Shayla Kelborn

Második, és leány, gyermekként születtem, ha lehet így fogalmazni, akkor az örökös után szabadon. Az én születésem már nem jelentett olyan nagy társadalmi nyomást az anyámra, mint a bátyámé, hiszen ekkorra már teljesítette azt, amit a Mandalore feleségeként kellett. Ettől persze egyikünk sem volt különb a többi gyerektől. Ugyan azokat tanultuk meg, mint ők, a nyelvet, a hagyományainkat és az erkölcseinket. Hogy amit egy mando’ade ígér, azt megtartja, mert a becsülete áll ezen, és egy harcos becsületénél nagyobb erény nincsen.
Mint minden más gyereknek, nekem is hat évesen kezdődött meg a harcosi képzésem. Nem igaz, hogy azelőtt nem nézhettem, ahogy a harcosok edzenek, vagy azt, ahogy a bátyám az apámmal edz, sőt néha játékként engem is befogtak, de hivatalosan ekkor kezdődött el az egész. Két dologban tűntem ki leginkább a többiek közül, legalábbis az én meglátásom ez volt. Az egyik a küzdő szellem volt, hiszen a leghátrányosabbnak tűnő szituációkból is ki tudtam jönni jól, csak azért, hogy nyerjek, és hogy a társaimat segítsem. A másik dolgot már sokkal természetesebbnek, és cseppet sem kiemelkedőnek éreztem az elején, ez pedig az volt, hogy egy idő után maguktól kezdtek el követni a társaim. Az elején, még keresnem kellett a csapattársakat, évek múltán viszont már akkor megvoltak a jelentkezők, mikor közölték, hogy nem egyéni, hanem csoportos feladatot kapunk. Talán ez volt az, amit a leginkább irigyelt tőlem a bátyám. Ő mindezt leginkább csak fizikai erővel, vagy agresszióval tudta elérni.
Alapvetően felderítői képzést kaptam. Igazából valahol a felderítő és harcos között voltam, a döntést a kiképző tiszt viszont úgy indokolta, hogy figyelembe vette azt is, hogy nő vagyok, és valamikor a jövőben gyermeket is szülhetek, így inkább legyek jobb felderítő, mint gyengébb harcos. Mindenhol vannak kategóriák és nekem sem volt ellenemre a döntés. Maga a képzés is jobban feküdt nekem, mintha harcosi kiképzést kaptam volna. Sokkal jobban bántam a sugárfegyverekkel, mint az egykezes, vagy kétkezes pengékkel, ugyanakkor a gépek kezelésében is megtaláltam a helyemet. Feltehetőleg ennek köszönhető, hogy különösebb nehézségek nélkül vettem a verd’goten szertartást.
Az első nagy változás az életemben és a karrieremben tizenhat éves koromban történt. A szertartás óta egyre többször láttam egy kék páncélos ismerős ismeretlent. Korábban is láttam és találkoztam is vele talán, még gyermekként, de akkor nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, ám az eltelt két évben egyre gyakrabban feltűnt, és volt olyan alkalom, hogy teljesen egyedül és olyan volt, mintha engem figyelt volna. Persze ezt badarságnak tartottam, ezért különösebben senkivel sem osztottam meg ezt a dolgot. A gyanúm viszont hamarosan beigazolódott.
Nem sokkal a születésnapom után hívatott a kiképzőtiszt. Különösebben nem értettem az okát, de úgy véltem, hogy valamiféle egy személyes feladatokat oszt ki, vagy hasonló dolog lehet, ám amikor megérkeztem ennek már egyre kisebb kezdett lenni a valószínűsége. Az a harcos is ott volt, akit egyre többször láttam, és egészen addig beszélgettek, amíg a kiképzőterepen hallótávolságba nem értem.
- Shayla, ő itt Vrock Awaud, az ori’ramikad kiképzőtisztje. – mutatta be számomra az ismeretlen, világoskék páncélos férfit. Gyorsan, a jól betanult mozdulattal, ahogy egy magasabb rangú tisztet illik, köszöntöttem.
- Ha szabad kérdeznem, miért van itt egy ilyen magas rangú tiszt, uram? – tettem fel a kérdést a kiképzőtisztem felé, hisz most már teljesen zavarodott voltam, az ott létem felől, és a miatt is, hogy miért van itt valaki a szuper kommandótól.
- Hogy személyesen is felmérjem a képességeidet. Vedd le a páncélod! – kellemes lágy hangja volt, és néhány lépéssel odébb sétált, majd elkezdte lecsatolni a páncélját. Habár a logikáját ennek nem értettem, hiszen minden edzésen és feladatnál páncélt viselünk, mégis engedelmeskednem kellett a parancsnak, így én is nekiláttam a páncél levételének. Néhány másodpercbe került csak, és a sötétlila páncéldarabok egyetlen kupacban pihentek a földön, én pedig ott álltam a teljes testet takaró, fekete színű, testre simuló alsó ruházatban.
Velem átellenben viszont egy olyan személy állt, akinek látványára minden vér az arcomba tódult. Habár még eléggé fiatalnak számítottam, de voltak már próbálkozásaim a másik nemmel kapcsolatban. Arról nem is beszélve, hogy a nap nagy részét elég jó kondiban levő srácok és férfiak között töltöm el, edzések és közös tevékenységek alkalmával. Vrock viszont másabb volt, mint ők. Szőke rövid haja, igényesen hátra volt fésülve. Bár nem volt valami vastagnak mondható, de a vékony ruházat jól láthatóvá tette a kidolgozott izmokat. Kék szemei pedig olyan áthatóak voltak, hogy egy egész pillanatig úgy éreztem, mintha belém látna teljesen. Olyannyira hatással volt rám, hogy meg kellett csípnem magam, hogy magamhoz térjek ebből az álomszerű állapotból.
- Védd magad. – szólalt meg végül és lendült támadásba. Úgy mozgott, mint ahogy egyetlen egy katona sem, akit életemben láttam, egyedül az apámnak voltak hasonlatos elemek a mozgásában, de még attól is jóval eltért. Éppen ezért megfelelően védekezni sem tudtam ellene és néhány kisebb ütés be is talált.
Beletelt némi időbe, mire a gyorsaságomat és a ritmusomat sikerült az övéhez igazítanom annak érdekében, hogy amennyire csak lehetséges volt megerősítsem a védelmemet. Viszont emiatt sokkal később vettem észre egy olyan tényt, ami már korábban is kellett volna zavarjon. Ha mást nem, legalább a harcosi büszkeségemet. Egy idő után azt kezdtem észrevenni, hogy túlságosan is visszafogja magát. Az rendben lett volna, hogy lévén ő sokkal komolyabb képzést kapott, így egy egyszerű katonával szemben türtőzteti magát, de amit velem szemben csinált, az már nevetséges kategóriába tartozott. Így egy adandó alkalommal, egyszerűen teljesen abbahagytam a mozgást és leengedtem a védelmemet. Az ökle pár milliméterrel az orrom hegyétől állt meg, és néhány másodpercig így álltunk, mint holmi szobor, hisz feltehetőleg azt vizsgálta, hogy inkompetens vagyok-e, vagy szándékos taktika volt a részemről.
- Már kezdtem azt hinni, hogy sohasem veszed észre. – szólalt meg és engedte le a kezét végül. Ahogy a szavak megütötték a fülemet és felfogtam az értelmüket a kezem reflexszerűen mozdult és hangos csattanással hagyott nyomot az arcán. A kiképzőtisztem ennek hatására a szivárvány minden színét magára öltötte szépen sorban, majd össze-vissza váltakozva és végül a vörösnél megállapodva épp hangosan kitört volna, feltehetőleg a viselkedésemet firtatva, amikor az ellenfelem egyetlen kézmozdulattal csendre intette.
- Ezt azt hiszem megérdemeltem. – mondta miközben a páncéljához lépett és elkezdte magára ölteni azt. Az indulat még mindig fortyogott volna, és legszívesebben belerúgtam volna a hátába, de most már a józan eszem felülkerekedett, és csak mozdulatlanul álltam.
- Mára végeztünk. Menj haza a családodhoz, holnap reggel ott találkozunk. Az eddigi szemmel tartásod és ez próba is azért volt, mert a Mandalore kiválasztott. Úgyhogy a közkatonai pályád itt véget ért, holnaptól ori’ramikad képzésben lesz részed. – fordult felém végül, még mielőtt a sisakját a fejére tette volna, aztán egyszerűen sarkon fordult és elment. Az immáron volt kiképzőtisztem, most már megszokott színében, egy „büszke vagyok rád” mosolyt intézett felém, majd kocogva a másik tiszt irányába ment.
Ez az egész nem egy vicc volt, hisz hazaérve az apám is megerősítette mindezt, persze csak az után, hogy hazaért, és a Mandalore-ból családapába váltott át. Ennek talán egy dolog miatt örültem nagyon, azt leszámítva, hogy ez egy elég nagy kitüntetés egy harcos részére, mégpedig annak, hogy így a bátyámmal is többet találkozom, hisz ő már néhány éve a tagja volt ennek a csoportnak.
A beilleszkedés, vagyis inkább az elfogadás elérése, sokkal nehezebb volt, mint hat évesen. Sokan gondolták úgy, hogy csak azért kerültem be, mert a Mandalore lánya vagyok. Voltak olyanok is, akik sok jövőt nem jósoltak, és azon az állásponton voltak, hogy a legelső edzésen feladom. Azt hiszem, hogy még kisebb fogadást is tartottak arról, hogy meddig bírom majd. Sajnálatukra nem kellett sok idő ahhoz, hogy bebizonyítsam, hogy nem véletlenül választottak be ebbe az alakulatba. Még olyanok is kerültek, akik bocsánatot kértek azért, hogy kételkedtek bennem.
Vrock viselkedését találtam a legkülönösebbnek és leginkább zavarba ejtőbbnek mindközül mégis. A közös tevékenységeken úgy viselkedett velem, mint ahogy azt kiképzőtisztként kötelessége volt megtenni. Ugyan akkora figyelmet fordított rám, mint a társaimra, ugyan azokat a büntetéseket szabta ki, vagy ugyan azokért dicsért meg. Szabad időben, viszont a rám fordított figyelme megnőtt. Többször botlottam bele „véletlenül”, vagy éppenséggel jobban kereste az én társaságomat, mint másokét, sőt olyan is volt, hogy azt vettem észre, hogy bámul. Eleinte némiképp tartottam tőle, és igyekeztem elkerülni is, ám idővel beszélgetés beszélgetést követett és rájöttem, hogy mi van a háttérben. Pontosabban milyen érzelem. Ez egyszerre volt jóleső érzés és hidegzuhany is számomra. Nekem is voltak felé táplált érzéseim, még ha titkoltam és próbáltam elnyomni is magamban, de ezután már nem igazán tudtam ezt megtenni. Így komolyabb kapcsolat lett belőle, már amennyire ezt a kevés szabadidőnk engedte, de igyekeztünk ezt úgy alakítani, hogy jó legyen. Egyedül a bátyám nem nézte ezt jó szemmel. Igaz, hogy ő egyik kapcsolatommal sem volt kielégedve, és talán most az is rájátszott, hogy Vrock a kiképzőtiszt volt, és hogy csak néhány évvel volt nála fiatalabb.
A jó teljesítményemnek köszönhetően gyors előrehaladásom volt az alakulaton belül, és hamarosan már úgymond „vezetője” lettem. Igaz ez csak amolyan nem hivatalos tisztség volt, hisz a Mandalore volt a hivatalos vezető, de kellett valaki aki összetartotta a csapatot olyankor amikor ő nem volt ott. Sajnos sokáig nem örvendhettem ennek, hisz elég nagy családi tragédia következett be.
Egy újabb bolygót hódítottunk meg a birodalmunk számára, amikor a rossz hír utolért minket a csatatéren. A Mandalore-t és őrségét körbefogták az ellenfelek és létszám fölényben voltak. Amilyen gyorsan csak tudtunk olyan hamar igyekeztünk oda érni, ám csupán egyetlen személyt találtunk akkor már ott élve. Az új Mandalore-t. A bátyám térdelt az apám holteste mellett, egyik kezét a mellkasán nyugtatva búcsúztatta el az élők sorából, másikkal a maszkját vette le. Amint felállt és az arcára helyezte a maszkot, már biztos volt, hogy elő fog lépni, mint Mandalore. Őrjöngő vadállatként vezette tovább a csatát a teljes győzelemig, ám az nem volt olyan felhőtlen, mint ahogy az eredetileg el volt tervezve. A népünk egy nagy vezetőt kellett gyászoljon, a családunk egy apát.
Persze ez csak a könnyebbik rossz volt. A nehezebbik még hátra volt a bátyám számára, mégpedig az, hogy megszerezze a tizenkét klán elfogadását annak érdekében, hogy jogosan is az apánk helyébe léphessen. Feszült és zavaros hónapok voltak ezek, de végül a trónra ülhetett Mandalore, a Bosszúálló.
Az első pár évben nem volt gond. Összeházasodott a kedvesével, gyermekei születtek, és minden úgy tűnt, mintha különösebb változás nem történt volna a birodalomban. Idővel azonban kezdtem észrevenni ezeket. Hogy inkompatibilis személyek kerülnek a kommandóba, hogy furcsa személyeket emelnek ki a rabszolgák soraiból. Emiatt a bátyámmal is egyre több vitánk volt. Természetesen négy szem közt és privát közegben, amikor Gran volt és nem Mandalore. Akkor jöttem csak rá, hogy mekkorát változott ő és, hogy milyen komoly a probléma, amikor már a magánbeszélgetésekben is kezdett Mandaloreként viselkedni. Ekkor kezdtem el olyasvalamire felkészülni, amire más esetben sohasem vetemedtem volna.
Kapcsolatokat szilárdítottam meg, felszereléseket gyűjtöttem, információt és támogatókat. Természetesen roppant kevés ilyen volt, de legalább mindenik megbízható volt. Általában ugyan úgy is gondolkodtak, mint én, csupán nem volt meg ugyan az a szabadságuk a cselekvésben, vagy épp elszántságuk, mint nekem. Akár a rangjuk, akár csak a személyük miatt is. Igen, elég magas körökben is szövetségesekre találtam, még ha egy része csak roppant kevéssel is tudott segíteni.
- Hajnalban indulok. – suttogtam az engem karjaiban tartó Vrocknak. A szobában teljes sötétség volt, az ágyon ültünk már egy jó ideje.
- Tudod, ha megteszed, nem követhetlek, és lehet, hogy ha legközelebb találkozunk, akkor harcolnunk kell egymással. – cirógatta meg az arcomat kedvesen, a szavai viszont racionálisak voltak és hűvösek.
- Igen, de meg kell tennem. – távolodtam el tőle kicsit és felé fordultam. Éreztem az apró könnycseppeket az arcomon. Nem akartam itt hagyni a családomat, a szeretteimet, de tudtam, hogy ha nem teszem meg, akkor olyat teszek, amivel a saját hitem és meggyőződésem ellen mennék. Az pedig rosszabb a halálnál, vagy annál, amit tenni készülök.
- Ezek szerint már döntöttél. Akkor csupán annyit ígérj meg, hogy amit most fogok mondani, azt szóról szóra elismétled nekem. – nem értettem, hogy mit akar. Elég nagy kérés egy mandalóriaitól, hogy ígérjen meg valamit, hisz csak olyat szoktunk megígérni, amit mindenképp betartunk, még ha meg is halunk miatta, akkor is. Tehát ha úgy teszek, ahogy kér, és azt mondatja el velem, ami a mostani célommal ellentétes, akkor lehet, olyan kelepcébe vezet, amibe nem akarok belemenni, de muszáj lesz.
- Rendben. Megígérem, hogy elismétlem neked, amit mondani fogsz. – nehéz döntés volt a józan eszem ellen menni, de megtettem készen arra, hogy olyasmit kell tennem, amit nem akarok, de olyanért teszem, akiért számít is nekem valamit az egész.
- Mhi solus tome, mhi solus dar'tome, mhi me'dinui an, mhi ba'juri verde. – minden egyes szava villámként hasított belém, egyszerre görgetett le hatalmas köveket a szívemről, és pakolt a helyére sokkal nagyobb és nehezebb drágaköveket. Felkészültem még előttük arra, hogy mindent szóról szóra visszamondok, ahogy hallok, de egy darabig nem jöttek ki hangok a számon, csupán nagy könnycseppek a szemeimből.
A nyakába ugrottam és amennyire ki tudtam préselni magamból a szavakat, úgy suttogva és remegő hangon ismételtem el neki ugyan azt, amit korábban nekem mondott. A mandalóriai házasságkötés mondatait. Mindig is nagy, harcosokhoz méltó házasságkötést képzeltem el magamnak, de ez a pillanat messze szebb volt mindeniknél. Az ezt követő rövid idő Vrockkal pedig gyönyörű volt.
Halkan szuszogva aludt, amikor kimásztam mellőle az ágyból. Magamra vettem a páncél alatt viselt alsó ruházatot, de a páncélomat ott hagytam. Az már egy olyan mandalóriaihoz tartozott, amilyen én már nem voltam és nem is lehettem soha többet már. Halkan kiosontam a szobából és eltűntem a folyosón.
Egy kis raktárhelyiségben volt minden új felszerelésem a dokkoknál. Egy vadonat új páncél volt, ami a régire semennyit sem hasonlított, és egy olyan jövőbeli mesterségemhez tartozott, amit addig, mint minden népembeli, magam is megvetettem. Csak két dolgot tartottam meg a régi életemből. A sugárpisztolyt, melyet még apámtól kaptam, és a mesterlövés puskát, amit hajdani szeretőmtől és mostani férjemtől, Vrocktól kaptam. Ettől a kettőtől nem akartam megválni, és őszintén szólva, más fegyvert nem is tudtam volna olyan jól használni, mint ezeket. Természetesen álnevet is felvettem, hogy ne a sajátomat használjam a lekövethetetlenség érdekében.
A vadászgépbe ültem, amit annyira kaptam kölcsön, hogy megléphessek vele, mikor a lehető legszörnyűbb árnyat láttam meg magam előtt. A bejáratnál egyetlen megtermett férfi állt, fegyverrel a kezébe és hosszú köpennyel a hátán. A bátyám volt. Nem tudtam ki árulhatott el, vagy honnan tudhatta meg, de biztos voltam benne, hogy élve nem hagyná, hogy eltűnjek. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy hamarabb tüzeltem a gép ágyújával, mintsem, hogy belekezdhetett a monológjába. Így míg ő az életét védve fedezékbe ugrott és az egész város riadót fújt, addig én menekülőre foghattam.
Nem volt könnyű a többi vadászgép elől manőverezni úgy, hogy én nem akartam rájuk tüzet nyitni, nekik viszont tiszta parancsuk volt rá, hogy engem, ahogy tudnak, megöljenek. Egy hajszálon múlt, hogy időben el tudtam hagyni a birodalom területét mielőtt a teljes flottát riaszthatták volna.
Fogalmam nincs már arról, hogy hogyan és miként, de eljutottam arra a bolygóra ahova kellett. Igaz, hogy addigra már több hajót cseréltem, és a kinézetem sem volt a régi, hisz az addigi szőke hajamat vörösre festettem, és a szemeim színét kontaktlencsével változtattam meg. Igazából megvolt rá a lehetőség, hogy ennél drasztikusabb is legyek, de nem akartam teljesen elveszteni azt, aki voltam. Ugyanakkor időről időre Vrocknak is hagytam üzenetet a megfelelő és jól megtanult módon. Megvolt a saját rejtjelezésünk és kódolásunk ahhoz, hogy úgy tudjunk kapcsolatban maradni, hogy más ne jöhessen rá. Régebb szórakozásként, játékként használtuk, mostanra ez lett az egyetlen kommunikációs csatornánk.
A legutolsó informátorom minden szükséges dolgot átadott, amit tudnom kellett ahhoz, hogy megalapozzam a biztos talajt ahhoz a munkához, amit választottam magamnak. A fejvadászathoz. Megadta annak a huttnak, Gobdoc Bloshnak, az adatait, aki a legmegfelelőbb volt ahhoz, hogy a képességeimmel kivívjam a tiszteletét.
Nem is volt nehéz, hisz egyik ellenlábasa éppen egy öngyilkos robbantóval akarta elintézni őt, én pedig a legjobb pillanatban húztam meg a ravaszt ahhoz, hogy a termetes csupaszcsiga ne robbanjon szét, de a bérgyilkos feje igen. Természetesen egyből nem lettünk puszipajtások, hisz aki egy kicsit is ismeri ezeket a kapzsi és általában elég komoly hatalommal bíró lényeket, az nagyon jól tudja, hogy nem lehet bennük megbízni. Először csak apróbb munkákat adott, amolyan kóstolgatás képpen.
Ez egészen addig ment, amíg egy nagyobb akciót követve magához hívatott és közölte velem, hogy komoly támogatóm lesz abban az esetben, hogyha hűséges leszek hozzá és csakis neki dolgozom. Sőt, egészen odáig elment, hogy egy egész komoly ajándékot is szánt emellé az ajánlat mellé. Ez volt az a pont, ahol elfogadtam az ajánlatát, valamint a vadászgépet, amit még melléje ajándékba kaptam. Természetesen ezzel az járt, hogy egyre több és komolyabb munkát osztott ki nekem, viszont egy kölcsönös tisztelet is kialakult közöttünk. Mondhatni két év alatt sikerült elérnem, hogy jóformán partneri kapcsolatban álljunk egymással, értve ezt úgy, hogy voltak és lesznek alkalmak, amikor bizonyos dolgokban az én véleményemet kérte, vagy fogja kikérni.