, vagyok. Ezalatt sikerült úgy kórházba kerülnöm, mint azelőtt a 30 évem alatt egyszer sem. A tökéletes bukást fokozva az első tényleges küldetésemen majdnem meghaltam. Hónapokat töltöttem a kórházban égési sérülésekkel és csonttörésekkel. Szerencsére kitüntetett kezelést kaptam, így viszonylag gyorsan fel tudtam épülni. Alig fél év múlva már vissza is tudtam térni a programba. Bár a cspat vezetője meghalt, de ő is visszatért. Angyalként. Waynoka után annyira nem lepődtem meg, de azért még hozzá kell szoknom. Október elején jött a hír, hogy mennünk kell egy "csapatépítő edzőtáborba." Nem szívesen hagyom ott a kutatásaimat, de mégis inkább azokat, mint a programot. Ezt a döntés a következő három hétben rengetegszer megbántam.
A kiképzés embertelen volt. Az első hétben óránként a másodikban már csak naponta fontolgattam, hogy kilépek. De bizonyítanom kellett magamnak. Felküzdöttem magam a cégen belül, egy kis futás nem jelenthet gondot. De nem egy kis futás volt. Korán, magas pára tartalommal, több kilométer futás. Harci gyakorlatok, csapat építő tréning és elméleti oktatás. Ez egész éjfélig tartott minden nap. Ezután a velünk tartó diákoknak még tanulniuk is kellet, ami elég lehetetlen feladat volt. Mr. Burton és jómagam is fent maradtunk segíteni nekik. Miután mindenki elment aludni, én még fent maradtam egy kicsit. Elővettem a Mjölnir nyakékemet és azt markolva aludtam el minden este. Nem tudom, hogy anélkül ki bírtam volna-e. Igazából azt sem tudom, hogy egyébként miként bírtam ki. De mindegy is. Már 20 nap letelt és most kaptunk egy szabad napot. Őszintén nem tudom mi értelme, de legalább megnézhetem magamnak a kutató központot. Az talán elég pihenő.

~Ralf Shaw~

Életem legkeményebb 3 hete állt mögöttem, mire végre kaptunk egy szabadnapot. Az elmúlt pár nap nem volt egyszerű, sőt, maga volt a pokol. Szerintem én vagyok az egyetlen a csapatban, aki élvezte az intenzív, embertelen edzést. Ilyen mértékben még sose dolgoztam meg a testem, nem is lett volna meg hozzá a kellő elhatározottságom, viszont az Angyal Program megteremtette azokat a körülményeket, amik lehetővé tették az eddigi legdurvább edzőtábort. Persze, futás, majd kiköptem a tüdőmet, meg szopás is volt, mert gyakran kellett ismételni a feladatokat a többiek miatt. Nem akartam ítélkezni felettük, hiszen én sem tudtam időre teljesíteni a feladatok nagyját, épp ezért nem lett volna rá ésszerű magyarázatom. Ehelyett küzdöttem, és próbáltam teljesíteni, mindig a maximumot hozni ki magamból, és nem érdekelt, ha tudtam, hogy még háromszor le kell futnom a távot, akkor is mindig a legtöbbet próbáltam kihozni magamból. Nem hittem volna, hogy ilyen dolgokra képes a testem...
Emellett voltak természetesen elméleti oktatások, és érdekes feladatok is, nem csak a testünket edzettük. Az egyik ilyen a lövészet volt, amit nagyon élveztem. Életemben először volt a kezemben fegyver, és próbáltam minél jobban használni. A búvárkodás is tetszett, viszont azt kínzásnak tartottam, hogy este, amikor a többiek már alhattak, nekünk még az iskolai teendőinkkel kellett foglalkoznunk. De voltak, akik segítettek, ami jól esett, és nagyban megkönnyítette a dolgunkat.
A pihenő napunkat azzal akartam tölteni, ami a nevét adta - pihenéssel. Úgy döntöttem, hogy elfekszem a kellemes időben, és kiélvezem most először, hogy milyen idővel áldott minket a sors, a kellemes napsütésben.

~Sam Lewis~

Ezek nem normálisak, barmok. Nem értem, hogy a SHIELDnél milyen elbaszott, begyöpösödött, vén faszok dolgoznak, akik ülnek a kibaszott íróasztal mögött, finganak egyet jobbra, egyet balra, aztán úgy döntenek, hogy a most jelentkezett 16 éveseket basszuk a legkeményebb edzésre valaha. Értem én, hogy színvonal, de szerintem az, hogy kicsinálják az izületeim, és az izmaim, hogy húsz éves koromra már ne mozogjon a testem, az nem edzés, hanem inkompetencia. Hamar láttam, hogy ennek semmi értelme, és Sandyvel pakoltunk, hogy mi megyünk haza. Azt vártam, hogy értelmes lesz, hogy edzőtábor persze, kemény lesz, de nem lehetetlen. Annyit nem ér az egész, hogy kikészítsem magam. Ha lett volna egy rendes alapozás, ha a szintünkhöz mért lett volna, és elvárnak mondjuk 120-140%ot, hogy teljesítsünk, azt mondom oké, megpróbálom. Összeszorítom a fogamat, és csinálom. De az, hogy egy felnőtt, szarrá gyúrt, olimpikonokat megszégyenítő testű faszi szenved, és én ezt csináljam végig? Örökre elvesztettem a hitemet a S.H.I.E.L.D.-ben. Nem csoda, hogy kikerültünk Salembe, és robotok vigyáznak ránk, ezekre a nyomorult faszfejekre egy zacskó szöget se bíznék ezek után. Persze próbáltam nem mutatni, nem durcás fejjel köszönni el, mindenkivel lepacsiztam, és kisétáltam az ajtón. Irány vissza az iskolába. Gyökerek. Pestist annak a családjára, aki ezt kitalálta.

//Legalább az első körben szeretném, hogy írjon mindenki, ha nem is vállallja a kari a dolgot, akkor is... erre a userek fele nem írt semmit. Szombaton lesz új kör, aki nem ír addig, azt automatikuan úgy veszem, hogy kiszállt. Aki pedig írt rendesen időre, azoktól elnézést emiatt.//

~Sandy Lewis~

Jó ötletnek tűnt, legyünk világ megváltó nagy hősök....hehe, ez a lelkesedés addig tartott amíg ki nem derült az edzés terv...
Megérkeztünk Sammel és csillogó szemekkel vártam a dolgot, gyanús is volt hogy ugyan ott voltunk ahol a kiedzett tapasztalt katonák, hát biztos lesz valami felmérés és szintre hoznak minket, mint a speckó sulikban ahova ha nulla tudással is mész kis kínzással a fejedbe vernek egy alapot, egy év alatt, gondoltam hogy itt nem lesz rá egy évük, ugyan végülis a jövő szuperhősei, elkapkodjuk és leamortizáljuk a jelölteket, csak akkor tudnám mi a p*csömért hívtak ide fiatal korú "gyerekeket", ez is csak őket minősíti. Szóvaaal, mondhatni rám b*szták a k*rva nehéz menet felszerelést, rendben ez biztos első napi betörés, szívatás akár mi, aztán kemény edzés, nagyon jó volt, kb levegőt nem vehettem, azt hittem itt pusztulok, a harcoknál meg főleg, kaptam az ívet rendesen sajnos, ezt a részt nagyon de nagyon nem élveztem. Aztán jött a lövés meg az ilyenek, az mondjuk buli volt, azt élveztem, nem tudtam hogy ekkorát rúgnak egyes fegyverek, meg az ilyen elméleti dolgok, azok is jók voltak, de aztán ki az álomvilágból, irány megint futni, verekedni meg megdögleni, amíg a nap az éjbe nem nyúlt. Tök jó, pihenhetünk, alig vártam hogy fizikai kontaktusba lépjek az ágyammal amikor az orrom alá nyomták a házit, nem ronthatunk, kössz, van annyi rohadt órám mint a szemét, már azt hogy meg kellett szakítani a kapcsolatot a világgal egy kisebb halálnak éltem meg. Na mindegy, nem adjuk fel...és álomra hajtottam a fejem.
Másnap mindenen fájt kb, és úgy álltam be a sorba, megint a hátamra b*szták a tetves felszerelést, éreztem ahogy kicsit remegek is, nem baj, kibírjuk, bírtam még egy napot, még inkább megszenvedve a dolgot. Ez az ajtóra mutogatás meg, chh, mondjak valamit? Szerintem örülni kéne hogy egyáltalán van olyan aki hajlik arra hogy másokon segítsen és ezért áldozatot vállal, pl ezt a jól elcs*szett edzés tervet végig csinálja.
Day 3. eltört a mécses, megint megéreztem azt a súlyt a hátamon és kialvatlan voltam és remegtem és alig bírtam magam és kb az tartott egyensúlyban hogy ne essek előre, ékkor hangosan felnevettem és lebasztam a cuccot a földre és póker arccal elindultam az oly sokat emlegetett ajtó felé.
-Csinálja ezt az akinek hat anyja van....-jegyeztem meg fél hangosan.
Rá kellett jönnöm hogy a vezetőség egy halom sületlen baromból áll akik természetesen még hasonló edzést se csináltak végig, könnyű az asztal mögül okoskodni, ez alatt a pár nap alatt eszembe jutott a Szovjetunió, kedvenc vezetőnk, a bajszos Sztálin bácsi ideje, 5 éves terv, emlékszünk? Na, hasra csaptak és kitaláltak csak úgy olyan dolgokat, amikhez nem volt elég anyag és lehetetlen volt teljesíteni az úgymond elvárást, vélünk felfedezni némi hasonlóságot, igaz? Én nagyon is, ugyan olyan idióták vannak vezető székben, csak ettől vagyok rosszul jelen pillanat. De mindegy is, kisétáltam és nyugisan mosolyogva pakoltam össze és kb mindenkin keresztül néztem akik nem szenvedték azt az edzést, rájunk szánakozva néztem, hülye az aki ezt vállalja és leamortizálja magát reménykedve hogy mi lesz ha nagy lesz, pfff hagyjuk már, de a tanulság a SHIELD....sóhaj, hagyjuk, nem találok megfelelő szavakat.

// Én elbambultam, bocsánatot kérek, szánom-bánom bűnömet, többet nem fordul elő! //

Az utazás hosszú volt, legalábbis én annak éreztem. Ráadásul, erre még rátett egy lapáttal az is, miszerint az úti célunkat sem osztották meg velünk. Ez meg mégis milyen már? Mintha valamiféle terroristák lettünk volna, vagy nem is tudom miféle titkos ügynökök. Na persze, a S.H.I.E.L.D.-ről volt szó, tehát annyira nem kellett volna meglepődnöm a dolgon. Végignéztem a többieken, egyikük sem látszott nagyon rémisztő alaknak. Aláírtam valamiféle szerződést, amiben megesküdtem, hogy soha a büdös életben ki nem nyitom azt a lepcses számat ennek a bizonyos helyszínnek a létezéséről sem. Oké! Nem gond! Világ életemben tudtam titkot tartani, habár egyébként sem lettek volna barátaim, esetleg beszélgetőpartnereim, akiknek bármiféle információt kiadhattam volna, bármiről. Amikor az ember szinte egyedül, saját magára utalva élte le a fél életét, megszokta benntartani a dolgokat, alkalmazkodni a magányhoz, előnyt kovácsolni az elveszettségből. Noha, erősen úgy nézett ki, miszerint már nagyon is "megtaláltnak" számítottam. Vajon a környezetemben lévő srácok ugyanannyira nagy nehézségekkel néztek szembe? Mindannyiunknak meglehetett a magunk egyedülálló története. Kíváncsi voltam rájuk, fene essen belé, de tényleg! Kegyetlen régóta nem éreztem ehhez hasonló motivációt, vagy az is lehet, sohasem ezelőtt. Végre lehetőség adódott rá, hogy tegyek valamit a közös jó érdekében, ami pedig ennél sokkal többet jelentett, tartozhattam valahová. Néhányan képtelenek lettek volna egyáltalán felfogni, mennyit jelenthetett ez igazából egy embernek. Ember? Rossz fogalmazás. Mutáns. Elhatároztam, hogy keményen fogok dolgozni, nem hagyom magam kiesni az edzéstervből, viszont támogattam mások véleményét abban, miszerint kissé túlzásba estek a fejesek, mikor kiagyalták ezt az egész szitut. A pára! Azt ki nem állhattam, ámbátor olyan mértékben kaptam belőle, majd be sza... Szóval, nem érintett jól a dolog. Az idő ettől függetlenül viszonylag kellemesen napsütésesnek bizonyult. A futással azonban egész életemben jó cimborák voltunk, amiatt sokat nem panaszkodtam. Testalkatomból, valamint múltbéli életmódomból kifolyólag is rám aggathatták a fürge fickó titulust. Bár, őszintén megvallva rövid távon sokkal hatékonyabbnak tartottam magam, csakhogy ez nem túlzottan izgatta azt a hóhért, aki megáldott minket ilyen programokkal. A harcok alkalomadtán rosszul érintettek, párszor seggbe rugdostak rendesen, a zúzódások miatt kényelmetlenül aludtam. Feltéve, ha engedtek bennünket egy keveset aludni egyáltalán. A vezetés sem tartozott az erősségeim közé, ámde hegymászásban ügyesnek tűntem, ahogyan a búvárkodás szintúgy azok közé a feladatok közé tartozott, melyeknek a teljesítését kifejezetten élveztem. Az ifjabb srácoknak mindemellett leckét is kellett írniuk, sajnáltam őket, amiért a rengeteg fizikai megterelés és logikai fejlesztésekkel egyetemben az iskolájukból sem hagyták őket nyugodtan. Ennek ellenére, páran közülük vették az akadályokat. Eleinte előfordult velem, hogy valószínűleg ébren álmodtam a kevés alvásból kifolyólag, egyes időközönként pedig úgy éreztem, egy üveg borért, valamint egy szál cigarettáért kivégeztem volna egy ártatlan embert is, csakhogy az efféle egészségrombolókat magunk mögött kellett hagynunk. Szükséges kegyetlenség? Úgy véltem, igen. A napok azonban teltek, egybefolytak, csináltuk a feladatainkat, szenvedtünk, átkozódtunk, káromkodtunk. Volt, hogy én is meglepődtem magamon, olyan kacifántosan ordenáré szöveget eresztettem az ékesszólás szárnyaira. Az egykori nevelőm minden bizonnyal a haját tépve szaladt volna ki a világból. Aztán jött egy vasárnap, már nem is számoltam hányadik, amit pihenőre osztottak ki közöttünk.
- Hmm, asszem ezt is csak halluzom... Ébredj fel, Archi!- ütögettem meg tenyerem szélével a halántékomat a hír hallatára. Mindenesetre, egyre jobban valósággá vált a dolog, mondhatni, abban a helyzetben a megtestesült álommá. Hirtelen azt sem tudtam, mihez kezdjek hozzá a nagy szabadságom közepette, szóval kimentem kajálni a konyhába. Nem ötkor, hanem fél hatkor, amitől felettébb lázadónak éreztem magam. Aztán elaludtam az étkezde asztalán, tele hassal. Életem egyik legkényelmesebb szundítása volt.

A tengerparti futás kellemesen telt, mikor beértem Dragunovot. Kényelmesen futottam, bár a szemem sarkából láttam, hogy ő versenynek veszi a dolgot, én nem erőltettem meg magam. Könnyedén otthagyhattam volna, ebben nem kételkedtem, de a mai napon nem akartam megdolgozni a testem, és a helyében sem tettem volna, azonban most kiképzésen voltunk, hagytam, hadd tanuljon a saját hibájából. Azonban a békés kis edzésemet megszakította egy robbanás. Az A épület irányából érkezett, és több apróbb robbanás követte. Egyből elkezdtem lefejteni magamról a hámot, miközben a srácra néztem, aki beszélni kezdett, kimondta a nyilvánvalót.
- Rendben, te menj, és szedd össze a többieket, én addig megnézem mi ez az egész. - mondtam, és kitártam a szárnyaimat, majd felrepültem az égbe. Nem akartam elhamarkodottan dönteni, de időt vesztegetni sem. Nem feltétlenül támadás, lehetett meghibásodás is, vagy valami más belső hiba, és az embereknek segítségre lehet szükségük. Ettől függetlenül óvatos voltam, és próbáltam napirányból repülni, hogy nehezebb legyen észrevenni. Nem akartam még túl közel menni, először úgy tervezem, hogy teszek egy-két kört, hátha látok valami gyanúsat, bár ha valaki segítségre szorul, akkor nem tétovázok, egyből odarepülök. Ha megtámadnak, akkor próbálom elkerülni a támadásaikat, és tűzlabdákkal visszatámadni.

A kutató központban örömmel fogadnak. Gondolom nem bánják, hogy legalább a program valamelyik tagjának legyen egy kicsi fogalma is arról, hogy mit csinálnak. Bár kaptunk valamennyi oktatást a technológia témakörből is, de szerény véleményem szerint nem eleget. Nem árt tudni, hoy melyik vezérlő panelbe lökhetjük az embert és melyikbe nem. Én már csak tudom. Ezért vagyok itt. Éppen bemennék és megkérdezgetném a tudósokat, hogy mit is csinálnak, de a sors közbe szól. Egy robbanás rázza meg a szigetet. Az irányító központ robbant fel.
- Gondolom nincsen ekkora robbanásra képes vegyszer vagy eszközök az irányító központban, igaz?- kérdezem a tudósoktól. Elég veszélyes lenne a szervezet effektív feje mellett ilyen veszélyes dolgokat tárolni. Közben több kisebb robbanás is hallatszik. A leglogikusabb magyarázat a támadás. Kell a páncélom. Még ha nem is támadás, a páncélom akkor is jó védelmet ad. Ha jól emlékszem, akkor a szálláson hagytam.
- Megnézem mi történik, maguk meglesznek?- kérdezem tőlük. Ha szükségük van rám, akkor maradok és keresek valamilyen fegyvert, addig, amíg nem evakuálnak. Ha annak vége, vagy nem kellek, akkor vissza sietek a szállásra a páncélomért. Ha ez sikerül, akkor az A épület felé veszem az irányt. A többiek is biztosan ott lesznek.

Finoman szólva sem törődik a vele utazó kollégákkal különösebben. Nem frusztrált a repüléstől. Vagy legalábbis nem attól az, volt már órája róla, de abszolút fogalma sincs hova tartanak egész pontosan és miért kell neki bármiféle konferencián részt venni, amikor szerinte azzal kellene foglalkozni, hogy teljes pszichikai és fizikai kivizsgálást tartsanak annak érdekében, hogy megtudják mi a jó isten folyik itt, de... csak egy nyamvadt kölyök. Nyilván vannak nála sokkal okosabbak, akik tudják mi a teendő. Legszívesebben elővenné a laptopját (amit természetesen magával cipelt) és azt bámulná, mit csinál éppen a Murderworldös alteregója. Legalább mutatnák a repülőn az élő adást, vagy valami! Úgyis ezért vannak itt, nem? NEM?
Fogalma sincs, mit kellene gondolnia az egész szarságról. Ő itt van, a kis avatárja meg amott illeg valahol a streamen élő közvetítésben egy fa tetején ücsörögve. Mi a franc, kérdi ő, mi a büdös franc van? Egy dolog mondjuk, hogy látta a képernyőn saját magát, amint Kevint odakötözi egy fához, meg a neot, amint baktat a kerítés mellett, de... miért vannak ezekről a dolgokról időnként... emlékei?
Annyira frusztrált, hogy inkább előkotorja zsebéből a régi típusú mp3 (alsó hangon is 10-12 éves) lejátszót, fél fülébe bedugja a régimódi fülest és csendesen gubbaszt magában, amíg le nem szállnak, vagy meg nem zavarják. Az aktuális Chase Holfelder számtól egy fokkal jobb lesz a közérzete, de minthogy az "Animal" ugrik be, egyből Felixre villan a pillantása. Nem beszélt vele úgy... ah, igen. A rajzidézős este óta. Nem mintha kerülte volna, egyszerűen csak a jelen események mellett nem maradt ideje rá. Abban mondjuk egyáltalán nem biztos, hogy a másik nem kerüli-e őt.
Halkan sóhajt, karba fonja a kezét mellkasa előtt, a borvörös bőrdzseki halk, csikorgó hangot hallat. Fekete nadrágban van, bakancsban, Game Over feliratú pólóban (ez talán nem volt a legjobb választás), a testén pedig - most láthatatlanul - számtalan helyen rajzok. Paranoid, vagy sem, tanult a youtubeon lekövetett esetből és felkészült. Minden nap újrarajzolja magát és mert ez kezd meglehetősen fárasztó lenni, elgondolkodott már az öntetoválás gondolatán is. Az elég hasznos lenne, még ha nem is túl esztétikus. Nála van a könyve is egyébiránt, a laptop mellett rejti a táskában.
Csendesen gubbaszt az ülésbe süppedve.

X-Men: Iskolák találkozása - A repülőn
16+

Ha a hangulatát kellene összefoglalni: a kibaszottrohadtkurvaéletbe. Úgy nagyjából. Egyrészt: a neo nem repül. Kifejezetten tudatlan ebben az úri sportban, a magasság pedig idegesíti, ha nincs esély arra, hogy a saját ereje és képessége révén túlélje a zuhanást, akkor helytelen itt lennie. Helytelen itt lennie. Le akar szállni. Miért kell itt lennie?
Tényleg, miért? Ahelyett, hogy nyugodtan pihenhetne valahol, és stratégiákat találhatna ki arra, hogy hogyan tegye el láb alól, kutathassa fel azokat ott, a tévében. Elvégre ő itt van, azok otthon vannak, szóval senkinek semmi baja nincs, miért ne ölhetnék le egymást funból? Olyan lenne, mint egy jól fejlett videójáték, csak kicsit random a bejátszása, meg hogy mikor játszanak, vagy mivan.
Nagyon is tudatában van Anton jelenlétének és figyelmének, bár az arca nem látszik, a közelében ül le. Kapucnit húzott a fejére. Nyugtalanítja, hogy minden más iskolai versenyző látni fogja az arcát, tudni fogja, hogy kit keressen ott a szigeten, ki ellen érdemes összefogniuk. Nem lepné meg, ha ezek a töketlen libsik névsorolvasást tartanak mindenkinek a faji képességeivel együtt. Mit keres itt? És mit keres itt Anton?
Valahogy nem boldog attól, hogy a szöszi a szigeten van. Felpillant az egykedvű üldögélésből, egy rég elkoptatott újságot olvasott, kívül motoros újság, belül pornó, különben nagyon unatkozott volna, most összehajtja és Antonra mered. Zenét hallgat, naná. Miért nem rajzol? Mi történt ezzel a világgal?
Igaz, kissé kerülte a fiút. Minden oka megvan rá, hogy elkerülje, bár ezek az okok nem annyira nyilvánosak és publikusak, elég nyilvánvalóak és közszeméremsértőek ahhoz, hogy zavarják őt. Jó lenne tiszta vizet önteni a pohárba, de itt és most? Rohadtul nem alkalmas rá a hely és az idő, de azért...
Nagyjából átrepül Anton mellé, megemelkedik, lehuppan, begörbített ujjával kikanalazza a füléből a zsinórt, és a füléhez hajol.
- Bárki kérdezi, senkinek ne mondd meg a neved és a képességeid. Ha csak lehet ne maradj kettesben más iskolából levőkkel, még a tanáraikkal se. Főleg a tanáraikkal ne. Szerintem ez az egész arra lesz jó, hogy merényletet szervezzenek ellenünk, és megtudják, hogy hányan vagyunk. Mit gondolsz mi lesz velünk a szigeten, ha itt megdöglesztenek? - susog forrón, lendületesen, és a repüléstől frusztráltan. Ráférne valami tömény szesz, de a stewik aligha szolgálnák ki itt.

Cody-nak majdnem egy órába telt mire kiválasztotta, hogy mit vegyen fel. Most ugyanis nemcsak magát, de az iskoláját is képviseli. Azt sem tudja, hogy mutatkozzon be.
~Cody Atkinson igazgatóhelyettes? Ez túl hivatalos. Akkor Cody igazgatóhelyettes? Ez meg olyan komolytalan. Atkinson igazgatóhelyettes? Ez sem tetszik. Nem jó a hangzása. Tanárként eddig nem volt ilyen gondom. Akkor csak mesternek szólítottak. Komoly arccal azt mondtam én vagyok a mester és csak néztek, hogy hú. Jó lenne most is csak ennyit mondani. Na mindegy lesz ahogy lesz. Kicsit lazán, de elegánsan.~
Így is tesz. sportzakó, fehér póló, farmer és tornacipő. A fegyverét is eltette, de csak elegánsan, hogy ne látszódjon. A repülőn a hangulat eléggé nyomott. Ezt érezve Cody szükségesnek érezte a csapat felvilágosítását. Felállt hát és a folyosón megállva a diákokhoz szólt.
-Rendben urak. Kaptak felvilágosítást hova megyünk?
A reakciókat látva folytatja.
-Akkor az én dolgom lesz az. Cody Atkinson igazgatóhelyettes vagyok aki nem ismerne. Én is ott vagyok veletek a játékban valahol. Most az úticélunk az angyal program komplexum ahol majd a többi iskolával találkozunk. Megismerjük egymást és megpróbálunk közösen ötletelni valamit, hogy megoldjuk ezt a helyzetet.  Ha megérkeztünk akkor gondolom nem kell mondanom, de azért mondom, hogy maradjunk együtt és ne mászkáljatok el. Nem szeretnék magyarázkodni, hogy mit keresett egy diák a tilosban. Higgyétek el én is szívesen szétnéznék. Van kérdés?

Hitetlenkedve gubbaszt az ülésén, miközben a többiek láthatóan jó el vannak egymással. Mondjuk már aki....még mindig nem tudja elhinni, hogy egy másik énje, vagy ő saját maga vagy a fene tudja, hogy mi a fene ott van azon a szigeten és próbálja elkerülni, hogy valamelyik másik iskola vagy netán az itteniek egyike megölje.
Az egészben a legzavaróbb, hogy konkrétan néha egy-egy fura kép és érzés is beugrik. Most is, mintha kellemes meleg eső áztatná el a testét...önkéntelenül és megtapogatja magát, de teljesen száraz sehol egy vízfolt vagy ilyesmi....
Körbe néz de úgy tűnik senki sem látta ahogy éppen saját magát tapizza. 
-Nekem lenne....-Szólal meg halkan, mindig is utált szerepelni.-....mit gondolnak, majd mit fogunk kitálalni, ha sem az Angyalok, sem a SHIELD konkrétan senki nem jött még rá semmire, nem hogy leállítsák ezt az egészet...konkrétan azt sem tudják, hogy mi folyik itt...nem hiszem, hogy ez a konferencia bármin is változtatna...-
Végül a kérdésből csak egy halk méltatlankodás lesz, pár percig még az igazgató helyettes válaszát várja, nem mintha sok szívderítő dolgot tudna mondani, szerinte.

16+
Nincs kedve rajzolni. Egyszerűen csak elérkezett az a pont, amikor herótja van az egésztől, mert egy hete újra és újra és újra és újra és vég nélkül újra ugyanazokat a mintákat rajzolja nap, nap után, hogy egyáltalán boldogulni legyen képes, ha valami megtámadja. És miért is ne támadná meg? Nyilvánvalóan nincs biztonságban az iskolában, különben a nyomorult alteregója nem táncikálna a streamen! Tegnap estére nyolcvan ismétlem _NYOLCVAN_ nem fogadott hívása volt a gépen nagyszüleitől, majd végül utolérték az iskola telefonján. Közölték, hogy kap egy telefont. Ő nem akar telefont. De azért kap. Aztán, hogy utazzon vissza hozzájuk. De ő nem akar visszautazni hozzájuk? Nem baj, azért csak jöjjön, mert a nagyanyja szíve rosszul muzsikál, mióta meglátták a gyereket a youtubeon a medve közelében. Megkérdezte, az apja jelentkezett-e. Na nem, mintha érdekelné persze, nem, egyáltalán nem izgatja. Az apja nem jelentkezett, de valószínűleg felelősségre vonta az Orosz hatóság, mert mutánst rejtegetett. A hír futótűzként terjedt. Hát persze. Ami viszont az anyját illeti, állítólag pánikszerűen hívta a nagyszülőket. Közölte, hogy őt ez nem érdekli. Megsértődtek. Letette. Inkább eljött az X-ekkel, semmint hogy vissza kelljen utaznia...
A lényeg, hogy rendkívül sok oka van jelenleg a frusztrációra és mint olyan, ez erősen képes blokkolni az alkotókedvet. Egyébként is túl sokat rajzolt a megelőző egy hétben Felixről és mivel gyakorlatilag megszűntek a tőle érkező ingerek, így... valahogy ellaposodott az egész. Értelmetlen lett. Egyszerűbb csak... zenét hallgatni és kicsit pihentetnie az agyát. Lehunyja a szemét, így pont nem látja, amikor a neo mozgásba lendül. Az sem érdekli igazán, ki ül le mellé, nem akar beszélgetni, meg diskurálni arról, hogy jaj de veszélyes, ú most mi lesz, te jó ég blabla. Így is túlságosan a figyelem középpontjában van a többi szerencsétlennel együtt, aki egyutas jegyet nyert a szigetpokolba. Fárasztó. Nagyon.
Összerezzen, ahogy kiszedik a füléből a hallgatót, mézszín pillantása dühösen villan fel, mégis megdermed a felhorgadó ellenkezés, ahogy realizálja a bizalmaskodó személy kilétét. A suttogás megbirizgálja a fülét, borzongás fut végig a nyakszirtjén. Elnyílik a szája, a hangja rekedt suttogás, aligha hallhatja más Felixen kívül.
- Hacsak nem tudunk egy időben két helyen lenni fizikálisan, az itteni kell legyen a valódi formánk. Engem sokkal jobban érdekel, hogy amíg nem nézhetjük, mi a franc folyik a szigeten és neadjisten kinyírnak odaát, mi történik velünk itt. - Megrándul a szája, látja az eb mozgását a szeme sarkából, de egyelőre nem törődik vele. - De értem mit mondasz. - Biccent. - Nyugi, nem vagyok egy könnyen bízó típus. - Ah, mi meglepetés! Paranoid kis szösz. Enyhén oldalra fordítja az állát a neo felé, pillantása épphogy összekapcsolódik a szürkékkel. - Felix... - Alig kezd bele a mondatba, torkára forr a szó, a szeme alatt rángani kezd egy izom. Lassan fordul arccal az igazgatóhelyettes felé. Annyira meglepi a hirtelen szónoklatkényszer, hogy még csak nem is válaszol a kérdésre.
- Őszintén merem remélni, hogy nem lesz időnk... "elmászkálni", mert történetesen azzal foglalkozunk, hogy fényt derítsünk arra, mi az isten történik, mielőtt mindannyian nem is tudom... meghalunk? Már elnézést, de kisebb gondom is nagyobb a nézelődésnél, Igazgatóhelyettes. - Isten az égben, ne az legyen a legnagyobb probléma, hogy az ebnek magyarázkodnia kell miatta. Senkinek nem kell magyarázkodnia miatt, majd ő felel saját magáért. Kissé frusztrált, nem szokott ő ennyire szájalni tanároknál, de... óh hát, mintha az élete múlna ezen? Nem iskolai kiránduláson vannak. Tisztában van vele.
Csendben marad, amíg Jason beszél, majd nagy kérdőjelekkel a feje felett pillant vissza a tanerőre. Valóban, mit is remélnek ettől azon kívül, hogy az "ellenséges" iskolák megtudják kik és mire képesek? Mert tévedés ne essék, az a polármedve elég rohadt ellenséges volt.

X-Men: Iskolák találkozása - A repülőn
16+

A rezzenés egy megfelelő reakció rá, a megnyerőbbik mosolyából juttat Antonnak, nem mintha a fiú megérdemelné, de még mindig fenntartja az érdeklődését, ami egy kifejezetten fájdalmas kényszerállapot.
- Ebben a helyedben nem lennék olyan biztos. Ha egyszer lehetséges az, hogy az egyik formánk valódi, a másik nem az, nekem nem tűnik kizártnak, hogy ott vagyunk tényleg és ez a hely valami agybaszás. Megmagyarázná, hogy miért vagyunk itt, pedig ez valami teljesen hülyeség - megtámasztja a karját Anton karfáját, egészen közel hajol hozzá.
- Nem gondolom, hogy könnyen bíznál, de nem kellett még soha ennyire különösen óvatosnak lenned... - már szinte aggódik érte, szürke szemei felévillannak a névemlítésre, a pupilla biztatóan kitágul, hogy folytassa csak, soha jobb alkalom megbeszélni, de...
Rámered a kutyafattyúra. Egy dolog, hogy a lupinok mutánsok. Egy másik dolog, hogy ezt a többi mutánsnak el kell viselnie. És egy harmadik dolog, hogy ebben az országban egy _ilyen_ tanár, sőt, igazgató lehet, miközben a társadalmi különbségek egyre nőnek, teljesen normális kölykök veszítik el az életlehetőségeiket.
- Csak az az egy kérdésem lenne, hogy ez a f@sz hogyan szökött meg a cirkuszból - morogja közepesen hangosan. Őt nagyon rosszul szocializálták annak idején, pont, mint a kutyát. Egyikük sem tudja tartani a kussol, nem ugat parancsot, de legalább Felix tudja, hogy mikor üljön a seggén.
Oldalra fordítja a fejét a Tyler fiúra nézve. Millió dolláros kérdés.
- Nem tartom kizártnak, hogy ezt az egészet Arcade szervezi, hogy röhögjön az idiótákon, akik magukkal visznek minket is - dünnyögi még mindig Antonnak, a többiek számára nincs mondanivalója, és persze olyan kérdése sem, amire egy kutyafejű adhatna választ.

Szomorú tény, hogy valószínűleg meg sem rezdül, ha felfogja, hogy aki közelít hozzá, nem ellenség. Vagy hát... normál esetben itt senkinek nem kéne annak lennie, de pillanatnyilag elég ellenséges hangulatában van. Lehet valami köze hozzá annak, hogy mostanság teljesen jogosan nem érzi magát biztonságban. Mondjuk úgy semmilyen szinten sem.
- Hmmh... - Végigsimít a saját torkán, mintha azt próbálná ellenőrizni, mennyire tűnik valósnak... összevonja világos szemöldökeit, elgondolkodva figyeli azt a mosolyt egy szívdobbanásig.
- Nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb lehetőség. - Halk hangja lehetne egyszerűen csak gondolat, de valamilyen fura, varázslatos módon a neo kiérdemelte, hogy meg is ossza vele. Megrebben a pillantása az óvásra. Komolyan... aggódik?
- Akkor maradj velem. - Óvatos lesz. Az óvatosság már egy fél siker, de őszintén? Az életben maradáshoz valószínűleg nem ártana a másik fele is. - Legjobb esetben is csak support vagyok, ha valami szarság történik, esélyem sincs egy harci mutánssal szemben. -
Hogy mit mondott, vagy nem mondott volna még a rajzos, rejtély marad, elvonják a figyelmét. Hirtelen csukja be a száját Felix beszólására, nagyon-nagyon-nagyon igyekszik semmilyen képet sem vágni, amihez komoly energiabefektetésre van szüksége. Beharapja a száját, nagyon figyel, hogy erre mégis milyen reakciót ad a tanerő.
...
Nos. Ez nem sok. Valahogy ő ilyenkor mindig... verésre számít? Valami kemény fizikai büntetésre. Bármi tettlegesre. Óh hát, nyilván az otthoni berögzülések teszik. A kutya válasza számára messze nem kielégítő. Ő nem megismerni akarja őket. Legfőképp azt nem akarja, hogy a jegesmaci - aki immár nagyon is tisztában van azzal, hogy ott rejtőzik egy fa tetején a területén - megismerje őt, vagy úgy bárki a másik oldalról a jelen események fényében. De kinek mondja ezt? Jasonnek, aki a másik suliból csajozik, vagy a kutyának, aki tábortűzzel próbálta felhívni magára a figyelmet? Mindketten túl szociálisak a kisorosz ízlésének.
- Nem kizárt, hogy a Murderworld csali, hogy egy helyre gyűjtsenek minket itt. Mi van, ha az egyik suli Arcadeé? Fogalmunk sincs kicsoda valójában. Egy hologramot láttunk róla, bárhogy kinézhet. Lehet... - Pillantása az igazgatóhelyettesre rebben, de elég halkan beszél ahhoz, hogy csak a neo hallja. - ...bármelyikünk. - Frusztráltan sóhajt, hátrasimítja szőke tincseit, mézszín tekintete a neora rebben. - Túl paranoid vagyok?