Bronx Zoo (Bronx)

Remegek, jól láthatóan remegek és nem a múló fájdalomtól, hanem a dühtől, ahogy hallgatom Alastor szavait. Morgok, vicsorgok, ahogy egyre jobban megértem, hogy nem lettem több számára, mint egy eszköz, amivel hatalomra kerülhet, mint a kard, mely mutatja, hogy uralkodó lettem.
- Apád tévedett, egy gyáva, gyenge féreg vagy Alastor, aki csak a könnyebb utat keresi – robban ki belőlem, ahogy tekintetem beledöföm az övébe, majd mikor kimondja volt uram nevét, valami kezd kicsit összeállni, miért pont most engedett vissza. Vagy csak véletlen? Neeeem, Mephistonál nincsenek véletlenek. Alastor elengedi Manót, de oda se pillantok, még akkor se mikor Manó megszólal.
- Maradj, míg Nathanielt el nem engedi, és nem avatkozhatsz közbe, bármi is történik. Utána távozzatok mindketten, és Manó… ez most nem kérés volt. – hangomból jól érezhető a düh, majd folytatom, de már Alastor felé intézem a szavaim.
- Szóval jót egyezkedtél Mephistoval is. Akkor gondolom nem csak a „fejvadászáról” esett szó. – próbálok nyugalmat erőltetni magamra, de szinte lángoló tekintetem és remegő testemen se könnyű uralkodni, főleg hogy tudom, hogy mire utalgat most. Ha nemet mondok, akkor Nathanielnek kellemetlen élményekben lesz része, bár, remélem, hogy e téren edződött Limboban, hogy kicsit megverték egy párszor. Sajnálom, mert belekeveredett olyanba, amibe nem kellett volna, de már nincs kiszállás.
- Egy nép sorsa szemben egy számomra idegen sorsával. – kihúzom magam, majd elfordítom a tekintem, ahogy póki felé fordulok, s végig mérem. – Nem számoltad el magad egy kicsit? – szemem sarkából pillantok vissza Alastorra. – A válaszom nem. Nem segítelek trónra. Nem adom át azt a trón amit okkal nem adtak neked! – keményen váltok taktikát most és próbálom azt mutatni, hogy nem érdekel Nathaniel sorsa, s mivel Manót védi az elkapkodott kis ígérete Mephistonak így talán nyerek némi időt, de kérdés, melyikünk kitartóbb. Közben Alastor felé fordulok ismét és a szemébe nézek, próbálom mutatni, hogy erős vagyok, még akkor is, ha nem tudom mire is leszek képes. Az viszont nagyon nagy hátrány, hogy tisztában van vele, hogy mennyire fogalmam sincs arról, hogy mire is vagyok képes, így harcban kevés esélyem lenne ellene. Azonban úgy fest, hogy hiába a nagy hatalom nála, egyenlőre szüksége van rám, hogy trónra kerüljön. S ha csak fele olyan okos, mint mesélték, akkor hamar rátalál egy nagyobb gyengémre, mint az új alig ismert társamért való aggódás. Bár sajnos ez is attól függ, hogy mit tesz vele, s meddig vagyok képes elmenni, hogy kitartsak mint uralkodó és mikor jön el az a pont, hogy elbukok, hogy őt is mentsem.
Alastor szemeit nézem lángoló tekintettel, mellette most mg talán Mephisto is angyalnak tűnik, pedig nagyon nem az, s valahogy úgy érzem továbbra is, hogy az ő keze is benne van ebben az egészben.

Minden jel arra utal, hogy igen keményen betalál az amit mondtam, s saját kis börtöne gátolja meg abban, hogy bizonyítsa még jobban, hogy mennyire erős, hogy fel tud pofozni. Csak a szemét nézem, és nem töröm meg a szemkontaktust, s szavaira egy kis mosoly ül az arcomra.
- Szerintem már rég megbánta azt a napot, hogy életet adott neked, s apád is, hogy az idejét pazarolta csupán azzal, hogy kiképzett abban a hitbe, hogy egy méltó örököst nevel belőled, de csalódnia kellett. Elég nagyot. – közben a kis mosoly eltűnik az arcomról és magam előtt összefonom a kezeim és úgy állok vele szemben. Mindent megpróbálok megtenni, hogy erősnek lásson. Bár igaza van abban, hogy pokoli sokat kell tanulnom, de ennek nem adok hangot. Jól tudja, hogy távol állok egy uralkodótól. Erre nem tanított senki, de annyi van bennem, ami kell, hogy csak úgy ne adjam oda neki Limbo „kulcsát” és a hatalmat. Mikor megtöri a szemkontaktust, akkor követem a tekintetét, s látom milyen könnyen végzi ki Nathanielt, majd Manóra pillantok és csak reménykedek benne, hogy nem tesz ezután se semmi meggondolatlanságot. Arcom némi fájdalmat tükröz egy rövid ideig. Nem ő az első és nem is az utolsó akit elvesztek, s tudom, ez nem mindig végleges állapot, hiszen én is itt vagyok, s már haltam meg.
Megérte vajon ez? Megérte feláldozni őt? Nem tudom, de ezen már kár gondolkozni. Hogy tud ölni azt bebizonyította most teljesen, de vajon meddig megy el? Ez már nagyobb kérdés volt, s talán egy kicsit megremegek megint, azonban próbálok uralkodni magamon teljesen emlékeztetve magam folyamatosan, hogy most mi forog kockán, egy teljes nép, amint az előző uralkodó nem azért bízott rám, hogy egyszerűen átadjam Alastarnak. Nincs esélyünk, vagy mégis? Hiszen ha fizikailag nem is érjük el a szintjét, de úgy fest, hogy szóban igen. Ez az egyetlen esélyünk talán. Amíg nem tesz ellene valamit. Lehunyom a szemeim egy pillanatra, hogy úgy búcsúztassam Nathanielt, majd kinyitottam, s vettem egy mély levegőt.
Tekintetem visszafordítom Alastor felé, amint megszólal. Szavaira felmordulok esőre, s fújok egyet.
- Tényleg? És most mi jön? még több lelket küldesz a nagy szövetségesedhez? Hát Mephisto, ennyire nem készített fel? Apád túlbecsült úgy látom, pedig amiket mondott már tetszett. Egy erős, eszes, jól képzelt harcost festett le, aki csak azért lett alkalmatlan a trónra, mert rosszul cselekedett. Ehelyett, egy gyenge, gyávát találtam, aki csak a hatalomról álmodozik, de nem akar érte semmit se tenni, amivel saját magát veszélybe sodorná. – ahogy megszűnik a mágia csak a szemébe nézek, majd megindulok felé.
– Így mit érne, ha megkapnád tőlem Limbo trónját? Oda nem lesz elég a könnyebb út. Ezt még én is tudom, pedig nem tanítottak uralkodásra, de olyan faj tagja voltam részben, ahogy nem a két szép szeméért lett valaki uralkodó. – szavaim keménysége valahol még engem is meglep, hiszen egyre jobban ott tartok, hogy düh vezérel jobban, s valahol a csalódottság is. Valahogy szétzúzta azt a retteget erős harcos képet amit Fargloom sulykolt belém, eme hozzáállása. A történetekből olyannak tűnt aki nem a könnyebb utat keresi csak. Bár ha csak színészkedik akkor nagyon jól csinálja mert teljesen elhiszem neki, hogy tényleg ilyen. Csak akkor állok meg mikor már jócskán kartávon belül vagyok, s a szemébe nézek. Egy kölyök vagyok csupán előtte, minden téren, s ezen a rang se változtat sokat. Hiába vagyok én az uralkodó és ő az elüldözött herceg, eme rangok itt most semmit se számítanak. Hogy megtudna ölni, az teljesen biztos, de az is, hogy nem akar. Míg Manó nem tesz rosszat addig vele legalább nem tud zsarolni. De vajon akkor most mivel fog próbálkozni? Mire készülsz Alastor? Csak a szemeit figyeltem, úgy is hamarosan megtudom.

Alastor megtorpanása már érdekes dolog volt, de ez még nem is volt olyan, ami megállított volna és bejeztem a mondandómat, mire úgy nézett rá, amitől a szavaim is elakad és minden akaraterőm ellenére el is vörösödök talán zavaromban. Erre aztán nem számítottam és úgy kapom el a tekintetem és fordítom oldalra a fejem, mintha pofon vágott volna, de persze nem Manó felé. Ezután a nevetésére nézek rá, és teljesen ledöbbenve állok csak, minden bizonnyal elég érdekes látványt nyújtva ahogy erre se köpni se nyelni nem tudok hirtelen, csak figyelem teljesen meglepetten ahogy nevet. Egyszerűen mozdulni nem tudok ahogy hallgatom a szavait, s még akkor se mikor odalép közel hozzám és elkezd összekócolni teljesen. Csak pislogok rá szótlanul, ahogy teljesen hagyom, hogy azt csináljon hosszú szürke fürtjeimmel, amit csak akar.
Csak telnek a másodpercek így, vagy inkább a percek, mire felemelem a kezeim és a mellkasán megtámasztva próbálom ellökni teljes erőből, bár teste nem úgy reagál és én is érzem milyen gyengédre sikeredik, milyen jelképesnek eme lökés, majd próbálok hátrálni, de csak egy-két lépést. Megrázom a fejem, majd Manóra pillantok. Még itt volt, miért nem menekül el végre, miért nem hallgat egyszer rám, csak most az egyszer, valamire készül Alastor
„bár olyan… aranyos… ehh.. miiii?!?! nem, nem aranyos” gondolom magamban és rázom meg a fejem, s Manó szemébe nézek.
- Manó ne könyörögtess magadnak! Menj, míg teheted! – kiáltok oda neki, felé fordulva, de nem is tudom miért fordulok felé, teljesen védtelenül hagyva az oldalam. Telnek a másodpercek, mire észbe kapok, vagy lehet még több is és Alastorra nézek, bár bőven volt ideje bármire. Zavartságom ül az arcomon, ahogy a farkincám is vadul leng mögöttem.
- Hagyd ezt abba! – próbálok rákiáltani, de még ez se megy, mert még a hangom se vagyok képes kiengedni hirtelen zavaromba. - Nem … - sikerül megnyomnom ezt a szót majd a szemébe nézek, hogy nyomatékosítsam, de ahogy folytatnám a hangom elcsuklik. - … segítelek trónra. – azonban az utolsó két szavam már erőtlen, és nincs benne nagyon határozottság se. Csak nézem Alastort azzal amilyen képet vág, a nevetése a fülembe visszhangzik.
„Biztos, hogy olyan, mint aminek mondták és nem lehet, hogy…” gondolataim elakadnak ahogy a szavak se akarnak jönni ajkaimra. tekintetem leveszem rőla és újra megrázom a fejem és próbálom elhessegetni eme és ehhez hasonló gondolataimat Alastorral kapcsolatban, de ez teljesen azzal jár, hogy képtelen vagyok aár még rendesen védekezni is.

Alastor arcára komorság ül, ahogy hozzám szól, s szavai kb úgy érnek, mint egy brutális erejű pofon. Manóra pillantok, majd vissza Alastorra, de mikor a székek megjelennek nem ülök le, csak figyelem a szavait, azt hogyan mondja. Testem egyre jobban remegni kezd a farkammal együtt. kezeim egyre jobban ökölbe szorulnak olyan erővel, hogy saját körmeim sértik fel a tenyerem. Lehajtom a fejem, s lehunyom a szemeimet. Pokoli vihar támad bennem mely kegyetlen dühből és szomorúságból táplálkozik. Közben Manó szavai is eljutnak a tudatomig, de az talán csak még jobban olaj a tűzre.
„Előbb akiket szerettem, majd mindenki más sorba árul el, vagy hagy el… vagy pusztán csak ki akar használni” mélyről jövő állatias morgást lehet felőlem hallani egyre jobban, majd hirtelen kapom fel a fejem és szemeim is felpattannak, úgy lépek előre és patás lábammal egyenesen betaposok a székre Alastor két lába közt, de nem úgy, hogy bántsam, s úgy nézek a szemébe ismét.
- Talán benned jobban megbízhatok? – vicsorgok – Mephisto se jobb, és mi van, ha te is csak az ő kis bábja vagy?! - majd ellököm magam és oda csörtetek egy korláthoz és a kifutót nézem, ahogy két kézzel markolom a korlátot remegve. Alastor minden egyes szava, mint egy – egy korbács csapás ér újabb és újabb kegyetlen fájdalmat okozva ahogy egy-egy korábbi seben is végig nyal újra, meg újra, majd szó szoros értelemben beleüvöltök az éjszakába.
- HOL VAGY MEPHISTO?!? ÉLVEZED AZ ELŐADÁST? – hangomban kemény, de ez nem tart sokáig, mert a korlát mellett rogyok térdre, s a korlátnak támasztva remegek.
„Előbb elengedsz te szemétláda, pont eme küldetés előtt…” lassan felállok és a két srác felé fordulok. „…majd véletlen belefutok a lovasod az oldalamon, a szövetségesedbe…” lassan indulok meg feléjük. „…aki elküld egy másik síkra… ahol démonná tesznek… engem a korcsot… szolgád…” megfogom a széket meg fordítom, s ráülök mellkasom a támlának támasztva, miközben folytatom a gondolat menetem „…aki így felszabadul alólad, de újra belefut a szövetségesedbe….” ezzel Alastor szemébe nézek. „…aki a jó fiút akarja játszani… ez vagy igaz, vagy el se engedtél… Mephisto…” fejezem be a gondolatom, de a szemkontaktust fenntartom.
- Miért nem ölted meg Manót? Mert Mephisto nem örülne neki? Miért nem öltél meg engem? Ez jobb kérdés. – morgom. Annyira uralnak az érzelmek, hogy teljesen tisztán gondolkozni is képtelen vagyok, s nem tudom kiben bízhatok meg. Na jó, Manóban, mert akármilyen is, mégis vele nőttem fel. Alastor szemeit nézem, miközben lélektükreimben az elemi düh és a szomorúság keveredik.
- Miért hagytál életben? Hiszen a könnyebb utat keresed, saját bevallásod alapján is. Vagy ez se igaz túlzottan? – hangom meg-megremeg – Nálad a kardom, szabad az út, te mégis engem győzködsz… Miért? – Kegyetlen az egész, mert nem tudom, hogy a nagy „játékosok” közül kiben is bízhatok meg. Bár az is lehet, hogy csak Mephisto színdarabjában vagyok és ő játszik velem, s igazából vissza se engedett.

Hallgatom Alastort, és Manót is. Úgy fest, a története alapján, hogy csúnyán átvertek engem is és Alastor a jó fiú, vagy épp a kevésbé rossz. Nem tudom és esélyt se látok rá, hogy kiderítsem. Mikor Alasztor visszadobja a kardot akkor elkapom, majd egy könnyed mozdulattal csúsztatom vissza a hátamon lévő kardtartóba, s hallgatom tovább amit mond, a válaszit. Mikor Mephistot Vöröske néven említi akaratlanul is elmosolyodok. Hát igen valami név minden ráragad. Azonban eme mosoly nem tart sokáig, hiszen amiket mond a végén az elgondolkoztat, mégse neki válaszolok elsőre.
- Manó, ez az élet, erre nincs garancia… Igazat mond, vagy hazudok, garancia nincs egyikre se. – ezzel a szék háttámlájának teteén támasztom meg a buksim és úgy nézem a két srácot miközben folytatom – Ahogy arra sincs garancia, hogy nem próbáljuk meg megölni. Hiába mondjuk, semmit se adhatunk rá ami ezt alátámasztaná számára. – közben Manóra nézek és utána Alastorra.
- Mennyi időnk van rendet teremteni Limbon? És mégis mit vársz tőlem, mit tegyek? – teszek fel két kérdést, melyekre talán tud válaszolni is, ha már ennyire rendbe akar hozni mindent az otthonába… izé.. otthonunkban. – És mekkora ellenállásra számítasz? Bár az uralkodójuk vagyok, talán ez még segíthet, de addig

Figyelem őket, majd mikor az időre utal Alastor bólintok.
- Mivel két napig vertek össze minket felkészülés címszó alatt és egy nap pihenő volt nekik amíg más tanultam, itt meg talán órák teltek el, így igen, feltűnt. – Majd Manóra pillantok és vissza Alastorra. – Sajnos ezt is megtapasztaltuk, a Démoni oldalát és azt, hogy nincs semmi Mephi bácsi ajándékából. Nálam más volt ez tény, de ez nem meglepő, részben démonnak születtem. – vonok vállat és ülök tovább hallgatva amit mond, s figyelek, azonban az egyik pontnál felkapom a fejem és úgy esek hátra székestül, mint annak rendje és módja, s miután a talajon nyekkentem úgy pislogok igen csak döbbent szemekkel Alastorra, aki megkérte a kezem lényegébe olyan könnyen mintha csak azt mondta volna, hogy „Hideg van”.
- Te…Tessék? – szólalok meg döbbenten a talajon fekve, s alig fogom fel a dolgot hirtelen. Telik az idő miközben feltápászkodok, majd megrázom a fejem.
- Azthiszem ez sok volt egyszerre… - elkezdek a két férfi körül köröket leírni - …vagy megőrültem… vagy álmodok… - megállok végül a két srác előtt.
- Te tényleg azt akarod, hogy én…. – bökök magamra – …a te – bökök rá, majd a kezeimbe temetem a pofim, egy rövid időre – És gondolom most vársz választ is… - motyogom, miközben tényleg nem tudom mit tegyek, annyira sok már ez az egész és Manó is beszélt. Veszek egy mély levegőt, majd Alastort egyenlőre hagyom és Manó elé lépek, lassan megérintve az arcát. Érezheti ahogy remeg a kezem, hiába próbálok nyugalmat erőltetni magamra, ez ami most a nyakamba szakadt sok volt, nagyon sok.
- Manó, tudod, hogy több van köztünk… és nem akarlak elveszteni. Együtt nőttünk fel, egy helyen, így valahogy mintha testvérek lennénk. Egy utat jártunk be eddig többé kevésbé. Most azonban nem jöhetsz. Nem akarlak elveszteni és ezt ott is tudják. Zsarolnának veled. – mondom csendesen miközben letérdelek elé.
- Kérlek, keresd meg a többieket, mond el nekik, amit most itt megtudtunk. Én Limbo-ba megyek Alastorral. Ha elbuknánk bármilyen módon. Keressetek egy módot és pusztítsátok el Limbot. – ezzel mélyen a szemébe nézek – Kérlek, tedd meg a kedvemért. – Pokoli nehéz, és tudom, hogy nem fogja könnyű szívvel megtenni, de nincs sok választásom. Olyan háborúba megyek ahol az ellenség kezében lenne eszköz csupán, hogy elbukjunk, azonban itt segíthet.
- Ha végeztünk, akkor nem ide térek vissza hanem az eddigi otthonunkba. Vagy egyedül, vagy Alastorral. – ezzel felállok és megölelem szorosan egy pár pillanatig, mielőtt felegyenesednék, s elfordulok. Lassan ballagok a korláthoz és csak nézem a kifutót gondolkozva. Ujjaim rásimulnak a korlátra, miközben lehajtom a fejem. Most a bőrömön tapasztalom, hogy az uralkodói élet felkészületlenül mennyire nehéz és kemény, ráadásul egy házasság is.
„Lehet csak játszik most velem, lehet ilyen aranyos, az biztos, hogy nem egy szőke herceg, de nem is baj. De most ez akkor is sok. Érzem, hogy nincs választásom, tudom mit kell tennem, hogy ne hagyjak cserben senkit, de akkor se könnyebb. Igent kell mondani mert az érdekeke ezt kívánják, de biztos, hogy számomra is ez lesz a legjobb?” gondolkozok magamban, miközben csak állok. Testem meg-megremeg, s próbálom feldolgozni a dolgokat. „Talán egy ölelés segítene, talán az, ha most képes lennék beszélni egy uralkodóval. Most még annak is örülnék, ha Thorhalla Királynő durván kioktatna az uralkodói dolgokról és kegyetlenül, könyörtelenül verné belém az alapokat. De nem most egyedül vagyok. Hiába lenne barát a közelemben, Manó se nemesi vér, azaz ő se tudja elmagyarázni a dolgokat. Egyedül vagyok… egye…”hirtelen bevillannak azoknak az arcai akikkel együtt nőttünk fel akik közül van aki már nem él. Mindkét kezem rámarkol a korlátra erősen, s ostoroznak az emlékek, ahogy apám is elárul, ahogy elveszítettük őket, a ballépéseim, a halálom.
„…nem…. nem…. nem…nem…NEEEEEEEEEEEM!” üvöltök magamba „szedd össze magad, te ostoba korcs… szedd már össze magad” morgok magammal, magamban, ahogy ott állok a látszólag csak simán a korlátnak támaszkodva.
„Még dolgom van… még ki kell tartanom… muszáj… muszáj…” reszketve próbálom összeszedni magam, hogy képesnek érezzem legalább arra magam, hogy a két férfi felé nézzek. Manóra, akit szinte a testvéremnek tekinthetek, olyan közeli barát, és Alastor aki úgy fest párom lesz a trónon, és talán más értelemben is….

//Tyler most még írj majd egy reagot, mivel a válaszodtól eléggé függ majd a körváltás //