Mojave-sivatag

PhobiaAtya


Boldogok a tudatlanok, akik azt hiszik, a világ nem más, mint egy rózsaszín ködben úszó, cukormázas kis estimese. Akik azt hiszik, minden jó, mindenki kedves, és minden jól fog alakulni. Túláradó örömmel és optimizmussal néznek a világra, amivel még mások kedvét is feljebb tudják húzni a ragályos boldogságukkal. Boldogok....és kimondottan ostobák, szinte már olyan szinten, hogy az fertőző. Az ilyen emberektől pedig okádnom kell, vagy csak szimplán elmetszeni a torkukat, lényegtelen.
Ez a dokinő is úgy beszél, mintha csak egy ötévest kezelne, aki véletlenül méhkaptárba nyúlt. Sajnos azt viszont nem tudja, hogy ő maga turkál most a darázsfészekben, és ha nem kellene Lucyt eljátszanom, talán már ki is beleztem volna, mert.....csak úgy. Mert vicces.
Miközben dr mosolyalbum bekötözi a kezemet, az érzelemmentes miss beképzelt elmagyarázza, hogy miről is van szó, hogy mit is keresek a sivatag kellős közepén.
~ Szóval egy ajánlat a kib@szott elnöktől. Ez hízelgő, esetleg azt akarja, hogy az új, csini titkárnője legyek? ~ gondolom magamban, de ezt nem mutatom ki. Mondjuk maga az a bizonyos ajánlat elég érdekesen hangzik, esetleg belekukkantok a mappába, mielőtt még lassan, fájdalmasan megnyúzom a komplett társaságot.
A dokinő, dolga befejeztével megpaskolgatja a fejemet, mintha csak ötéves lennék, közben meg miss kevély lefekteti a szabályokat.
Ahogy akarja, de ezt a játékot ketten játszák ám.
- D..doktornő. - szólok a dokinéni után, még mielőtt kimenne - M...maga n..nagyon k..ke..kedves. A.. Az anyukámra emlékeztet... - mondom, Lucy dadogását és beszédstílusát használva, sőt még szipogok is egyet hozzá. Aztán egyenesen belenézek a dokinő szemeibe, az ajkaim pedig széles vigyorra húzódnak. - Ő is pontosan így paskolgatta meg a fejem, szóval le kellett vágjam az ujjacskáit, nehogy véletlenül újra megtegye. Aztán jöttek a szemei...érti? - beszéd közben lassan oldalra billentem a fejemet, halálosan komoly tekintettel, hogy biztosan felfogja az üzenetet. Pár pillanat után miss gőgre tekintnek, ártatlan arckifejezéssel és mosollyal. - Ne tessék aggódni, néni. Jókislány leszek. Hihi. - mondom neki, majd még egyszer utoljára ránézek a dokinőre, majd hagyom őket elmenni.
- Szóval...okoska. Javaslatok? - hátradőlök az ágyon, közben pedig az ujjaimat csonttüskékké alakítom. - Milyen módon öljek meg mindenkit? - kérdezem, mert valahogy az elnököcske ajánlata nem érdekel annyira. Biztosan valami fostos kis "öngyilkos osztagot" akar összerakni, akikkel elvégeztetheti a piszkos munkát. Mondjuk hízelgő, hogy gondolt rám; az idehozatalomért pedig puszi a hasára. Innen könnyebben kijuthatok, mint a cipősdobozból.
~ Szóval most a tanácsom kell? Rendben van, de akkor fogadd is meg. Olvasd át az ajánlatot és fogadd is el. ~ jön a válasz az öregtől, mintha el is felejtette volna a dolgok jelenlegi állását. Ami nemigen tetszik, tudja hogy hol van a helye.
- Elfelejtettél egy apró, picurnyi, apricska tényezőt, miszerint én parancsolok? Te kis buta, ha lenne testet, kivágtam volna ezért a nyelved. -
~ Akkor mondom másképp. Jelen esetben az az ajánlat az egyetlen kiút a fogságból. Nem lesz több ilyen alkalom, ezért nem kellene csak úgy eldobni azért, hogy megölhess pár embert. Plusz, azt mondtam, hogy fogadd el a kijutásod kulcsát, nem pedig azt, hogy hódolj be nekik. ~ mondja, ééééés.........
Igaza van. Utálom, hogy igaza van, de igaza van, szóval van okom őt utálni, mert igaza van. Igaza van, mert ha elfogadom az ostoba kis ajánlatukat, majd elhitetem velük, hogy milyen jó kis angyalka vagyok, akkor....rohadt könnyű lesz mindegyiket kinyírni, talán még a nyomorult elnököt is kifilézhetem. Ez pedig határozottan tetszik.
- Legyen hát, papper. - felelem, majd olvasás nélkül aláírom Lucy nevével a papirost, utánna pedig addig nyomogatom azt a gombot, amíg meg nem jelennek.

Phobia/Atya


Ki kell jutni, mert ki kell jutni. Nem azért erősödtem meg, lettem a vezér, és vettem át az uralmat eme test felett, hogy aztán egy cipődobozban töltsem az életem hátralévő éveit. Én életek kioltására születtem, a gyilkolás a lételemem, ez bizonyítsa hogy én vagyok én, és nekem ez elég.
Tehát ki kell jutni, hogy a pengéimmel darabokra szaggathassak mindenkit, hogy aztán a vérükben fürödhessek, ehhez pedig minden eszközt bevetek, ha kell. Például hallgatok arra a vénember Atyára, aki megállás nélkül csak okoskodik, miszerint írjam alá a papírokat ahelyett, hogy véres mosolyra fakasszam miss kevélyt, majd a saját beleivel kössem fel a vigyori dokinőt. Pedig az sokkal szórakoztatóbbnak tűnik, de ha Atyának igaza van, akkor csak beállok a barmok csapatába, egy ideig jópofizok, majd a megfelelő időben, nos...kivégzem az egész bagázst, talán még az elnökbácsit is, majd megpattanok.
Egyszerűnek tűnik, és a kijutáshoz nem is kell tennem semmit. Ezüst tálcán kínálja nekem a kulcsot az állambácsi, mert azt hiszi, hogy csak egy korcs vagyok, akit meg lehet szelidíteni.
~ Meglátjuk, ki nevet a végén. ~

A gombocska pesztrálása után szinte azonnal felbukkan a kis párocska, akiket ezzel sikerült is egy kicsit meglepnem. Kivéve persze a dokinőt, de ő hibbant, szóval nem ő nem ér.
A folyon mosolygó, életvidám ügynökcsajszi elkezdi a szokásos magyarázgatását, ami már az első perctől untat. De nagyon. Csak vigyenek ki innen, és essünk túl a melón, a többi nem érdekel.
Már emelném is a kezem a kamuásítás takarásához, mikor az ügynökcsaj valami olyat mond és tesz, amire nem is számítottam. Nem is kicsit lep meg vele, a kezem is megáll félúton.
- Szuuuuuuuuuper, mindig is akartam egy saját nyomkövető bizgentyűt. Főleg a robbanósak a kedvenceim. - mondom szórakozottan, egy kis nevetéssel megfűszerezve, még ha nem is tetszik a hír annyira. Sőt, semennyire se tetszik, hisz hogyan nyírjam ki a teljes bandát, ha egy gombnyomással megölhetnek? Hmm...talán ha levágnám a karját, akkor nem tudja megnyomni azt a gombot.
A további szövegelést csak fél füllel hallgatom, néha vetek egy gyilkos pillantást a dokinőre, csak hogy egy kis örömöm legyen. Miután kipakolják a ruhákat, majd elmennek, minden jókedv elszáll.
- Tudod, ha lenne külön tested, most ezért tuti, hogy megölnélek. - közlöm hidegen Atyának, azzal se törődve, hogy valami nyomoronc lehallgat - Alapból megtettem volna, előbb vagy utóbb, de most ezért biztosan megölnélek. Mármint a részt, hogy....EGY KIB@SZOTT NYOMKÖVETŐT DUGTAK FEL, VALAHOGY ELFELEJTETTED MONDANI!!! - szinte már üvöltök, és most igazán kinyírnák valakit, ha nem lenne bennem nyomkövető ketyere. Pláne olyan, amivel kiüthetnek/megölhetnek egyetlen gombnyomással.
~ Benne volt a szerződésben, de most nem ez a lényeg. ~ kezdi az okoskodó magyarázatát ~ A lényeg az, hogy kijutottunk. Véleményem szerint bármi jobb, mint a babaház, valamint gondolj csak bele. Egy hozzád hasonló, elvetemült bűnözőkből álló csapatot bizonyos eséllyel piszkos munkák elvégzésére használ az elnök. A piszkos munka neked pedig a specialitásod. ~ magyarázza, közben én valami egyszerűbb ruházatot keresek magamnak, már ha széles a választék.
- Fogd meg a "bizonyos esélyeidet", meg a véleményedet, és dugd fel jó mélyre, barátocskám. - mondom öltözés közben, majd felnevetek - Várjál, hiszen azt te nem is tudod megtenni! Tudod miért? Mert ez az én testem. Ezt ne feledd, barátocskám. - a hangnemem a végére sötétté válik, majd egyszerűen figyelmen kívül hagyom minden pampogását.
Átöltözés után ismét megnyomogatom a nővérhívót, és ha megjelennek, akkor el is kezdődhet a nem buli.
- Hölgyeim, indulhatunk?

Phobia / Atya


Szóval ez a nagy helyzet. Osborn elnökúr kicseszett angyalainak tagja lettem, de már a névtől is okádnom kell. Angyalok, a név igencsak ellentmondó, mikor hozzám hasonló gyilkosokat vesznek fel, de ők tudják. Gondolom azt hiszik, hogy majd mintapolgárt, vagy valami jókislányt faragnak belőlem, holott az egyetlen oka, ami miatt nem fogom lemészárolni a komplett csapatot, az a tetves kis ketyere a testemben. Nem épp kedvemre való szituáció, az már biztos, de sajnos nincs mit tenni. Ahogy az öreg is mondta, legalább a cipősdobozból kijutottam. De mi értelme cellákból kiverekedni magamat, ha úgyis csak egy nagyobb cellába jutok?
Akárhogy is, a papírkákat már aláírtam, szóval nincs mit tenni. Osborn Agyalai...yee! Csak remélhetem, hogy tényleg mocskos melókra alkalmaznak majd, ahol majd szabadjára ereszthetem a művészetemet.
Immár felöltözve, minden baromságot letudva lépek ki a teremből, hogy elkezdhessem eme kalandos életet.
- Tyű, mi robbant fel? - kérdezem a hirtelen jövő, vakító villanás után, amit egy jóízű nevetéssel is megtoldok. - Végre valami izgalmas, és nem, nem téged kérdeztelek, dr. Vigyori. - teszem hozzá, mert a dokinő folytonos vigyorgása már annyira, de annyira felhúz, hogy legszívesebben elmetszeném a torkát, és megfürödnék a vérében. Vagyis ezt tenném, ha nem lenne bomba a nyakamban, és ha a kibelezése nem avatkozna bele a szabadságom elnyerésébe.
A kifeleút viszonylag monoton, dögunalmas, még az ápolók haláltusájának elképzelése se nagyon dob fel, mert sajnos azt nem lehet. Az ügynökcsaj lépcsős manővere, melyben elkerüli a liftet viszont mosolyt csal az arcomra.
- Egyszer megöltem egy kormányügynökfélét egy liftben...Ah, szép idők, mintha csak tegnap lett volna. - jegyzem meg mosolyogva, miközben a legyilkoltak tekintetei felvillannak előttem. Szép emlékek, bizony.
A lejutás után egy gyönyörű mikrobusznál kötünk ki, aminek a felszereltsége igencsak meglep. Mintha arra számítanának, hogy valaki megtámad minket a SIVATAG KELLŐS KÖZEPÉN. Főleg pont értem, ugyan már. Talán már a maffiózók is letettek arról, hogy kicsináljanak minket, bár ez csak NYC-ben derülhet ki.
- Köszönöm doktornő. Hosszú, és eredményes szívrohamot kívánok önnek. - búcsúzom el attól az idegesítő némbertől, majd be a minibuszba. Innentől pedig csak a hosszú, dögunalmas, dögmeleg út várhat majd rám, amit egy adag, fegyveres gorilla társaságában kell eltöltenem.
Szóóóóóóval, miért ne üthetném el az időt egy kis beszélgetéssel, már ha az ügynökcsajszi is jön. A gorillákkal inkább nem beszélnék, azok unalmasak.
- Mr. Smith, volna pár kérdésem. Találkozunk majd az elnökkel? Vannak más gyilkosok is a csapatban? Mert jól esne egy rokonlélek társasága. Van valami ruhaelőírás? Csak mert nem szeretnék színes szuperruhát, se animáltat. Maga hány embert ölt meg? És a legfontosabb kérdés: - ennél a pontnál komolyra fordítanám a hangsúlyt, mélyen az ügynökcsajszi szemébe nézve - Miért épp rám esett a választás? Nem mintha panaszkodnék, csak érdekelne, hogy az a sok mutáns bűnöző közül miért épp rám esett a választás?

[b]Phobia / Atya


Tesztelik a türelmemet, tesztelik. Minden bizonnyal csak azért hozták ide azt az idétlen, vigyorgó dokinőt, hogy felhúzzanak vele. Felhúzzanak, és nézzék hogy vissza tudom-e fogni magam. Rohadtul vicces, mondhatom, és ha nem lenne bomba a nyakamban, biztosan kibeleztem volna őt, meg azt a egomániás ügynökcsajt is. Ezer szerencse, hogy doktor idióta nem jön velünk, ráadásul az ügynököcske is előre ül eme páncélozott sivatagjáróban, én pedig egy halom gorilla társaságát élvezhetem hátul.
~ Fogadjunk, hogy gőzük sincs arról, ki is vagyok. A szemükben biztosan csak egy húszéves csitri vagyok, ami igaz is. Egy húszéves csitri, aki örömmel nyesné el a torkát bárkinek. ~ gondolom magamban, miközben teljes nyugodtsággal ülök a fegyveresek között, néha pedig fütyörészek egy kicsit.
~ Gondolom, most már elégedett vagy. Az egyetlen ok, amiért kiválasztottak téged az a mérhetetlen vérszomjad. ~ taglalja az öreg, mondjuk ez is igaz. Csak a vérontásra kellek nekik, ami nekem éppen megfelel. Nem tökéletes, mert sajnos ők döntenek arról, kit is ölhetek meg, de legalább néha-néha végezhetek valakivel, ami jó.
- Egy férfit....egy férfit kellene megöljek legközelebb....nem...egy nőt...egy nőt kellene.....inkább mégiscsak egy férfit....igen, egy férfit kellene megöljek....vagy talán mégis egy nőt... - mormogom lehajtott fejjel az út további részében, csak hogy bosszantsam egy kicsit a társaságot. Amilyen unalmas ez az út, nem árt egy kis móka. - Három gyerek...két tanár...egy kormányügynök....mind halott....- szavalom tovább, mire hirtelen megállunk, a szemeim pedig rögvest felpattannak.
Ahogy a katonák rádióját hallgatom, feltűnik az a bizonyos dolog, amire pont nem számítottam. Valami megakasztott minket, tehát valakit mégiscsak érdekel a kis szállítmány. Biztosan nem a Család, nekik nem jelentek ennyit. De akkor ki?
- Egy bálna? - nyögöm ki egy elfojtott nevetés közepén, mikor meghallom az úttorlasz okát. Láthatólag Delta 1 kicsit felöntött a garatra ha bálnákat lát a sivatagban. Pár pillanattal később azonban a helyzet megváltozik, mert a betépett delta egyes nem válaszol, az ajtók pedig kinyílnak.
A látottaktól pedig az én szemeim nyílnak tágra.
- Egy...bálna..? - nyögöm ki, amint egy bálna a semmiből előugrik, és pont a mögöttünk lévő útra esik, méghozzá igen nagyot puffanva.
A szemeimet megdörzsölöm, sőt még egy pofont is lekeverek magamnak, hátha csak képzelődöm, de nem.
Az. Egy. Bálna. Itt.
- Jesszusom, mikor téptem be? - jegyzem meg poénosan, majd röhögni kezdek a helyzeten.
~ Vedd egy kicsit komolyabban a dolgot. A bálnák okkal kerültek ide, talán egy erős telekinézis vagy mágia okozta. ~ szól közbe az öreg, és ezúttal figyelek is rá.
- Valóban? És szerinted mi az oka? - kérdezem, viszont jól tudom a választ.
Valaki vagy valakik szándékosan állították meg a kocsit. A bálnák is pont jó helyen vannak, hogy elvágják a kocsi menekülési útját. De vajon miért? Nem tudok elképzelni egyetlen személyt vagy csoportot se, akinek ennyire kellenék. Az is lehet, hogy nem is én kellek.
Akárhogy is, én hátradőlve tekintek ki a kocsiból, és nézem hogy alakul eme bálnamese.

Phobia / Atya


Mikor az ember azt hinné, hogy bombával a nyakában besorozzák az Öngyilkos Angyalok közé, az úthoz pedig egy páncélozott furgont adnak, holott nemigen kellenék másnak, egy bálna jelenik meg a semmiből.
- Egy bálna...mondanom kéne erre valamit? Vélemény, mr. Smith? - kérdezem mosolyogva, mert igencsak tetszik a dolgok állása. A helyzet, hogy valaki vagy valakik szándékosan gátat szab az elszállításomban, ráadásul egy bálnával, igen megmosolyogtat. Főleg mert Atyának igaza van: valaki vagy nagyon meg akar ölni valakit a konvojból, vagy ez egy mentőakció; bár az is lehet, hogy valaki csak szimplán szórakozni akar.
Tekintve, hogy senki olyasvalakiről nem tudok, aki képes ilyenre, és valamit akar tőlem, igen érdekessé teszi a helyzetet.
- Így tökre lemaradok a műsorról, de ahogy tetszik. - jegyzem meg, mikor rámcsapják az ajtót, én pedig csak várhatok tétlenül.
Egy röpke ideig valóban semmi se történik, de rövidesen elkezdődik a műsor, legalább is a hangokból ítélve.
Először csak fojtott beszéd, aztán egy lövéssorozat, mégtöbb beszéd, és végül elkezdődik a buli. Valaki itt van, és mészárlásba kezd, a hangokból ítélve pedig ő van nyerésben. Ezt a helyzetet pedig kimondottan élvezem.
Először csak halk kuncogásba kezdek, ami lassan erősödik, mígnem már betegesnek mondható nevetésbe kezdek. Hangos rögögésem közepedte mindkét karom remegni kezd az izgalomtól, ahogy a kinti zajok csodás melódiája a csontomig hatol.
Ez a gyönyörű muzsika csak egyet jelenthet, azt pedig már jó ideje várom.
- Végre vége a rohadt várakozásnak...végre valahára. - jegyzem meg fülig érő mosollyal, miközben elragad az örömmámor.
Igen, végre harcolhatok. Végre szabadjára engedhetem a való énemet, és végre tombolhatok. Azok a nyomoronc férgek biztosan nem bírnak el a támadókkal, én viszont tárt karokkal fogadom majd őket, és ha bele is halok, akkor is mészárlásba kezdek. Végre.
~ Higgadj le! Bölcsebb döntés lenne nyugodtan kivárni a dolgok alakulását. Azt se tudjuk, hogy kik ezek, vagy hogy mit akarnak, a nyomkövetőről nem is beszélve. ~ pampogja az öreg, de ez engem most nem izgat. Kétlem, hogy valaki megmenteni jött, sokkal inkább az elnököcske ellenségére tippelnék.
Én pedig majd' meghalok egy jó vérontásért.
- Na, gyere csak, gyere. - mondom halkan, majd ismét nevetésbe török ki, de közben már felkészülök a harcra.
A komplett jobb karomat egy hatalmas csontpengévé változtatnám, majd várnák a látogatókra, mikor is kopogtatnak.
Eljött az én időm, és ki is szeretném élvezni.

Penge:

Phobia / Atya


Micsoda muzsika. A kinti harcok hangjai olyan melódiát alkotnak, hogy szinte beleremegek. A csontomig hatol, annyira gyönyörű, nem is beszélve arról, ami utánna következik. Az, amiért élek, ami a lételemem, amiért a világra jöttem. A gyilkolás, a harc, mindenféle megkötés nélkül. Ráadásul házhoz is jön, ennél nem is kell több.
A furgonban várakozva hallom, ahogy a kinti zajok lassacskán elhallgatnak, ahogy az utolsó katonácskát is kivégzi az a bizonyos idegen, legyen az bárki. Az utánna következő csend pedig csak jobban fokozza bennem az izgalmakat, már szinte várom, hogy valaki kitépje az ajtót a helyéről, és végre megküzdhessünk.
- Gyere szépen, gyere... - suttogom mosolyogva, nem is törődve azzal a ténnyel, hogy az ellenfelem bizonyára sokkal erősebb nálam. Nálam biztosan erősebb, de nem csak én vagyok jelen, de nem ám.
~ Ha mindenképp meg akarod öletni magad, legalább engedd meg, hogy segítsek. ~ jön az öreg ajánlata, amit persze el is fogadok. Jól fog jönni, de előtte még eljátszadozom az idegennel.
Pár pillanat az egész, és a móka azonnal kezdetét is veszi. Sajnos nem az ajtón keresztül érkezik a meglepetés, sokkal inkább oldalról, mikor valami istenesen nekicsapódik a kocsinak, behorpasztva és felborítva azt.
- Ezt már nevezem. - mondom egy röpke kuncogás kíséretében, majd lassan feltápászkodom a földről. Szerencse, hogy nem nyársaltam fel magam a saját pengémmel az esés során, de legalább az ajtóprobléma megoldódott.
Ki tudok jutni végre.
A felborult kocsi ajtaját egyszerűen kinyitom, majd elegánsan kiszállok a roncsból, és szemügyre veszem a látványt.
- Elismerésem, Nocti. Díjazom a stílusodat. - mondom, majd tekintetemmel megkeresem a támadót, és szembe fordulok vele.
Egy idősebb férfi az, aki látszólag igencsak erős lehet, tekintve a bálnákat és a hullákat. Egy élmény lesz megküzdeni vele, és kinyírni.
- Nemigen érdekel, ki küldött, de ha harcot akarsz... - ezzel a másik karomat is pengévé alakítom, ahogy az előzőt is - Gyere, és megkapod! - szavaim erősítéseképp összeütöm mindkét pengémet, és szélesen elvigyorodom.

Hogy mit lép erre Nocti, az már kérdéses, de nem is hagyom meg neki az első támadás jogát. Egyszerűen nekirontanék hangos nevetések közepedte, minél kiszámíthatatlanabbul mozogva, odaérve pedig megpróbálnám lekaszabolni. A jobb pengével támadnék először, arra az esetre, ha visszatámadna, amit a bal pengével igyekeznék hárítani.
Ha esetleg kitérne, és megpróbálna oldalba, vagy hátba kapni, akkor azon az oldalon a testemből kinövesztenék egy jó hosszú csonttüskét, amivel talán sikerülhet visszaugrasztani. Csak hármat tudok még kinöveszteni, ezért is igyekeznék vele szemben maradni, és egyfolytában támadni, hogy csakis védekezni tudjon.
És közben végig nevetnék, díjazva az esélyt arra, hogy végre azt tehetem, amit akarok. Ölni.

Phobia / Atya


GYILKOLÓ IDŐ!!!! Erre vártam már mióta, és ezért is biztosan kiélvezem minden egyes percét, lehetőség szerint a lehető legbrutálisabban kivitelezve. A vén Nocti azt se fogja tudni, mi történik vele, csupán a fájdalmat fogja érezni, a kifröccsenő vérét látni, és az őrült nevetésemet hallani. Darabokra fogom őt szaggatni, és élvezni fogom.
Adrenalintól és veszett őrülettel rontok neki a vén Noctinak, odaérve pedig a csontpengém mélyen behatol a teste oldalán, majd egy sima rántás után kiszakad a hasából, kibelezve és majdnem kettévágva őt....legalább is ebben reménykedtem, hogy gyorsan, fájdalmasan, és könyörtelenül végezhetem ki. A vérfürdő helyett azonban Nocti egyszerűen felszívódik, én meg csak állok, mint egy felhúzott vadállat.
~ Na.....honnét bukkansz elő, Noctika? ~ tekintetem ide-oda ugrál, hogy a hirtelen felbukkanó vénség ellen időben bevethessem a csonttüskéimet, de ehelyett egy sokkal szebb dolgot tapasztalok.
Nocti felbukkan mr. Smith mellett, majd istenesen összeveri őt, ami mondhatni igencsak ráfért. Talán majd ha véresen, törött bordákkal fekszik a porban, rájön az igazi értékeire. Valamint arra, hogy az élete az én kezecskéimben van.
- HÁHÁ! EZT MOST JÓóól...- örömöm a megjegyzéssel együtt megszakad, mikor is Nocti ismét eltűnik, mr. Smith pedig látszólag simán kibírta a verést. Nem is tudom, melyik idegesít jobban.
- Befejezted!? - köpöm Nocti felé, mikor megint felbukkan az egyik bálnán, mintha csak felvágna azzal, hogy mit is tud. Na, majd én vágom őt fel.
- Hogy mivan? - Nocti monológja hallatán igencsak meglepődök, sőt inkább teljesen ledöbbenek. Persze fingom sincs arról, hogy ki is ez az Apokalipszis csóka, de abból amit Nocti leművelt, könnyen rájövök, hogy sokkalta jobb bandája van, mint amibe engem belerángattak. A tény pedig, hogy felvesznek, méghozzá egy igencsak csábító árért cserébe, csak hab a tortán.
~ Nem fogom azt ecsetelni, hogy mennyire hihető-e a sztori, úgyse hallgatnál rám. Inkább azt mondom, hogy egyiket muszáj leszel megölni, viszont mindketten veszélyesek. ~ kezdi a szokásos monológját az öreg, közben meg mr. Smith kiabál, mint a fába szorult féreg. ~ Nocturne képes teleportálni, valamint a történtek alapján emberfeletti ereje és állóképessége van. A kormányügynök kis sérüléssel kibírta Nocturne ütéseit, valamint a furgonért is ő lehet a felelős, ami vagy mutációra, esetleg implantátumokra utalhat, de a szérumok jelenlétét se zárharjuk ki. Röviden: válassz egy célpontot, és bízd rám a dolgot. ~ mondja, amit úgy-ahogy fel is fogok. Jobbára.
- Majd szólok. Te pedig....- ezzel mr. Smith felé fordulok, méghozzá a legelborultabb mosolyommal, amit két kívánság teljesülésének öröme okoz. - Sajna-bajna ezt benézted, kislány. Ki kell hogy nyírjalak...ja, és légyszi, ne szólíts Skatfieldnek, az a hugicám neve. - itt megengedek egy kuncogást - Másszóval, nekem te nem parancsolhatsz...de most, állj ki ellenem, ha mersz. Te és én, Mano el Mano, persze csak ha nem vagy beszari. -
Gúnyolódásaim után minden élesbe kapcsol, a játék kezdetét veszi. Csak az a kérdés, hogy a hullajelölt mit is tesz.
Ha eléggé felhúztam ahhoz, hogy ő támadjon, akkor arra van pár elméletem.
Frontális roham esetén csak hagynám, hogy közel érjen, majd a mellkasomból, és mindkét oldalamból azonnal kinövesztenék egy hosszú csonttüskét, amivel "védekezni" tudnék. Ezután, ha meghátrál, ha nem, én indulnék rohamra, feltehetőleg minél gyorsabban, minél kiszámíthatatlanabbul kaszabolva, közben pedig össze-vissza mozognék. A kulcs az, hogy kiszámíthatatlanul ugrándoznék és vagdalkoznék; egy-két vágás, majd vissza, egy nagyobb döfés a másik irányból, majd vissza, vágások jobbról-balról, félúton megállva, össze-vissza.
Ha esetleg nem támadna, vagy épp távolságból tenné, mondjuk egy pisztollyal, vagy csak úgy hozzámvágná a buszt, akkor össze-vissza cikázva rontanák rá, majd odaérve kezdenék bele az őrült, kiszámíthatatlan kaszabolásba.
Egy a lényeg: ki akarom őt filézni.


https://youtu.be/8KEcpz0IE3M

Phobia/ Atya


- Hú, de pipa valaki!!
Mr. Smith, az a nyavajás p@csa, már az első másodpercben megutáltam. Arrogáns, egoista nyomoronc, aki azt hiszi magáról, hogy ha úgy viselkedik, mint egy pszichopata, akkor menő lesz. Aki azt hiszi, hogy mert már kormányügynök, mert az elnök személyes  k@rvája, lesz is valaki. Az ilyen férgek folyton azt hiszik magukról, hogy sokkal jobbak bárkinél is, pedig a valóság igencsak eltérő.
Ő, ahogy minden egyes ember, mutáns, vagy akármicsodák, nem mások, mint hullák. Hullák, akik még nem tudnak erről, de ha velem összefutnak, akkor igen hamar szembesülnek ezzel a ténnyel. Igaz, az olyanokat, mint mr. Smith, sokkal murisabb kibelezni.
Először ő támad, ahogyan vártam is. Igen sikeresen fel tudtam húzni őnagyságát, aki még az öltözékén is igazít, mielőtt nekem rontana. Pont, ahogy vártam.
A csonttüském kegyetlenül, vérre szomjazva tör elő a mellkasomból, de az igazi munkát a pengéim végzik el, amikkel kegyetlenül, eszetlenül, őrülettel sorozom meg a kis hullajelöltet. Ha egyszer meg akarok ölni valakit, akkor addig támadok, míg el nem fáradok; én pedig sose vagyok túl fáradt a gyilkolászáshoz.
Mr. Smith válasza a kaszabolásra igencsak....kellemetlen. Az öregnek igaza van, ez a p@csa igencsak erős, ráadásul képzett is.
Pár erős ütés és rúgás után, kissé lezúzva érek földet, a csontpengéim pedig el is tűnnek.
Először csak levegőtlen tátogásra futja, majd lassan, levegőért kapkodva, szélesen elvigyorodom. Még egy nevetéssel is megpróbálkozom, de a gyomros után ez csak egy gyenge hörgést eredményez.
- Ezt....már....khh..nevezem.- nyögöm ki, majd végre sikerül felkacagjak. Bár pár másodperc alatt sz*rrá lettem ütve, ez igencsak szórakoztató másodperc volt. Imádom, mikor ilyen tüzesek a husikák, nagyon élvezetes a végén széttépni őket.
~ Most az egyszer hallgass rám. Hiába vagy gyors, hiába vannak pengéid, ellene ez semmit se ér. Mind erőben, mind harci tudásban felülmúl téged, és ha továbbra is esztelenül hadakozol, az lesz, amit mondott. Megyünk vissza a cellába. ~ magyarázza az öreg, közben én feltápászkodom, ami alatt mr. Smith továbbra is csak pofázik. Szívesen kitépném a nyelvét, de való igaz, a közelébe se tudok jutni. Hiába nem érzek fájdalmat, se félelmet, ha sz*rrá töri a csontjaimat, akkor Nocti itthagy, én meg vissza a cipősdobozba.
Oda pedig soha többé nem akarok visszakerülni.
~ Mivel mindkettőnk nevében döntöttél, bízd a munka egy részét rám is. ~ jön a tanács, és mi tagadás, okos tanács, plusz ha megpróbálna megszökni a testemmel, egyszerűen csak elnyomom őt, ahogy Lucyt is.
Ezt pedig ő nagyon jól tudja.

Atya/ Phobia

~ Ne feledd, figyellek ám, szóval semmi trükk. És most törd össze a kib@szott csontjait. ~

A csere sokkal gyorsabban és simábban megy, mint amire számítottam. Talán annak lehet köze hozzá, hogy nincs jelen Lucy zavaró akaratereje, talán nem. Nincs idő ezen gondolkodnom.
Azonnal aktiválom a telekinézisemet, amivel a kormányügynököt ragadnám meg, és emelném a magasba. Mivel kétlem, hogy ez a nő több mint száz kilót nyom, ennek sikerülnie kell, hacsak nincsenek robotikus részei. Ha esetleg mégis vannak, a végtagjai megragadásával sikerülhet meggátolni a mozgásban, így ezzel nincs probléma.
- Nem kérek elnézést. Ezúttal nem. - jelentem ki, ha sikerül megragadnom, közben pedig megigazítom a ruhámat - Apokalipszis felénk szánt ajánlata el lett fogadva, ezért nem tervezünk kudarcot vallani. - jelentem ki határozottan - Remélem megérti. És most nézzük meg, mekkora terhelést bírnak ki a csontjai.
Ezután a magasba emelném, majd párszor a talajhoz csapnám, amilyen erősen csak tudom. Ezt valószínűleg kibírná, ezért a utánna a felborult furgonnak repíteném teljes erőből, majd olyan magasra dobnám fel, amennyire csak lehet, és hagynám lezuhanni. Gondok elkerülése végett, landolás után ismét megragadnám, ha esetleg ezt is sikerülne túlélnie sérülés nélkül.
Ha esetleg valamilyen okból nem sikerülne elfognom őt a telekinézissel, akkor saját magamat emelném a magasba, utánna pedig a halott katonák kézifegyvereit fognám meg az erőmmel. A maffiakiképzésnek köszönhetően a pisztolyokat sikerülhet használatba venni, amikkel azonnal tüzet is nyitnék a nőre. Kivételt képez az az eset, ha a fegyverek speciális gyártmányúak, és emiatt nem lennék képes használni őket.

Hosszú ideje végre újra a kezemben az irányítás, ezt pedig szeretném kihasználni. Phobia hatalomátvétele ugyan meglepő, s egyben kellemetlen, de az egy másik lapra tartozik. Először a nő jön.

Atya/ Phobia


Túl sokáig voltam háttérben, ami egy roppant kellemetlen helyzet. Mindannyian okkal jöttünk létre Lucy testében és elméjében, és mindannyiunkra szükség van. Phobia a nyers aggresszió, a kegyetlen, vérszomjas mészáros, aki Lucy haragjából, az ő gyűlöletéből jött létre. Oka egyszerű, megvédeni Lucyt, és megölni mindenkit, aki szembeszegül vele.
Jómagam a logikát, a tervezést, és az útmutatást testesítem meg, de hála Lucy félelmeinek, nem voltam képes rajta segíteni. Háttérbe szorultam, emiatt pedig a harag több figyelmet kapott, és végül végleg átvette az irányítást. Az egyensúly felborult, én pedig elgyengültem.
Ami jelen esetben igencsak rossz hír.

Hála a folyamatos háttérszerepnek, a képességem a szokásosnál több koncentrációt igényel, ami sajnos időveszteséghez vezet, ami pedig kudarchoz.
A kormányügynök gyorsan előttem terem, és mire sikerülne kivetítenem rá az erőmet, már késő. Nem volt elég időm arra, hogy kitapasztaljam a testét teljesen, ami nagy eséllyel sokkal komplikáltabb, mint azt gondoltam.
Az ütés szinte kamionként csapódik az arcomba, darabokra törve az orromat. A fájdalom annyira elvakít, hogy mire feleszmélek, már a földön fekszem.
A fájdalom, ami két helyről is érkezik, keveredik a törött orromból ömlő vérrel, ezért nem is nagyon figyelek a körülöttem zajló eseményekre.
- Olybá tűnik. - felelném Nocturne-nak, de csak egy nyögésre futja, majd a hirtelen meglepedtségre.
Nocturne monológja után ugyanis a férfi eltűnik, a nőt pedig magával viszi, minket itthagyva.
~ Ezt nevezem, papper. Igazán szépen elintézted a p*csát...ja, várjál, mégse! ~ Phobia hangja az, ami kizökkent a meglepedtségből, én pedig gyorsan összerakom a történteket. Az eredmény pedig nem is olyan kellemetlen.
- Elbuktunk, igen, de nézhetjük a jó oldalát is a dolgoknak. - szólalok meg, közben lassan, kimérten felülök, majd megtapogatom a sajgó térdemet, ami szerencsére nem tört el.
~ Úúú!! Szóval, szóval annak, hogy szétvertek, van jó oldala is? Mire célzol, cukorborsóm? ~ jön a kérdés a várható, gyúnyos hangvitelben. Ezen nem akadok fent, érthető a dolog, valamint a vérző orrom sokkal fontosabb.
- Pontosan. Nocturne azt mondta, "Eredményeket kell felmutassak", majd elvitte a nőt. Látszólag a kormányügynök jobb választásnak tűnt helyettünk, és ezért vitte el. -
~ Ahha, értem én. Szóval most annak kellene örülnöm, hogy az a beleznivaló k@rva kapja meg a helyemet Apokalipszis csapatában? Majd' szétrobbanok az örömtől. ~ folytatja, ami egyet jelent azzal, hogy a szájába kell rágjam a dolgot.
- Még mindig nem érted? Élünk, és némi sérülést leszámítva jól vagyunk. A konvojból mindenki halott, és az egyetlen élő személy, aki tud erről a kis megállóról, valószínűleg a világ másik végén van, ahonnét nem biztos, hogy visszatér. Röviden: élünk, szabadok vagyunk, és jelenleg nincs senki se, aki az utunkba álljon. - jelentem ki a nyílvánvalót, közben a ruhám ujjából megpróbálok letépni egy darabot, amit aztán az orromhoz tehetek.
~ Ééértem, már. Értem. És most te ki fogsz minket juttatni a sivatag kellős közepéből nemde? Van bármi terved? Ötleted, hogy hol vagyunk, vagy hogy mit is teszünk, HA kijutunk innen? Hmmm? ~
- Ami azt illeti, igen, és pár perc pihenő után neki is kezdhetünk. Egy dolog viszont biztos: innentől kezdve össze kell dolgoznunk, közös döntéseket kell hoznunk, ha már egy testen osztozkodunk. - felelem, ezzel pedig mindent elmondtam, amit akartam.
~ Tudod mit? Legyen, papper! Ez lesz a te kis teszted, okés? Ha kijutunk innen, és végre biztos helyre érünk, akkor beszélhetünk a csapatosdiról. De ha elbuksz, akkor...nos, akkor kinyírlak. Annyi teret se fogsz kapni, mint a kis Lucy, mert végképp végzek veled, okés? ~
- Korrekt. Ajánlom, hogy álld a szavad.
A beszélgetés végeztével egy kicsit pihenek, közben pedig edzem az erőmet. Megpróbálnám minél jobban háttérbe szorítani a fájdalmat, közben pedig a hullákra koncentrálva megpróbálnám megemelni őket. Először egyet, majd tovább, egészen a limitig.
Ha az már jobban működik, akkor óvatosan felkelnék, majd megpróbálnám kizsebelni a holttesteket, és átnézni a furgont. Minden hasznos dolog kell, mint használható lőfegyver, térkép, iránytű, útvonalterv, gyógyszer, víz, hasonlók.
Ha esetleg valóban sikerülne egy térképet, esetleg egy útvonaltervet találni, akkor annak a segítségével megpróbálnám belőni a pontos helyzetemet, valamint egy úticélt keresni.

Bár se az Osborn Angyalai, sem pedig Apokalipszis csapata közé se kerülhetünk be, attól még szabadok vagyunk. A kudarc igencsak távol áll a jelenlegi helyzetünktől.

Atya / Phobia


Hibásak, mindketten hibásak. Mind Lucy, mind Phobia rossz döntéseket hoztak az életükben, ez pedig a jelenlegi, igen kellemetlen helyzethez vezetett. Mindketten csak magukra gondoltak, a csapatmunkát pedig hírből se ismerték.
Lucy túlzottan félt, engedett a kísértésnek, és sose volt képes saját döntést hozni. Önbizalomhiányos, félénk, jellemgyenge, aki csak sodródik az árral, és néha túl könnyen megbízik másokban. Egyedül semmire se képes, és pont ezért adta fel a küzdelmet, bezárva saját magát.
Phobia túlontúl agresszív, számára csak a vérontás az egyetlen fontos dolog. Bár jelenleg ő a vezér, aki ebből nemigen enged, valójában csak ki akarja engedni a vérszomját, hogy minden megkötés nélkül harcolhasson.
Én is hibás vagyok, túlzottan erősen léptem fel, de eme hibát igyekszem kijavítani, hogy talán végre, egymást kiegészítve, összedolgozva élhessünk. Ennek pedig most jött el a próbája.

A kis beszélgetés után szerencsére én maradtam kint, és az egyetlen feladatom a túlélés. Ha az sikerül, akkor egy lépéssel közelebb kerülünk az ideális állapothoz.
A képességem szerencsére már sokkal jobban működik, de Phobiáéval ellentétben, nem fejlődött. A limit még mindig körülbelül 100 kiló, a határok feszegetésével pedig csak egy újabb orrvérzést érek el. Szerencsére némi pihenő megoldja a problémát, és immár zavartalanul koncentrálhatok a túlélésünk első feladatára: a felszerelésre.
A furgon és a hullák átkutatása igencsak gyümölcsöző, nem kevés hasznos tárgyat sikerül megszerezni. Elsősegély csomag, víz, némi étel, használható fegyver, műholdas telefon, és még egy GPS is a kezem ügyébe akad.
- Szóval L.A. lett volna a cél. Szerencsénkre a közelben van egy másik település is. - jelentem ki amolyan megjegyzésképp magunknak, majd nekilátok összepakolni.
A katonák ruházata sajnos méretben nem megfelelő, csak lelassítana, de talán egy egyik egyenruhából, feltéve ha szövetből van, némi csomózással képes lennék rögtönözni egy “hátizsákot", kivéve ha van ilyesmi a kocsiban, ami súlyra és méretre megfelelő. A zsákba minden szükséges bepakolása után pár korty víz lenyelése után a fegyverekre tekintek.
Egy pisztolyt mindenféleképp magammal fogok vinni, amit a korábbi képzéseknek hála képes vagyok használni. A rohampuskák esete más, arra rá kell szánjak pár percet, hogy megfejtsem a működését. Ha ez sikerül, akkor egyet magammal vinnék, amit szükség esetén telekinézissel képes lennék kezelni.
Az említetteket letudva már csak a sebek rögtönzött ellátása marad hátra, majd azt is letudva végre elindulhatok Ludlow felé.
Az út tíz kilométeres, amiből lehetőség szerint hatot repülve tudnák le. Kis szerencsével nem futok bele senkibe se, a maradék négy kilométert pedig gyalogolva tenném meg, ezzel elkerülve a feltűnést.

Felszereléslista
- 1 pisztoly, némi lőszerrel. Opcionálisan 1 rohampuska
- Műholdas telefon, GPS, elsősegély csomag, víz, energiaszeletek, kis hatótávolságú rádió.
- Hátizsák/rögtönzött zsák a tároláshoz.

Atya / Phobia


Csak éld túl valahogy.
Lucy gyakran mondogatta ezt magának, miután megkezdődött az új élete, amibe semmi beleszólása nem volt. Mindenről más döntött helyette, a nevéről, a munkájáról, az otthonáról, az ismerettségi köréről, mindenről. Ezért is az egyetlen motivációja az volt, hogy élje túl a napokat, egyiket a másik után. Semmi álom, semmi cél, csak a túlélés.
Nem meglepő, hogy ez eszembe jutott, elvégre most nekünk is a túlélés az egyetlen cél, bár ez most fontosabb. Ha itt kudarcot vallok, akkor mindannyian meghalunk.
Engem elnyom Phobia, aki a természetéből adódóan biztosan megöletné magát, Lucy pedig már talán végleg elveszett. Szóval a kudarc nem lehetőség.

A felszerelést sikeresen össze tudom állítani, a sebellátás is sikerül valahogyan, ráadásnak még az egyik géppuskát is sikerül használatba venni. Igaz, az utóbbi csak az útra fog kelleni, ha esetleg megtámadnak minket, utánna csak hátráltatna.
Az út nagy része gyorsan telik el, ezidő alatt végig tudom gondolni a lehetőségeinket.
~ Ludlow csak egy mérföldkő, onnan gyorsan tovább kell állnunk. Mérete alapján maximum arra tudjuk használni, hogy "feltankoljunk". Pénz, ruházat, bármi ami kell. Először azonban csak körbenézünk.
Az út további része szerencsére nyugodtan telik. Számítottam valamiféle ellenállásra, de így talán még egyszerűbb a dolog. Gyorsan kell haladnunk, hogy kikeveredjünk a sivatagból.
Ludlow közelébe érve, tekintve hogy nem kell számítani nagyobb ellenállásra, egyszerűen megszabadulok a géppuskától. Túlzottan nagy feltűnést okozna, mondjuk egy véres ruházatú, sántikáló idegen is eléggé feltűnő lehet, de azt legalább ki lehet magyarázni.
A "városka" elsőre elég elhagyatottnak és csendesnek tűnik, megadva a lehetőséget a tervezésre, amit az egyik épület mögé behúzódva kezdek el.
A GPS segítségével megpróbálok valamiféle útvonaltervezetet létrehozni, hogy merre hogyan tovább. Ha ez megvan, akkor az említett eszköztől rövidesen meg fogok szabadulni, de egyenlőre még megtartom.
~ Szóóóval, cukorborsó? Most mi lesz, hmm? Ezt még nem nevezném sikernek. ~ Phobia kételkedése nemigen zavar meg, viszont abban igaza van, hogy ez még csak a történet eleje.
~ Türelem, fiam, türelem. Minden a terv szerint megy.

Ha megvan az útvonalterv, akkor nekilátok körbenézni, hogy tudjam, miből élünk. Biztosan fel fogom hívni magamra a feltűnést, de ez talán nem is rossz dolog.

Atya / Phobia


Sérülten, gyengén felszerelve, jobbára mindenféle konkrét úticél nélkül, céltáblával a hátunkon, a sivatag kellős közepén. Nem épp a legideálisabb helyzet, legalább is ahhoz viszonyítva, hogy mink volt és mit kaphattunk volna, ha nem szenvednénk vereséget folyton.
Egy maffiacsalád védelme, fix pozíció, rengeteg potenciális lehetőség, és mind odaveszett, mert Lucy túlzottan elgyengült.
Csatlakozás az Osborn Angyalaihoz, esetleg egy bizonyos Apokalipszis szolgálatába állni, de ezek az esélyek is odalettek, mert Phobia túlzottan forrófejű volt.
Most pedig esélyünk nyílt a szabaduláshoz, ezt az esélyt pedig, legyen bármilyen bonyolult is a szökés, nem fogom veszni hagyni. A kudarc ugyanis egyenlő a halállal, nekünk pedig túl kell élnünk mindenképp.
A szökés első fele szerencsésen alakul, semmi se gátolt minket az úton, és így eljutottunk egy Ludlow nevű porfészekbe. A GPS alapján körülbelül még 200 kilométert kellene utazni, hogy eljussunk L.A.-be, ahol már jobbára biztonságban lehetünk, és komolyabb terveket szőhetünk. Ehhez azonban szükséges pár apróság, amiknek a beszerzéséhez Ludlow tökéletesen megfelel.
A motel árnyékában "pihenve" nagyjából sikerül teljesen felmérni a helyet, igaz, nincs itt sok látnivaló, csupán egy benzinkút, egy vegyesbolt, valamint maga a motel, ahol talán csak pár ember tartózkodhat.
A motel jó kezdőpont lenne, ha rendelkeznénk bárminemű pénzzel, ez pedig egyenesen rámutat az első feladatunkra.
~ A vegyesbolt megfelel a kezdőösszeg megszerzéséhez. Tartózkodik bent pár ember, de az idő szorít, szóval gyorsan kell cselekednünk. Ha valami gond adódik...akkor a te módszereddel csináljuk. ~ foglalom össze magamban a tervet, és szinte érzem, hogy Phobia mosolyog a lehetséges mészárlás gondolatától. Ez egy jó jel.
A GPS-t visszadugom a táskába, közben észreveszem, hogy figyelnek, bár ez érthető, valamint rövidesen jobban fel fogjuk hívni magunkra a figyelmet.
A táskába bepakolás után éppen elindulnák a vegyesbolt felé, de egy hirtelen, éles, és rövid fejfájás megszakít benne. Azonnal a fejemhez kapok, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlik a fájdalom.
~ Tudom. Ne törődj vele. ~ Phobia szinte parancsolóan szólal meg, ami némi aggodalomra ad okot, de a jelenlegi helyzetünkben nem állhatok le foglalkozni vele. Már így is túl sok időt vesztettünk.
A figyelő szemekkel nem törődve a vegyesbolt felé veszem az irányt, majd beérve azonnal nekilátok a feladatnak.
Először az egyik vásárlóra koncentrálnák a képességemmel, majd nemes egyszerűséggel a falhoz vágnám erődemonstrációképp. Ezután a pénztárosra szegezném a fegyvert, és miközben megközelítem, egy másik, lehetőség szerint könnyebb súlyú, esetleg fiatalabb, vásárlóra koncentrálnék, akit a magasba emelnék az erőmmel.
- Az összes elérhető pénzt helyezze egy szatyorba, méghozzá gyorsan, különben valami igen kellemetlen fog történni. - jelentem ki parancsolóan a pénztárosnak - Mindenki más feküdjön a földre, kezeket a tarkóra.
Remélhetőleg a pénztáros, vagy bármelyik másik vásárló nem tesz semmi meggondolatlant, mert abban az esetben a kellemetlenkedőhöz hozzá kellene vágjam a túszomat, majd mindenkit lelőni. Phobia talán előnyben részesítené ezt a módszert, de én jobban szeretem a tiszta, problémamentes munkamenetet