Felix Hasting szoba

16+

Az otthon kapottak ellen úgy jött le, mintha nem tiltakozott volna, és jóváhagyta volna, hogy mindazt megérdemelte, amit az atyai kéztől elszenvedett. Ilyesformán az számít "jónak", hiszen a neo ellen pedig akkor is védekezett a kölyök, amikor semmilyen módon nem tudta magának megindokolni Felix, hogy miért is teszi. Pedig megkérdezte. Félinformációkból hamis következtetések következnek, és végül kérdőjelek születnek.
A karma gonosz dolog, rakhatott valami kedvesebbet is Anton elé. Nagyon sok mindent megtehetett volna nagyon sok fiatal és befolyásolható lélekkel, és akkor egy szebb jövő elé néznének, de ennek nincs igazából realitása. A neo nem filozofál azon, hogy mit miért tesz. Arra reagál, amit kap, tapasztal, érez és akar. Zsigeri szinten teszi ezt, ritkán alakoskodik, a szociális kapcsolatokból neki ennyi és így jutott, fogalma sincs arról, hogy mi fán terem a működő barátság, mert nemigazán látott még kölcsönös megbecsülésen alapuló emberi kapcsolatokat. És már sokat tanult a kulturált viselkedésről ebben az iskolában, ahol mindenki kukkolva van, magányos, elszeparált kis szobákban élnek, és nem csinálnak semmilyen közösségépítő tevékenységet, úgy mint közös ivászat, szex, cigi. Kevés fogalma van arról, miről szólnak a bármiféle kapcsolatok. Örül annak, hogyha ő maga többet akar egy embertől, mint az, amit kényszerűségből el kell követnie ellene. Persze, ez a fajta mentalitás eddig nem szerzett neki sok barátot, hiába van régóta itt, de ha tudná, hogy mi a baj vele, már egy egészen más ember lenne, mint ami most.
Józan paraszt? Parasztnak paraszt, és mert nem ihat, józan is, de nem képezték okosra. Kész szerencse, hogy írni-olvasni nagyjából megtanult, annyira azért nem jó benne, hogy önszántából elolvasson egy könyvet, mert fárasztónak találja a koncentrálást a betűkre, a sorokra, a történetre. Inkább egy játék, ahol elég egyértelmű, hogy mit kell nyomni, és van hozzá szinkron is, hogy tudja, miért is teszik ezt. Az orosz ficsúr mélyebben művelt, mint ő maga parasztként ez kétségtelen.
Kiszámítható lény, de ha a kiszámíthatóságát jól kezelik nem kezd random őrjöngésbe és tesz tönkre mindent maga körül, mert az neki sem buli. Amúgy is elfárasztja ez az állapot, és a paranoiája ugyan alapjáraton is üzemel, ha valaki kedvesen nyúl hozzá éppen úgy reagál rá, mint az állatok. Nyugalmasan. Kedvesen. A szavak ellenére is, amiket mond, ez nála a kedves állapot. Elraktározza azt a pillantást, még ha nem is fog emlékezni rá, mert ennyire bonyolult érzéseket, megértéseket fel sem tud fogni, meg sem tud hálálni és át sem tud élni tudatos szinten, csak valami elégedett sejtszinten.
- Kamera, jah -húzza ki magát, ahogy a másik elengedi, mert ha már leveszi róla a kezét, akkor nem lehet továbbra is elgyöngült, mert így már nincs semmi értelme és haszna. Ideje összeszednie magát, nem lett rosszabbul, a csuklójával hátragyűri a szeméből sötét, kócos tarajának elkonyult tincseit. - Meg "érzékelők". Gondolom szín, szívdobbanás, hormonszint, és a többi mérők. Testhőmérséklet. Lehet, hogy igazából a seggünkben is van egy emésztésmérő, amíg nem figyeltünk berakták - felhorkan, saját magát feldühíti a megfigyeltség tudata, kinyújtjta a lábát, belekotor a zsebébe, aztán a másikba, végül előhúzza az ősöreg, elpusztíthatatlan Nokiát, amit még annak idején úgy kukázott valahol. Már érintőképernyős, de még a tartós telefonok koronázott királya.
- Ha egyszer jön a szokásos bullshit "fellázadnak a gépek, mert egy gonosz isten entitás rátette a kezét a vezérlőgombra" jelenség, akkor mi leszünk az elsők, akik meghalunk miatta. Hogy ez mennyire alkotmányos ne is kérdezd. Még egy óra és vacsora.

Nagyon más dolog beleszületni valamibe, sokáig azt hinni, hogy erre szükség van, hogy valóban ő a rossz, a beteg, az elcseszett és szüleinek nincs más választása, mint kinevelni belőle különböző... "szankciókkal" a devianciát. Túl fiatal volt még, amikor elkezdődött, nem emlékszik olyan kezdetleges időszakra, amikor atyja nem a fizikai és lelki bántalmazást tartotta volna megfelelő nevelési módszernek... aztán kamasz lett. A lázadása csendes volt, beforduló, szinte észrevétlen. Nem drogozott, nem fetrengett részegen a saját hányásában az árokban, ő csak rajzolt. A fekete szemek azonban nem csak azért nyíltak fel, hogy alkosson. Nem. Meglátta a világot objektíven, az apját egy egészen másfajta nagyító alatt és nem látott mást, csak egy indokolatlanul erőszakos, zsarnoki lényt, aki a munka stresszét rajta vezeti le, akiben túl sok a gyűlölet, piaszaga van és valahol a lelke mélyén végtelenül fél és undorodik... tőle.
Hogyan kellene ezt elmagyaráznia neki? Hogyan ne legyen félinformáció csupán, hogy nem akarja, ha nem tudja úgy formába önteni a miértet, hogy a neo és ő maga is igazán megértse? Ha valaki tud erre válaszolni, még ha a robot is az a hangosbemondón át, hát tegye meg, mert fogalma sincs, mit kellene tennie.
Éppúgy elmehetne, ahogy elment hazulról is. Mégsem építkezik fel benne igazán a gondolat, az akarat, a célirányosság. Nem, mert félne a bizonytalan jövőtől, pusztán mert nem érzi igazán magáénak a gondolatot. A neo nem olyan, mint az apja volt, még ha az erőszakosság önmagában rá is kellene emlékeztesse, de valahogy más. Egészen más, még ha hasonló ösztönökre is tesznek, Felixben van valami, ami... felnyitotta tegnap a fekete szemeket és nem egy hétköznapi szörnyeteget látott maga előtt. A rajznak nem főgonosza, hanem főszereplője volt és bárhol is húzódjon a különbség a két véglet között, az rábírja, hogy ne menjen csak úgy el mellette, mikor maga is sértett és több sebből vérzik az önképe, a méltósága. Most nem elég fontos ahhoz, hogy ne simítson a másik tarkójára, ha annak támogatásra van szüksége, teljesen mindegy, honnan is érkezik. Talán nem is volt olyan rossz az a pszichológus Oroszhonban. Megtartotta a szőkében a törődő emberi lényt akkor is, ha a környezete mindent megtett azért, hogy kiirtsa belőle. Képes a megértésre, pusztán burokba zárkózik, mert a világ, az emberek, a mindenféle lények működésének többségét egyszerűen csak... kevésbé fájdalmas soha meg nem érteni.
Tisztában van vele, hogy a másik épp egy szelídebb verziójában van. Nem akarja kizökkenteni ebből, bár vannak határok, melyeket nem hajlandó átlépni azért, hogy meg is tartsa ebben. Most így jó. Most nem lüktet a koponyájában és lassan már az ölében sem, mit tett pusztán percekkel ezelőtt a másik és ez így most jó. Ráér elmerülni a gondolati fertőben akkor is, ha nem látja már senki. Majdnem senki.
A kamera hallatán önkéntelenül is körbepillant, bár felesleges. A technológia áll már olyan szinten, hogy ne vegye észre, amit nem muszáj. Nem figyel a bontogatásra, halkan hümmög az érzékelőkre, beleharap a szeletbe. Barackos. Elfintorodik, bár a neora villanó pillantás miatt nehéz eldönteni, hogy a kaja teszi, vagy a seggbe dugott emésztésmérő gondolata.
- Az kéne még. - Már azért ez mégiscsak túlzás. Reméli vicc volt. Kifejezetten jobban szereti, ha nem nyúlnak a seggéhez. Csak ne.
Tovább majszolja a szeletet, úgyhogy valószínűleg nincs baja az ízvilággal. Igazából meg nem szereti a gyümölcsös dolgokat, de azt még kevésbé szereti, ha émelyeg az éhségtől, szóval nem finnyás, ha nincs úriluxus jókedvében és hát valljuk be őszintén, mostanában nem ez a jellemző. Rápislog a Nokiára. Talán vicc, de neki nincs telefonja. Kit akarna elérni rajta, a szüleit? A kishúgát? A nagyszüleit? Nos ez utóbbiakat lehet, de annyira azért már mégsem ég a vágytól, hogy smsezgessen velük, vagy valami. Amúgy is felhívhatják neten, hagyhatnak neki üzenetet, stbpervégtelen. Ex-pszichológusa néha még ráír. Nem szokott válaszolni.
Lejjebb csúszik a falon, fél fekvő, fél ülő pózban vándorol el tekintete a mennyezeten.
- Őszintén szólva teljesen mindegy. Ha nem Veszély, akkor az Őrszemek felettünk. Tartson mindenki paranoidnak, de tévéből is rohadt félelmetes volt, amikor New Yorkot támadták. - Akkor hat éves volt. Nem is szabadott volna néznie a híreket, de pont a leckéjét írta a nappaliban. Emlékszik rá, mert anyja megdicsérte, milyen szépen írja a ciril betűket... akkor még foglalkozott vele. - Sokáig rémálmodtam velük. - Néha még ma is előfordul. Mióta itt van is megesett már egyszer, közvetlenül az után, hogy az iskola területére lépett és kiszúrta azokat odafent. Antonnak rengeteg álma van. Előfordul, hogy rémisztőek. Előfordul az is, hogy képtelen felkelni belőlük és végül zihálva, verítéktől nyirkosan, zaklatottan ébred. Máskor meg a saját világában van és minden... tökéletesen csendes. Magányos.
- Mh. Már nem vagyok éhes. - Gombócba gyűri kezében a csomagolást jelezvén, hogy ha nem is guruló üzemmódban, de rendben van. Ha kihagyja a vacsorát, akkor sem nyüzsög majd az ágyban éhhalállal küszködve.
- Van filced? - Top random kérdés a művész tollából. - Ki akarok próbálni valamit. - Teszi hozzá, hátha az némi jótékony hatással bír.

16+

Nem kell ezt mond elmagyarázni a neonak. Hogyan is lehetne? Bonyolult szavak végtelen érzelemsakktáblája, ha egyszer belekezd Anton ebbe a magyarázatba, teljesen ki kell tárulkoznia érzelmileg a legapróbb részletekig, mert bárhol hagyja félbe az információáramoltatást, akkor azzal csak ront a helyzeten. De azt még Felix is megmondhatja neki, hogy nem biztos, hogy jó, ha éppen egy hozzá hasonlót avat a bizalmába. Ő az az embertípus, aki körül sajnos feláldozódnak mások. Nem azért, mert gonosz lenne, pusztán azért, mert neki túl kell élnie. Ez lüktet a koponyájának belsején, erre hordják az ereiben a vérsejtek az összetapadt életmolekulákat, ez az, ami erőt ad neki, időt, türelmet, akaratot, elszánás. Mindenki más szíve és lelke ez mellett ha nem is mellékes és lényegtelen, de mindenképpen feláldozható tényező. Szégyenkezhetne ezmiatt, de nemigen van benne szégyenérzet.
Ami a fontos, hogy Anton ne arra alapozza a reakcióit, amit eltitkol, és joggal teszi. Ne utaljon olyan múltra, amit a neo nem érthet, ne cselekedjen olyan motivációkkal, amik máshol okolódnak, mint amit Felix beláthat. Ő sem teszi ezt, az esetek 90%-ban, tehát csak ezt követeli meg másoktól is. Ha valamire nemet kap, annak a nemnek legyen oka. Látható oka. Ha a múltból nem bontható ki, mert bonyolult, akkor azzal a dologgal hagyják őt békén. Akkor az nem "nem".
A neo egy kicsit primitív. Nem gondolkodik azon, hogy miért ilyen, hogyan lett ilyen, és azon sem, hogy mások hogyan lettek olyanok, amilyenek. Nem ítéli el őket a hozott traumáik miatt, nem is babusgatja őket azokkal. A jelennek él. A jelen ura. Vagyis, valami olyasmi.
Anton érzékelése a minőségi különbségre valami művészszokás lehet. A legtöbbeket nem érdekli, hogy a feléjük irányuló erőszakot mi mozgatja, ez eredményezi a háborúkat is, legyenek azok kicsik vagy nagyobbak. Felixnek nagyon szerencséje, hogy így van, bár erről fogalma sem lehet addig, amíg meg nem világosodik affelől, hogy mennyire is értékes lehet, akár neki is egy ilyen lény, egy ilyen kölyök, mint Anton, aki ugyan látszólag haszontalan, védtelen és értéktelen. A látszat jobbára csal, de még ha őszinte is, mint Felix szelídsége most, kár lenne ebből örökké szóló következtetéseket levonni.
- Akármit megtehetnek itt velünk itt, de szó szerint - ez elég borzasztó, de attól, hogy kimondja nem esik kétségbe, nem szorul ökölbe a gyomra és nem lesz rosszabbul. Tisztában van vele, még ha nem is szereti.
Meglepődne, hogy a másiknak nincs telefonja. Telefon azért kell a modern embernek, hogy segítséget hívjon, pizzát rendeljen, fotókat készítsen vele, és ha egyedül támasztja egy sötét sikátor falát, akkor legyen min snaket játszani. Az első telefonját a ködből kikerülve kapta az örökbefogadóitól. Halványkék volt, a hátulján pedig egy matrica egy rozsomákról, már az igaziról, nem a japán gésaoktató tanárukról, mert az új anyukája szerint olyan, mint egy kis rozsi. Puhának látszik, de valójában nem az, és nem szelídíthető. Annyira lekenyerezte ezzel, hogy kölyökszíve vajpuhára lágyult.
- Veszély, Őrszem, én nem teszek különbséget köztük, ugyanazon az áramkör köldökzsinóron vannak, minden mindennek összekapcsolt, ergo, meghalunk. Legfeljebb az ilyen kis csipszar telók nem veszélyesek - mutatja a sajátját. - Kivéve, ha hozzádvágom - de nem teszi, bár a kezét egy pillanatra meglendíti, hogy aztán vigyorogva leengedje.
- Azokat anno nem láttam. Éppen máshol voltam, és tévét se néztem, csak hallottam róluk, nem csoda, ha rémálmaid voltak - vonja meg a vállát. Neki nem voltak, de el tudja képzelni, hogy másnak miért lehetett.
- Addig még megéhezhetsz - az "egészségedre" egy alternatív verziója. - Akad - az ágy lába mellől elmarja az iskolatáskáját, nem túl mély zsebben kotorászik a filcért, alacsonyan dobja oda Antonnak. - Ott van egy villanykapcsoló valahol a fejednél, ha kell, amúgy minek?

Nem áll szándékában elmagyarázni. Nem csak mert felesleges, hanem mert tisztában van vele, hogy egyszerűen csak nem tudná... és a másik nem értené. Szükségtelen képesítés olyasvalakinek, aki elsősorban saját túlélésére fókuszál és szerencsés, ám de nem elvárt, avagy összképben igazán számító körülmény az esetleges társak túlélése. Anton nem feláldozható. A maga szempontjából semmiképp sem és őszintén szólva nem kíván annyira... értéktelen lenni, hogy valóban ne számítson.
Hogy mond nemet valakinek, akinek nem lehet nemet mondani anélkül, hogy kitárulkozna annyira, amennyire a neo soha az életben nem értené meg? Valahol ez az a gondolati sáv, ahol egyszerűen csak kámforrá kellene válnia és elpárologni ebből a szobából mondjuk... örökre. Nem ez a mutáns képesség jutott neki. Senkit nem kell dédelgetni a traumái miatt. Emberszámba kell venni. Bár végül is, erre nem lehet panasz, abba veszik, pusztán az emberi élet, gondolkodás, érzés, létezés mértéke nem képvisel igazán már értéket.
Hogy a neo ura a jelennek, vagy pusztán napról-napra él túl, rengeteg vita tárgyát képezhetné egyes kulturáltabb körökben. Ez nem az ő köre pillanatnyilag és sem nem elég tapasztalt, sem nem ismeri eléggé ahhoz, hogy igazán mély következtetéseket, netán eszmefuttatásokat engedjen meg magának a témában. Még akkor sem, ha kamaszként minden örökre szól és aztán tiszavirág életű szemvillanás alatt múlik el.
- Szülő-gyerek, tanár-diák, mindkettő éppúgy kiszolgáltatott helyzet. - Kettejüké is egymással kapcsolatban, bár ezt csupán gondolatban teszik hozzá. - Az egyik a másikkal bármit megtehet, de a többséget kötik valamiféle szabályok. Gyengébbek, erősebbek. - Állával az ajtó felé biccent, mintha ugyan a folyosón épp nyüzsögnének az említett személyek. - Ők hősökként szerepelnek, vagy szerepelnének a történelem lapjain. Bármit megtehetnek velünk, de igazából szinte semmit se. - Talán sovány vigasz a neonak, vagy leginkább semmilyen. Szeretni nem kell. Ő sem szereti. Nem konkrétan az iskolát, ez még a gépiesítés mellett is egy igencsak humánus intézmény a szemeiben az otthoni tapasztalatokhoz képest. Inkább az egész világ berendezkedésével van baj, valaki mindig felsőbbrendű, nagyobb hatalommal bír, az egyenlőség valami látszatfogalom... ha nem lenne a tápláléklánc legalján, talán ez nem zavarná különösebben.
Hol hívjon segítséget? A boksz klubban őrült neok figyelme ellen? Nos. Erős a gyanúja, hogy ő sem várná ki, amíg méltóztatik feltárcsázni a 911-et, vagy netán Veszélyt, hogy ugyanmár legyen kedves... a pizza rendelhető online, fényképezgetni nem szokott, az otthon hagyott mobilján is nagyjából csak a család kereste alkalomadtán. Lényegtelen kiegészítő lenne a számára. Bár Felix sztorija egészen lenyűgözné. Mégiscsak vajjá köpülhető a szíve. Mikróban gyorsan robbanó vajjá. Ugye?
Felciccen a komolytalan fenyegetésre, lilapókkiérdemlős szemforgatást mutat be.
- Láttam egy képet, ahol egy ilyen kipusztította a dínókat. - Felhorkant. - Tökre biztonságban vagy, az ultimate tömegpusztító fegyver van a kezedben. - Komolytalan pillanat, bár ha hozzávágná tényleg, vérkomolyan addig ütné vele, amíg a neo is kipusztul. Vagy sem. De, lehet mégis.
- Mhm. Mennyi voltál, hat? Hol voltál hat évesen? - Nyelvi hátrány, automatikusan úgy gondolja, hogy más városban élt mondjuk Felix, nem gondol arra, hogy esetleg csak szimplán... nem New York központjában? Őszintén szólva, ennyi alapján bármelyik lehet.
Megéhezhet. Nem fog, ellenben ha leül a vacsi elé, borítékolt a sáskajárás. Csak úgy biztonsági okokból kifolyólag is.
- Kíváncsi vagyok, érzel-e valamit, ha rád rajzolok és aktiválom. - Kiismerhetetlen, ámde egyértelműen "tökéletesen komolyan gondoltam" fejjel kapja el a filcet. Elgondolkodik.
- Zavar, ha rád rajzolok?
Ah. Eszébe jutott végül, hogy ezt tán illik megkérdezni.

16+

A világ meggyőzhető, minél tudatosabban nem feláldozható Anton, annál hasznosabb, és fontosabb lesz, mert önmagán dolgozik, tehát másoknak annál nagyobb szükségük lehet rá a saját céljaikért, és végül így nem lesz feláldozva a fiú, aki ezt amúgy meg sem érdemelné, de az érdemeket furcsán mérik manapság.
Lehet, hogy el kellene párolognia, de ezt nem egy high school musical, hogy a főhős jófiúnak legyen hova menekülnie a mellékszereplő tahótól. A csapdahelyzetet feloldani nem lehet, kényszeríti a neo a másikat, hogy alkalmazkodjon hozzá, és még az is lehet, hogy ezért cserébe nem fog soha annyit adni, amennyi járna, elvárható lenne, vagy egyszerűen csak a másik igényelne. Embernek lenni rossz, fájdalmas, megalázó, kiforgató élmény. Az emberszám az egy bélyeg, ami fájdalmat sugall, és feljogosít a boldogtalanságra. Ha választani lehetne, Felix inkább nem az emberszámra vágyakozna, hanem valami különleges bánásmódra, hiszen ő egyébként sem ember. Anton sem az. Miért örül annak, ha emberszámba veszik? Teljesen érthetetlen.
A kérdés jogos, megáll a lábán, és a neo leverné az arcát, ha eltennék neki. Túlságosan zavarbejtő.
- Ez nagyon pacifista, vagy miaazanyámkínja szöveg, de nem áll meg a helyén a dolog. Nem kötnek rajtunk kívül senkit sem a szabályok. Az úgynevezett hősöket... - nagyon sötét fintor kúszik a képére, de végül elharapja a gondolatot, mielőtt belehergelné magát egy olyan szónoklásba, aminek ki tudja hol mennyi az igazságtartalma, de még ha van is neki, nem áll készen arra, hogy korrekt szavakba foglalja a fröcsögését, ami a lelkébe ágyazódott, mert lelke neki is van, csak nem azért, hogy jólelkű legyen.
Egy telefon mindig hasznos lehet. Ha mást nem, akkor dínókat ölni vele. Vagy felrobbantani a mikróban, ha már.
- Pedig ha még lennének dínók, akkor az ultrakirály volna - a saját mennyezetére nem fog lila pókot fújni, bár amikor legközelebb a kölyök felnyitja a padlóját... vajon az ő rajta megakadályozná az áthatolást? Rajz a rajz ellen. - Ha tényleg így volna, kidobnám vele azt a fémribancot - pillant fel a hangosbemondóra. Bár Anton bizonyára hálás neki.
- Montclairben - egy perc is eltelik, mire visszaidézi, hogy hol volt ő hat évesen, ahelyett, hogy az iskolában guggolt volna, amit letapostak az őrszemek, vagy ki tudja. - New York külterülete, ott loptunk a srácokkal... már a napot. Tudod. Loptuk a napot - tér vissza a merengésből, megreszeli a torkát, megvakargatja az állát, aztán megszerzi a tollat és a sáska gondjaira bízza, mert ez így működni szokott, és egy logikus dolognak tűnik. Nem, igazából eléggé nem.
- Hmmm, furcsa dolgokra vagy kíváncsi- valahol meg kéne lepődnie azon, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerülhet, de hogyha neki volna valami hasznos képessége a puszta létezésen túl, akkor talán hasonló kreativitással keresné az ügyességének határait. Bár inkább mégsem, egészen másban kreatív.
- Nem zavar. Hova akarod? Kéz? - emeli atlétától csupasz karját, már megszáradta a rémületét, a bőre fehér, noha a szobában elég sötét van, az igazi művészeknek lehet, hogy ez nem akadály.

Rendkívül eszközhasználatra centralizált gondolkodásmód. A tárgyiasítás ennek a kornak éppúgy rákfenéje, mint bármely másnak, de talán nem is túl meglepő. Minél keményebb a világ, minél nehezebb túlélni, annál inkább haszonelvű a gondolkodás. Ami gyenge, haszontalan és semmirekellő, nem jogosult a túlélésre.
Anton is csak annyira hajlik, amennyire hajlandó, avagy képes egyáltalán, bár az előbbi az utóbbinál valószínűleg sokkal előbb megálljt parancsoló sorompó (még ha nem is a kegyetlenségükről hírhedt, bolgár határőrökkel védett fajta). Ebben a környezetben, ha tetszik, ha nem tetszik, nincs olyan szintű alárendelt szerepben, amit egy klánvezéri posztra áhítozó neo igényelhetne, így szomorú tény, hogy ha saját igényeit nem elégíti ki a másik, úgy ez fordítva sem feltétlen lesz igaz. Anton nem rossz ember, avagy mutáns inkább, de nem is jóságos szamaritánusnak született.
Az emberszámba vétel egy fogalom azokból az időkből, mikor az uralkodó faj még valóban az ember volt. Mivel nem helyettesítették megfelelő jelzővel azóta, továbbra is ez dívik. Nem ember akar lenni. Azt akarja, hogy "emberszámba" vegyék. Ég és szakadék a különbség.
Fürkészőn figyeli a másik vonásait, azt latolgatva, vajon tettek-e itt vele valamit, amiért ilyen könnyű belehergelni ebbe a témába. Valószínűleg megvannak a maga sérelmei az iskolával és az egész világgal kapcsolatban. Mindenkinek megvannak a sajátjai.
- Fogd fel úgy, hogy kihasználod az ingyen lehetőséget. Megerősödsz, elmész és letéped a klánvezéred fejét. Két év múlva már igazán nem számít majd, kit, mennyire nem kötöttek itt a szabályok. - Ő hol lesz két év múlva? Talán rajzol valahol Seattle kikötőnegyedében a random turistáknak portrékat. Pl. Ha szerencséje van, nyit egy galériát, amit nem visz el valami szökőár, démonhorda, vagy egy random istenség. Mhm. Talán majd akkor lesz telefonja is, hogy elérjék a kedves mecénások.
- Mhmhm. - A rajzos elmosolyodik végre valahára, gyakorlatilag először azóta, hogy Felix erőszakdemonstált és ettől valahogy a világ egy kósza pillanatra jobb helynek tűnik. Ah, nem. Azért ilyen hatalma már mégsincs.
- Megörökíthetném antihősi csatajeleneted. - Vidul a gondolaton. Talán megrajzolja anélkül is, amolyan képregényes formában, mert miért ne. A neonak bizonyára tetszene, még nem ment falnak a rajzaitól. Vagy hát. A fal ment inkább neki.
Felvonja a szemöldökét a lopkodásra. Erősen lavírozik a tanult információk között, hogy eldöntse, a másik mégis mit akar egészen pontosan kifejezni, de mivel végül semleges képe marad, vagy nem érinti mélyen a lopás gondolata, vagy úgy értelmezte a dolgokat ahogy kell.
- A "srácok" is neok? Mindig klánban voltál? - Elgondolkodik egy pillanatra. - A neo családokban mindenki neonak születik? És akkor az már klánnak tekintendő? - Nem, még mindig halvány lila gőze nincs, hogyan kell elképzelnie egészen pontosan a módosult mutánsfaji dolgokat. Szörnyen aluliskolázott még ebben a témakörben.
Megvonja a vállát. Ő a fura srác a fura szemekkel, meg a fura antiszoc firkálós hajlamaival. - Nem mindig van megfelelő rajzfelület kéznél, de a bőr adott. És ha például... nem is tudom, mondjuk páncélt akarnék rajzolni, egyszerűbb rögtön másra tervezni... és tudni, hogy nem fog vinnyogni tőle a fájdalomtól? - Ezzel kilátásba is helyezi egyúttal, hogy nem tudja garantálni a másik testi épségét. Ha saját magára rajzol, nem érez semmit őszintén szólva. Éppúgy, ahogy ha ő ér a rajzaihoz, annak sincs különösebb hatása, nem csoda ha a neo tapimániája meglepte.
Milyen engedékeny. Ettől valahogy Anton is feloldódik, elrakja az öléből az energiaszeletek csomagolópapírjait, felmancsol a feje fölé a lámpáért és hunyorogva visszamászik Felix mellé. Törökülésbe helyezkedik mellette felé fordulva, megfogja a másik emelt kezét.
- A karod tökéletes lesz. - Elgondolkodva simít végig a másik alkarján, bár esetében nem hátsószándék nyal végig a bőrön, pusztán kiismerni próbálja a felkínált felületet. - Mhm. Már tudom is. - Nem pillant fel, de elég közel van hozzá, hogy tökéletesen látszódjanak a besötétedő, csillagtalan űrfekete íriszek. Leszedi a kupakot a filcről, kipróbálja az ujján, mennyire fogja a bőrt. Abból ítélve, hogy kitámasztja a másik mancsát a saját térdén és fölé hajol, hogy tényleg összemázolhassa, nyilván elégedett.
Hosszú vonalak, csuklótól egészen a könyökhajlat alá érve. Az egész alkarnyi felületet használja, nem csak egy kis pontot. Valószínűleg egy darabig ellesz vele.
- Hallottam, hogy ha valaki megöl egy klánvezért nálatok, akkor megörökli a képességét. - Semleges, álomszerű hang. Mintha az előző rajzolgatásnál is ilyesmi lett volna? - Tényleg? Csak a fix átvevő képességét, vagy a másodlagos képességét is?

16+

Az eszközhasználatra centralizált gondolkodásmód a legalapvetőbb, és egyszerű. Szociális képességektől függetlenül bárki alkalmazhatja, nem kell hozzá szív és lélek, nem igényli a jószándékot. Egyszerű, tiszta és logikus. Ettől talán embertelen, de hát nem az emberek azok, akik a leginkább ezt teszik magukkal, egymással és bárkivel, aki más, mint ők, aztán sírnak, ha velük is éppen ezt teszik a nagyobb fegyverekkel rendelkező fajok. Bonyolult értékrendi kérdéseket sugall ez, amikhez a neonak jó esetben soha, semmiféle köze nem lesz. Nem elég türelmes ahhoz, hogy az eszét erre használja.
Lehet, hogy felfoghatná a kardinális különbséget az emberszám és az emberszám között, de valójában egyáltalán nem érdekli. Ugatós, mély hangon nevetné ki Antont. Akarja csak, hogy emberszámba vegyék. De az emberszám fogalma, éppen úgy, mint a szó, ami az embert magába foglalja rég elavult. Értékét veszítette a vadonat új, szépséges, fényes, hipergyors, erőszakosan színes világban.
Konkrét sérelem aligha érte, legalábbis a fintora a következőkre arra enged következtetni, hogy inkább csak csalódott, a csalódottság pedig elég komoly sérelem tud lenni.
- Ezért jöttem ide, ezt megbeszéltük - ingatja meg a fejét. Tegnap. Elég frissnek mondható a "barátságuk", még nem volt ideje elfelejteni, pedig könnyen felejt, az egyszer biztos. Már hétköznapi dolgokat. Ki, mit kért tőle, ami szerinte nem fontos. Ilyesmi. - Csak az a nagy helyzet, hogy nemigazán tűnik úgy, mintha afelé haladnék, hogy majd letépem a fejét az itteni tudásommal. Konkrétan, mire kikerülök innen, minden buzigyerek kis tízéves az asztal alá fog inni - súlyos gondok nyomasztják a vállait, nem is vitás, de ezt könnyebb volt kiemelni közülük, mint bármelyik másikat akár fél szavakkal is de megfogalmazza.
A mosolyra pislant. Majdnem annyira ijesztő, mint amikor elsírja valaki magát a közelben. Ott elvárás lenne, hogy ő is sírjon? Mindenesetre a mosolyra elvigyorodik, mert az könnyebb és fájdalommentesebb.
- Aztán lemásolom géppel, és kiplakátolnánk az összes falfelületre, mint a kúriai krónikást. Vagy az már megszűnt? Valamelyik nyomisrác csinált egyszer egy "suliújságot" akármi is legyen az, de mivel a papír jól ég, inkább áttették online - szereti, ha őt rajzolják. Nem mintha nem tegnap vesztette volna el a "lerajzoltak" szüzességét, de tetszik neki a dolog. Nem fáj, és végül is, jól néz ki. Szép, na. Éljen az esztétikum.
- Aham, meg pár ilyen egyéb kis kölyök, akik hozzánk csapódtak, mutánsok főleg, mert elvitte a kór a szüleiket - emeli a vállát - Mindannyian mindig klánban vagyunk. Beleszületünk. Aham, mindenki az, bár hallottam már olyanról, hogy valaki nem, de az nem jellemző. És érted, minden babának van egy neo apja meg anyja. Nekik van klánuk, ahol ott vannak a rokonaik, meg ők, legalábbis valószínűleg. Persze akik hurcolkodnak, azok nem a rokonaikkal lesznek egy klánba, de a pélóért akar valaki San Franciscoba költözni, a szar mindenhol szar - összegzi roppant változatosan ecsetelve az életmódjukat, megvakargatja az orrát, azért ő is érzi, hogy ez így kicsit gáz, de hát ez van.
- Ennyire nem tudod, hogy mire vagy képes? Mit csinálsz te a képességfejlesztés órákon? - hüledezik, nem úgy tűnik, mint akit különösebben megrémítené a "vinnyogni fog a fájdalomtól" rész. Ez miatt aligha tehet szemrehányást. Talán egy kicsit törleszt is ezzel a korábbiakért, nem mintha szerinte bármivel is tartozna a fiúnak, elvégre az beszélt butaságokat.
- Ksszszszszs - sikerült a lámpába néznie amikor az felkapcsolódott, porszemeit lehunyja, az a karját vakon adja, egy darabig ki sem nyitja, mert a fény máris elhatolt a fájdalomküszöbéig, aztán pillant csak le egy kissé. A toll jól fog, nedvességállónak teremtették a tollteremtők, nem lehet rá panasz, bár unalmas feketéje közönséges. Ahelyett, hogy lila lenne, vagy csillámrózsaszín, vagy valami. - Mit rajzolsz? - kíváncsiskodik, elvégre egyáltalán nem mindegy milyen tetkóval megy le vacsorázni, ha nem sikerül életre kelteni és ezzel eltüntetni, ha mondjuk egy orbitális péló kerül az alkarjára, akkor jó lenne pulcsit húzni. A bőre egyébként sima, fehér hegekkel tarkított fehér. Erős, kék vénák húzódnak a belső felén, immár teljesen normális a testmelege, amivel a fiú kezében pihen a karja. A külső felén már megerősödtek a fekete pihék, de még túlzás lenne szőrnek hívni őket.
- Miket meg tudsz kérdezni, egek, bazd meg a kérdést se értem. Vezér1: neo plusz regeneráció képessége, plusz használja a mi erőnket. Ő a vezér. Jön egy vezérkettő, neo plusz mondjuk ilyen rajzmester, mint te. Megöli vezér1-et, és ő lesz a neo, plusz rajzmester, plusz regeneráció, plusz erőhasználás tőlünk - feleli, megfújva a szőke hajakat a másik fején, ha már így rábukott a karjára, mint a...

16+
Akkor mondja meg Felix, mégis milyen számba kellene vetesse magát az "azt csinálok veled, amit akarok" számításokon kívül, mert hát valljuk be nagyon őszintén, ez utóbbit átlagemberi, mutánsi, bármilyen faji megközelítésből is csak egy bizonyos csoport prezentálja a célközönség felé, melynek Anton - nem épp mély sajnálatára - kifejezetten nem tagja.
- Akkor? - Biccenti félre az állát. Néha jó az alapvető motivációkra emlékeztetni mindenkit, mert a legtöbb gondolkodó létforma hajlamos elfelejteni azokat, ha erőteljes negatív behatások érik velük kapcsolatban.
Csak azért nem mosolyodik el az asztalaláivási témakörben, mert érzékeli a másik vállain tobzódó, nyomasztó gonddémonsereget. Felhúzott térdére könyököl, a tenyerében támasztja meg az állát, merengőn figyeli Felix vonásait.
- Amit már megszereztél, nem veszted el attól, hogy szabályok közé szorítanak. Nem leszel pudingból, vagy ilyesmi. - Megdörgöli az állát, önkéntelenül végigsimít a torkán. Még mindig érzi a tegnapi fojtogatás apró, zúzott húzódását. - Miért nem alapítasz saját klánt amúgy kölykökből? Vezéregyéniség vagy, kinevelhetnéd őket magadnak, ahogy neked tetszik. Együtt nem lenne könnyebb levadászni azt a másikat? - Nem mintha értene hozzá, de neki ez valahogy logikusnak tetszik.
Megvonja a vállát, fogalma sincs. Mosolyog, mert a másik vigyorog, az meg vigyorog, mert ő mosolyog. Hülyegyerekek. Kölyökkorban néhány dolog nagyon egyszerűen működik.
- Vajon ki miatt. - Felfelé kunkorodik a szája, pillantása hunyorgóvá válik. Hajlamossá vált instant a neora gondolni, ha valamiféle vandálkodás történik a közelben.
Figyelmesen végighallgatja a másik kifejtését, halkan hümmög, fogalma sincs, mit mondhatna erre. Hogy nem szar? Nem lesz mindig így? Ne álljon hozzá ennyire negatívan? Ugyan, mi értelme lenne, abszolút nem segítene vele. Valójában Felixnek sokkal kevesebb önbizalma van, mint amennyit kinézne belőle az ember a fellépése alapján. Kizökken a merengésből a másik hüledezésére.
- Két hete vagyok itt és sajna még senki nem adott képességhasználati kézikönyvet. Kénytelen vagyok feltalálni magam. - Különösebben nem akar fájdalmat okozni a neonak, nem egy bosszúálló típus. Nem biztos ellenben, hogy a figyelmeztetés után lesz különösebb lelki törése, ha véletlenül mégiscsak megkínozza.
- Ah, bocs. - Pillant fel a sziszegésre, halvány mosoly rándul a vonásain, de levakarja magáról, mire a másik le is pillant rá. Neki nincs baja a fekete tollal. Csodákat lehet művelni vele.
- Alkarvédőt. Ha már páncélokkal példálózok, kipróbálom egyáltalán menne-e. - Persze lehetne gyerekes is, tényleg rajzolhatna egy mezei orbitális nagy f_szt a kolléga karjára, de arról történetesen tudja, hogy képtelen megidézni és őszintén... mi a jó égért akarna leképezni ilyesmit egyáltalán?!
A srác bőre mélységes megelégedettségére kellemesen rajzolható a hegeket leszámítva. Ez utóbbiakat a saját mintázatának kialakításához használja. Gyorsan dolgozik, felvázolja az alapvető formákat, nagyjából így néz ki, ha valaki minimális rajztehetséggel megpróbál skiccelni bármilyen tárgyat... a különbség valahol ott van, amikor a fiú áttér a részletekre. Kb úgy dolgozik, mint egy nyomtató tenné. Lehet valami beszkennelt kép az agyában és most gyakorlatilag sorról sorra rója végig a másik karját. Nem töri meg a tempóját olyan apróságokkal, mint esetleg a felpillantás a beszélgetőpartnerre.
Megvonja a vállát, "bocs?" mozdulat, de nyilvánvalóan nem sajnálja. Főleg, mert választ is kap. Összevonja szőke szemöldökeit, a fújásra már felvillannak a fekete szemek, elmereng pár szívdobbanásra a másik száján. Feljebb mozdul, otthagyja egy darabig a karra megkezdett mintát és a vállán folytat valami teljesen mást, amihez nyilvánvalóan szüksége van a neo látványára, különben valószínűleg nem őt fixírozná a rajz helyett. Egyértelműen meg kell majd tanulnia idővel egyszerre egy rajzra koncentrálni és nem arra fixálódni közben, ami jobban érdekli.
- Tehát gyakorlatilag képes lennél... "képességfarmolni". - Ha vezérről-vezérre jár, likvidálja őket és... - Azért ez elég menő. Ha bekényszerítenél mindenkit magad alá, konkrét hadsereged lehetne idővel. - Kifejezetten gyorsabban rajzol akkor, ha arra fókuszál, ami megragadja aktuálisan a figyelmét. 5 perc leforgása alatt olyan képet rajzol a neoról, hogy egy tetováló megirigyelhetné a munkát. Olyannak rajzolja, amilyennek vezérként képzeli. Kimagasodva valami apokaliptikus háttérből, sötét romokon állva, felszegett fejjel, egy rakás felfegyverkezett árnyalakkal körülötte. Igen, ez az ő képzeletében nyilván ennyire menő.
Keze visszacsúszik alkarra, zavartalanul folytatja ott a munkát, ahol abbahagyta. Lassabb, de módszeresebb, a mintázat valahol félúton kezd el erőteljes pikkelyezett alkarvédő benyomást kelteni a megfelelő szíjas megoldással, késtokkal, késsel. Mondhatnánk, hogy annyira nem jó ötlet fegyvert adni a neo kezébe, de mivel az egész teste az vele szemben, aligha számít.
Ha nem kérdezik, nem zaklatja egyébként a fiút, ellenben egy fél órát egészen biztosan ellop az életéből, mire végre készre jelentene.
- Azt hiszem, elég jó. - Nos. Ha valami biztos ezen a világon, akkor az az a tény, hogy egy mezei fekete filccel is lehet tökéletesen lenyűgöző dolgokat alkotni. Visszadugja a tollra a kupakot és a füle mögé tűzi, íriszei egyöntetű tintaszínek maradnak, ahogy felpillant.
- Mehet?

16+

Ő ilyeneket nem mond. Szerinte Anton nyugodtan ne vetesse magát semmilyen számba és személybe, egyszerűen csak ne akadályozza meg azt, hogy ő azt csinálja, amit csak akar. És akkor a világ máris jobb hellyé válik. Látszólag csak a neonak, de igazából Antonnak is sokkal jobb lesz.
- Akkor az van, hogy de. Pudingból leszek. És lekvárból - elveszítette az alapvető motivációját, és bár nem úrifiú, nagyjából azért van itt, mint a középeurópiai egyetemeken mindenki: időhúzás céljából. Tetszik neki, hogy tiszta folyosókon jár, minden olyan napon zuhanyozhat, amikor van kedve, tető van a feje felett, ami nem ázik be. Szívesen lenne bárhol máshol, ahol ezek a feltételek adottak, de sajnos a zár feltörésén kívül nemigen ismer arra módszert, hogyan tehetné ezt meg. - Egyrészt, ugyan nem vagyunk gőgicsélő típusok, de a szülők nem örülnének, hogyha elszedném a kölykeiket, és valószínűleg szétkapnának csipetkének. Aztán a kölykök se körülnének hogyha elszedném őket a szüleiktől és sok lúd disznót győz alapon szednének szét csipetkével. Nem neo kölykökkel, árvákkal pedig nem érdemes próbálkoznom, hétköznapi mutánsok erejét nem tudom használni. A vezérünket pedig amúgy nemigen utálják, szóval a lázítás sem jó módszer. Ha elégedetlenség volna, már megölnék, mielőtt én odajutok, szóval ez nem ilyen. Akinek gondja van, az odamegy, megvívnak. De én ahhoz gyenge leszek - bár semmilyen körülmények között nem tartja helyénvalónak azt, hogy valaki róla a gyengeségre gondoljon, egyáltalán ő és a gyenge szó nem kerülhetne egy mondatba, de hát most maguk vannak, édes kettesben, aranyosan, legfeljebb levarrja Anton nyelvét, hogy hallgasson erről. Már nem komolyan, csak esetleg megtörténhet, mint az, hogy hébe-hóba felgyújtanak újságokat, amik megjelennek, és aztán az internet mezsgyéin élnek tovább. Ártatlanul megforgatja a szemét a feltevésre. Ki tudja, ki tudja, talán ugyanaz, aki azt is tudja, hogy a neo milyen is valójában az erőszakos külső és érzelmes belső mögött?
- Csak két hete? - csodálkozik rá, pedig erre is emlékezhetne, de ez beleesik abba a kategóriba, hogy gyorsan elfelejti, mert nem igazán ragadta meg a képzeletét. A hangsúlyából ítélve ez azért sok mindent megmagyaráz. A villanykapcsolást nagyvonalúan megbocsátja, kisvártatva a látása is visszatér.
- Alkarvédő, ez királyul hangzik - még azzal is megvádolható lenne, hogy dorombol a hangja, pedig ez egyáltalán nem igaz, csak mélyre csúszik és ott rezonál, mint valami elromlott, nem éppen energiatakarékos gépezet. Nem zavarja a bőrére nyomódó filc, nem csiklandós és annyira nem is érzékeny a bőre, hogy a húzogatás bármit is kiváltson belőle. A másik tarkóját figyeli, ha már a készülő művet nem tudja. Annak ellenére, hogy milyen interaktív minden mozdulata máskülönben, jól bírja a tétlen üldögélést, szívesen beszél, amíg dolgoznak rajta, olyan türelmet gyakorol amit semmilyen körülmények között nem néztek volna ki belőle, néma "bocs"ot tátog a felpillantásra, nem tudta megállni a fújkálást, egyszerűen csak jó móka volt. A fejét megemeli, hogy ne árnyékolja el a vállát.
- A vállamon is van alkarom? - kérdezi szórakozottan, de no offense. k-rva menő lesz a vacsoránál, ha éppen nem kisvirágmintát kap.
- Csak elméletileg lennék képes képességfarmolni. Gyakorlatilag nem hagynák az egyes klánok. Lehet, hogy legyőzném a vezetőjüket, és lehet, hogy elszedném a képességeit, de ezzel még nem biztos, hogy megnyerem magamnak a klánt is. Kiállítanak egy másik vezetőt, és felsorakoznak mellé többen. Az erőt szeretjük, de az erőmonopólium nem tiszteletet, hanem elborzadást okoz - lassítja le a gondolatait, hogy el tudja magyarázni, bár a vízió szelídebb gondolatverziója egy mosolyt csal az arcára. Szeretne hadsereget. Klánt. Embereket, akik az övék. Akarja, hogy olyan vezető legyen, amilyennek egyesek el tudják képzelni, s meg tudják rajzolni.
- Azta - élesen füttyent, nem is annyira a szájával, mint a fogai között keményen, amit felülről lát az teljesen elnyeri a tetszését, ellenben a karját nem meri elmozdítani, mert még a végén elrontja az alkarvédőjét. Nehéz az alkotói vásznak élete.
- Fotózd majd le ezt a telefonommal. Meg azt is, ha kész lesz, mielőtt csinálnál vele valamit, és véletlenül eltűnne - kedvtelve hullik pillantása a bőri vászonra, az alkotás nem csak az alkotót gyönyörködteti, hanem a megalkotatottat is.
- Elég jól, jah - bólint, egy kissé megemeli a karját. Végigszemléli a rajzolatot könyéktől csuklóig, megkívánja a holmit, pedig nincsenek romantikus, hősregényi ambíciói. Megnyalja a száját.
- Fotózd le mindkettőt, aztán mehet - adja hozzá a telefont, megfeszíti a vállát, hogy a gömbizom a legjobb formájában domborítsa ki őt.

- Nem állítanám, hogy elfogult vagy magaddal szemben. - Ez pedig valahol egészen lenyűgöző annak fényében, milyennek is adja elő magát a neo bármikor máskor. Az első két hétben nem látta másnak biztonságos távolból, mint a környezetét terrorizáló, erőszakos, öntelt figurának, aki abban leli örömét, hogy másokat piszkálhat. Végeredményben azonban... Felix is csak emberből van, még ha a neoszupermutáns fajtából is.
- Úgy kell megküzdened a vezérrel, hogy nincs mögötted már egy klán, ami supportáljon, míg ő a saját klánja teljes képességarzenáljával küzd ellened? - Nem csak Felix, ehhez bármelyik neo túl gyenge lenne. Vagy legalábbis ahhoz mérhetetlenül nyomorult vezérnek kell lenni, hogy ekkora előnyhalmazzal is le tudja verni egyetlen egy... elhúzza a száját. Azért van itt a srác, hogy néhány év múlva meghaljon odakint. Ez valahogy... mérhetetlenül szomorú gondolat.
- Oszd meg és uralkodj. Szerintem ez csak úgy menne, ha elszeretnéd tőle a klánját. Nem mintha értenék hozzá. - Akkor minek beszél, ugye? Megcsóválja a fejét. - Még mindig szerezhetsz magadnak nőstényeket és csinálhatsz pár alomnyi kölyköt. - Elgondolkodik. - Ez nyilván időigényesebb. - Hát nyilván. Mennyi, amíg igazán használhatóak lesznek? Jó 18 év? Őszintén szólva, akkor a neo még mindig bőven fiatalnak számít, ő ebben látja a potenciált. Nem kéne beszélnie. Miért beszél ennyit? Hhh...
Az viszonylag elég egyértelmű mondjuk, hogy a kimondott gyengeség nem a "mikor szívathatnálak meg vele" taktikai oldalát érinti meg a szőkének, így valószínűleg teljességgel szükségtelen a nyelvlevarrás. Amúgy is. Kinek mondaná el? Barátai méltán néptelen és népszerűtlen táborának?
Még hogy ártatlan. Felix maximum annyira ártatlan, mint az ő cicamosolyai szoktak lenni.
- Aham. A moszkvai kórházból közvetlenül a nagyszüleimhez mentem, aztán még lábadoztam pár hétig, mielőtt itt kidobtak volna. - Mint a szemetet szokás. Ugye. Bár a nagyszülők messze nem így viselkedtek vele, valahogy minden lepasszolós gondolatára rányomja a bélyeget szűkcsaládi háttere. Franc tudja. Talán a kómában romlott el benne valami? Vagy amúgy is elcseszett volt. Valószínűleg.
Elmosolyodik arra a dorombszerű hangra. Egész kellemes. Felix egyik legvonzóbb tulajdonsága, ahogy a rajzaira reagál. Senki nem reagál rájuk így, bár tény, hogy mutogatni sem igen szokta őket.
Megbocsát. Valószínűleg, mert a vonások szelídek maradnak és folytatja a munkát, még ha egészen máshol is. Félmosoly rándul a száján a kérdésre.
- Szeretek párhuzamosan rajzolni. - Mindig azt az igényét elégíti ki, amelyik éppen aktuálisan megihleti. A szőke is ösztönlény, csak esetében máshogy materializálódnak az alapvető vágyak.
Csendesen dolgozik, amíg hallgatja a másikat. Vonásai mintha felderülnének a végén, sikerült lenyűgözni. Nem nézte volna ki a neoból, hogy ennyire... felvilágosult gondolkodású. Szeret kellemesen csalódni.
- Érdekes figura vagy. Azt hiszem kedvellek. - És ez furcsa. Nem az, hogy a neo kedvelhető, hanem hogy a szőke képes kedvelni egyáltalán. Elég antiszociális ahhoz, hogy a komplett világon keresztülnézzen, továbbá... Felix tett eleget ellene, hogy inkább gyűlölhesse unalmas perceiben, de valahogy ez az érzelmi vonal még nem érintette meg.
Halkan nevet a füttyentésre, bár már az alkarvédőre fókuszál újra.
- Te vagy az első, akinek tetszenek a rajzaim. - Ez tény, függetlenül attól, hogy nem adott esélyt a tetszésre bárki másnak. A családja nemigen számít. Biccent a fotózásra, bár elképzelése nincs, miért jó megörökíteni egy rajzolt képet telefonon. Nincs oka megtagadni a neotól, ha ezt akarja.
Elnézi, ahogy a másik emeli a karját, a fény szépen ömlik végig a 3D hatású mintán. Soha nem elégedett egyetlen alkotásával sem, mindig lenne mit javítani rajtuk, de az örökkévalóságig ülhetnének ebben a szobában, ha arra várnának, hogy tökéletes legyen.
- Remélem nem épül bele a bőrödbe. - Az viszonylag rohadt fájdalmas élmény lenne, de elég sok időt fektetett a peremek árnyékolásába ahhoz, hogy az ereje tisztában legyen azzal, mit óhajt elérni.
Elveszi a telefont és csinál néhány fotót a másik válláról. Ellő egy-egy közelit mindkét alkotásról, hátrébb húzódva egy teljes alakosat a filctetovált neoról, aztán visszahelyezkedik mellé, a telefont lerakja az ágyra.
Indokolatlanul kellemes érzés, ahogy Felix karjára simít. A teljesen átlagos emberi kontakt alatt ott bizsereg a szőke energiája, belezsibong a bőrbe, s a többsége megtapad a rajzokban, míg a felesleges energia felfut vállra, elidőzik az ottani mintán, mielőtt borzongást nyalna tarkóra, és lecsordulna a gerinc mentén. Alig szívdobbanásnyi az érzet, mire a neo kezén az alkarvédő igencsak impozáns, tízperces materialista változata feszül. Enyhén szoros, kissé merevebb, semmint az ember elvárná egy valódi változattól, viszont a felső váza keményebb, kibírna egy-két közelharci fegyverhárítást, míg a belső felén ott lapul az egyenes pengéjű, alkar hosszú, kiélezett kés. Bőven van még mit fejlődnie a megfelelő kialakítással, a gyorsasággal, hatékonysággal kapcsolatban, de őszintén? Egyáltalán nem rossz.
- Na? - Felpillant a műről, szemeiből kifakul a sötétség, a mézszínek ide-oda járnak a másik vonásain, mintha azt próbálná leolvasni, mennyi fájdalmat okozott. - Mit éreztél? Nem fáj?

16+

- Cöh, kiváló anyag vagyok, de minden szarrá mehet - gyorskorrekció, még ha már el is késett vele, és Anton zavarba ejtő következtetéseket vont le róla. El kell gondolkodnia azon, hogy hogyan került egy ilyen beszélgetésbe? Mégis milyen úton és módon? És bánja? Nem mintha volna ideje ezen töprengeni.
- A nagy erő nem feltétlenül jelent legyőzhetetlenséget. Lehet, hogy ott van számára a teljes képességarzenál, de már megöregedett, megsérült, dekoncentrált, iszik, valami más baja van, és a többi. Nem biztos, hogy olyan jól tudja használni, mint a kihívója azt a képességét, amivel rendelkezik - jelenti ki önérzetesen, bár ez egy kútba dobott önérzete. Neki nincs második képessége. És már tizenhat. Szóval szerinte nem is lesz. Nyomoréknak és csökevényesnek született, valami besugározta a háborúban, így hatott rá a vírus, vagy elbutult az iskolában. Egyszerűen csak gyöpszi, de ez az ő szopása, nem Antoné. Neki is megvan a magáé, de nem fogják egymás sebeit nyalogatni. Nem és nem.
- Nálunk ez azért nem így működik, olyanokat lehet megosztani, akik alig várják, hogy egymás torkának esve kiirtsák a másikat írmagostul, aztán elégedettek. A mi fajtán szeret egymás torkának esni, de nemigen szoktuk elölögetni egymást. Elszeretném a klánját - megremeg egész testében, felcsuklik, aztán megpróbálja visszagyűrni a kuncogás-vihogáskeveréket oda, ahonnan jött, de a vigyor elterül az arcán, mint egy égi jel. - Egyre jobb ötleteid vannak, bár amúgy a nőzés bejöhetne, csak... tudod egy neo nőstény nem olyan, mint az anyád, hogy jön az orosz bika, aztán meg pucsítani. Vannak olyan erősek, önállóak és igényesek, mint a férfiak, és ezt bárkinek a fejébe beleverik, aki nőstényként kezeli őket - fintorogva jelzi, hogy neki megvan erről a privát véleménye, mindazonáltal nem rója fel a rajzmesternek, hogy beszél, mert nem beszél hülyeségeket.
- Kidobtak? Hogy találtál ide? Vagy begyűjtöttek a tanárék? - élénken kérdezi. - Wait. Ha kidobtak, miért pakolják tele cuccokkal a hűtőd? Szerintem a szó, amit keresel az a "beírattak az iskolába". Tanuljál már meg angolul! - a klasszikus lebaszás. A szavak ugyanazok, de a hangulat valahogy más. Mos úgy hangzik, mintha hajlandó lenne verés nélkül kivárni azt, amíg a fiú megtanulja az angol nyelvet, pedig bizony mocskosul idegesítik az ilyen dolgok. Tipikus amerikai, nem szereti, hogyha valaki más, mint amilyen ő, de úgy tényleg, nem úgy, mint mondjuk a rajzolás, ami tehetség és király.
- Ahha, mint a csajok, hogy hatfelé figyelsz dolog ez? Nem buzizásból kérdezem, állítólag ez létezik - de fogalma sincs arról, hogy igazából mi fán terem ez és igazából elgondolkodni sem tud rajta. Összerándul, és egy kicsit elpirul, szerencsére a másik leszegett fejjel dolgozik, így úgy tesz, mint aki nem is hallotta volna a kedvelést. Méghogy kedveli? Hát nem mindent megtett azért, hogy ne kedvelje? Mi a pélót csináljon vele, lógassa ki az ablakon fejjel lefelé?
Hm, ez egy egészen jó ötlet.
- Kizárt dolognak tartom. Inkább csak az első vagyok, aki mondja. Az ápolónőci a kórházban is biztos mondta, hogy ügyesen rajzolsz, mielőtt apád golyót eresztett volna a fejébe, mert elrontotta a kis maffiagyerekét - mert aki orosz, az ugye tagja a maffiának is. Pont.
A pupillája kitágul, ahogyan fókuszál a rajzra, mohó szemekkel figyeli a részleteket, a kapcsokat, a kést, józan paraszti ésszel képzeli a szépséget praktikumköntösbe. Elképzeli, hogy működni fog-e ez az egész, a szíjak helyén, a pikkelyeket, az éleket és árnyékokat. Felgyorsul a szívverése, na nem a félelemtől, az adrenalint a gondolatai vezérlik elő, jólesi izgalom melegíti át a kezeit.
- Együtt reméljük, ha így lesz, akkor tíz perc vinnyogásra el - nem kell erőltetnie a mosolyt, őszintén őrült, ez az egész egy kaland, akkor is, hogyha fájni fog. Pózol a fotózáshoz, bár szívesen megérinteni az alkarját védő rajzot, nem akarja elmaszatolni, bár őszintén érdekli, hogy ez is olyan simis-e, mint az a másik, aitől a srác nem aludt, de hát ha nincs is szíve, józan belátása még lehet, erre a hely és az idő most nem alkalmas. Élvezi a simítást, kifújja a levegőt, olyan lassú, erőltetett nyugalommal, ami csak azokra jellemző, akik tanultak lőni, és úgy tanították nekik, hogy a lövésre legalkalmasabb időpont az, amikor egy nagy lélegzet után a tüdőd kiüríti és a következő beszívás előtt a test olyan nyugodt, hogy akkor a legbiztosabb a célratartás. A várakozás megbolondítja, a szemsarka megrándul, ahogy az energia a bőrén keresztül a nagyon privát szférájába hatol, bár csak a rajzot szedi fel róla, és azt eleveníti meg, mintha a rajz ő maga lenne, a húsából emelkedne ki a boldogíó forma.
Halkan, hitetlenkedve nevet fel, magához húzza a kezét, a balja végigsimít a pikkelyzett felületen, megkocogtatja, megnyomkodja.
- Elképesztő öregem, egészen elképesztő - fakó szemei élénk csillogást kapnak, nemet int az állával, egyáltalán nem fáj semmi. - Kicsit szoros, amúgy tökéletes - fordítja meg a kezét, a szíjakat vizsgálja, megpróbálja az oldhatóságukat, engedni rajta egy kicsit. - Rugalmatlan, de nem rosszabb, mint egy rögtönzött vért akármilyen harci helyzetben - kihúzza a kést a helyéről, a szeme elé emeli vízszintesen, a mutatóujjára fektetve próbálja meg az egyensúlyát, aztán feldobja, mutatóujjról, a markolatát elkapva azzal a lendülettel megpróbálja a saját alkarjába döfni felülről a védő felület felől. Elvégre a piskóta próbája az evés, a páncélé a döfés.

- Kétségtelenül. - Ártatlan pillantása olyan dolog, ami tényleg ártatlanul is néz ki egyesekkel ellentétben. Kétli viszont, hogy különösebben emlékeztetnie kell rá, mégis hogy került a beszélgetésbe. Mindenbe beletenyerel, amibe nem kéne. Konkrétan.
Elgondolkodva hallgat, aztán biccent a másik szavaira. Látja benne a logikát, így nincs is oka megkérdőjelezni azt.
- A harci, taktikai, technikai oktatás nem elég jó itt, hogy előnyhöz juttasson? - Ő nem tudja megállapítani. Neki minden új és hasznos itt, nem kapott korábban sem katonai, sem túlélő kiképzést, de még kiscserkész sem volt, hogy legalább a minimális dolgokat elsajátítsa. Nem gondolja, hogy a neok járnak általánosságban kifejezett harci oktatásra és nem az elődeiktől tanulnak, de őszintén szólva már semmin nem lepődik meg.
Nem nyalogat ő rajta semmit. Számára logikusnak tűnő kérdéseket tesz fel és következtetéseket von le.
- Mhmhm... - Az érdeklődése színtiszta, kendőzetlen figyelem a mézszín pillantásban. Felvonja a szemöldökét, ahogy a másik megremeg. Mivanmár, megint valami hülyeséget mondott? - Naa... - Mivanmivanmivan? Csak azért nem kezd bunyókezdő kérdezgetésbe, mert a másik vigyorog és ez még nem a sátáni fajta, úgyhogy... megrebbennek szőke pillái az anyázásra. Őszintén? Nemigen van benne családvédelmi reflex, azok után, amit ő élt meg, hidegen hagyja, ki támadja verbálisan az anyját. Az sem lehet épp véletlen, hogy olyan gondolkodásmód alakult ki benne, amilyen most kibontakozik a szövegkörnyezet borzadványai közül. - Hát vedd le őket a lábukról? Nem feltétlen kell pórázt dobni a nyakukba rögtön. - Gerjedni mindenki szokott, valószínűleg még a neonők is, csak nem bukhat mindenki a vezérhímre.
- Hát... - Összevonja a szemöldökét, hirtelen nem érti, mi a probléma forrása. Aztán leesik a félreértés tárgya és elfintorodik. Feltúrja hátul szőke tincseit, most nem lázad, pusztán zavarba jön a nyelvi képtelenségtől.
- Bocs. "Beirattak". - Bár számára ez továbbra is kidobásnak tűnik. Megszabadultak a problémától, nem? Mint a szülők. Mintaszülők. Nyilván csak túlságosan sértett az önérzete egyelőre, hogy belelásson ebbe mást is. Esetleg törődést.
- Mh. Lehet. Elég sok mindenre figyelek. - Hosszú pillantással időzik el a porszín szemeken. Tetszenek a szemei. Olyan... megnyugtató színük van. Visszafordul a rajzhoz és nem gondol bele, hogy zavarbaejtő dolgokat mond. Ilyenkor a maguk természetességében csúsznak ki száján a szavak. Nem pillant fel a pirulásra, pedig valószínűleg kedve támadna azt is megörökíteni. Akkor aztán tényleg kilógatnák azon az ablakon. Ellenben ha Felix nem akarja, hogy kedveljék, tán nem kellene hosszas értekezéseket folytatnia kilógatásainak tárgyaival.
Felhorkant. Méghogy maffiagyerek? Hm. Vajon maffiagyerek? Összeráncolódik a homloka, ahogy elgondolkodik ezen a kérdésen. Ha az lenne, valószínűleg tudna róla, nem? Nem. Egyáltalán nem biztos. Megköszörüli a torkát.
- Épp 4,5 milliárd ember halódott össze-vissza, nemigen volt ideje ezzel foglalkozni. - Nem rémlik neki, hogy különösebben dicsérték volna érte valaha is. Elgondolkodik.
- De a rajztanárom lehet mondta volna, ha van rá ideje. - A férfi nem volt egy elfogult típus. Tehetségesnek tartotta, de funkcionálisan sokkal előremutatóbbnak vélte irányítani a fiú fejlődését, semmint dicséretekkel kényeztetni és lustultatni a fejlődési vágyat.
Ő nem a rajzot nézi. A neo izgalma egészen megkapó, sokkal lelkesebb a témában, mint az alkotó maga és ez az, ami őt is lenyűgözi. Meglehet valóban dicsérték már korábban, de egészen biztosan nem így. Elmosolyodik, biccent és fogalma sincs, mit csinál ha itt fog vinnyogni 10 percig a srác. Valószínűleg Veszély rájuk uszít valami tanárt. Kivételesen eszébe sem jut, hogy Felix simán végigtapizhatná magát valami szentségtelen kettős hatás kedvéért. Nagyon gyorsan félretesz dolgokat, ha épp megragadja valami az érdeklődését.
Ő is élvezi simítani. Főként, mert szükségtelen, egyszerűen csak megfoghatná a karját, ahogy tette a fallal is, tökéletesen felesleges bármi mást belevinnie a mozdulatba és mégis... most helye van. Fogalma sincs miért, de van. Nem tulajdonít neki jelentőséget.
Elvigyorodik a reakcióra, elégedetten támaszt ki hátul karjaival, hunyorgó pillantással figyeli a próbálgatást.
- Örülök, hogy bejön. - Nem szófordulat, olyanjai még nemigen vannak, a szöszi tényleg örül neki, szemei vidáman fénylenek. A szíjak engednek az oldásnak, Felix képes kiengedni őket, így egy fokkal kényelmesebben simul a karjára. A kés egy mozdulattal kioldható, könnyedén csúszik ki a tok fogságából. Az egyensúlya nem rossz, bár messze nem nevezhető tökéletesnek, a funkcióját megszolgálja. Már azt a funkcióját, amitől Anton ledermed, hirtelen meghűl ereiben a vér.
- NE! - Kiegyenesedik, keze a lecsapó kézért rándul, de épphogy elkezdődik a mozdulat, mire a kés eléri a másik karját. Szíve a torkában dobog még akkor is, amikor a penge elcsúszik rajta, felhasítva a cucc felső rétegét. A neo karja sértetlen marad, de az anyag megérzi a találkozást. Elkapja a másik késtartó csuklóját, sárga íriszeiben hatalmasak a pupillák.
- És ha nem tart ki? Bolond vagy te?! - Nem történt semmi gáz, de a szőkét sikerült megijeszteni annyira, hogy bepánikoljon. Szabad kezével tapogatja meg az alkarvédő felsértett részét. Mély hasíték, de jól szolgált, megvédte, amit kellett.
- Őrült. - Egy fokkal nyugodtabban engedi el a srácot, megdörgöli a szemeit, a mozdulat folytatásaként fésüli hátra szőke tincseit. Elgondolkodva moccan pillantása a vállra rajzolt képre. Mit érezne, ha a neo azt szúrná meg és nem egy megidézett képet? Nos... kifejezetten kezd nem tetszeni képességének újonnan felfedezett gyengesége.

16+

Mosolyra rándul a szájszéle arra a kétségtelennek, nem hisz az ártatlan pillantásnak, de még sose haragudott meg azért, ha hízelegtek neki, megelégedett fejjel folytatja a gondolatokat.
- Egyáltalán nem elég jó. Az egész klánom részt vett a harmadik világháborúban - úgy mondja, mintha ez mindent megmagyarázna. Alapvető harci, taktikai, technikai oktatásra nincs szüksége még a nálánál fiatalabbaknak sem ott, amit ettől az iskolától remélt... ki tudja remélt-e valamit. Néha maga is elbizonytalanodik, hogy mit keres itt. Talán csak azért menekült ide, hogy azt mondhassa magáról, hogy ott van, ahol lenni akart, tehát azt csinálta, amit csinálni akart. Pedig ez nem igaz. Legalábbis nem egészen. Éppen annyira nem teljesen igaz, mint ahogyan Anton sem kérdezhet teljesen butaságot akkor, amikor logikusan gondolva mondja a kis okosságait, és oldja meg elméleti alapon a neo által felvázolt problémát. Ebben igazból nem lehet rosszat tenni.
- Ahhoz, hogy én levegyem őket a lábukról szerintem nagyon rossz iskolában vagyok - sóhajtja megvilágosodott hangon. - Lehet, hogy itt én vagyok a legerőszakosabb és legprimitívebb, amúgy nem is, de a klánokban vannak sokkal erősebb, erőszakosabb és okosabb egyedek is nálam, akik jobban megragadják a figyelmet. De majd egyszer talán lesz ilyen opció - mondjuk ahhoz előbb le kéne koppannia Anton farkáról barátságos keretek között is.
Bólint a beiratásra, így már korrekt. Egyelőre nem látja azt, hogy a beiratás kidobás lenne, és nem csak a be-ki irány ellentétes mozgása miatt, de más fogalmiságban járnak, és amúgy is ki ő, hogy ítélkezzen. Érzelmileg lehet megélni kidobásnak, ha a körülmények olyanok voltak. Mégis miért kellene megvédeni a nagyszülőket azzal, hogy a törvény kötelezi őket arra, hogy X éves korig iskolába járassák a nevelt gyereket, és akkor már a mutánsiskola a legjobb lehet egy... ööö... izé... mutánsnak? Na jó, lehet, hogyha belegondolna nem hagyna ki egy ilyen lehetőséget arra, hogy az ördög ügyvédjét játssza.
- Szerintem ez gáz. A nyomigyerekeket meg dicsérgetik a tévében, amiért betesz egy labdát a kör alakú lyukba. Szánalom, komolyan - fintorogva jelzi, hogy mi a véleménye arról a világról, ami nem dicséri meg azt a teljesítmény, ami még szerinte is teljesítmény, pedig mindenki láthatja a lelkét, nem az a költői és lírai alkat, aki szerint a művészetek viszik előre a világot, de azért nem haragszik meg, ha urambocsá szép dolgok is kikerülnek valakinek a keze alól. Lehet, hogy lefújja őket lilával, de na. Jól mutatott volna róla. Tényleg.
Nem lát kivetnivalót a simogatásban. Nagyon is a helyén van.
- Állati - nyomatékosítja a bejövést, élvezettel állít rajta, hogy a rajzolt szíjból lett valódi nem foszlik szét a kezében az egyszerűen csak király, a kés markolata valódi, a pengéje pedig éles, az egyensúlyát nem kifogásolja, tökéletes fegyvereket sose fogott, a japánok pedig amúgy is húzzanak haza a buzeráns kardimádásukkal, ez itt a kezében valódi fegyver. Ölni, sebezni, hámozni, nyúzni, karcolni, vágni, mászni lehetne vele, tehát _hasznos_.
Belerezonál a karja a saját szúrásában, legszívesebben még egyre lendítené a kezét, mert szerinte a sérült cucc még egyet azért kibír, meglepetten kapja fel a fejét.
- Te kapkodsz pucér kézzel a kés után, és én vagyok az őrült? - vigyorodik el, aztán elkomorodik, szürke szemeibe kutató felhők sűrűsödnek össze a pupilla körül.
- Ezt érezted? A szúrást? Mint a rajzot? Fájt? - fordítja meg a kérdést egy kis aggodalommal, a csuklója ellazul a fiú fogásában, a kést az ujjai között is lazábban fogja, az irányát tekintve már nem tudna szúrni vele, és talán így nem is fojtogatja annyira a markolaton keresztül.
- Szerintem prímán működött, semmi baj - teszi hozzá, amolyan szőrmentén történő vigasztalásul szánva a szavakat, elszabadult kezével megveregeti a másik térdét, természetesen úgy, hogy a kést a saját alkarjához simítja néhány ujjával, nem szúrja meg vele a másikat.
- Mi van, engem is felélesztesz? - feszíti meg a vállra rajzolt alakmását, erőteljesen izmolt felkarján megmoccan az ekként életre keltett alak.

16+
- Óh. - Valószínűleg ez neki is sok mindent megmagyaráz, mert megértés költözik szemeibe. Egy háborúban bárki rengeteget képes fejlődni, aki aktív katonai oldalról részt vesz rajta és még túl is éli. Hatalmas különbség van ilyesformán kipróbált mutánsok és az újszülött, de tanítgatott csibék között. Érti a problémát.
- Nos, tekintve, hogy itt nemigen vannak más neok... - Főleg nem nőstények. Ez úgy igazából nem is túlzottan meglepő, ha a neo klánokra fixálódik, viszonylag kicsi a valószínűsége, hogy szólózni támadjon kedve X sulikban. Nem csoda, ha kicsi az egy négyzetméterre nyúló hányaduk.
- Elég magányos érzés lehet annyi idő után klán nélkül lenni. - Neoként. A saját elszigetelődése egy dolog, az születéstől adott, de Felix nem ebben nőtt fel. Merengőn figyeli a srácot, aztán halkan hümmög valamit. Valószínűleg egyetértene a gondolattal; le kéne kattannia a farkáról, ha nőzni akar.
Nem magával a beíratással van gond. Korábban is járt iskolába. Saját sérelme ott van, hogy hiába igyekezett megfelelni, csak nem volt elég jó az apjának. Annyira nem, hogy megszabadult tőle és még örülhet, hogy nem likvidálta inkább elfajzott gyermekét. Nehéz elfogadni a gondolatot, hogy még ez volt a leghumánusabb megoldás az orosz részéről, holott nyilvánvalóan most van azon a helyen, ahol lennie kell.
- Ez van. - Megvonja a vállát, gáz vagy nem gáz, végül is aligha tehet bárki ellene. Rossz helyre, családba született, a legtöbb felállásban értékelték volna a tehetségét. Idővel nyilván itt is fogják, ha netalántán többeknek is megmutatja a rajzait, mint a képességfejlesztős tanár és Felix.
Ez még kivételesen szerinte is állat, már egészen addig a pontig, amíg a neo csak állítgat rajta és próbálkozik. Egyszerűen csak nem számít ilyen hirtelen akcióra. Kellene? Nyilván, de nem gondolta volna, hogy a másik saját magán teszteli le a cucc védelmi értékét. Bármily meglepő is, ezt normál esetben előre szokták, felhasználó nélkül, nem pedig egy jólirányzott szúrással.
- Hhhh... - Méghogy a kés után, a csuklóját kapta volna el jó szokásához híven. Más kérdés, hogy nem elég gyors ehhez. Nagy szemeket mereszt, ahogy a fiú pillantása elkomorodik, pislog kettőt, mire lámpa gyúl a fejében. Érte aggódik?
- Mi? Nem. Nem, dehogy. - Kicsit talán erősen fogta meg  másik csuklóját, most ellazul rajta az ujjak szorítása. Megköszörüli a torkát. Hát ez kurvára zavarbaejtő, mit kell ennyire bepánikolnia ilyesmitől? - Ha megjelenítek valamit, már nincs vele kapcsolatom. Azt hiszem, a többit azért érzem, mert azokat még meg tudom idézni. - Lám-lám, mégiscsak tanított neki valamit Felix szórakozása.
- Mh. - Most, hogy lenyugodott, már kifejezetten zavarja saját reakciója, félrenéz inkább, ahogy meglapogatják a térdét, pillantása elidőzik a vállra rajzolt kép vonalán.
- Nem tudlak. Az élőlények túl bonyolultak. - Halvány félmosoly rándul a száján. - A ruhákkal mondjuk sikerülne, de 10 percnél nem tartanak tovább, szóval nem sok értelme. - Kinyúl a mobil után, lecsekkolja az időt. - Nos. Vége a boksznak, szóval... elmennék zuhanyozni vacsora előtt. - Hacsak nem tartóztatják fel, lemászik az ágyról. Ez pont egy tökéletes alkalom a taktikai visszavonulásra. - 6-7 percen belül eltűnik a cucc, úgyhogy vigyázz, mivel nyüstölöd.

16+

Biccent, teljesen jogos a megvilágosodás, bár látott már olyan gyökereket, akik erre csak megvonták volna a vállukat. Háború? Na és? Ők ültek az aranykalitkájukban és kurvára vigyáztak rájuk, mert ugye az övék a jövő. Az egyik véletlenül bele is fejelt egy nagy tányér bablevesbe.
- A kurvaiskolára gondoltam, ahol megtanulják a cukifiúk, hogyan kell minél több nőnek jónak lenni - neveti el magát a rohadtulártatlan neohiányoló félmondatot hallva.
- Nem vagyok magányos, van itt azért egy rakás jófej srác is - legalábbis ő nem magánynak nevezi azt a nyomasztó hiányérzetet magában. Hogyan is lehetne magányos, tele a suli diákokkal, mindig van kit felidegesíteni, a zsúfolt kajáldában bárki mellé is ül le, akkor már szociáliskodik. A hiányérzetet egy gyengeségnek tartja, nem valódi érzésnek, nem valódi magánynak. Meggyőződése, hogy egy teljes értékű egyedül maradt neonak nincs ilyen. Hogy csak ő ilyen selejt. Nem különleges, selejt. Ha nem lenne az, mégis akkor miért lett volna elégedetlen azzal, amije volt, és cserélte volna erre a fémpicsás szarra?
Tiszta sor, elcseszték a nevelőszülők, akiknél egy évet vendégeskedett, és még mindig rohadt nyomi módon azt az egy évet tartja a legjobb évnek az életében.
Az élet tele van nyomi dolgokkal. Mint Anton dicséretlensége, de arra még eljöhet az orvosság, ha
úgy elkezd nagyüzemben rajzolni, és kinyílik rá az emberek csipája, na meg picsája. Elvigyorodik kissé, derül magán, de úgy érzi, a korábbi tapizás után ezt túlzás volna szavakba önteni.
- Akkor meg mi ez a pánik, nyöszörgés, aggodalom nyűgöske, hm? - csóválja meg a fejét, de felderülve kissé. Para lett volna, ha ezzel belerendez a srác bioritmusába, akkor tényleg kiérdemelte volna az elég haszontalan képesség vegyjelet, még ha ez nagyon szomorúan hangzott volna is... is volna. A tehetség attól még tehetség maradt volna.
- Ahha, megnyugtató hallani, hogy neked nem fájt, amikor tegnap félig betörted a koponyám a fallal - de nincs harag. - Szóval még mindig rá vagy cuppanva a tegnapi rajzra úgy képességileg? - figyelmesen néz, ezzel elég jól vissza lehetne élni. Latolgatja, hogyan is érzi magát ezzel kapcsolatban.
- Az élő dolgok mindig bonyolultak - kipróbálja a kéz hegyét az ujján, az élét latolgatja, de nem vágja meg magát vele.
- Majd biztos fejlődik ez. Ez elég király. Még mindig itt van. Ennyi idő alatt, amíg dumáltunk lemegy egy élet-halál meccs - és a markolat még mindig a kezébe szorul. A pengére csókol, az ajkához nyomva meg is nyalja. Valódi fém. Igazi.
- Jól van. Majd óvatos leszek, menj nyugodtan - kegyes elbocsátás az elköszönés.

16+
Az igazat megvallva ő is ült a maga aranykalitkájában, bár egészen más jövőre szánták, mint amiben végül "kiteljesedett" a kisorosz. Nos. Legalább ő nem fullad a saját levesébe egyelőre.
- Olyan van? - Vonja össze a szemöldökét és halál komolyan elgondolkodik azon, mégis hogyan nevelik a kurvaiskolában a kölyköket. Egészen biztos benne, hogy nem értékelné a dolgot.
Mondhatná, hogy egy rakás jófej srác nem ugyanaz, ha egyszer a neo megmondta, hogy felesleges is mutánsokkal próbálkoznia, mert nem meríti ki a teljesség fogalmát, de... mi köze hozzá? Úgy nagyon őszintén, nem sok fogalma lehet arról, a másiknak hogyan kellene éreznie magát. Az élénk képzelőerő egy dolog, megélni az életet meg egy másik.
- Ha te mondod. - A jófejeknek jól áll a távolság. Úgy könnyebb lerajzolni őket, nagyjából ennyi az, ami érdekli velük kapcsolatban. Általában. Anton keresi még, melyik évet válassza élete legjobb évének. Nincs túl sok jelentkező és mindegyik túl nyomott felmászni egyáltalán a dobogóra.
Nagy kérdőjelek a feje felett. Mit vigyorog a neo, mint valami tejbetök, egy k-rva szót se szól?!
- Bocs, ha lever a víz, mert leszurkálod magad. - Elégedetlenül cicceg, a szemforgatása csak azért nem tízpontos, mert így elvörösődve max a cuki zavart szöszi kategóriát elégíti ki.
Lapos pillantással kompenzálja a cukiságfaktorát.
- Még csak nem is látszik már, ne panaszkodj. - A neo ne mancsoljon oda, ahova a mancsa nem való, főleg nem lila festékszórókkal. Senki le se szarja manapság, hogy varázslót a saját tornyában nem támadunk? Hosszú pillantással adózik a kérdésnek, figyelme az egyik, majd a másik íriszre ugrik, mintha kiolvashatná a porból a kushadó szándékot. - Ezek után elhinnéd, ha azt mondanám, hogy nem? - Költői. Nyilván nem hinne neki, bár őszintén? Fogalma sincs róla, mégis mennyi ideig van kötésben a saját műveivel. A továbbiakban mondjuk nem árt majd vigyáznia, kinek és mit osztogat.
- Mhm. Megpróbáltam már élőt alkotni. - Elfintorodik. - Akciófigura lett belőle. - És ez viszonylag elég ciki. Megpróbálkozott kisebbekkel is, pillangó, béka, pók. Hasonló az eredmény. Már letett arról, hogy bármiféle élővel próbálkozzon, sokkal kézenfekvőbb a technikai dolgokra összpontosítania.
- Hát remélem. Most lőfegyverek tervezését tanulom mechanika meg lövészeti óra kombinációjával. Csak kell pár cucc a városból, hogy csináljak egy normális rajzfüzetet. - Forge javaslatára megálmodott már egy speciális, több átlátszó rétegből készült rajzkönyvet, amivel majd megfelelően fel tudja építeni őket... csak ki kell jutnia a városba összevásárolni a megfelelő eszközöket, hogy el is készíthesse magának. Majd hétvégén mondjuk kizárásos alapon.
- Forge szerint nem tartana ki ennyi ideig harci helyzetben. Még nem jutottam odáig, hogy kipróbáljam. - Ami késik, az várat magára, de nem múlik ugye. Előbb, vagy utóbb ennek is eljön az ideje, csak nem árt előbb mondjuk alapvető önvédelmi és harci tapasztalatokat szereznie.
Pillantása megakad a pengeszeretgetésen. Van ebben valami nagyon... valami nagyon... fogalma sincs mi, de elég zavarbaejtő.
- Kösz a kaját. - Emeli a mancsát egy intésre, aztán rövid úton távozik a szobából. Már ha a neo kulcsra zárta és nem lockpickelte a zárat, mert akkor kénytelen megvárni, amíg kinyitja neki. Csak később jön rá, hogy a filcet persze sikerült lenyúlnia. Nos.
Nyilván lesz alkalma visszaadni.

16+

- Logikusan kell lennie, máskülönben honnan lenne annyi ribanc az utcán, vagy éppen itt a suliban? Szerintem előképzős rendszerben működik, csak hozzánk nem dobták be a prospektust - halálkomolyan mondja, mert hirtelen megjelent köztük a kisördög az ágyon, és nagyon kíváncsi rá, hogy át tudja-e ezzel baszni Antont. Nem szép dolog, de nevezhetjük valamiféle beavatásnak is, ha úgy tetszik, nem mintha barátkozni akarna vele vagy valami ami miatt indokolt lehet a beavatás.
- Ugyan már, nem beleztem ki magam vele, addig nincs para. Amúgy is mi lett volna, csak egy szúrás, összevarrják, csövi - "nyugtatja" meg a szőkét, hogy nincs itt semmi ok a pánikra és aggodalomra, na meg a pirulásra. Rácsodálkozik erre az arcra kiülő érzékeny szöszi érzéskomplexumra, hát ez valami... összezavaróan bájos. Már ha a bájos egy jó szó ilyen esetekben.
- Attól, hogy nem látszik, fájt ám - mordul mélyen, mi az, hogy ne panaszkodjon? A szemébe jött a fal! Ez igenis olyan dolog, ami miatt jogosan áll panaszra a neo szája.
A tekintete ellenben szinte olvashatatlan. Mondhatni ártatlan is lehetne, ha nem egyeztek volna már ki kettőjük esetében az ártatlanság fogalmának létezhetetlenségéről. Mosolyra kanyarodik a szájzuga, azzal felel. Nem hinné el, jogos, az ő kérdése is tekinthető így költőinek. Előbb-utóbb vissza fog térni az ujja arra a rajzra, de az biztos, hogy nem ma.
- Ehhhehe, ez gáz, akkor ne nyúlj a vállamhoz - nem akar magából akciófigurát, még akkor sem, hogyha biztos cuki lenne, de azért tényleg gáz. Nagyon gáz. Gyerekjáték. Legfeljebb megdobálhatnak vele másokat, vagy vodoo babának használhatnák tök feleslegesen, mert nem hisz az ilyen marhaságokban. De azért egy kicsit sajnálja érte a kölyköt. Szar dolog szembesülni a saját képtelenségével bizonyos témakörökben, még akkor is, hogyha máshol meg lám, lenyűgözőt is képes alkotni.
- Az király, egyszer beülök az egyik ilyen órádra. Szedtél már szét egyáltalán rendes lőfegyvereket, vagy csak a rajzokat nézegetitek? - mert kinézi a bársonyoskezűből, hogy eddig mindössze erre ragadtatta magát. A szemöldökét megemeli, de nem teszi fel a magától értetődő kérdést, hogy mégis milyen az a normális rajzfüzet, mert így is elég fuckin wtf, hogy azt így Anton akarja csinálni.
- Az jó móka lesz, majd kipróbálni - mosolyodik el a penge mögött, elképzeli a jelenetet. Legközelebb rajzolhatna Anton olyat, aminek tüskék vannak a külső oldalán, elkapná vele annak az agresszor lupinnak az ütését, aztán kiderülne, hogy mit bír a cucc harci helyzetben, nagyon jól szórakozna.
- Egészségedre -fel sem tűnik neki a filchiány, hamarosan ő is a vacsorához öltözik át, persze az atléta és a vállrajz marad, hadd irigyeljék. Jobb, mint egy színes harci festés.

16+
Egy kései ebédre még megjelenik, aztán az órák telnek, Anton pedig nem kerül elő újra. Legközelebb már csak takarodó után tíz perccel ad jelet magáról. Az épület elcsendesedett, mindenki a saját szobájában motoz, talán csak a tanárok gyűltek össze valahol, hogy megvitassák a hétvége eseményeit.
A már korábban tapasztalt horrorjelenettel nyílik sötétség a Neo mennyezetén, mely pár szívdobbanás alatt elmélyül és ablakot nyit az egy szinttel feljebbi szobára.
- Heló - Szőke fej, sápadt arc, fekete szemek. Ilyen távolságból nemigen látszik, hogy a szemfehérjét fölzabálta a kihasználtság fáradt vöröse. - Felkapcsolnád a villanyt? - Csak akkor kérdezi, ha nem volt valamennyi hangulatfény legalább a szobában, ezt követően fekszik el fölül a padlón és csúszik előrébb, meztelen karja lenyúl, magához öleli a padló-plafont, fakó ujjai legyezőszerűen terülnek szét a mennyezeten. Nagyon hirtelen alakul át a világ.
Onnan, ahol a művész keze érinti a szobát, sötét tinta folyik szét, néhány szívdobbanás alatt átrajzolja a mennyezet és a négy fal felületét. A neo újra az erdőben van a tisztáson, ám annak egy igencsak furcsa, kifacsart változatán. A fák göcsörtösek, a gyökerek mindenhol mintha csontokként másznának elő a földből, a lombok karmos ágakkal kúsznak a sötét, teliholdas ég felé. Felix rajzolt verziója pedig ott fekszik a tisztáson hunyt szemekkel, feje az otthonos gyökéren megtámasztva, ezúttal egyedül. Van valami illetlen az egész képben. Nehéz megmondani micsoda, talán a tény, hogy oda nem illő nézőpontjából "leste" meg a jelenetet, vagy hogy a neo alakja egyszerűen minden figyelmet magára von? Ki tudja. Az ember arra számítana, hogy ennyinél megáll a történet, de nem. A rajzos ujjai megrándulnak, a kép pedig változik, egyik a másik után.

Sötét éjszaka volt. Valahogy mélyebb és vészjóslóbb, mint bármelyik másik, a Hold kísérteties ezüstös fénybe vonta a tisztást. Felix körül természetellenesen csendes volt az erdő, sem egy madár, sem egy apró éji vad, ciripelés, vagy huhogás. Visszafojtott, rossz dolgok előtti csend.
Talán a hatodik érzéke kapcsolt be, talán valami más, hirtelen felült. Épphogy elkerülte a felé nyújtózó gyökereket, melyek lassan, hangtalanul kúszva próbálták bekeríteni. Mordult valamit, azok pedig meghunyászkodva húzódtak hátra a sötétségbe.
Előrébb mászott az árokhoz, mely most valahogy mélyebbnek és feketébbnek hatott, mint máskor. Mintha seb nyílt volna a világon, mely most panaszosan tátogott a neo felé könyörögve valamit...
Szájjal húzta ki a biztosítószeget, szinte hanyag mozdulattal hajította alá a gránátot. Vissza sem húzódott a fényrobbanás elől, az arcát megvilágította a hirtelen, vakító áradat, mellyel mégis hunyorgás nélkül nézett szembe. Odalent sötét árnyak visítottak fel, s ami korábban árok-szájnak tűnt, most valóban azzá vált: fogazott, gyűrűs belsejű szájnak, végtelen mélységű toroknak, fekete húsos nyelvnek. Az árnyak újra és újra sikoltottak odalent, ahogy szétszabdalta őket a természetellenes fénytömeg.
Amint a gránát hatása elmúlt, a seb bezárult, a tisztás pedig kisimult olyanná, amilyen sosem volt.
Néhány ugrással fenn volt a farejteknél. Alaposan felszerelkezett, marokfegyver, gránátok, kések, egy cigi a szájba. Az öngyújtó kattanó fényében mosolyra rándult a szája, mielőtt beleveszett volna az erdő sűrűjébe.
A cigi parázsló fénye emelte ki a sötétből, a fák összehajoltak körülötte, ahogy sebesen futott előre, a gyökerek megpróbáltak akadályt képezni, de könnyedén ugrotta át őket és hajolt el előlük. Ez az ő erdeje volt, hogyan is tehetett volna itt bármi ellene?
A leégett fa szomorú fekete, kifeszített csontnak tűnt. "Eddig és ne tovább" ezt recsegte túlvilági hangján az elhaladónak, de az nem törődött vele. Meglassította lépteit, ahogy lesétált a lejtőn. Mire a természetellenesen izzó tóhoz ért, két mancsában egy-egy pisztolyt tartott lazán leengedve a teste mellett. A fűrésztelep törött deszkái között torz vigyort vetett az éjszaka, ahogy az első boszorkányok előmásztak a tóból. A srác felemelte az állát, kipöccintette szájából a csikket, s egy nyílegyenes vonalon forró tűz csapott fel, egyenesen a tó felé. Az egész lángokban állt, mielőtt felemelte volna a fegyvert. A Hold fényes udvart vérzett maga köré, ahogy az első lövések eldördültek. Túlvilági sikolyok töltötték meg a teret, mielőtt mindent elnyelt volna a sötétség.

Anton keze lecsúszik a mennyezetről, a szoba pedig elveszti rajzolt mintázatait, ahogy a nyílás szélei az eltelt időtől megremegnek. A fekete szemek visszaalakulnak az eredeti színek kopottabb, megfakult változatába, míg a fiú feltolja magát. A mozdulattal együtt arrébb csúsztatja a  rajzkönyvet, melyet ugyan telefirkált az elmúlt órákban, ám most lapjai a megidézett képektől ismét üresen árválkodnak. Megmutatta, mert megígérte. Megmutatta úgy, ahogy akkor tette volna, ha a neo nyer ellene a versenyen, amiben nyilvánvalóan megverte volna.
- Jó éjt, Felix. - Csendes hangja szinte álomszerű, épphogy elér mondanivalója végére, mire bezárul a nyílás. Odafent a rajzos gyakorlatilag azonnal elalszik.

16+

//még erdő

Meghalni minden körülmények között értelmetlennek tetszik a neonak, akinek volt szerencséje százarcú halálokhoz a világ egy nagyon mocskos szegletében, ahol nem mérték ki gumicukorral a kölyökkor értékét. Önhibából meghalni valami felfoghatatlan szégyennek tetszik, kétszer el elpusztulna, ha így hagyná itt az árnyékvilágot, gyalázatos módon.
Egy közösségben enni már csak ilyen. Hosszan néz Antonra, eltűnődik, aztán megvonja a vállát. Ha ő megengedhetné magának, hogy tetemesebb mennyiségű húst vegyen nem sajnálná a grillfalatokat azoktól sem, akiket egyébként erősen bír utálni ebben az iskolában, ezt teszi vele a falkaszellem. De Anton nem tapasztalt még ilyet, nem is tehetne neki szemrehányást ezért.
Borúra építkezett az a pillanatnyi örömük. Anton megkérdezhetné, hogy mi a baj, kapna választ, még ha vitáznának is, választ akkor is kapna. Minden kérdésre kapott eleddig, ez sem volna más, az érdeklődés pedig talán fél gyógyulás is lehetne a nyomott állapotból, de... Anton érdeklődése csak olyan, mint ő maga. Nem egészen tudatos, nem egészen méri fel azt, hogy mit tesz maga körül.
Köszönettel elutasítja a pólótörcsit, nem ér hozzá semmihez, ami Antoné, vizes bőrére gyorsan felhúzza száraz ruháit, lehet még gyorsabban öltözni, mint ahogyan vetkőzött. A társa a hallgatásban, bár nem bámul maga elé komoran, szürke pillantása fáról fára mozdul, mintha csak azt keresné, hogy valaki megleste-e őket idekint, beleboríthatja-e ezért fejjel a tóba, vagy valami keményebbe, de nincs szerencséje, olyan kihalt az erdő, mintha legalábbis csontlovakon a halálsereg vonult volna végig rajta, hogy megkeresse a rég elölt boszorkányokat, és elpusztítsa őket újra.
- Szívesen - máskor is. A folytatás áll a levegőben, mint a veszélytermi gyakorlatozás ígérete, mint a meleg vízben fürdés, mint a fénygránát szerzés, mint megannyi más apróság. Ritkán látni a kortársaira jellemző zavarban a neot, nem kedves vendég a lényében ez az állapot, bosszúsan, lassan fújja ki a levegőt az orrán, miközben Anton után néz, ahogy elsétál. Milyen dühös rá!

//szoba
A szemét lehunyva azonban egyáltalán nem dühöngi végig a napot, estve már pihen. Nem alszik, ahhoz nem elég fáradt, átmelegedett tagjai lustán pihennek az ágyon, a kezeit összefűzve a tarkója alatt éberen álmodik, a "mi lett volna ha" gondolatkör az ő xboxa, bár nagy eltéréseket nem produkál a valóságtól és a hősök sem a kardjaikat feszítik össze, bár... mosolyog, és így már egyáltalán nem is neheztel a szöszire, a gondolatai között sokkal az sokkal engedékenyebb, és végre a helyén kezeli az ő nagyszerűségét, ha ugyan létezik egyáltalán.
Felnéz. Szürke szemein tükröződik a felső szoba megnyíló látványa, egyszer rossz helyre teszi az ajtót Anton és rohadtul a hasára ejti a kisasztalát, és akkor még szerencséje van.
- Helo - nem teszi fel a klasszikus, triviális kérdéseket, a feje fölé nyúl, kattint a sötétben, a kevésnyi fény hangulatfélhomályt teremt köré, éppen eleget ahhoz, hogy minden látszódjék, de bőven keveset ahhoz, hogy vakítson a fehér áradat, hogy valóban ragyogjon. Visszafordul aztán kérdőn a másik felé, de annak mancsai már a mennyezeten, és a szeméből a gonosz lélek a falakra ömlik.
- Miapokol - Felix azonnal katapultál az ágyról, mintha nem is kellett volna felülnie ehhez, a gyorsasága és ereje látványos, még hullámzik a matrac mögötte akkor, amikor már a szoba közepén áll, készen arra, hogy felszökkenve akár lerántsa Antont, ha esetleg valami őrültséget tervezne.
Őrültséget tervez, de szívdobbanásnyi idő alatt rájön, hogy ez az őrültség nem az ellensége. Még néhányszor körbefordul maga körül, mielőtt rámeredne a mására, ami egyszerűen csak úgy tudná megfogalmazni, hogy király. Sokkal királyabb, mint ő maga, és nem ismer olyan szofisztikált magaslatokat, amivel kifejezhetné az elragadtatottságát, és a tetszését. Nem nyúlkál a rajzok árnyalakjaihoz, karba font kezekkel átöleli magát, úgy figyeli a jelentet, előrehajolva, izgalommal és feszültséggel átrajzolt vonásokkal, amikre kiül az elismerés, a derű. Úgy mosolyog, mint azok, akik ismerik az érzést, hogy milyen elmerülni egy jó könyvben, ami jócskán nagyobb világot mutat a számukra, mint amit ők valaha is el tudtak képzelni. Mélyre isszák magukat benne a jelenetek, látszik szürke, fényes szemeiben, ahogy megjegyez minden mozdulatot, minden ötletet, minden menőséget. Sokkal jobb, mint bármelyik képregény, amit valaha is látott, és mert ennél több fantáziát sehol nem tapasztalt elmondható, hogy lenyűgözőbb, mint minden, amit valaha is látott. Nem mulasztja el a történet egyetlen pillanatát sem, kiszáradt szájjal várja a folytatást a végén, bár a sötétség mindig, minden körülmények között a végszó, amit megismer.
Felveti a fejét a sötétedésre, a fenti szoba pedig eltávolodik tőle, éppen úgy, ahogyan a lakója, ellentmondásos szavak és tettek koszorús lovagja.
- Jó éjt, Anton -köszöni? Ó igen, de nem beszél a mennyezetéhez. Ő nem alszik, a takarójához gömbölyödve újraéli a látványt. Újra és újra és újra :3