Mojave-sivatag

Cody elugrik a lángoktól, tüskéket növeszt a hátából ami szintén furcsa érzés, majd azokat kilövi és hallja ahogy Vanath megsérült. A következő pillanatban pedig látja is. A Rain által idézett kis lények ügyesen lefoglalják Vanath-ot ahogy a tüskék is és így van lehetőségük egy újabb támadásra. Azt, hogy olyan könnyen végezzenek vele arról Cody már lemondott, de ha fel kell tartóztatni arra már van is újabb ötlete. Thaiföldről ugyanis nem csak szép és kedves emlékeket szerzett. Főleg mikor olyan kis falvakban járt ami közel van a dzsungelhez. Tett szert némi biológia tudásra és tisztában van vele, hogy milyen állat van még aki úgy tud támadni, hogy nem megy az ellenfele közelébe és nagyon veszélyes tud lenni. Nem egyszer mentette meg a napszemcsi Cody látását is ettől. Igyekszik a köpködő kobrákra gondolni és úgy Vanath felé elindulni. Ha szükséges még egy támadással is megzavarja a Végsőt annak karjára, de a lényeg csak akkor jön, ha annak leenged a védelme. Cody megpróbál mérget köpni Vanath szemébe majd gyorsan elugrani onnan. Ha sikerül akár meg is vakíthatja a Végsőt egy kicsit viszont biztos feldühíti.

Szóval nincsen baja Godlaw úrnak csak a testén kívül harcol éppen. Jó döntés volt alrébb teleportálni a testét és a lányt is. Magamat is még időben ki tudtam vinni a veszély útjából és új adag apró démonokat küldtem neki Lord Vanathnak. Atkinson úr támadásaival együtt úgy tűnik, hogy sebeket is sikerül ejtenünk rajta és remélem legalább valamennyire tényleg számít az amit teszünk vele és nem fogja csak leröhögni magáról a sebeket egy pillanat alatt.
A változásért némileg hálás is lehetek. A tűzostorok amiket teremtett lehet, hogy ugyan olyan veszélyes a démonokra nézve de legalább nem egyszerre találja el mindet.
- Ne hagyjátok, hogy kihúzza a tüskéket!
Adom ki a démonoknak a parancsot. Biztos zavarja a mozgását szóval jó helyen vannak azok ott. Ha nagyon esne a létszámuk meg behozok egy párat, hogy feltöltsem a létszámot. Nem érzek semmi gondot eddig szóval nem látom veszélyét, hogy tartsam a létszámát a démonoknak fenn folyamatosan. És egyébként is ha elfogynának akkor teljes figyelemmel menne neki Atkinson úrnak ami viszont nem lenne jó. Elpillantok Brahe és Godlaw úr felé. Az előbb tudtam figyelni de nem feltétlen lesz ez így a következő alkalommal, még is csak egy hatalmasság vagy mi Lord Vanath. Beidézek egy embernél némivel nagyobb démont.
- Védd a testet és a nőt.
Mutatok is el az említett Brahe és Godlaw úr irányába. Remélem, hogy képes is lesz erre az egyszerű parancsra és nem csak arra jók ezek a lények, hogy felegyenek darabolva.

//Bocsánat, hogy nem írok, egész nap az átkozott redbull racinget hallgattam a repülőket, a saját gondolataimat nem hallottam :\ Csütörtökre írok, és még egyszer elnézést.//

Egész jól állnak. És Cody egész jól ki tudja használni az új képességeit. Bár továbbra is fura ahogy a teste változik. Most a fogai és a torka. Viszont sikerül amit akart. Most már egy sérült, több oldalról szorongatott és vak ellenféllel állnak szemben. Cody persze továbbra is tudja, hogy Vanath veszélyes, de ismét lát esélyt a győzelmükre. Ezért is van, hogy a királynő szavaira gondolkodás nélkül válaszolt.
~Ránk bízhatod.~
Így is hitte. Viszont valami akkor is úgy alakul, hogy Cody-nak rossz érzése támad. Mintha egy vészriasztó szólalna meg. Ő úgy tudta fel kell tartóztatniuk a végsőt és fogalma sincs mégis mi folyik most. Viszont nagyon nem tetszik neki. A kard amit most forgat nem olyan mint amilyet szokott, de talán amit tervez ezzel is véghez vihető. Le akarja Vanath karját vágni. Nem lesz egy szép látvány, de sokat segítenek magukon ezzel. Ha meg tudta figyelni, hogy a végső melyik kezével ügyesebb akkor azt. Közben pedig a másikra rivall és érződik a hangjában a feszültség.
-Mit tettél?
Persze ha sikerül a másik karját levágni akkor nem biztos, hogy megkapja a válaszát, de ezen most nem gondolkozik el. Talán egy kicsit jobban is belelovalta magát a küzdelembe.

//Pénteken lesz új kör.//

Az apró démonok remekül végzik a dolgukat és gátolják Lord Vanathot abban, hogy megszabaduljon a tüskéktől a nagyobb pedig védi a kettőt akihez küldtem. Minden rendben-nek tűnik is így eddig, A nő megy Godlaw úrnak segíteni így a démon majd tényleg kell oda, hogy a két lelketlen testre vigyázzon amíg a gazdái nem térnek vissza. Erre nemsokkal jön a riasztó szerű sípoló hang. Nem tudom mi lehetett ez de Lord Vanathnak felettébb örömteli volt a hang.
A démonok tépték, határozottan jól kezeltük a helyzetet. Jobban álltunk mint ő akin egyértelműen felül kerekedtünk rajta és mégis felkacag, hogy elkéstünk. Elkéstünk? Megvakulva, több sebből vérezve és túlerővel néz szembe és kikacagja ezt?
- Bármit is tervezett későbbre már nem fogja megérni!
Várhatunk itt napestig, hogy megérkezzenek akiknek le kéne gyengítenünk. Egyszerűen véget kell nekünk vetni itt. Nem lát a szemébe köpött anyagtól hála Atkinson úrnak.
- Tépjétek a torkát, cibáljátok darabokra!
Adom ki az új parancsokat a démonoknak rajta. Most jó esélye van a jószágoknak, hogy igazi kárt is okozzanak a testében ha az eddigiektől még tud nevetni majd hamar elveszem a kedvét a továbbitól!

Ahogy egy görög drámában se a látványt nem zavarta vér. Bár az igaz, hogy ettől még a görögök túl erőszakosnak vélték volna ezt a történetet ahhoz, hogy drámát csináljanak belőle. A lényeg viszont ugyan az a kéz lerepül ők még nem tudják mi a baj és a végső elképesztőmód elégedett magával ahhoz képest, hogy nem lát és több sebből is vérzik. Ennek okára pedig fény is derül. Cody azért alapvető műveltséggel rendelkezik és az iskolában ezt még tanulta. Atlantisz és Lemúria ilyenkor süllyedt el és ennek az oka Az a Végső akit ők a jövőben kiszabadítottak a börtönéből. Két kontinenst pusztított el. Ez nem csak egy megalomániás istenkomplexusos szörnyeteg. Ez az alak egyenesen őrült. Egy őrült halhatatlan aki több milliárd embert veszélyeztethet. Cody nem is tudja mit tegyen. Vicsorog majd felüvöltve teljes erejéből indít egy függőleges vágást a végső felé ami ha betalál akár ketté is vághatja Vanath-ot. Igazgató helyettes úr most kicsit kikelt magából.

Cöhhintek. A démonok nem mennek közelebb Lord Vanathoz aki úgy fest egyre nagyobb forróságot csinál maga körül. Eltávolodnak tőle és hagyják, nem akarnak a közelébe menni.
- Ne féljetek tőle, ő tart tőletek! Vissza támadjátok tovább, ne adjatok neki időt össze szedni magát.
Próbálom rávenni a démonokat arra, hogy menjenek vissza harcolni Lord Vanathal nagyon azt hiszi és hagons is rá, hogy ő bizony nyert már de koránt sincs vége még a harcnak itt. Az amiről beszél, hogy elfognak tűnni fajok tanultam róla így tudom, hogy melyikekről beszél, csak mosolyogni tudok rá. Akkor minden úgy alakul ahogy kéne, ahogyan az annó történt is. Az a két faj eltűnik, Lord Vanath pedig majd bebörtönződik.
- Ha a népek el is tűnnek az a maga helyzetén nem fog segíteni.
Ha közben a kis démonok nagyon nem akarnak harcba szállni megint akkor elzavarva őket vissza a saját világukba és pár , kettő vagy három, attól függően, hogy mennyit tudok kordában tartani is idézek meg, hogy majd azok hátha bátrabbak lesznek így ha meg is jelennek akkor küldöm is őket ismét neki Lord Vanathnak, hogy végre közelebb kerüljünk a végzéshez vele. Közben remélem, hogy majd Atkinson úr is folytatja amit eddig tett és akkor pedig ténylegesen végezni fogunk vele és mi győzünk.

Teljesen elborult aggyal, felüvöltve lesújt a végsőre. A penge úgy hatol át annak testén mint a forró vajon viszont ami történik arra nem számított. Vanath testéből hirtelen forróság tör ki és beborítja őt. Érzi is a fájdalmat majd a következő pillanatban ismét a testében van. Felül és vesz pár mély levegőt. Általában nyugodt ember, de a most hallott információk nem is kicsit földhöz vágták. Át kell gondolnia. Ahogy felnéz újabb érdekes megállapítást tehet. Brahe itt van. Godlaw összefoglalóját meghallgatva legalább rendezi kicsit a gondolatait. Végül mégis érződik a hangjában, hogy kicsit durva volt neki ez mikor megszólal.
-Elsüllyesztette Atlantiszt és Lemúriát. Ez az alak sokkal veszélyesebb mint azt hittük. Kisasszony ön most a jövőben van. Sok mindent el kell önnek mondani, de nem vagyok benne biztos, hogy ez-e a legmegfelelőbb alkalom.
~Akár telepata akár nem szerintem még őt is leterhelte kicsit ez a helyzet. Meghalt mindenki akit ismert és egy idegen helyen van.~

Végül is sikerül rávennem a kis démonokat hogy harcoljanak tovább viszont Atkinson úr is beveti magát és majdhogy nem félbe vágva Lord Vanathot már már kilehetne kiáltani, hogy győztünk hiszen még a gyógyulása ami az előbb hevesen beindult is megakadt valamiért és a majdnem tökéletes félbevágásból nem hiszem, hogy még egy olyan mint ő is hamar lesöpörné magáról. A siker előízét, hogy milyen jól megy a csata és lelkesedést letörölni és eltörölni hirtelen tette a végső ahogyan hatalmas robbanás lett és a kitörő tűz mindent beborított és felemésztett. Minket is és még volt szerencsém az élve égés fájdalmát ha csak egy pillanatra is de egész testemmel átélnem mielőtt vissza rántott volna a megszállt test halála a sajátomba, a valóságba.
Fel is pattanok a földről szökkenve, két kezemmel dörzsölve a karjaimat közbe körbe is nézve, hogy merre vagyunk. Kirázott a hideg attól a nagy robbanástól, már ha ekkora hőtől lehet hidegrázást kapni, egyébként is csak névi alapon van ez így hívva vagy mi.
- Hogy lehetne veszélyesebb mint hittük? Felzabált egy egész város lélekszámát meg kis bónuszt az elviekben börtönéből, halhatatlan, atomenergiát nassol és olyan képessége van ami épp megtetszett neki a kirakatban. - Számolom az ujjaimon miközben sorolom zaklatottan. - Mégis mivel lehetne ennél veszélyesebb?
A ténye, hogy elsüllyesztette azt a két helyet nem sokat változtat a helyzetünkön. Ugyan úgy meg vagyunk b@szva mint eddig. Az egyetlen dolog amit szereztünk egy interaktív történelem lecke meg a nevelt lánya Lord Vanathnak.

Phobia/Atya
Túlkereslet


X hónap unalom, X hónap nyugalom. Rothadni egy cellában nem épp kellemes, főleg ha az ember végre átvehette az irányítást az élete felett. Cellából cellába, régi börtön helyett új börtönben ücsöröghetek. De legalább a régi börtönnek most én vagyok a börtönőre, s nálam vannak a kulcsok.
Igen, a drága Lucy elméjét néhány doki oly zavarosnak tekintené, olyan kaotikusnak, hogy talán rögvest diliházba küldené, erős gyógyszeres kezeléssel. Persze az én édes hugocskám nem panaszkodhat, hisz ez miatta történt meg. Mindegyikünk miatta létezik.
Lucy egy roppant gyenge lélek, aki képtelen lenne egyedül életben maradni. Gyenge, gyáva, zavarodott, életképtelen; kellett neki valaki, aki megvédi. Az a valaki pedig én lettem.
Először erőszakkal védtem őt, legyilkolva mindenkit, aki akár csak egy rossz szót is szólt. Igen, ezt kimondottan élveztem, ahogy feldarabolhattam azokat a nyomorék kölköket, főleg a rémült, rettegő tekintetüket imádtam a legjobban. Oly szórakoztató volt legyilkolni őket, egyszerűen imádtam ezt csinálni. Lucynak ez azonban nem tetszett, félt az erőmtől, a brutalitásomtól, valamint a laborban eltöltött évek se segítettek rajta. Másik módszerhez kellett forduljak.
Megpróbáltam gyűlölettel, megvetéssel, és terrorral az őrületbe kergetni, hogy így saját magától vethesse le a félelme rabláncait, de ez se sikerült. Az a tetves pszichodoki alaposan elcseszte a dolgokat, elátkozott, ezzel pedig csak rontott a helyzeten. Lucynak emiatt kellett valaki, aki rendbeteszi a dolgokat, aki irányítása alá vonhatja a történéseket. Atya, ahogy nevezte magát, pont emiatt jött elő, és valóban megpróbálta kézbe venni a dolgokat.
Azonban hibázott. Az öreg túlzottan keményen bánt a kislánnyal, emiatt pedig tőle is félni kezdett. Ez pedig kapóra jött nekem, mert megtaláltam a módját, hogyan törhetek ki a cellámból, ezzel együtt Lucyt is védve.
Bizony, megadtam neki azt, amire mindig is vágyott, amire szüksége volt. Biztonságot, hogy ne kelljen semmi szörnyűséget átélnie soha többé. Ezt pedig csakis úgy lehetett elérni, ha soha többé nem lát, hall, tapasztal meg semmit se. Másszóval be kellett zárjam őt, ami bizony bizony igen jól sikerült.
Lucyt a félelme, a cserbenhagyások sorozata, a kétségbeesés arra késztette, hogy hozzám forduljon segítségért. Nekem pedig csak pár szó kellett, és a kislány önként adta át a kulcsokat, majd mély álomba szenderült egy sötét kis ketrecben, ahol semmi baj nem éri őt.
S ezzel én lettem a börtönőr. Lucyt csakis én tudom kiengedni, de mégis miért tenném? Önként vonult be, és nem is akar kijönni. Nem is fog.
Atya pedig, nos, ő engem egy veszett kutyának tekintett, amit pórázon kell tartani. Most ő a láncra vert véreb, a láncokat pedig egyenlőre nem szándékozom levenni.

Kijutottam a cellámból, bár jogilag csak lecseréltem egy cipősdobozra. Sajnos a Ravennel történő találka után összezsugorítottak, majd bedugtak ebbe a cipősdoboz jellegű börtönbe, valami nagyobb épület polcán.
És most itt rothadozom, megfosztva attól, hogy szabadon terjeszthessem az őrület véres hullámát. Ez pedig így uncsi.

Nap nap után, ugyanaz a magányos kis cella, ugyanaz a kényelmetlen ágy, ugyanazon üres falak között, ugyanazzal a pocsék életvitellel. U. N. A. L. M. A. S. Még szórakozni se lehet, mint például sakkozni, olvasni, torkokat elvágni, kártyázni, embereket megnyúzni, zenét hallgatni, kibelezni valakit, vagy esetleg kötögetni.
Ma reggel is ugyanaz a pocsék reggel köszönt, programom ma is az lesz, hogy a fejemet a falba verem, vagy épp az öreg szövegelését hallgatom.
~ Ma vajon melyik fallal kezdjem? Esetleg meséljek egy viccet Atyának? Biztosan értékelné, bár szerintem...álljunk csak meg egy picikét...valami bűzlik, és biztosan nem én. ~ reggeli ébresztő gondolataim megszakadnak, amint kikeveredem a félkómás halmazállapotomból, és észlelem a hibát a képen.
- Mi a f...? - nyögöm ki reflexesen amint a szobám minden egyes apró részletét alaposan felfogom.
Kényelmes ágy, napsütötte szoba, zéró rács, én meg tele vagyok csövekkel, meg egyéb bizgentyűkkel. El is fog a deja vu érzés, mintha megint a laborban lennék, bár ott voltak rácsok, és az ajtó is zárva volt.
Itt viszont nincs. Nem tudom hogy, mikor, hogyan kerültem ide, de ez kész főnyeremény a szememben.
- Jackpot.
Lassan megmozgatom a tagjaimat, egy kis életet lehelve a zsibbadt testembe. Az orromból lassan kihúznám a lélegeztető izét, majd lassan megszabadulnák az infúziós tűtől is. Aztán jönnének a tappancsok, majd a feldugott csövek is. Ha nem döglök meg ott helyben, akkor jó vagyok.
Ha mindez sikerül, akkor lassan, óvatosan kikelnék az ágyból, már ha a lábaim elbírják a súlyomat. Ki tudja, mennyi ideje rothadok itt, nem árt óvatosnak lenni.
Ha ez is sikerül, akkor egy sokkal fontosabb dolgot tesztelnék le, mégpedig a csodálatos adottságom működését, mégpedig úgy, hogy a jobb mutatóujjamból kinövesztenék egy pár centis csonttüskét. Ha az is sikerül, akkor kicsivel tovább mennék, és a kézfejemet egy karmokkal tarkított fegyverré alakítanám, minden karom tíz centis lenne.
Ha sikerülnek a karmok, ha nem, akkor is elbotorkálnék az ablakig, hogy legyen valamicske fogalmam arról, hol is vagyok.
~ Nem tartom valami bölcs döntésnek a mozgást. ~ jegyzi meg Atya csak úgy mellékesen, mintha nem is izgatná. Hát engem se izgat a véleménye.
- Miért van olyan érzésem, hogy perceken belül kiderül, miért is vagyok itt? Valahogy sejtem, nem fog tetszeni a válasz.

Phobia/Atya

"Mirror, mirror, what's inside me?"


Ahogy sejtettem, a helyzet korántsem olyan kellemes, mint elsőre tűnik. Bár halvány lila gőzöm sincs, miért is vagyok itt, de már van némi fogalmam arról, hogy hol is van az az itt. A kib@szott sivatag kellős közepén, bezárva egy épületbe, amit fegyveres degeneráltak vesznek körbe.
~ Se az én csodálatos pengécskéim, se az öreg egekig magasztalt telekinézise se juttatna ki innen. Ha ki is jutnék, akkor is csak a tetves sivatagban kóricálnák. ~ fut végig a gondolat az agyamon, amint megszületik a helyzetelemzés. Hiába működik a képességem, talán maximum egy tucat husit darabolhatnák fel vele, de utánna semmi. Ha nem döglök meg a szökés alatt, akkor a sivatag nyír ki, szóval fasza.
~ A helyzetet nézve valaki okkal hozott ide minket. Nem fogvatartás céljából, nagy eséllyel akarnak tőlünk valamit. Akármi is legyen az ok, biztosra akarnak menni, hogy itt maradunk, szóval bölcs döntés lenne nyugodtan várni a fogadóbizottságra. ~ okoskodik a fejemben az öreg, mintha ő sz@rta volna a spanyolviaszt. Nagy okosság taglalni a nyílvánvalót, és már majdnem elküldeném a halálba, mikor megszólal mögöttem egy hang.
Egy hang, amitől okádnom kell.
Egy dagadt dokinő, aki olyan stílusban beszél, mintha egy kisgyerek lennék. Ezt persze megfűszerezi az utánna belépő p-csa, aki meg nyílván bevett némi arrogancia tablettát a reggelijéhez.
~ Úúú, egyiküknek sincs fogalma arról, hogy épp darázsfészekbe készülnek nyúlni. Majd kiderül, mennyire tartanak aranyosnak, miután ugrókötelezek a kiszaggatott beleikkel. ~ már maga a gondolat is jó érzéssel tölt el, de persze az öregnek muszáj beleszólnia. Teljesen elrontja az ember hangulatát.
~ Phobia, ha egy kicsit is figyelnél, akkor észrevennéd, hogy Miss Skatfieldnek neveznek minket. Esélyes, hogy azt hiszik, most Lucy van kint. Okos döntés lenne, ha egy ideig Lucyként viselkednél. ~ magyarázza, és...NEM MOND HÜLYESÉGET! EGYSZER AZ ÉLETBEN VALAMI HASZNOSAT IS KIBÖKÖTT EZ A NYOMORONC! Legyen.
A dokinő, és a p-csa szavai után felveszem Lucy stílusát. A kezemre nézve megszeppenek, majd gyorsan a hátam mögé rejtem, mintha valami igen csúnya dolog lenne.
- B...bocsánat. - dadogom, közben visszaváltoztatom a kezem az eredeti formájába, és félénk kiskutya módjára, szemkontaktust kerülve, néha idegesen körbepillantva megyek vissza az ágyhoz.
Nincs értelme többet mondanom, plusz ilyen esetben Lucy is kuka lenne, szóval ennyi.
Még ha nem is verem át a beképzelt p-csát, a dokinő arcát nézni, mikor felfedem az igazi énem, egyszerűen fantasztikus lesz.




"Save me from the things I see"